hétfő, június 27, 2011

Cheap shot

Írta: Piper   9:32 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Az online szótár szerint ez a címként szolgáló kifejezés magyarul annyit tesz: övön aluli, kisstílű szóbeli támadás. 
Érdekes megfogalmazás, nem is tudom, ki lehetett az, aki kitalálta...

Úgy akadtam rá, hogy beírtam a fordítóba: övön aluli. Hogy miért? Mert igazán rohadtul érzem magam, és ezt muszáj a blogomon keresztül az égbe kiáltanom. 
Ez igazán nem szép dolog, hogy egy normális írás helyett a panaszáradataimat rakosgassam ki, és már többször is hangoztattam, hogy én nem vagyok olyan idióta, hogy fészbúkon tárgyaljam ki a problémáimat, erre a blogon most mégis ezt teszem. Franc. 
A franc, hogy nem tudok rendesen írni. Úgy, ahogy szoktam. Milyen régen volt már az, hogy tollat vagy ceruzát ragadtam a kezembe, és egymás után írtam tele az oldalakat - gyakran a hajnali órákban a másnapi számonkérés ellenére, tanulás és alvás helyett. 
Egyszerűen nem tudtam aludni, éreztem, hogy nekem írnom kell, és többnyire valami jó dolog született belőle. Ráadásul olyan kellemes érzés az, amikor csak úgy tolonganak a szavak a fejedben, ki akarnak jönni, alakot ölteni, olyan gyorsasággal, hogy a kezed alig bír lépést tartani az elméddel. 
És honnan jönnek azok a szavak? Benned voltak, érlelődtek, mígnem túlcsordultak, és ki kellett szabadulniuk, vagy valami láthatatlan lény súgja azoknak az embereknek a fülébe, akik írónak nevezik magukat?

Olvastam egy idézetet, miszerint az ihlet a lusta írók kifogása. Én lusta vagyok, de az íráshoz nem. Írni akarok, de egyszerűen nem jön semmi. Ha tényleg valaki súgja azokat a szavakat a fülembe, akkor miért hagy ki időnként? 
Elfárad, nem érzi idejét annak, hogy a mélyen szunnyadó gondolatok testet öltsenek, vagy csupán nem érez méltónak, hogy én írjam le őket?

Szombaton, míg vártam a buszt, betértem a könyvesboltba. Ritkán tudok bemenni és nézelődni, de nagyon szeretem, egyszerűen vonz. A könyvtáron kívül a legjobb hely, ahol igazán otthon érzem magam. Úgy tényleg érzem, hogy valahová való vagyok. 
Szeretem végigjárni a helyiséget, felmérni a könyveket. Nem hazudok, persze, hogy elképzelem, hogy egyszer majd az én könyvem, könyveim is ott sorakoznak. De nem csak a becsvágy miatt megyek be oda. Van benne valami varázslatos, amikor nincs semmi dolgod, csak levenni egy kötetet a polcról, megcsodálni a borítót, elolvasni az ajánlást, ha van,  belelapozni, beleszagolni. Imádom a könyvek illatát. Imádom a könyveket.
Talán ezért is esett kicsit rosszul, mikor a nagymamám kinevetett, és nagycsodálkozva azt kérdezte tőlem, hogy nem unom meg a könyveket, egymás után csak azt olvasni... 
Nem igazán ismerem őt, de ez a pár mondat mégis sokkal ellenszenvesebbé tette őt számomra, és sokkal többet nyomnak negatív megítélésében, mint azok a ténylegesen negatív dolgok, amiket tudok róla. 

