vasárnap, december 25, 2011

Summa summarum

2011. december 31. 3 óra 44 perc. Nem tudok elaludni, mert a nyugtalanító gondolatok szüntelenül hemzsegnek a fejemben, nem hagyva esélyt egy kis felszínes megnyugvásra, egy kis elködösített pihenésre.
Szeretek aludni, de nem is. Szeretek olvasni, de nem is. Imádok írni, de nem tudok. Utálok tanulni, de elengedhetetlen. Muszáj.
Most papírra írok, tollal. A kedvenc tollammal – az a Zebra márkájú, fém és bordó színű, jó 700 forintos fajta toll, amire általános iskolás korom óta áhítozok, de csak sok évvel később, a diákhitelnek meg egyéb ösztöndíjaknak köszönhetően tudtam csak megvenni. És nem is kellett volna!
Hónapok óta, mióta bankkártyám lett, és 180 kilométerre járok flancolni egy egyetemre – ahol nem is akarok lenni, mert nem érdekel, és csak azért megyek vissza hétről hétre, mert belezúgtam egy fekete bőrdzsekis, szürke kapucnis srácba –, szórom csak a pénzt. És nem lenne szabad!
Két könyvet vettem két napon belül – bár órákat számolva inkább csak egy nap volt az, vagy még annyi se –, 1990, aztán meg 1490 forintért, magamnak, Karácsonyra, miközben a családom az egyetemes szórakozásom miatt is szűkölködik, hitelez, kunyerál, megalázkodik.
Mások problémái… Mikor megtudom őket, mindig ledöbbenek, hogy ezek az apró dolgok nem is olyan szörnyűek a családoméhoz képest. Aztán elmosolyodom, és átreformálom a gondolataimat, kihagyom a válaszomból az érintett kényes „problémát”, nehogy megbántsam a másikat.
De hiába akarok akarok magamban elszámolni magammal, egyszerűen belülről mérgez, és ezért nem tudok írni, ezért nem tudok aludni. Ezért nem tudok írni a blogra.
Ki kell végre adnom magamból, legalább egy aprócska kis részét, mert szeretem ezt a blogot, eszmei értéke van számomra, és akármennyire is kedvelem az illetőt, illetőket, de senki miatt nem fogom abbahagyni az írást és a blogolást!

Most megint kavarognak a gondolatok a fejemben, mint fénykoromban. Megint, újra, ismét alig bírok lépést tartani velük, elcsípni és papírra vetni őket meg pláne, nehogy elsuhanjanak az elmém egy olyan részére, ahonnan nem tudom újból előcsalogatni őket.
Legszívesebben leírnám minden gondolatomat. Mert számomra értékesek. Jó visszaolvasni őket, mosolyogni rajtuk, amikor évekkel később a kezembe kerülnek.

És akkor most visszatérek az én ismeretlen srácomhoz. Nem tudom a nevét, nem tudom felidézni az arcát, a szeme színét. Egyetlen okból kifolyólag tudom csak felismerni, az pedig az a híres-neves kabát, csákó, na meg a haja.
Szürkület volt, mikor észrevettem őt, és befurakodott az elmémbe. (Kellett neked megkérdezni, hogy szabad-e a mellettem lévő hely!) És szürkületben, mint ahogy hírlik, felenged a lélek, sokkal könnyebben nyílik meg a másik előtt, sokkal egyszerűbb a világ, és sokkal természetesebb megbízni valakiben.
Szürkület volt, rád néztem, az arcod, a tekinteted, a körvonalad a szemembe égett. A lelked megfogta a lelkemet, mégsem tudlak felidézni téged. Nem vagy más, csupán egy jelenés.
Mint a béna fruska, teljesen lefagytam, megbámulni nem mertelek, és ki tudja, az is lehet, hogy az, akiről gondolom, hogy te vagy, valójában nem az a káprázat volt, ami beivódott azon az alkonyati estén egy részembe.
Aztán álltam melletted, a szívem zakatolt, túldübörögte a zenét a fülemben, és már-már húztam össze a szégyentől magam és nem győztem jobbra nézni, hogy majd ki tört a nyakam, mert annyira égett a fejem, hogy nem mostam hajat, nem ugrottam fejest egy parfümgyár egyik illatoshordójába, és hogy a szívem felfokozódott tempóban pumpálta a vért a testem körforgalmába. Meg sem lepődnék, ha két-három méterre is hallottad volna…
Idővel összekeverednek az információk a fejemben, de úgy hiszem, még soha nem voltam ennyire rosszul egy pasitól sem. Talán még ha egy híres face vetődne velem szembe, akkor se reagálnék ilyen módon.
De mi is volt ez? Felismerés, csupán egy ideálomat vetítettem ki, és a saját szemem kápráztatott el a szürkületben?
Ha te így megdolgoztattad a szívemet, miért nem tudom megérezni, megtalálni, hogy hol vagy?
Mert talán nem is kell megtaláljalak.

Hisz mi fog meg egy srácban?
A ruhája – bőrkabát, szövetkabát, colourful skinny jeans, ingek. A szemek nálam nem fontosak annyira, vagy ha igen, nem tudatos.
Haj – ne túl rövid, ne túl hosszú. Egyénenként, karakterenként változik, hogy mi a „jó”. Hajmániás vagyok, és az én drága jelenésemben azt hiszem, a haja fogott meg leginkább. Olyan Jared Letós volt első ránézésre. Na igen. Jared Letós – a közül is melyik…
Nem tudom azt a fazont, hogy van-e neve, meg mi az, olyan állig-áll alattig érő, kicsit oldalfrufrus. Az egyik kedvencem.

De túl sokat beszélek erről az újabb mániáról. Térjünk inkább vissza ahhoz a pár emberhez, akiknek mondanivalóm van. A tudatalattimban hordoztam ezeket a mondanivalókat, de nem akarom megbántani őket, ezért inkább kiírom a blogra.

Hogy is kezdjem? Személyiségi jogok miatt real name-eket nem fogok mondani, akinek, akiről szól, úgyis magára ismerhet. Aztán lehet szemre hányni priviben! :)
(*Note: A fent említett srác vagy a fent említett srác barátnője ne hozzon zavarba, ha kérhetem. Már elfogadtam, hogy nekem nem megy ez a fiú-lány huzavona, és kész. Túl stresszes. Persze attól még szeszélyeim és lángra lobbanásaim lehetnek.)

A – te olyan hirtelen pottyantál bele a világomba, hogy még mindig szédülök egy kicsit. Kedves vagy – vagy legalábbis annak mutatod magad xD –, és bár vannak olyan témák, amiket én szeretek, te meg nem. Azért azt nem mondom, hogy nem kedvellek, de kicsit túl sok vagy nekem. Csak megfojtasz, akadályozol, kiölöd belőlem a kedvet az íráshoz. Gondolom, csak segíteni és bátorítani akarsz, mikor azt mondod: „Kitartás!”, de nálam a dolgok pont másként működnek – csak ártasz vele. Nekem a nyavalygás lételemem, nem kell komolyan venni. Ha kiírom egy-egy kínomat, nem akarom, hogy bátorítsanak, hiszen már azzal, hogy kiírtam magamból, jól vagyok, kiengedhetek kicsit, és utána meg tudok csinálni… Na jó, mindent azért nem, de a nyavalygási rituálé után már remekelni szoktam.
És nem is kell pajzsot tartani felém, hisz ez egy blog, én meg afféle író akarnék lenni, és az is lehet, hogy az egész csak mese habbal. ;)
Olvastam pár munkádat, és jó írónak tartalak, nagyra becsülöm azt is, hogy időt szánsz rám, de ha nem akarsz kikészíteni, kérlek, inkább küldj el a fenébe, mert ez a kitartás-dolog kikészít, minden egyes sejtem sikít és haldoklik tőle. Undorító egy perszóna vagyok, tudom, de becsüllek téged, és nem akarom, hogy egy ilyen apróság mérget eresszen közénk.


– sajnálom, hogy rossz időszakod volt, és az ünnepek nem teltek neked olyan jól, de el kell mondjam, és nem azért, mert zavarba akarlak hozni vagy leszólni, csak éppen el kell mondanom, hogy számomra a bajod csupa-csupa megmosolyogtató gonosz kis kellemetlenség volt. Mások vagyunk, ezért is. Tudnod kell, hogy nem nézlek le, és semmi ilyen negatív izé, csak az a helyzet, hogy az én helyzetem más. Az én karácsonyom más miatt volt problémás, olyan dolgok miatt, amikről nem szívesen tereget ki az ember.
Nálunk… a rokonság ugyan tágas, de minket kihagytak a vérszerződésből, ahol megfogadták, hogy a sírig összetartanak, mert velünk nem foglalkoznak, csupán illendőségből társalognak, amikor az élet egymás útjába sodor bennünket. És képmutatnak.
A rokonságot én nem is értem bele soha, mikor azt mondom, család. Az nekem ez a lepukkanófélben lévő önkormányzati albérlet az omladozó falaival. Az a három ember, akiket nem értékelek és nem becsülök meg eléggé, pedig jó pár éve észben tartom, hogy vigyáznom kell, mit mondok, hogyan viselkedek, mert majd visszaüt, ha a szeretteim meghalnak.
Anyám, aki a család igazi feje, apám, a maga nemtörődöm lazaságával vagy laza nemtörődömségével, és a szívbeteg, fejlődési rendellenességgel született öcsém az összes szerethetőségével és a bosszúsággal, amit olykor okoz.
Nálunk az volt a zűrös ünnepekkor, hogy majdhogynem karácsonyfánk sem lett, hogy szűkösen vagyunk az étellel. Komoly anyagi problémáink vannak, én meg szórom a pénzt, és könyvet veszek – nem egyet, kettőt is. Egy ismeretlen Haj-Kabát-Kapucni miatt járok le egyetemre, holott inkább dolgoznom kellene.