Tulajdonképpen kinevetett engem. Azt, amit talán a legjobban szeretek, és amivel ha foglalkozom, kevésbé érzem a magam nyomorúságát, és a másét. Mert hiába hangzik közhelynek, az embernek szüksége van olyan elfoglaltságokra, amik kikapcsolják, elfeledtetik vele a problémákat. Nem hiszem, hogy ez struccpolitika lenne, hanem inkább egyfajta feltöltődés. Nem futunk el a problémáink elől azzal, ha elolvasunk egy könyvet, megnézünk egy filmet, zenét hallgatunk vagy szokványos módon lógunk egyet a haverokkal. Ezek a cselekvések időleges menedéket nyújtanak, feltöltenek energiával, és ha vége, mi visszatérünk a való életbe, vissza a megpróbáltatásokhoz. Talán még újabb ötletet is kapunk. Egyszóval kellenek ezek. Kinek ez, kinek az. Nekem a könyvek. 
Ha most nem is tudok rendesen írni, úgy ahogy szoktam, előszeretettel olvasok olyan szerzőktől, akiket szeretek. Hiszen régen volt már arra igazán időm, hogy nyugodtan olvassak azt, amit akarok. 
Csak, hogy kicsit menőzzek, el is mondom, hogy nem egészen fél nap alatt olvastam ki tegnap Nora Roberts egyik könyvét. Igaz, kicsit már idegesítő volt, hogy a főszereplő pár tulajdonképpen úgy viselkedett, mintha tükörbe néznének: mindketten szerelmesek voltak a másikba, de nem merték megmondani, mert féltek, hogy a másik csak pár éjszakás kalandot akar. 
Remélem én nem leszek ilyen balfék, bár mindentudó olvasóként tényleg könnyű, és igazán idegtépő, mire a szereplő rájön arra, amit te már réges-rég tudsz.

Szóval, most egymás után fogyasztom a könyveket, és nem unom meg. Csak a gyomrom viseli nehezen, hogy előnyben részesítem a szavakat az ételnél.
És mint könyvmoly, már ki is néztem magamnak pár olyan példányt, amit feltétlen meg kell vennem. A baj csak az, hogy nincs már zsebpénzem. Tudom, tudom, a könyvtár erre az egyik megoldás, de én elég kapzsi vagyok, önző, és sokkal jobban szeretem a sajátomat olvasni. Legszívesebben könyvekre költeném az összes pénzemet - ha lenne persze.

Az új kiszemeltjeim között van egy figyelemre méltó kiadás is, aminek a bejárat mellett található plakátja olyan..., "nagy szenzáció" hatását keltette bennem. 

És akkor elérkezett az idő, hogy eldobjam az agyam, kicsit megint: 

ROHADTUL EGOISTA ÉS ÖNZŐ MEGKÖZELÍTÉSBEN ROHADTUL NEM TUDOM ELHINNI, HOGY EGY TIZENHAT ÉVES LÁNYNAK KIADTÁK A KÖNYVÉT!!!!!

Nem kicsit vagyok irigy. Hát hol vagyok én tőle? Legszívesebben elsüllyednék, hogy lassan húsz éves létemre csak írkálgatok, csak ábrándozom, és egy nálamnál minimum három évvel fiatalabb leányzó már elért valamit. Lehet, hogy csupán egynyaras sláger, de akkor is valami! 

A könyve hátulján azt írják, a kéziratai valódi kéziratok, mert azokat egy - asszem franciakockás - füzetbe írja. 
Még egy szuri. 
Irigy vagyok és kiábrándult. Valahogy csalódtam magamban, és úgy érzem, nem igazán viszem én itt valamire. Kezdek kétségbe esni, hogy találnom kell valami rendes hétköznapi munkát...
***
Az önsajnálatom végén azt még szeretném elmondani, hogy igencsak tisztelem azt a lányt. Már csak a témaválasztásában is: első világháború. Nem éppen a kedvenc témám, de mindenképpen el fogom olvasni azt a könyvet, és ha lesz pénzem, meg is veszem majd egyszer. Mert hiába az irigységem és a pici ellenszenvem a figyelemfelkeltő beharangozásért, mindenképpen dicséretet érdemel. És úgy érzem, van is miért dicsérni.








szerda, június 22, 2011

Megint hülyét kapok

Írta: Piper   9:09 du. // 5 hozzászólás


Huh... Végeztem a középiskolával. :)

Most már csak annyi gondom van, hogy befejezzem a felvételis cécót július hetedikéig. (Bár nem is tudom igazán, hogy el akarok-e menni vagy 120 km-rel arrébb, ahol magamnak kell megállnom a helyem. Basszus,  a főzőtudományom kimerül a melegszendvics-készítésben, illetve nagyon jól tudok félkész leveseket meleg vízben feloldatni. Vagyis ha egyedül kellene megélnem, pár napon belül végezne velem az éhhalál...)



És akkor az eredmények:

Magyar nyelv és irodalom: jeles
Matematika: közepes
Történelem: jó
Angol nyelv: jeles
Német nyelv: jeles

Ezek szerint mégsem vagyok olyan hülye, mint azt pár volt tanárom és osztálytársam hiszi.

Az érettségi átlagom 4,4 - ez két dolog miatt is meglepő: egyrészt, mert nem tanultam semmit, másrészt pedig az év végi osztályzataim tükrözik a tanulás iránti ellenszenvem: 3,25.

Érettségi tehát kipipálva, és valljuk be, nem is volt olyan hű, de nehéz. Persze azért igencsak levert hétfő reggel a víz, hogy volt pofám úgy bemenni a megnyitóra, hogy előzőleg semmit nem próbáltam a fejembe verni. És ezután sem fogok nagyon tanulni. :P (Azt azért belátom, hogy szerencsém is volt a tételhúzásban.)

A volt osztályomban van pár diák, akik a tanulásra teszik fel az életüket. Ha rossz jegyeket kapnak, majdnem harakirit követnek el. Na jó, túloztam. Csak az egyik ilyen, a másik lazán kijavítja a rosszjegyet következő nap. De attól még ugyanolyan túlbuzgó diák mind a kettő.

Hogy ellenszenvem lenne a kitűnökkel kapcsolatban? Valószínűleg csak irigy vagyok a rengeteg vállveregetésre, a sok oklevélre és jutalomkönyvre. Minden bizonnyal.

Példát kéne vennem az elszántságukról? Talán. Azonban egyáltalán nem érzek szándékot arra, hogy látástól mikulásig tanuljak az ötösökért, oklevelekért, könyvekért, vállveregetésért.
Szabadidőmben azt csinálok, amit akarok. Tanulás nélkül is tudok jó jegyeket szerezni néhanapján, és ezért vállon veregethetem saját magamat. Oklevelet, ha akarok, könnyűszerrel nyomtathatok, bár nincs rá szükségem, hogy ide-oda teszegessem a régi fecniket. Így is allergiás vagyok a porra, és a régi papírt sem bírom megfogni. Könyvet pedig mindig veszek, ha van éppen olyan, amiért hajlandó vagyok felváltani a zsebpénzem.

Nem vagyok mintadiák, és azt hiszem, nem is nagyon lennék az, de azért némi elégedettséggel tölt el az érettségi eredményem. Néhányan pletykálkodhatnak a hátam mögött, hogy biztos azért nem maradtam ott banketten, mert olyan rosszak lettek a jegyeim, hogy sírva hazaszaladtam, de nem érdekel. Mondjanak, amit akarnak. Igazság szerint rohadtul elszomorító, hogy az emberek nagyrésze csak ahhoz ért, hogy vigyorogjon a másik képébe, kiszedje belőled a magánéleted legapróbb piszkos morzsáit is, aztán meg pofákat vágjon a hátad mögött. Az ilyen verheti magát a tapétányi oklevelével, akkor se lesz normálisabb a büdös életbe. És lám: hiába van az embernek tonnányi oklevele, az nem bizonyítja a valódi értelmi szintjét.


hétfő, június 20, 2011

Hülyét kapok

Írta: Piper   5:19 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Ma reggel olyan nyugodtan ébredtem, és még csodálkoztam is, hogy nem remegek tetőtől talpig a szóbeli miatt. Aztán vagy fél órával később a gyönyörű napos reggelen azzal a gondolattal lépkedtem ki a buszmegállóba, hogy minden bizonnyal utolsó nap kell legyek beosztva, és addig még tudok készülgetni. Azok a szép kis álmok!

Beértem a suliba, és egyre jobban idegeskedtem, hátha mégis a mai napon leszek. És az is lett. 
A megnyitó - ami tulajdonképpen az igazgatóhelyettes és a vizsgaelnök szerencsére nem nagy terjedelmű beszédéből állt -, végén megkérték az első öt embert, hogy maradjanak bent, a többiek pedig mehettek még a dolgukra.  Azt hittem, az agyam eldobom, amikor meghallottam a nevemet az első öt között. Ó, mamám! Mit mondhatnék én feleletként, mikor egy betűt nem tanultam? 