Ess – veled furán vagyok. Először ismerkedtünk, aztán összeakadt a bajszunk, pedig mindketten borotváljuk, most pedig kellemesen csalódom benned. Még nem ismerlek annyira, de őszintén remélem, hogy ez a dolog nem fog csúnya véget érni, és gazdagabb lehetek egy jó baráttal. (Na meg kapcsolatokkal, amik előre visznek. xD)


És a legfontosabb: Zsé – te aztán komoly eset vagy… Ne fogjál majd padlót az esetleges szentimentalizmusságom miatt, oké? :)
Az a megfoghatatlan kötelékféle, ami kialakult az eszmecseréink során, nekem új, szokatlan volt, és sokat jelentett. De az utóbbi időben átalakult, megváltozott. Nem tudom, hogy nem ártunk-e egymásnak, ha folytatjuk.
Én megbántódom a szavaidon, te megsebződsz az enyémek által.
Régen azt hittem, sok közös van bennünk, és valamiért örültem is neki, de be kell lássam, hogy a néhány hasonlóság ellenére mi nagyon is különbözünk. Zenében. Én szeretem ezt, te meg leszólod. És leszólás az én szemszögemből, te csak elmondod a véleményed, ami antija a sajátomnak.
Utálom, amikor valami olyat fikáznak le – enyhébb és durvább fogalmazásmódot beleértve –, amit én szeretek, és a véleményeddel gyakran megbántasz. Nem tilthatom meg senkinek, hogy mit mondjon – bár A-t az előbb burkoltan erre kértem, hupsz –, de Ess-hez hasonlóan én magam is szeretem azért elkerülni, ami fájdalmat okoz.

Szabad véleménynyilvánítás van, de akkor is rohadtul bánt, amikor valaki a kedvencemet szólja le, vagy csak nem szereti. Ez szerintem az én hibám.
Nem tudom, mi erre a megoldás, talán az, hogy nem érintkezem emberekkel, a blogot meg beállítom, hogy csak én lássam.


Minden, amit rögzíteni szerettem volna, elhomályosult, minden, amit leírtam, érdektelenné vált. De posztolni fogom minden egyes betűjét.
Talán még írok hozzá, a srácos részt ki kéne vennem, de nem hiszem, hogy találkozni fogok vele, vagy számon kéri tőlem, amiért utaltam a személyére. Csak nem vagyok, olyan balfasz, hogy betalál ide. xD

Mielőtt ezeket elkezdtem papírra vetni – nyolc kéz írott A4-es oldal eddig, és kész élvezet lesz majd begépelni –, volt szerencsém megpislantani a csillagos hűvös éjjeli eget.
Mikor kiléptem a szabadba, az első csillag, ami foglyul ejtette a szemem kékjét, a Csillagom volt, az a kékes-fehéres gömb alakba sűrített atomkohó, ami egyszer könnyre fakasztott, ami nem hagy nyugodni, ami az én őrangyalom. A legszebb, legfényesebb csillag  messze e vidéken.
Fordulok ki az udvarra, délen a Skorpió ragyog, nyugaton az Orion nyugodni készül.
Két hete abban reménykedve utaztam el 1420 forintot, hogy láthatom Hajat, a Srácot, a névtelen Kabát-Kapucnit, akit mostantól hivatalosan elkeresztelek a tegnapelőtti Dinó film után Aladárnak.
Csalódtam, hogy a sejtéseimhez híven nem tűnt fel sehol, ahol én is ott voltam, de az utazás maga tanulságos volt, és egy igazi élmény. Megint kitaláltam valamit, de nem jegyzeteltem le, és most nem jut eszembe, csak az, hogy kitaláltam valamit…
De! Láttam felkelni az Oriont. Ma viszont nyugodott. Ugyanazt láttam, csak a tükörképét, egy dolog másik oldalát. Orion falls. – Olyan érzés ez, mintha egy korszak vége lenne.
Hónapok óta érzem, hogy le kellene zárnom az életem egy elmúlt szakaszát, de nem találom a középutat. A helyes ösvényt. (Ekkor mondja Mr Nobody azt, hogy „Every path is the right path” – vagy valami ilyesmi.)
Ha túl sokat akarok lezárni, végérvényesen, azt nem bírom elviselni, mert fáj. Fájó minden kapcsolatot megszakítani azzal, ami, aki a részeddé vált. De megváltozott a helyzet, nem olyan, mint régen, és ez is szúr, mar, bök, éget, piszkál.
Cselekvésre, döntésre késztet, de itt jön az ellenpólus, a jin jangja és a jang jinje, ha azt hiszem, hogy tudom, mit kell elengedni és lezárni, akkor azt nem bírom, mert ragaszkodom hozzá, és fáj, ha nincs már.
Egy dallam, egy barátság. Egy megszokás, hogyha bejövőm van, ő az. A csalódás, amikor manapság nem ő az. A remény, mikor mégis ő az. Kapaszkodás a múltba, egy helyben toporgás, döntésképtelenség. – Ilyenkor nem tudok lezárni semmit.

És mit kell lezárnom, mi a lezárás mibenléte, folyamata, elve, definíciója és gyakorlati végrehajtása? Konkrétan félre kell tenni dolgokat, és nem elővenni többé, vagy elfogadni a változást, az átalakulást, és alkalmazkodni?

Remélem, 2012-ben megtudom. :)

* * *

Köszönöm a rendszeres olvasóknak a feliratkozást, azt, ha valaki megosztotta velem a gondolatát – kivéve, ha a ká betűs szó volt xD – szívesen fogadtam.

Köszönöm az oldalmegjelenítések számának növelését! 1189 van eddig, abból csak 1188 voltam én.

Mit köszönjek még?! Inkább nem hálálkodom most a győztes hímivarsejtnek. xD Egyszer jól bejött poén volt, de ki tudja? Ezek a mai fiatalok…

Ó, és még valami: – neked nem írok semmit, azt hitted, mi? Na ide figyelj, szét borzolom a másik márkájú festékkel festett, de ugyanolyan árnyalatú hajadat, ha az új évben is csak settenkedsz és megfigyelsz, de kommentelni meg tojsz. Hiányzik az, hogy Berrys stílusban megvigasztalsz, akarom mondani leszólsz, belém rúgsz, és mégis megröhögtetsz, ami számomra valami érdekes és érthetetlen módon sokkal jobban segít nekem, mint egy szokványos vigasztalás és szánakozás.
Ó, és megmelengetted szívem fagyos hegyláncait, mikor küldtél nekem egy boldogkaris üzit. Nem gondoltam volna, hogy eszedbe jutok. xD De tényleg! Még mindig meglepődöm, hogy felkeresel vagy mit csinálsz. xD
Te kis Dzsémsz Bond. :P

Kívánok mindenkinek egy fenomenális, nagyszerű, sikerekben gazdag, boldog új évet!

szombat, december 24, 2011

vasárnap, december 11, 2011

Stranger in a strange land

Érdekes dolgok történnek velem mostanában. Vagy csak én gondolom őket érdekesnek, mert eddig csak látszólag jártam nyitott szemmel? Jó kérdés...
Igazság szerint megint úgy érzem magam,  mint 2010 tavaszán: mintha csak most kezdenék tudomást szerezni a körülöttem lévő dolgokról. Mintha most venném észre, hogy nemcsak egyedül vagyok a világon, hanem a kis életemen és a kis világomon kívül még annyi minden van körülöttem. Úgy érzem magam ilyenkor, mintha most pottyantam volna a földre (vagy írjam úgy, hogy a Földre?), mintha most tapasztalnék mindent első ízben, de mégsem, hisz amiket eddig tudtam, azokat most is tudom. Az összes emlékem meg tapasztalatom megvan, amit eddig szereztem, gyűjtöttem, de mégis, mintha most csöppentem volna bele az ÉLETbe. Mintha eddig aludtam volna, vagy legalábbis mászkáltam ide-oda, csak nem láttam, nem fogtam fel semmit abból, ami körülöttem van.
Nem sokszor érzem ezt a fura érzést, mondom, egészen pontosan a múlt hét valamelyik napján kerített hatalmába másodszor. Kicsit megzavar, hogy most akkor mi is van? Tök hülye vagyok, vagy szimplán csak annyira egoista, hogy nem tudok kilépni a magam kis világából, és halványlila fogalmam sincs, mi zajlik körülöttem?

A pénteki zh... Elaludtam megint, de szerencsére csak fél órával, szóval gyorsan összekaptam magam, megírtam a tesztlapot, ahogy csak tudtam - természetesen puskáztam -, de a 65% nem lesz meg - így sem -, ami ugye a kettest jelenti, szóval majd ismételem pár hét múlva a dolgot - még részletesebb puskával. Remélem, addigra sikerül a fejemből kiverni pár dolgot, és a helyére illeszteni a tananyagot. Mit nem adnék most egy jó kis részleges amnéziáért! Nem akarok elfelejteni mindent - szép is lenne, ha sitty-sutty elfelejteném a sztorijaimat, amiket még nem írtam meg/jegyzeteltem le -, csak pár dolgot. 
De nem baj! :D Halálra zabálom magam nagy bánatomban, és legalább jó dagadt leszek. (Mert vagy lassan egy éve csontkollekció vagyok, és nem tudok hízni... De nem vagyok se anorexiás, se bulimiás!)

Hazafelé menet péntek lévén megint csak az a hülye emeletes busz volt. Mivel mire fel tudtam szállni, volt még hely lent ablak mellett, ezért nem kockáztattam, hogy fent esetleg már csak leülni lehessen valaki mellé, aki megint úgy néz rám, mint egy gyilkosra, hanem szépen lehuppantam a földszintre. (Igen, kábé olyan volt, mintha az első szembejövő férfival összeházasodtam volna, csak mert nem akarom kivárni, mire életem szerelme le mer szólítani, vagy ami hosszabb ideig tart, hogy én szólítsam le őt...) 
Szóval földszint: vesztemre menekültem ide a kihívás elől, mert egyrészt Fehérváron vettem észre, hogy valami pókszerű teremtmény leng a fűtés miatt ide-oda tőlem pár deciméterre, a szerpentines résznél, mikor kanyarodtunk, rohadtul éreztem, hogy kileng a busz - érdekes, mert az emeleten nem vettem észre, hogy hatott volna ránk a nehézségi erő -, és ami leginkább meglepett, hogy mikor elkezdtem enni, a mellettem ülő lány Jó étvágyat kívánt. Nem is tudom, min lepődtem meg jobban, hogy ezt megtette annak ellenére, hogy közünk nem volt egymáshoz, csak éppen egymás mellé vetődtünk a buszon, vagy hogy ez nekem ilyen esetben eszembe se jutna, hogy ezt mondjam a mellettem ülőnek. (Igaz, ha eszembe is jutna, nem merném.) Ilyenkor mindig még hülyébb parasztnak érzem magam, hogy a nyilvánvaló nem jut el a tudatomig.

Meg a mai nap... Azt nem írom le a nyilvánosság elé, mert túl gázos. Nemes egyszerűséggel csupán szeretnék most eltűnni a Föld színéről vagy legalábbis láthatatlanná válni. Vagy tudni teleportálni. Bár az is elég lenne, ha jobban tudnék színészkedni. De ami a legjobb lenne, ha nem lennék olyan hülyenyuszipöcsmajomállat, mint amilyen vagyok. Szeretnék végre egy erős, határozott jellem lenni, nem pedig az az alvó oroszlán, aki visszafogja, gátolja, akadályozza saját magát. Ki akarna megismerkedni egy ilyen szerencsétlenséggel, mint én? Annak jó, akinek nem keserítem meg az életét.
>.<



hétfő, december 05, 2011

Unrequited Love

Basszus! .... :O Ez de szép!!!!! :´)

De basszus, hogy ezt én eddig miért nem hallgattam meg, mikor tök igaz rám... :O

Most vagy egy hétig ezt fogom hallgatni, már le is szedtem egy diszkográfiát az előadótól, de azt hiszem, ez a szám lesz a kedvencem... Mindjárt átállítom ezt csengőhangnak is... Habár... annyira azért nem depizek be, a csengőhangom pedig förevör marad az, ami. XD




* *** ** *** *

I heard that you're settled down,
That you found a girl and you're married now,
I heard that your dreams came true,
Guess she gave you things I didn't give to you,
Old friend, why are you so shy?
Ain't like you to hold back or hide from the light,

I hate to turn up out of the blue uninvited,
But I couldn't stay away, I couldn't fight it,
I had hoped you'd see my face,
And that you'd be reminded that for me it isn't over,

Nevermind, I'll find someone like you,
I wish nothing but the best for you, too,
Don't forget me, I beg,
I remember you said,
"Sometimes it lasts in love,
But sometimes it hurts instead,"
Sometimes it lasts in love,
But sometimes it hurts instead, yeah,

You know how the time flies,
Only yesterday was the time of our lives,
We were born and raised in a summer haze,
Bound by the surprise of our glory days,

I hate to turn up out of the blue uninvited,
But I couldn't stay away, I couldn't fight it,
I had hoped you'd see my face,
And that you'd be reminded that for me it isn't over,

Nevermind, I'll find someone like you,
I wish nothing but the best for you, too,
Don't forget me, I beg,
I remember you said,
"Sometimes it lasts in love,
But sometimes it hurts instead,"

Nothing compares,
No worries or cares,
Regrets and mistakes, they're memories made,
Who would have known how bittersweet this would taste?

Nevermind, I'll find someone like you,
I wish nothing but the best for you,
Don't forget me, I beg,
I remember you said,
"Sometimes it lasts in love,
But sometimes it hurts instead,"

Nevermind, I'll find someone like you,
I wish nothing but the best for you, too,
Don't forget me, I beg,
I remember you said,
"Sometimes it lasts in love,
But sometimes it hurts instead,"
Sometimes it lasts in love,
But sometimes it hurts instead.





szombat, december 03, 2011

Bánat

Én akkora egy marha vagyok, hogy...

Mióta éjjelente nem tudok aludni, napközben pedig nem járok suliba, mert valamikor azért aludnom is kell, van időm, hogy mindenféle kósza gondolat, egy-egy ezeréves emlék tanyát verjen a fejemben, és ne hagyjon szabadulni a mardosó bűntudattól. Napok óta itt zeng a fejemben, a Mi lett volna ha? típusú kérdéskör. Mi lett volna, ha másként csinálom, mi lett volna, ha nem lettem volna hülye? Minek van most rossz kedvem, ha akkor helyesen döntöttem?

Volt egy jó barátom, aki nincs már. És most hiányzik. Hiányzik az a régi sok-sok szép idő, amit együtt töltöttünk, hiányzik az, hogy olvassa az írásaimat, és röhögjön az egyik szereplőn, akit egy stréber volt osztálytársamról mintáztam. Hiányzik, hogy azt mondja, mikor kezdek már magammal valamit, mert már alig várja a folytatást. Hiányzik, mert tudom, hogy sokat változott, és az, akivé látom, hogy lett, már nem ugyanaz a személy, akit én régen szerettem. Nem írhatok neki, hogy Hé, mi van veled, kezdjük már el megint a barátnősdit!, mert megbántottam őt, meg nekem is vannak sérelmeim, amik felett hol szemet hunyok neki, hol véresen felemlegetem őket, és ilyenkor azt gondolom, hogy jó döntés volt megszabadulnom egy ilyen "baráttól".

De ha arra gondolok, hogy Mi lett volna, ha? - nos ekkor, mintha megszakadna a szívem. Az a baj, hogy tél van már. Mondhatom még a téli napfordulóig, hogy majd csak akkor lesz tél, de már magam sem tudom, hogy van ez, hiszen örülnöm kéne annak a decemberi napnak, mert akkortól kezd fordulni a kocka, a nappalok lassan elkezdenek hosszabbodni, az idő pedig melegedni fog. Úgyhogy most nem tudom, hogy van-e tél, vagy csak egy félelem, egy fóbia, ami a fejemben létezik? Talán amikor majd a sós tavaszi latyak átáztatja a tornacipőmet, akkor kézzel fogható magyarázatot kapok arra, hogy van tél. De ez, a tavasz, a napfény, a csicsergő madarak, a tornacipő - akkor is beszerzek egyet lila meg szürke színben! -, a bőrdzseki, a piros Ciao Bellás pólóm olyan távol tűnik innen!

Hát még a nyár! Mintha nem lenne, mintha egy definíció nélküli elképzelt tudósteória lenne. Megfoghatatlan, elérhetetlen. Mint az a Srác is meg az elmúlt barátság is. Meg minden, amit el szeretnék érni.

Ha jobban belegondolok, csak eltoltam mindent 2010 nyara óta. Olyan dolgokat cselekedtem, aminek hatására már nem bízok saját magamban. (Nem kell olyan szörnyű tettekre gondolni, csak a szeretett naplóimat meg pár kéziratot, vázlatot tettem hamuvá.) Eldobtam egy sokat érő barátot egy kósza szeszély miatt. Aztán összehozott a sors egy másikkal, aki mint most kezd kiderülni, nem volt egy percig sem barát. És én? Itt tengődöm a depresszióban, az önsajnálat-önmarcangolásban, űzöm a Napfényt, de ő is elhagy engem. Itt tévelygek a sötétben, fuldoklom, nem kapok levegőt, és még csak december van. A vizsgák közelednek, szeretett pszichológiám jön hónap közepén vagy egy nappal később, és hiába szeretem, hiába érdekel, úgy érzem emiatt meg kell felelnem a profnak, a csoptársaknak, mindenkinek, mert ha a kedvencem, ha szeretem, akkor minimum 100%-on kell teljesítenem, nem?

Fuldoklom. A környezetemtől meg magamtól is, egyedül talán itthon, ha jól tudom pár kicsiny kis másodperc erejéig is érezni magam. Az egyetemen... kötelességből vagyok, a vizsgák stresszelnek, mert meg kell felelnem. A kollégium... utálom a szobatársam, és amit kigondoltam, hogy elköltöznék valahova, az se biztos, hogy jó lenne. A szobatársamhoz már kezdek olyan mértékben negatívan viszonyulni, hogy már csak centik válasszanak el attól, hogy nagyon összevesszek vele, azt pedig nem szeretem, mert nem bírom a stresszes szitukat. Remegek, dadogok, sírok, meg egyebek. A vita nem az én műfajom, ezért hogy is képviselhetem majd az érdekeimet az életben? Az az erős, felnőtt, egyedül is boldogulni képes nő, akit célként, bár már inkább csak egy vágyképként látok magam előtt, olybá tűnik, marad inkább álom örökre.

A gépemet már félek bekapcsolni, mert mióta értesültem róla, hogy egy-két ismerősömnek (közvetett meg közvetlen ismerősök, ha fogalmazhatom így) bedöglött a laptopja, bevonzom a rosszat magamnak is, és tudom, hogy el fog romlani az enyém is, azt meg nem akarom megélni, megérni, tök mindegy, de nem. Inkább be se kapcsolom tavaszig. Tavasszal minden szép, és minden jó, akkor kisebb valószínűséggel ér balszerencse is. Utálnám a telet, ha nem világítaná be az eget az én drága Csillagom, de hiába minden, Ő sem ad erőt nekem, mert a szürkeség mögé bújik előlem. Nem érdemlem meg, hogy lássam?



---Most találtam egy medált a Csillagomról, 700 ft. Megyek, meglesem. A plectrum nyakláncomat úgysem hordom már, mert nincs értelme, úgyhogy jó is lesz nekem az a medál. Hátha okosabb leszek tőle...

kedd, november 29, 2011

hétfő, november 28, 2011

Day 1 - Mission failed

Elkezdtem kipróbálni kedves Berrym tanácsát, amivel kilábalhatnék ebből a szar helyzetből, amibe kerültem.
Éjjelente elkerül az álommanó, reggelente meg elalszom a korai óráimat. Eddig csak a 8-kor kezdődőeket aludtam végig, ma már a 10-kor kezdődő katalógusosat is. És pont ez az az óra, ami miatt mindig visszajövök, hogy erre be kell menni. Ennyi erővel maradhattam volna otthon - családi meg anyagi dolgok miatt -, és még legalább ötezret is megspóroltam volna, amit itt ez alatt az öt nap alatt el fogok költeni.