Azért büszke vagyok magamra, mert jól bírtam a helyzetet, és nem történt velem semmi extra: se ájulás, se síróroham. Utóbbitől tartottam a leginkább. Igazán ciki lett volna - utálok bőgni -, és azzal úgysem szerzek pluszpontot.

A némettől be voltam parázva, mert rögtön kezdtünk, igaz én csak harmadiknak ugrottam a mélyvízbe. A nyelvizsgám létét megszégyenítve makogtam hetet-havat, és a teremben páran mosolyogtak egyet, amikor a doch helyett kicsúszott a számon egy de. 
(Magyar vagyok, na. És a német nyelv amúgy sem a szívem csücske. Azért tanultam azt, mert általánosban az én koromban még csak azt lehetett.)

Német kipipálva, pár korty víz után irány a magyar tételek boríték tára.

És a fenébe is, megint egy mázlista állat voltam, hogy olyan tételt sikerült húznom, amiről tudtam beszélni. Többet ne mondja nekem senki, hogy a 13 szerencsétlen szám, mert irodalomból és nyelvtanból is azt húztam, és nem hiszem, hogy ennél jobb témát kaphattam volna. (Arról nem is beszélve, hogy péntek 13-án hozta ki  a postás a minimum egy héttel később esedékes Muse könyvemet. ^.^)

Örkény: Tóték c. drámáját mondhatni kentem-vágtam - szerény megítélésem szerint -, és drága magyartanárom csak akkor szólt közbe, amikor egy hülye szerkezetű mondatom után megállított, hogy nem tudja követni, ki az alany. Ezt kijavítottam, és robogtam tovább, de egy utolsó kérdéssel kifogott rajtam: akárhogy is kutatgattam az agyamban, nem akaródzott eszembejutni, hogy mi a groteszk definíciója.

A nyelvtanról minden szörnyűséget képzeltem, csak azt nem, hogy cirka 3 perc után végzek. Elemeztem két mondatot, kitértem a létigei állítmány fajtáira, és kész is voltam a magyarral. Csak azon aggódtam még, hogy a piszkozati papíron rosszul elemeztem egy mondatot, viszont szóban már jól mondtam,  és remélem, hogy azért nem húznak le.

Na a harmadik - vagy ha a magyart szétbontjuk kétfelé a negyedik - felelettől már jobban féltem. Töriből mindig is hülye voltam, és hiába gondoltam azt, hogy majd a forrásokban benne lesz a tételem kifejtésének a fele, igencsak megijedtem, mikor kiválasztottam az athéni demokráciát. A felkészülési idő nagy részét azzal töltöttem el, hogy siránkoztam, miszerint most fogok pofára esni, mert nem tudok mondani semmit. Próbáltam információkat szedegetni a papírosomról, és igyekeztem fejben tartani a történelem szakos érettségi elnök vizsga előtti tanácsát: csak azt mondjam, amit tudok, és ne kezdjem el magam értékelni a "Nem tudom." kifejezéssel.
Nem voltam tökéletes, de remélem, hogy egy elfogadható közepest sikerült összehoznom.

Az utolsó kör az angolé volt. Ezt már jobban szeretem a németnél, csak egy bajom van vele: hiába tudom a nyelvtant és van egy kevés szókincsem, ha beszédnél gyakran nem jut eszembe semmi. 

Szóval, a legjobban a magyar ment, a nyelvek úgy ahogy, és a töri is elfogadható volt - tegyük hozzá, hogy szerintem.
Alig várom, hogy szerdán 15 órakor megcsodálhassam az eredményeimet.


hétfő, június 13, 2011

Rendescímenincsbolondozós

Írta: Piper   11:21 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Nem terveztem mára egy új bejegyzést, de ez kész! xD

(A képen a Naruto c. anime/mangából jól ismert Hatake Kakashi és Uzumaki Naruto láthatók, Sailor Moon jelmezbe bújva.)