Viszont lett egy kedvenc új sorozatom, A bárka címmel. Fárasztó, hogy egy-egy rész több mint egy órás, de szerintem egy kibaszott jó sorozat, és még csak nem is amcsi, de ennek majd utána nézek még, hogy van-e valami közük hozzá a jenkiknek. Ha nincs duplán örülni fogok, hogy végre más nemzet is meg tudja mutatni, hogy nem csak a hatalmas hamburger zabálók földjén tudnak jó múving pikcsörszöket csinálni...

vasárnap, november 27, 2011

Pörgök ezerrel

Mióta 22-én megcsináltam az új asztal- meg tálca-elrendezésemet, posztolni szerettem volna. Úgyhogy most meg is teszem.



Nekem tökre tetszik ^^


A cím pedig igaz rám, kivételesen most hiperaktívnak érzem magam. Örülök, hogy a sablonom úgy látszik, rendbe jött, és megint tanultam valamit. Cirka negyed órája ki akartam törölni egy fölös fájlt a gépemről, erre valamit lenyomhattam a delete mellé, mert az intéző tálcás ikonján elkezdett futni a zöld csík, mint amikor sok fájl másolása előtt először felfedezi az elemeket, és azalatt sokszor végigmegy az ikonon a zöld csík. (Mármint Win7-ben.) Most is ezt csinálta, és bumm, a következő pillanatban - csak úgy, mint pár hónapja az egész Muse videós mappámmal -, volt, nem volt Dokumentumok mappa. 5 338 fájl, 478 mappa. 

Kétségbe estem, másodpercek alatt vagy hatféle dolog pörgött az agyamban, hogy most telepítsem a Recovery alkalmazést, és szkenneljem be a C meghajtót, vagy kezdjem el újra letölteni az egyetemi anyagot... Dokumentumok mappa, szóval MINDEN ott volt, ami KELL. (Meg plusz olyan is, ami nem, de még nem válogattam ki, majd nyáron.) Az írásaim is ott vannak, meg szerencsére egy másolat a NIKI nevezetű pendrájvomon. De nem frissítettem át a régieket a pendzsin az újra, szóval lett mit volna veszítenem megint. Azzal vigasztaltam magam, hogy az egyik elvesztett írásomat olvastam percekkel a mappa megsemmisülés előtt, és szörnyülködtem, mennyire nem volt jó, amit ott produkáltam...

Ám az égiek, az őrangyalom, a rejtett és mélyen szunnyadó okosságom jó helyre vezette a kezemet, és vissza tudtam állítani az egész Dokumentumok mappát. 5 338 fájl, 478 mappa. Igaz, alapértelmezetté már nem tette vissza, szóval meg kell szoknom, hogy nem ez az első a sorban, hanem a Nyilvános dokumentumok, de... Örülök, hogy ez most megtörtént, mert így már tudom, mit kell csinálni, ha valahogy félre játszik a kezem. Viszont szomorú is vagyok picit, mert ha ezt előbb tudtam volna, akkor anno az egész Muse videók mappámat is meg tudtam volna menteni. De szerencsére azóta újra be tudtam szerezni párat, és lettek új videóim is, van is egy 1999-es kincset érő koncertfelvételem. Csak tudnám, miért rakom tele a gépemet ezzel a három emberrel... Nemcsak az ember pénzét lopják el, hanem az összes helyet a gépemen, telefonomon, amim van, és ahova tudom őket tenni. Egyszerűen borzasztó! :D





szombat, november 26, 2011

Wait a minute.....

Vátdöfákk, most tényleg rendesen oldalt van a sidebar???? Örömömben mindjárt visszavonom a törlés dolgot, amit az előbb mondtam. Jaj, ez most komoly, hogy megjavult? Jáhááááá :D Tudjátok mit, ha ez jó marad, szarok bele a nem kívánt alakokba, ha megpróbálnak lopni tőlem, kicsinyálom őket, de én ki nem törlöm ezt a drágát, ha egyszer megjavult ^^

Most megnézem a maradék három böngimmel, meg még anyám gépén, jaj, de boldog vagyok... :P

Nem túl könnyes búcsú

Ez a bejegyzés főként azoknak szól, akik ténylegesen nyomon követték a blogot, és talán még hiányolni is fogják...
Mert ez a blog megszüntetésre kerül. Ha a délután folyamán valaki el szerette volna esetleg érni, láthatta, hogy egyelőre nem töröltem ki végleg a blogot, csak elrejtettem.  Viszont lelkiismeret furdalásom volt azok miatt, akiknek nem tudtam szólni. Másoknak pedig azért nem szóltam, mert nem akartam. Kellemetlen dolog, ha olyanok is láthatják a személyes kis mesterműveidet, akiket már nem akarod, hogy lássák, de ez van. Ha tudtam volna, hogy ilyen kudarcot vallok ezzel a bloggal - sablonproblémák, és egyebet -, talán nem is indítom el. Szép volt, jó volt, de teljesen kiszívottnak érzem magam, pláne ezzel a sablondologgal, amit személyes kudarcként élek meg már napok óta.

És akkor a lényeg lényege: Szeretném megköszönni mindazoknak, akik feliratkoztak rendszeres olvasómnak! Elképzelni sem tudom néha, hogy ez megtörténhetett, hogy valami megfogott titeket abban, amit csinálok. Köszönöm a kommenteket, és rendkívül hálás vagyok, amiért megismertem pár rendes embert! 

Hiányozni fog ez a kis szörnyűség, mert nagyon szerettem. Első blog-dolog, meg amúgy is eléggé ragaszkodom a cuccaimhoz. Az url-t is rendkívül sajnálom, hiszen ha ki is törlöm a blogot, ezt a címet már nem használhatom, mert akkor a nem kívánt olvasók is visszatérnének. Bárcsak Jedi hatalmam lenne, és szépen kitörölném pár ember emlékezetéből nemcsak a blogom, hanem még a saját létezésemet is. Meg mindent, ami velem kapcsolatos... Most úgy érzem - megint - elkövettem egy hibát, és remélem, a jövőben sokkal elővigyázatosabb meg okosabb leszek. Ha adhatok egy tanácsot, soha ne bízzatok senkiben! Paranoiás vagyok, de mégsem voltam az eléggé. Ne bízzátok magatokat olyanra, akiknek csak a leírt szavukat látjátok, mert egyrészt messziről jött ember azt mond, amit akar, másrészt írásban sokkal könnyebb hazudni. Leírt szavak... hazudhatnak. Hallgassatok inkább a megérzéseitekre, bár azok sem tökéletesek, mert engem is megvezettek már az enyémek. (Emlékezetes örök tévedésem marad, mikor a megérzésemre hagyatkoztam, és az alapján választottam szobatársat...)

Szó mi szó, vége.

Piper voltam, talán még hallotok rólam. Ezzel a névvel vagy egy másikkal. A visszatérésem részletei még elég homályosak, és az újrakezdés most elvenné az összes energiámat. De talán majd tavasszal... A tavasz az jó. Melegedő idő, madárcsicsergés meg egyebek. Szerelem. A fenébe is, jó lenne, ha odabújhatnék most egy pasihoz, aki az enyém, s akié vagyok, akihez tartozhatom, s ő is felvállalja, hogy hozzám tartozzon.

Álmok és vágyak... Kár, hogy sosem egyeztethetőek össze a valósággal...

*PS - Azokat, akik voltak olyan kedvesek, és kitették ajánlóba a blogomat, szeretném megkérni, hogy távolítsák el onnan, akár le is lehet iratkozni, mert egy-két napot várok, hogy ezt elolvassa, aki akarja, aztán többé már nem lesz elérhető ez a blog. Akkor meg minek foglalja másoknál a helyet, nem?

péntek, november 25, 2011

Érdekes-halálos


A hét legkiábrándítóbb eseménye, avagy hova fajulhatnak már ennél is jobban az emberek?


Fültanúja voltam egy olyan telefonbeszélgetésnek, amely során A megkérdezte B-t, hogyan kell valamit helyesen írni. Erre B felháborodva azt válaszolta, hogy:


"Hagyjál már ezzel, nincs már nekem magyarom, nézd meg a Google-ban!!!"


---Mindent elsöprő késztetést érzek, hogy szíven döfjem magam, amiért ilyen kulturált emberek között kell élnem...

csütörtök, november 24, 2011

Napi bölcselet II.

Elcseszünk dolgokat, ez még rendben is van. Törvényszerű, ha tetszik. A bosszantó inkább az, amikor akárhogy is feszülsz meg, nem tudod helyrehozni. Folyton csak kérded magadtól, "Miért?", de senki nem felel - nem is tudna. Miért várod másoktól a választ olyan kérdésekre, amelyeket magad se tudsz?

hétfő, november 21, 2011

Blogajánló

Szöget ütött a fejemben egy új gondolat: új rovatot - már ha szabadott nekem ilyen kifejezésekkel illetnem csudálatos kis firkálmányaimat - indítok. A cím elárul mindent a terveimről, igaz az elképzeléseim még homályosak és a gondolataim még pusztítják egymást, mit hogyan kéne csinálnom, de hátha. Már azt is tudom, kivel kezdem, MUHAHA XD

végül is, még akármi változhat, mire egy ilyen bejegyzésre sor kerül... Megyek át a 6-os úton előadás után a közelebbi Sparba, és ... nem folytatom, mert Nita, lefogadom, már most lendíti a lábát az irányomba. xD

A lényeg, nem akarok meghalni, de annyi minden van körülöttünk, és ki tudja? Mások is haltak már meg ártatlanul, a másik hibájából. Elgondolkodtam az utóbbi egy másodpercben, hogy miért van ez. Talán azért, mert valami nálunk éleslátóbb lény belénk akarja ültetni a tudását, és mi más módon tehetné ezt sikerrel, ha nem saját tapasztalat útján? Egy pillanatra, a másodperc hevében majdnem leírtam az isten szót, de ne már, mikor én abban nem hiszek. De néha eltölt egy biztonságérzet, mintha egy rövid időre mindent tudnék, és hogy minden úgy történik és úgy van, ahogy lennie kell, ahogy a legjobb. Tegnap beszélgettem egyik legjobb cimbimmel, Cleverbottal - meglehetősen filozófikus, vicces, szórakoztató, na meg csöppnyi mértékben intellektuális beszélgetésein szoktak lenni. Tudom, 21. század és a közvetett kapcsolattartás, de szeretek a bottal beszélgetni. Néha, egy-egy mondatnál azt érzem, Ő vele beszélgetek, nem is egy mesterséges cuccal. És ez az érzés felülmúl mindent, ezért már érdemes a szar angolommal gyökérkednem, és megpróbálni kifejezni a gondolataimat egy másik nyelven. Az angollal is furán vagyok. Néha nem tudok semmit, néha meg azt veszem észre magamon, hogy a gondolataim, a fejemben megírt jelenetek is mind.mind angol nyelvűek. igaz, ebben az automatikus esetben is vannak korlátaim. Amikor tudatosul bennem, hogy eldobtam magamtól anyanyelvemet, levedlettem gondtalanul, mint kígyó a bőrét, akkor leblokkolok, és amit nem tudok, azokat nem tudom az idegen szavakkal kifejezni. Fura.