A nyár nagy fogadalmai:

  • írás,
  • megnézem a Bleach még nem látott részeit
  • és a Sailor Moont is. ^^" 
  • Majd' elfelejtettem: a My So-Called Life-ot is! :)

Plusz ami még jön. xD

A Sailor Moon egyébként gyerekkorom kedvenc meséje volt, de sosem láttam, hogy mi lett a vége, és az elmúlt évek alatt vissza-visszatért a gondolataim közé.
Régen sok animét néztem, aztán már csak azt vettem észre, hogy nem foglalkozom vele, de tulajdonképpen mindig is hiányzott. Csak legyen vége a szóbelinek, és bepótolok mindent. ;D

A dalszövegek hazudnak

Írta: Piper   1:00 de. // 2 hozzászólás
Az énekes érces hangján üvöltve próbálja a tudtomra adni, hogy továbbléphetünk. Tulajdonképpen olyan optimista felfogás az egész, még ha maga a dallam kicsit szomorkás is. El is hinném neki, ha nem tudnám, hogy ez rohadtul nem igaz. Legyen szó bármiről, ami fájdalmat okozott nekünk, nem tudunk továbblépni, nem tudjuk túlélni anélkül, hogy mi magunk meg ne változnánk, akár gyökeresen is. Egy részünk végleg elhal, a többi túléli és erősebb lesz. Keményebb, kicsit könyörtelenebb, hogy el tudjuk bírni a következő napot.


"We can go on"

Én megpróbáltam. Lezártam egy rövid, de igencsak tartalmas korszakot az életemben. Most itt állok, tükörbe nézek, és igencsak nem tudom, hogy aki visszanéz rám, én vagyok-e még. Ez vagyok én igazából vagy egy olyan személy, akit én kreáltam, de fogalmam sincs, hogyan tovább?
A nevem ugyanaz. Legalábbis még mindig azon szólítanak, amin másfél hónap híján már két évtizede. Reggelente belenézek a tükörbe, és ugyanaz a kócos fej pislant vissza rám. A változás kívülről csak annyiban látszik, hogy sovány vagyok. A szív ügyei megterhelik a szervezetet.
Ha bele tudnának látni a fejembe, akkor ott lennének az igazán összekuszált dolgok. Siralmak, szánakozások, eldugott félelmek, vágyakozások, álmok. Gyengébb és erősebb elhatározások. Ha belelátnának a fejembe, mit mondanának róla? Normális, reménytelen idióta vagy még menthető? Mi van egy normális elmében, és mi a normális?

"Tell me what the fuck is wrong with me"

Ez már kicsit jobban tetszik. Miért mindig magamban keresem a hibát? Nem mondom, hogy tökéletes vagyok, de nem lehetek én a selejt. Fura a gondolkodásom, de semmiképpen sem lehetek mindig én az elcseszett. Kell, hogy legyen más is.

"Was it a dream?"

Álom volt? Néha azt hiszem. Nem tudom elhinni, hogy egy jó dolog véget ért. Miért? Persze semmi sem állandó, de miért ilyen csúnyán kellett vége lennie? Hiszen olyan jó volt. Vagy nem? Kezdettől fogva hibás ösvény fölött lebegtem? Ez most a helyes ösvény? Most már két lábbal állok a földön?

"No I'm not saying I'm sorry one day maybe we'll meet again"

Talán találkozunk még. Akkor már én is más leszek, felnőtt. Sokkal jobban tudom kezelni a helyzetet. Most még homokba kell dugnom a fejem, most még menekülnöm kell tőled. Mert ez segít tovább a sorozatos levegővételen.

"I will never forget. I will never regret. I will live my life"

Ez vagyok én, ez az életem. Döntéseket hozok, legyenek azok helyesek vagy rosszak, de nem bánom meg őket. Nem bánom, hogy élek, nem bánom, hogy így élek. Ez én vagyok. Író akarok lenni, és elérem a célomat. Veled vagy nélküled. Egyedül, mert az a legfárasztóbb és legdicséretreméltóbb. A legnagyobb dolog, amiért elismerhetnek.


"This is war"

Vetélytársak, barátok és ellenségek. Kiben bízhatsz, kiben nem? Talán még magadban sem? Ha meg akarod állni a helyed, ha élni akarod az álmod, először is hinned kell magadban. Ez a legfontosabb, és senki nem tud megállítani.