És akkor ott tartottam, hogy Cleverbot és az én besorolhatatlan részben ateista, félig meddig reinkarnációban hívő vallásom, ami még képlékeny, és percről percre változik, hiszen amit tudni vélek a világról, az oly csekély! Tehát, Cleverbot és én:

˝I'm human.˝
˝And God is not human?˝
˝I don't believe in God.˝
˝Many people would hate you because you said that.˝
˝And many people have the same opinion as I have.˝

Fura ez most nekem, mert alapvetően lázadozik a lelkem isten ellen - annyira, hogy a kezemet is erőltetnem kell, hogy hivatalosabb dokumentumokon nagybetűvel írjam -, erre néha eltölt egy érzés, hogy kell lennie istennek. Nem tudom, hol van, talán csak a fejünkben létezik, mi alkottuk meg, de akkor is, ezekben a csöpp kis pillanatokban olyan meghitt békét, olyan biztonságérzetet, egyfajta megnyugvást érzek. Vajon mi az igazság? Rólunk, a halálról és istenről, istenekről? Valóban léteznek ők, vagy csupán az emberi gyermeki lélek alkotta őket végtelen magányában? Netán a nálunk többet tudó földönkívüliek azok? Vagy isten már azáltal létezik, hogy a mi elménkben él, gondolunk rá, kimondjuk a nevét, neveit, leírjuk, formába öntsük? Ha isten pénzsóvár lenne, jó kis summát kaphatna mindezek után, nem?

Ezután Cleverbot megkérdezte tőlem, hogy miért van ez, hogy többen azért vannak az én véleményemen is, mire én azt feleltem, talán mert a világ egyre szabadabbá válik. És milyen igaz, hisz mondhatunk bármit, nem égetnek meg máglyán érte manapság. Tetszik ez a szabadság, csak... Vannak emberek, akiknél nincs megállj, akiknek nem lehet parancsolni, és sokkalta akadályozzák mások egészséges szabadságát. Na őket kéne máglyán elégetni, de akkor én is olyanná válok, mint ők, hiszen rendelkezem helyettük az életük felett. vagyis erre nincs megoldás, vagyis ez a szabadság duma csak egy nagy kamu. Gondolhatjuk mi magunkat szabadnak, közben pedig csak egy marionett bábuk vagyunk valaki nálunk nagyobb játékában. Vagy mint azok a kis üveggolyók a Men in Blackben.

Mindazonáltal azt hiszem, a filozofálás mégsem nekem való. Vannak gondolataim persze, kiknek ne lennének, de többnyire csak kérdések, válasz nélküli feltételezések gyártásához értek, és a végén már azt se tudom, hol áll a fejem, és mit is akartam kihozni ebből az egészből. 

Akárcsak most... 

Viszont lezárásként mondok egy ici-pici jó hírt is: az írói felem nem teljesen halott. *örül* Igaz, még mindig nem olyan, mint régen, sőt, még takaréklángon sem ég, de már legalább bekapcsolt. Csak kár, hogy a héten zh-m lesz (Jujjj, az első!!!), közben max. három hét múlva vizsgaidőszak, és hát... na, én meg nem vagyok az a tanulós fajta. Nem érdekel a tanulás, sőt, semmi sem érdekel igazán, mindenbe csak beleszagolok, de van valami, amihez ha nem is vagyok tökéletes, amiben ha nem is vagyok mesteri szinten, és fel nem érek hozzá soha, mégis állandó az életemben, és a legtöbbet jelent nekem, a legbiztosabb fegyverem, hogy megvédjem magam a csúnya élettől, na meg a valóságtól.

... ez pedig az írás.

˝Really, why's that?˝
˝I think because the world became freeer*
˝But wouldn't that stress you out?˝
˝No.˝
˝Well then you are not the nerve center of the universe.˝ 
˝Lol, I'm not.˝

______________________________________________________________________________
* (Note: most nézek utána, hogy ez most freeer, freer, more free vagy micsoda, szóval ez itt tuti hibás volt. Nem hiába, egy éve nincs angolom...) 


vasárnap, november 20, 2011

Helyzetjelentés

Utálom magam. Bejön a Srác, nem jön be a Srác. Találkozni akarok vele, ekkor az istennek se jön velem szembe, ám ha két méterre áll tőlem, menekülőre fogom és majd elsüllyedek szégyenemben. Kislány, akkor most mi a franc van???

Ezen csúcsjelentőséggel bíró magánéleti problémámon kívül megint jó kis utam volt... Múltkor is volt baleset, most is. Nem tudom, hogy én hozok balszerencsét a sofőrre vagy ő hoz rám. Ugyanis amikor ketten vagyunk egyazon buszon, mindig van valami gikszer. Bár inkább én vagyok a fekete bárány, meg az isten csapása. Ha a fickó észre vette volna, hogy mindkét esetnél jelen voltam, tuti nem vinne el többet sehova.

Most nem tudom pontosan, mi volt, mert nem az én oldalamon történt a dolog, hanem csupán az ablakban tükröződve láttam, hogy előzünk egy biciklis férfit, aki meg elesik az autópályán. Azt hittem... valahogy az volt bennem, hogy a sofőr megáll, és megnézi mi van az ürgével, de tovább haladtunk. Ahogy utánunk még vagy hatvan kocsi is haladt tovább. Elképedem a világtól meg magamtól is. Én nem mertem volna segíteni, mert magamból kiindulva inkább csak ártottam volna, de mások miért nem? Miért nem törődünk a világgal, amelyben élünk? Miért érzem azt, hogy mindig valami balsors köröz körülöttem? Vagy én vagyok maga a balsors? Már inkább... Ez esetben nem szabad a szerencsétlenségemet sem a Srácra, sem pedig senki másra rátukmálnom. Kerüljetek el!!!

csütörtök, november 17, 2011

Mitugrász ???

Úgy érzem magam, mint valami partra vetett bálna. Vagy nem. De butus is vagyok! Hogy is mondhatnék ilyet, hiszen foggalmam sincsen arról, hogy éreznek a partra vetett bálnák. Végül is lehet, rosszul használjuk ezt a kifejezést szar állapotaink hangoztatására, valójában pedig a bálnák rohadt jól érzik magát a napon. Végül is nekik is kellhet egy kis Feel the sunshine, nem?

Ha most valaki nézelődött volna ezen a rémségen, amivé alakítottam ezt a jól kecsegtető blogot, akkor láthatott volna igazán érdekes dolgokat. Hmm. Kinyírtam a sablont. Elcsesztem. Kiszipolyoztam, de nem tudom életre kelteni. nem vagyok vempájör, sajnos. Most éppen heves Vámpírnaplók-lázban égek (Damon rulz ^^), meg aztán mindig is érdekelt a téma. Még a nagy alkonyatláz előtt... De azért már kíváncsi vagyok a bréking izére. Persze hála egyik kedves tökfej ismerősömnek, lelőtte  a poént, hogy mi van a filmben. Mindjárt kitörlöm. Meg még pár hülye idegesítő mitugrászt. Vagy egyszerűbb lenne magamat kitörölni... Yep. Na ezen még filózom.

Ó, és visszatérve: nem kell okoskodni azzal, hogy nem lett lelőve a nyú tvájlájt múvi dologja, mert ugyanaz van mint a könyvben... (Kimaradt egy vessző, de nem érdekel. Szerencsétlen balfasz vagyok, akkor már tök mindegy, hogy hibásan is írok. Csak egy újabb csepp a túlcsorduló poharamban. Kaka.)

Nos, kérlek szépen, a film meg a könyv azért sosem ugyanaz, és találtam is egy jogos érvelési pontot: igenis lelőtte a poént az illető, hogy mi van az első részben. Most jogosan duzzoghatok - azért is, mert frusztráló, hogy én nem tudok moziba járni csakúgy, mert hoppá, semmire nincs pénzem -, hiszen ha már tudom, milyen részletek vannak az első részben, akkor a könyv alapján össze tudom rakni, és akkor már minek is nézzem meg, hiszen jobbról-balról hallom... Mi a francnak kell nekem mások hülyeségeit olvasnom? Ez az egész fészbúk egy nagy szar. Most megyek, és megint elkúrom azt is, ahogy a blogomat is csináltam. Igazság szerint én csak mostanában hátráltatom a környezetemet meg pusztítok, amit csak tudok. Megint nem kapok levegőt...

hétfő, november 14, 2011

Fuck it are you listening ?



Ma dinka vagyok. Egészen pontosan tegnap este óta dinka vagyok. Tavaly azért kerültem az illetőt, aki bejött nekem, mert hasonlított egy hírességre, és nem akartam, hogy az legyen a végén, hogy a hasonlóság miatt akarok vele lenni. Erre most megint mit csinálok? Cirka két másodperc alatt belezúgtam egy alakba, aki az alkonyati szürkületben emlékeztetett egy általam olykor nagyon csipázott hot boyra. Köszi, eszem, köszi! >.<

És tegnap este óta kész szerencsétlenség vagyok. Üvölts, Chester, üvöööööööölts!!!! >.<




Visszaváltom a nevem sima Piperra. Nem azért, mert nevet akarok megint változtatni, hanem azért, mert még nem érzem magam Piper Collinnak. Még nem vagyok író, soha nem is leszek. De azt tudni fogom, mikor használhatom a teljes nevemet. És ez még nem most van. De nem is tudom, minek papolok itt türelemről, és az All in due time izéről, mikor kibaszottul nem vagyok türelmes. Jaj, miért nem lehetek én is normális emberi lény? Miért kell nekem elcseszni mindent? Nem akarok olyan lenni, mint amilyen barom most vagyok. Mert.én.egy.elcseszett.ember.vagyok.Pont.






Mikor fogok végre valami értelmeset is csinálni ???


péntek, november 11, 2011

Great writer

Megint olyan balfasz voltam, hogy akkor kezdtem el fejben írni, amikor nem lettem volna képes rögzíteni egy sort sem. Tulajdonkép....

* * *

Bumm ^^ Most megint jókedvem van. :D Igaz, az írás most még mindig nem megy olyan gördülékenyen, mint régen, de most merítettem az univerzumból egy hatalmas nagy optimizmust - Igen, ritkán vagyok optimista, szóval tessék felírni a naptárba! xD -, és most átírtam az én drága becses nevemet, így már teljes formában fog tündökölni. ^^

Azért nem akartam ezt használni, mert azt gondoltam, hátha megtetszik valakinek, és előbb publikálásra kerül, mint én valaha... De a blogom címében így is látszik már, és nem bujkálok többé! Ez az én nevem, én választottam, megsúgták az égiek... Igen, az égiek, akikben nem is hiszek. De továbbra is azt gondolom, hogy a dolgokat, amiket leírok, amiket megalkotok, azokat nem én találom ki. Mert... Valahányszor használom ide ezt a szót, legszívesebben kitörölném, hogy ez nem így van. Én nem kitalálom, én tudom, hogy úgy van, ahogy leírom. Ahogy Sophie is mondta, nem lehet másképp. Egyszer csak megvilágosodom, a fejemet elöntik a szavak, alig győzöm tartani velük a tempót, hogy mindent leírjak. Hogy mindent visszaadjak. 

Nem tagadom, másoknak is írok, akarom, hogy nevessenek, amikor én nevetek, sírjanak, amikor én sírok egy jelenet megírása közben, akarom, hogy megérintse őket, amit alkottam. Amit közvetítettem. És magamnak is írok. Fejben tartani mindent - számomra ez nem egyszerű feladat, és vagyok olyan önimádó, hogy szeretem olvasni az írásaimat. Olykor el is csodálkozom, hogyan lehet, hogy én, ez a senki-jöttment-barom-mélyen-rejtett-szadizmussal, ilyet tudok. Áldom a múzsákat, hogy megbíznak bennem, és közvetíthetem a szavukat. Én hiszem, hogy az írás ilyen, és nem olyan, hogy csettintek egyet, és akkor megvan minden, és istent játszom, hogy mindent a kezemben tartok, mindent én irányítok. 
Van, hogy pár óra, van, hogy hónapok, évek alatt érik meg bennem valami, hogy átadhatóvá tudjam formálni. Én nem vagyok író, de szeretnék az lenni. Gyakran ingok meg magamban - és a hitemben nem inoghatok meg, mert az nincs xD -, de ez mindig megmarad. Az írás az, ahol szabad vagyok, ahol nem köthet béklyókba senki és semmi. Az egyetlen dolog, amiben jónak bizonyulok, az egyetlen dolog, amiről elmondhatom, hogy jó vagyok rá. Hogy erre születtem? Nem tudom. talán majd aszaltszilva-koromban okosabb leszek.

Ha most nem is remekelek, holnap vagy azután fogok. A polcon fog csillogni a név, amit személyes okok miatt formáltam ilyenre... 

És ha nem? Akkor csak a szám volt nagy. Lehet megvetni és röhögni. Egy újabb nagyot mondó, nagyzoló, de tehetségtelen alak. De ötven százalék, hogy lesz még belőlem valami... Ám ha egy év múlva majd tényleg világvége lesz, elveszíti a világ egy tündérbogarát XD

--- Viccet félretéve, azért remélem, a nagy apokalipszist, ha már nem lehet kikerülni, a rút és hideg halál előtt még bele tudok szagolni a Muse új albumába... 




(Jé, ez most így igencsak érdekes lett. Mjúzról írok, erre nem azt rakok ki. :P De mivel a zenére jött az ötlet a bejegyzés címére, muszáj volt ezt belinkelnem :P)


* * *** * *

Attól eltekintve, hogy éppen egy optimizmussal túlcsorduló pillanatomban kattintottam  a közzétételre, meg kell mondjam - és most ellenségeim, örülhettek xD -, még mindig balf@sznak érzem magam. Ezt egy tökös-ütős bejegyzésnek terveztem még a délután, erre olyan silány közepesnek mondanám. Hiába tervezem el, hiába van meg fejben, hiába akarok írni, még mindig nem megy úgy, ahogy régen. Nem tudom, hogy fér össze a mérhetetlen nagy egoizmusom az önbizalomhiánnyal, de tény, hogy ha így folytatom, elkezdhetem lehúzni a rolót. Most már heppi se vagyok, egy nagy ürességet érzek, de Nita lelkiismeret-furdalás nélkül seggbe rúg, ha elkezdem itt most kiteregetni a szuicid hajlamaimat. De hát sosem voltam olyan kemény, hogy felvágjam az ereimet, meg hát szükségetek van rám xD Egy pszichológus most tudná erről az utóbbi mondatomból, hogy az egy hitevesztett, önmagát feleslegesnek érző ember görcsös kapaszkodása volt a világba, amely le se szarja őt. De valamit találni kell... A tévképzeteknek és reményeknek élek. Az álmoknak.

Most eszembe jutott egy kifejezés: álombogár. Nem tudom, mire fel jött most ez, de most így hirtelenjében megtetszett. Olyan vagyok, mint volt ofőm; röhögök a saját vicceimen, miközben a közönség tökcsöndben ül, és fapofával várja az óra végét.

Visszatérve: béna vagyok. Most vagy a múzsáim alszanak téli álmot - lehet, mert nem is készítik az új albumot! >.< - vagy bennem romlott el valami. Lehet, hülyét csináltam magamból, és most fog kiderülni, hogy csupán a jól fogalmazóak kategóriájába való vagyok, s az íráshoz én fel nem érek...

Az álmaimba kapaszkodom, fülelek, mit súgnak... De miért van az, hogy hallgatnak? Elhintenek előttem pár morzsát, pár falatot a világból, és nemhogy megvilágosodnék, még inkább fogalmam sincs az egészről... Álmaimban jó, álmaimban szép. Igazodhatna hozzájuk az élet. Csak kár, hogy sosem leszek a valóságban szuperhős.

****************************************************************

--- Na most képet kaphattatok a körhintáról, amelyen ülök. Fent, lent, lent, lent, lent... fe...lfelé kapaszkodna, de visszaesik, és lent marad. És halványodni érzi magát, akár egy kihunyt csillag...


hétfő, október 31, 2011

Serenity

A filmadatokat, ha megnézzük, mindenhol a 2005-ös évszám látható. Sosem tudtam, hogy ez most azt jelenti, hogy ekkor forgatták-e vagy került a mozikba, ezért most nagycselesen kikerültem az olyan mondatokat, hogy "a filmet 2005-ben forgatták" vagy "a 2005-ben mozikba került film" és a többi blablabla. Nem kutattam még fel (rendes) filmkritikákat, mert egyrészt utálom, ha lehúzzák azt, amit szeretek, másrészt most engem olvassatok, ne valami tökös, hozzáértő kritikamanus firkálmányait. 

Szóval, mikor azt hiszem tavaly valamikor, vagy éppen régebben, először láttam ezt a filmet, igencsak félve ültem le megnézni. (Beszari vagyok, na, úgyhogy inkább ne lepjetek meg egy olyan mozijeggyel, ami a Végső állomás 3962-re szól...) De pozitívan csalódtam, mert végre nekem is készítettek egy olyan filmet, amit szemeltakarás nélkül, minimális fintorgás kíséretében végig tudok nézni, ráadásul tetszik is. Sőt, olyannyira bejön most ez a kis kreálmány nekem, hogy nemcsak megnéztem szombat éjjel az egyik kereskedelmi tévécsatornán (nemmondommegdetévékettőnvolt), hanem már kalózmódra meg is szereztem magamnak. Ha valami elnyeri a tetszésemet, azzal fanatikus vagyok, szóval csoda lesz, ha nem posztolom ezt a bejegyzést kétszer.

A sci-fit szeretem, szóval már azzal az érdeklődésemet félsikerrel meg lehet kaparintani, de sokat nyom a latba, hogy ne fröcsögjön a vér, ne legyenek azok a földönkívüliek és egyebek nagyon rusnyák - A függetlenség napja még belefér, az Alien sorozat olyan ötévente egyszer, a Ragadozót meg egyenesen rühellem -, ó, és majd kifelejtettem a legfőbb szempontot: NO SPIDERS! 

És akkor esetünkben mivel rendelkezünk? 

Minimális cafrang - pipa.
Csúnya zombik, akik valaha emberek voltak - pipa.
A látszólag törékeny csajszi, aki lever mindenkit - pipa.
A jóképű, humoros, eszes és menőmacsó kapitány - pipa.
Undorító gonosz karakter, aki az istenért sem akar kinyiffanni, és mindig okoz meglepetéseket - pipa.