I do believe in myself. Igenis hiszek magamban.


** * *** * **
Ihletadó muzsika:
Creed - Walk away in silence
Linkin Park - Given up
30 Seconds to Mars - Was it a dream?
30 Seconds to Mars - Closer to the edge
30 Seconds to Mars - This is war




vasárnap, június 12, 2011

csütörtök, június 09, 2011

Kölcsönös determináció

Írta: Piper   12:10 de. // Még nem érkezett hozzászólás
Meg akarlak érinteni. Úgy, ahogy te tetted velem. Testben és lélekben, szívben és elmében. Akarom, hogy csodálj, akarom, hogy tisztelj. Azt akarom, hogy érezd, amit én érzek mióta megláttalak. Hatni akarok rád, ahogy te is tetted énvelem.
Mondanék neked valamit, de torkomra fagy a gondolat, valahányszor csak meglátlak. Megérintenélek, de sosem foglak - nem érlek el. Olyan vagy nekem, mint az álom: megfoghatatlan, elérhetetlen. Itt laksz bennem, de nem vagy enyém, nem vagy egy velem. Másé vagy, önmagadé, és nem tudom, hogy jutna-e még nekem hely.
Megbabonázol, pedig nem hallottam a hangod, a nevetésed. Nem tudom, milyen ember vagy. De mégis, feltör bennem egy különös érzés, te indítod el. Mintha nevetne a lelkem, mintha kifogyna belőlem a levegő. Érezni akarlak, tudni, hogy ott vagy, ahol én. Eggyé akarok válni veled. Úgy, mint senki más.

szerda, június 08, 2011

Mi van, ha?

Írta: Piper   10:36 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Mi van akkor, ha rád száll az ihlet, szúrja, facsarja, böki a lelked addig, amíg ki nem sajtolsz magadból valamit - valamit, amit pár perc, pár óra vagy ki  tudja mennyi idő múlva megpillantasz valaki másnál is?
Nem feltétlenül ugyanazt. Legyen csupán hasonló a két dolog, de  egy harmadik személy, a pártatlan kívülálló nyugodtan feltételezhetné, hogy bizony csalásról van szó. Plágiumról.
Mi van akkor, ha elfogy minden téma, és már nem lehet semmiről sem írni, fotót, filmet, zenét készíteni anélkül, hogy ne tűnne lopásnak?
Mi van, ha alkottam valamit, belső sugallatra, de az interneten való vájkálásom során találtam valami enyémhez hasonlatos dolgot - rosszabb esetben dolgokat -, más tollából, billentyűzet leveréséből, fényképezőgépéből vagy kamerájából származtatva?
Honnan tudnám bizonyítani, hogy az ötlet, amit rajtam kívül már kidolgoztak, formába öntöttek, ugyanúgy sajátom, mint a mosolyom vagy a szemem színe? Én alkottam, én hoztam létre. Hiszem, hogy magam találtam ki, és hogy kreatív vagyok. De amikor a fent említett eset megtörténik velem - köztük ma is -, elgondolkodom, hogy akkor most mi is van? Egyszerűen csak nem lehet semmi újjal előrukkolni, vagy a különbözőségeink ellenére mégis egy rugóra jár mind a lassan 7 milliárd ember agya, és mindenki, vagy ha nem is mindenki, de sokan ugyanarra a pontra jutnak végül el?
- És egy még morbidabb elgondolásban: mi van, ha ötletlopó vagyok a tudtomon kívül? Valahogy valamin keresztül összeköttetésben vagyok a világgal, és megérzem, "eltalálom" a többiek műveit, közben pedig azt hiszem, hogy az én ötletem? Ez a gondolat annyira bizarr, hogy még szavakba se tudom rendesen ölteni, csak érzem, gondolom.
- Egy másik jó kérdés: miért nem tudom megfogalmazni, amit gondolok? Milyen író az, aki nem tudja bizonyos esetekben szavakba önteni a gondolatait?
Apropó, szavak. Lehet, ezeket a sorokat is megírta már valaki?
Talán kővel meghajigálva végzem, talán még azt is lesz szerencsém átélni, milyen egy per... (Ez utóbbit szívesebben hagynám ki, mindenesetre.)