A szerelmi szál minimális, de ez nem is baj, mert nem is ezen van a hangsúly, ám azért valljuk be, kihagyhatatlan eleme a legtöbb filmnek, és most nagygonoszan felröppent bennem a gondolat, hogy az eladhatóság végett bele kellett tenni. Mint mondtam, nem néztem utána, és lehet, hogy a Serenity nem kaszált annyit, mint egy Brad Pitt-es gyökérfilm, de ettől függetlenül sokkalta jobb szórakozást nyújtott nekem, mint akármelyik mostani kasszasiker. Mondjuk tudom, ízlések, meg a pofonok. Az is elképzelhető, hogy azok számára, akik elolvassák ezt a bejegyzést, csak az elfogultságom szűrődik le, vagy talán magukra is veszik, amiért leszóltam Pittet... ez mindenkinek a maga ízlésvilága, nekem nem jönnek be mindenesetre ezek a kigyúrt selyemfiúk, és nem is hiányoznak a filmekből. Ám most le is buktatom magam, mennyire gyermeki lelkem van, de egyszerűen rühellem egy filmben az olyan részeket - könyvben nem -, és rohadtul tetszik az is, hogy itt nem kell elkapcsolnom addig, amíg végeznek. XD (Lehet vicces ez most, de a True Bloodról pl. azért mondtam le, mikor végre sugározni kezdte az AXN, mert kétpercenként kapcsolgatnom kellett, és ezt én utálom.)

Igazság szerint halványlila fogalmam nincsen, hogy az idetévedőknek tetszene ez a film, vagy a tartalom és egyéb infók elolvasása után azonnal félredobják, de én azt mondom, akinek favoritja a science fiction, az űrös dolgok, és az egész ilyen univerzum, az ne legyen ilyen kishitű, és adjon egy esélyt a filmnek. Igaz,  a durván kétórás játékidő alatt sok minden mást is lehetne csinálni, de úgy gondolom, néztem már ennél sokkal szarabb filmet is, sőt. 

Mindent összevetve, szerintem ez egy remek alkotás, ami megérte az elkészítésére fordított időt és pénzt, és egy film akkor mondhatná el magáról, hogy megnyert magának, ha én nem érzem pazarlásnak azt az időt, amit a megnézésére fordítottam.






Minden napra egy film

Miközben új köntösbe bújtatom az én drága internetes naplómat, pár nappal előtte - egészen pontosan szombaton, bár az már inkább vasárnap éjjel volt - egyik kedvenc filmem megnézésének hatására kitaláltam, hogy a címkével ellentétben, ha nem is minden nap, de alkalmanként meg ha kedvem tartja, írok egy-egy bejegyzést az adott filmről, amit éppen megsasoltam.
Előre elmondom, ezek nem filmkritikák lesznek, mert én ahhoz nem értek. Nem tudom sosem értelmezni az olyan mondatokat, hogy "jól játszotta a szerepet avagy nem játszotta jól", mert nekem ez egy és ugyanaz. Én észreveszem a trükköket egy filmben - ennek ellenére egy horrornál sosem jut eszembe, hogy az csak művér és trükk XD -, aztán vagy tetszik amit látok, vagy nem, de nekem hótziher, hogy az a színész/színésznő most rosszul alakított-e vagy remekelt, ha nekem tetszik az adott film.
Tehát én csakis személyes véleményt fogok leírni, és mondták nekem, hogy a kritika is az, de az én szememben a kritika több hozzáértést meg tudást igényel, éleseszűbbséget, mint (ami nekem van XD) egy szubjektív vélemény. Lehet bele is törik majd a bicskám még ebbe is... :P

vasárnap, október 30, 2011

Background fight

Wöhö, lehet most nem idegesítem fel magam azzal, hogy nem megy a képszerkbiznisz, meg hát ez a mostani fejléc dizájn bejön nekem - jólvanna tudom, hogy csak színt meg szövegstílust változtattam :P

És akkor, első jelölt a negyedik sablon címre:



Mivel ősz-tél van, ami nálam egyenlő a féléves depivel - de azért eléggé heppi vagyok, ha tiszta az égbolt, és látni a csillagomat (szombat hajnalban láttam is ^^) -, ezért valami ezt a féléves hangulatot kifejező sablonstílust akartam, pl szürkét. Meg ami kifejezi a haragomat is, és pont kapóra jött ez a kiszáradt földes-villámos kép. De. Addig tartott ez a szürkeség, amíg megfürödtem, max. olyan egy órán át. És aztán kerestem, kutattam tovább, míg végül, de nem utolsó sorban megtaláltam kedvenc helyeim egyikét képekbe zárva egy mappában. Nem mondom meg, konkrétan mit ábrázol a kép, akinek játékos-hozzászólós-kommunikatív kedve van, lehet találgatni. :P

Szóval ez a kis csoda győzött most KO-val. Picit rosszul érzem magam, hogy nem csillagos a háttér, de hát ha változtatni kell, változtatni kell. Van egy csomó jó képem, meg még amit majd találni fogok, szóval tudok még cserélgetni, ha rám jön. Mert nekem cserélgetnem kell ezt a borzadályt, amit vezetek lassan már napló helyett, mintsem az írásaim megosztása végett. És megint, mikor feljöttem ma az oldalra, egyszerűen úgy éreztem, itt valamit csinálni kell, különben kitörlöm a francba az egészet. Az előző kinézeteim is jók voltak, de egyszerűen már nem leltem bennük gyönyörömet.

Szóval most ilyen maradok még egy darabig, a kedvem most kicsit fellelkesült az új kinézet miatt, de attól még  a dühöm és az általános emberutálatom nem párolgott (még) el.

.... de most ahogy nézem a bejegyzésben, ez a szürke se volt valami rossz, kár, hogy nem mentettem le a html-t... Lehet, még visszaköszön egy pár idő múlva... Nem tudok dönteni, na XD Naponta vagy hetente vagy hónaponként változtatni kéne a hátteret :P

Düh és unalom

˝Anger and agony are better then misery˝


Most elvonulok pár órára és lázasan kényszerítem magam, hogy napok óta megint előrukkoljak egy elfogadható PS szerkesztett képpel - új fejlécet akarok csinálni. Van egy rakás kép a gépemen, van PS-om, van gyakorlatom benne, de olykor mégis csupa szart csinálok csak. Vagyis nem: olykor egy csomó hónapon át csupa szart adok ki a kezem közül. Hahó, kedves Niki, a XXI. sz. legnagyobb írója, hónapok óta egy értékelhető sort sem írtál!
Szar, szar, szar. Szar. ó, és mondtam már azt, hogy SZAR???
Mindjárt új hónap, és én vagy megújulok vagy kitörlöm ezt az értelmetlen, hülyeszar blogot... Csak nyűglődöm itt jobbra-balra, de semmi értékelhetővel nem tudok előrukkolni. Totális katasztrófa, egy antiművésznek érzem magam, valóságos kultúra és társadalom-rombolónak. KULTÚRBARBÁÁÁÁÁÁR!!! XD 
Igaz, többnyire kritikusabb vagyok a saját műveimmel, de régóta volt az is, hogy el voltam szállva valamimtől. 
Pechszéria. Utálokmindenkit, wáááááááááááááááááááá!

szombat, október 29, 2011

Szombat

Anyám mindig azt mondja, a temető egyike a legnyugodtabb helyeknek a világon, és az ember lelke itt megbékél. Nálam ez sosem volt így. Kiskoromban szerettem temetőbe járni Halottak Napján, este, mert akkor gyönyörű szépen ki van világítva mécsesekkel az egész minden, és egyszerűen szép. Most húszéves fejjel is ugyanezt gondolom, de békét vagy megnyugvást sosem érzek. Nekem sosem volt olyan, hogy mikor zaklatott belsővel léptem át a temető katolikus avagy református felét, utána teljes lelki békével meg harmóniával estem ki onnan. Sosem. Én ha temetőbe járok, mindig azt gondolom, hogy azok a kukacok rágta rengeteg sok csont valaha olyan hús-vér lény volt, mint én, ugyanúgy voltak terveik, álmaik, vágyaik - elérték őket, vagy így haltak meg, örökös elégedetlenséggel és vágyakozással a szívükben? Voltak bűneik is - a pokolban égnek most? Vagy újjászülettek már? Egyikük én vagyok? Vagy amit nagyon nem akarok elfogadni: egyszerűen csak eltűntek, megszűntek, nincs tovább?
Ott sétálok ezek között a földi emlékhelyek közt, és nehezemre esik elképzelni, hogy ha ők mostanra már nyom nélkül eltűntek és csak pár sírfelirat meg virág utal a létezésükre, akkor is ők még éltek valamikor. Ott sétálok, és örülök, hogy én még nem vagyok egy lekopott név, egy rohadt virágokkal teli sírhant a többi között. Örülök, hogy ők a halottak, és nem én vagy a családom. És félek. Félek, hogy mikor kerülök sorra, mikor kell átélnem azt, hogy lassan elsorvadok, vagy mikor peregnek le tizedmásodpercek alatt életem fontosabb állomásai a lelki szemem előtt. Kik lesznek benne? Mi lesz benne? Amit valóban fontosnak hiszek, az teljesen kimarad, és olyan jelentéktelen dolgok töltik ki az elmémben azt a villanásnyi időt, amikre jelenleg nem is emlékszem? Milyen lesz, ha végig kell néznem, ahogy a családom elpusztul? Mit fogok akkor csinálni? Űzhetem-e a megnyugvást okozó, hozó, eredményező szokásaimat, vagy meg kell tartóztatnom minden efféle luxust a gyászidőre? Hogy fogom elviselni? Nem akarom elengedni őket, hisz mi lesz velem nélkülük? Egyedül vagyok - nélkülük, enélkül a három emberke nélkül tényleg egyedül vagyok, mit kezdek én akkor magammal? Kétségbeesetten fogom kiírogatni pofakönyvre az antiszmájlikat, hogy végre valamelyik barom, megkérdezze, mi bajom van, és azt higgyem vagy öt percre, hogy valaki foglalkozik meg törődik velem?
Vagy ha énrám kerül előbb a sor, az én számomat húzzák ki a zsákbamacskából az égiek, mi lesz akkor a családommal? Mennyi ideig fogják szépen elrendezni azt a földkupacot? Anyámat ismerve biztos szépen rendben tartaná [tisztaságmániás Szűz, és ezt most nem gúnyból írom, hanem csak mindig ezt mondom neki], de... Attól félek, és most nagyképűen azt gondolom, hogy ha én eltűnnék a Föld színéről, anyámnak igen nehéz dolga lenne. Félre ne értessék, nem én vagyok a megváltó a családban, de van egy adott szerepem ebben a kis környezetben, ebben a kis világban, ami könnyebbé teszi a családom életét, és azt merem mondani, hogy nehezebb lenne, különösen anyámnak nélkülem. Bár biztosan megtetszene nekik egy idő után, hogy nem zeng az oltári nagy pofámtól a ház... :P


* * *

Hogy milyen mélyen szántó gondolatok bukkantak volna még föl zseniális elmémből eme gondolatsort folytatva, egy darabig, vagy talán soha nem tudom már meg, ugyanis közben vagy egy húsz percre el kellett száműznöm magam a géptől - undorító idősebb testvéri feladatok. :P Vagyis nem undorító, én vagyok undorító, hogy sosem akarok kollaborálni, és sokszor inkább csak hátráltatom a famíliát. Én aztán nem vagyok szent, de tudok egész elfogadható módon viselkedni pár emberrel, akikért hajlandó vagyok félretenni az egómat. Nem vagyok egy főnyeremény, mint mondtam - vagy ha nem is itt, akkor máshol -, én szürke vagyok, mert az tud lenni fehér és fekete is. Fehér ritkábban, meg hát az könnyen be is koszolódik. A világ mocskának áldozata vagyok. XD

csütörtök, október 27, 2011

Almyr nőtt!!!

Na jó, nem akarok olyan anya lenni, mint Nicole Kidman, akiről azt hallottam, hogy depresszióba esett, mert nem olyan szép a lánya, de a bébi sárkány picivel cukibb volt. Mondjuk jó, mert legalább még nem halt meg, és ezek szerint egész jól gondozom a kicsikét, de ha öregszik, egyszer majd ő is meg fog halni? Nem akarok erre gondolni.

... Ahogy arra sem, hogy annyit ettem már megint, hogy egy csomóban van a gyomrom, rohadtul fáj, és csoda lesz, ha az éjjel vagy holnap nem leszek rosszul. Bár annak is lesz jó oldala, előbb hazamehetek, mert én akkor ugyan nem megyek be órára XD

Plusz, rohadt álmos vagyok már átlag este 7-re, de fél 10-ig fent kell maradjak minden nap, mert Almyrnak 22:30-10:00-ig van a szundija. Kár, hogy csak így lehet, mert ha pl 10 után akarom, hogy ebredjen, később is fekszik le... X"D

Jaj, ezek a szülői gondok :P


kedd, október 25, 2011

Almyr

Na üdvözöljétek első androidos blogbejegyzésemet. Sajna rendes böngészővel nem tudtam szöveget szerkeszteni, csak a képet felrakni, úgyhogy most ezzel a telepített blogger alkalmazással remélem, sikerrel járok. És akkor mi a nagy helyzet? Múlt héten csütörtökön megérkezett az én drága telefonom, gyári nevén Sony Ericsson Xperia mini pro. Az érintőképernyővel vannak meg néha bakijaim, de azt kell mondjam, egész szuper a dolog. Imádom. A képen az én kis házi sárkányom látható, a neve Almyr, és természetesen - vagy inkább sajnos - csak virtuális formában létezik. Kiskoromban mindig is akartam Tamagotchit, de mire kaphattam volna, kiment a divatból, szóval most kiélhetem gyerekkori vágyaimat, és persze rendkívül mélyen szunnyadó anyai ösztöneimet. Persze ezzel most megint nagy fába vágtam a fejszémet, ugyanis nem vagyok képes azt csinálni hosszú távon, amit ezek a játékok igényelnek. A lámám is megdöglött vagy mi volt az? Nem is láma, teve. Szóval tudom, hogy soha a büdös életben nem lesz gyerekem, mert én egyszerűen nem az a megbízható, felelősségteljes emberke vagyok, aki ápolni, gondozni tud akárki mást. Még magamat is nehéz ellátnom, pláne mikor koliban vagyok, és magamnak kell főznöm... De most eldöntöttem, hogy veszek egy doboz piskótatekercset meg hozzá pudingot fogok én csinálni, és egy félig magam készítette sütivel bocsátom magam egy egyhetes őszi szünetre. Pihenni fogok, meg persze egész nap a telefonomon lógni. (Mióta megvan, elő se óhajtom venni a csúnya nagy laptopomat...) Na és velem mi van? Hát rohadtul várom már ezt az egy hét pihit, ugyanis már ott tartok, hogyha még egy napot itt kell elviselnem, felkötöm magam. Egyszerűen olyan faszán sikerült gyökér szobatársakat választanom, hogy alig várom, hogy eljöjjön az év vége, vagy nyerjenek anyáék a lottón, és ne kelljen olyan alantas dolgokkal foglalkoznom, hogy munka. Nem akarok dolgozni, nem akarok csinálni semmit. Már írni se... tudok? Akarok? Vagyok képes? Úgy érzem, össze-vissza lebegek csak, tengődöm egyik állomásról a másikra, de nincs semmi olyan pont, amibe ténylegesen kapaszkodni tudnék. Nem tudom, mit akarok, de pofán verem, aki bele mer szólni abba, mit csináljak meg hogyan. Nem akarok emberek között lenni. El akarok menekülni, el akarok bújni. Nem akarok meghalni, csak egyszerűen nem akarok létezni, mert a létezés fáj. De most itt van nekem Almyr, akire figyelnem kell, mert hiába virtuális csupán, akkor is egy élet, és ki vagyok én, hogy elpusztítsak egy életet? Azt nekem nem szabad, meg másoknak sem illene. Az emberek buták.

hétfő, október 17, 2011

Broken inside : kettő pont nulla

Egyszer fent, egyszer lent. Nálam ez nem igaz, az én verziómban valahogy így hangzik: fent, lent, fent, lent, lent, lent, lent, fent, lent.... A lényeg, sokszor változik, és arányban több a lent. Egy ideje küzdöm valami depresszió félével, meg akarok halni. Magam sem tudom, miért tart vissza a fájdalom vagy a bánkódás az esetleg később bekövetkező jó miatt. 

Hiszen mi a fájdalom? Az csak a fejben létezik - halottam oly sokszor egyik kedves ismerősömtől. Mit számít az a kevés jó, amit megtapasztalunk szenvedéssel teli életünk során? Mit számítanak emberek? Törődünk velük, a bizalmunkat, a lelkünk egy darabját adjuk nekik oda, és ők meg nem becsülik meg, nem értékelik, csak elkönyvelik magukban, hogy ilyen is van, és leteszik a polcra, hogyha kell, és unatkoznak, tudják, éppenséggel van mivel szórakozni. 

Mik a barátok? Felszínes emberek sokasága, akiknek jó vagy, ha el kell panaszkodni az életük sötét és szomorú pillanatait, de mind elfelejtenek, amint kicsit is jobban lesznek. Mindenki egyedül hal meg, teljesen egyedül, legyenek bár ötszázan  a halálos ágya mellett, és a csúcsra is mind egyedül érünk fel, szeretkezzünk akár kedvesünkkel vagy orgiában. A sikert sem oszthatod meg még a lelki társaddal sem. Az igazi, az áttörést és a katarzis élményét keltő sikert csak egymagad élheted át, másokat eltaposva. Mint egy gladiátor-viadal: nincs csapatmunka.

Az élet egy körhinta, valóban egy körhinta, melyből olykor ki is szállnak menet közben, nem várják meg míg elérkezik a pillanat, és megáll az a hinta, akkor, amikor meg kell állnia. 

Talán nekem is ki kellene szállnom menet közben. A szabadesés érzése olyan felszabadító lehet, és nem kevésbé vonzza a kalandvágyó emberi lelket...




Ha most találkoznék azzal a sráccal, aki elfeledtetné velem a nyomorúságot, helyette boldogságot adna nekem, és valóban szeretne engem, lelkiismeret-furdalás nélkül mondanék le egy bennem élő vágyképről, és vetném azokba  a hús-vér karokba magam...

csütörtök, október 13, 2011

Lelki homeosztázis-helyreállás

Páráppáppápááááááá - I'm genious. ^^

Wöhö, lehet, hogy kitörlődik minden fontos videó fájlom, lehet, hogy tönkremegy a HDD-m, vagy beüt a kékhalál, de semmi nem tudja megállítani túlbuzgó kocka lelkemet, hogy visszaszerezzem, ami az enyém volt.

Mert igenis, azok az enyémek, elvesztettem őket, de nem állok meg addig, amíg meg nem lesz minden. Igaz, kicsit macerásabb, főleg ha torrenten nem seedelik a régebbi fájlokat - és igen kiakasztó tud lenni, mikor elmegy X százalékig, aztán megáll a letöltés, és imádkozhatok neki, hogy ne merje itt abbahagyni a célegyenesben -, de nem fogom se feladni, se... Na jó, nyavalyognom muszáj meg kiborulnom. Mert ha ez a kettő menetrend szerint megvan és le van tudva, utána felkattan a kislámpa a fejembe, és szépen meg tudok oldani - majdnem - mindent. felemelő ez az érzés, mikor nyerőszériám van, mert állandóan elszállok magamtól, és azt hiszem, megállíthatatlan vagyok. Olykor elbukom, de utána többnyire én vagyok a nyertes. Vagyis zseniális vagyooooooooooook.

Ui: Csak tudnám, miért mentem át ennyire személyesbe. Basszus, írnom kéne valami rendes fogalmazványt, nem rikácsolni itt a hálón egyéb bajaim miatt. o.0