hétfő, június 06, 2011

Napfeldobás

Írta: Piper   10:30 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Ezt a bejegyzést talán sokan nem fogják viccesnek találni, de egyszerűen kellemes pár perc volt, ami feldobta másodszor is a napomat. (Az első napfeldobás Sophnak köszönhető. Háhá, kiírtalaaaaak! xD) 
Ha nem tetszik, ugorjatok át fölötte, menjetek például a Káprázatra, arról az a hír járja, hogy jó kis írásom. De csak azért, mert nem mutattam még meg a magyartanáromnak. Érettségi után, pontosabban szóbeli után tervezem neki megmutatni. 
Hajaj! Hogy milyen kíváncsi vagyok, vajon mit fog mondani! A suliban nem volt valami nagy véleménnyel rólam. De ez végül is miattam is van. Mindegy, az a múlt, én pedig nem akarok a múlton rágódni. És mivel már megint kezdek eltérni, jöjjön a nap poénja - legalábbis nekem:

Anyu álmosan kikel az ágyból, éhes. Humorosan megjegyzem neki:
- Anyu, nézd már milyen nagy piros táskák vannak a szemeid alatt!
Belenéz a tükörbe, és a következőket mondja:
-Ezek nem táskák, b*zdmeg, hanem bőröndök!

Azt hiszem, ez az a valami, amire azt mondják, hogy az anyák értik a dolgukat. Legyen szó gyerekük felvidításáról vagy védelmezéséről. Ők a legjobbak.

péntek, június 03, 2011

Káprázat

Írta: Piper   2:01 du. // 2 hozzászólás

– Szeretlek! – kiáltásával próbálta túlüvölteni a tomboló vihart. Azt hittem, erre a szóra vártam egész életemben. Azt hittem, sosem hallhatom, ahogy saját száján kiejti e szavakat. Ráadásul nekem mondta – mindig erről álmodoztam! Folyton úgy képzeltem, hogy valami megfoghatatlan és leírhatatlan boldogságot éreznék, miközben hallom ezeket a nekem intézett, mesés szavakat. A valóság, mint ahogy azt többször is volt alkalmam megtapasztalni, sosem olyan tökéletes, mint ahogy azt eltervezzük. Leginkább az volt a megdöbbentő, hogy ebbe az idilli és álomszerű jelenetbe csak az én reakcióim nem illettek bele. Álltam a szikla peremén, lefelé bámultam a mélységbe, és csodáltam az alattam dühöngő tengert. A hullámok vad tánca lenyűgözött, majdhogynem megbabonázott, és szinte csalogatott, hogy álljak közéjük, s vegyek részt ölelkező szerelmeseket idéző játékukban. Nem úgy, mint a mögöttem álló férfi. Nehéz volt elhinnem, hogy valóban így van, de többé már nem volt rám hatással. Sem a jelenléte, sem pedig a vallomása nem váltott ki belőlem semmit. Tudtam, hogy nem őszintén beszél, de még emiatt sem voltam szomorú. Ellenkezőleg, inkább rettentő mulatságosnak találtam, hogy mégis képes volt rávenni magát ekkora hazug kijelentésre, csak azért, hogy megmentsen egy őrültet az öngyilkosságtól. Mert elmeháborodott voltam, az kétségtelen. Sosem titkoltam magam és a szeretteim előtt, mert azt akartam, hogy tisztában legyenek a hibáimmal. Akartam, hogy lássák azt a csonka emberutánzatot, ami megszületett erre a világra. A kívülállóknak ebből persze nem engedtem semmit megtudni. Nem a szégyen miatt, az nem érdekelt. Sokkal inkább az ő védelmükben hagytam őket abban a tévhitben, hogy amilyennek látnak, az igaz. Nem akartam a világot terhelni az én hibáimmal. A hozzám közel állóknak is csupán azért mondtam el, hogy ne legyenek hamis illúzióik rólam. Nem szerettem, ha olyannak tituláltak, ami nyilvánvalóan nem vagyok: épelméjű, normális ember.
Elmosolyodtam, és lassan megfordultam – a megérzésem nem hagyott cserben. Ő állt ott nem messze tőlem, de biztos távolságban maradva. Talán attól félt, hogy magammal rántom azzal az idióta gondolattal, hogy „ha az enyém nem lehetsz, másé se legyél”. Vicces volt, ahogy elképzeltem, hogy valóban ez járhat a fejében. Azt viszont semmi pénzért nem árultam volna el neki, hogy alaptalan a félelme. Ahhoz túlságosan is jól szórakoztam rajta, és jó kedvvel akartam eltűnni a világból. A saját életemet nyugodt szívvel oltom ki, mert azért csak engem vonnának felelősségre – ha egyáltalán felelősségre is vonna valaki –, de hogy a másik életét akarata nélkül, önhatalmúan elvegyem, azt egyenesen gusztustalannak találtam. A félelem mellett mást is kivettem a vonásaiból. Éreztem, ahogy figyelte minden apró rezdülésemet. Nyilvánvalóan azt próbálta felmérni, hogy bevált-e a taktikája, és elegendő volt-e egyetlen jól irányzott szó, hogy eltérítsen a szándékomtól. Kissé fel is dühített, amiért ennyire alábecsült. Ennyitől még nem fogok remegve összeesni, nem adom meg magam! Ennél fogva helyén valónak éreztem egy icike-picike kis játékot, hogy elégtételt vegyek kicsit a sértésért. Egy őrültnek ennyi még jár.
– Valóban? – Azzal a hanghordozással vontam kérdőre, ahogy egy hatalommal rendelkező egyén beszél a hierarchiában alatta lévő „senki”-hez. Minden furfangommal azon voltam, hogy ellene fordítsam a saját csapdáját, és lebuktassam. Lehet, hogy esze-vesztett vagyok, de idióta nem.
– És mondd csak, mégis mikor szerettél belém? Csak nem az elmúlt két percben? Nézd el nekem, de kicsit furcsának találom, hiszen nem vagyok épp a legjobb formámban.
Láttam rajta, hogy ez talált. Zavarba jött, és talán még el is pirult. Akár a süteménylopás alkalmával tetten ért kisfiú. Kíváncsian vártam, hogy mit fog felelni, de csendben maradt. Kissé csalódtam, hogy ilyen könnyűszerrel győzedelmeskedtem. Emellett azonban felismertem még egy halvány érzést is iránta, amiről azt hittem, hogy eltűnt a megszállottsággal együtt: a törődést. A viharban átázott ruhája egyre nedvesebben tapadt rá, a haja is kócosan meredt az égbe. Megengedtem magamnak egy utolsó, őszinte pillantást, engedtem, hogy utoljára úgy lássam, mint szerelmes nő a szerelmét, és a következőket mondtam neki megenyhülten, de nem a céltól eltérítetten:
– Hideg van, teljesen átáztál. Menj vissza, mielőtt még tüdőgyulladást kapsz – egy pillanatra lehunytam a szemem, s erőt gyűjtöttem az következő mondathoz. – Menj, ahová tartozol, menj haza a családodhoz!
Nem vártam meg a reakcióját, elfordultam, s visszatértem a továbbra is engem hívogató mélységhez. A vihar teljes erejével csapott le a tájra, egyszerűen imádtam! Gyönyörködve néztem fel az égre, amit egy több ágban szerteágazó villám világított be. Mosolyogva csodáltam a természet erejét, ami gyerekkorom óta mindig is elvarázsolt.
Behunytam a szemem és átadtam magam az érzékeimnek. Elmerültem abban a leírhatatlan érzésben, ahogy az eső érintette az arcomat, és a szél belekapott lenge, fehér ruhámba. A hajam egy része vizes csomóként a hátamra tapadt, más tincsek pedig az arcom körül röpködtek a szélben. Sosem éreztem még ekkora teljességet, békét, elégedettséget és nyugalmat. Érdemes volt 22 évet várnom, hogy megtapasztaljam a tökéletes boldogságot, még akkor is, ha csupán pár pillanatig tartott. Akkor ennek még nem voltam tudatában, mert hirtelen szakítottak ki ebből a nirvánából, és a földet érés meglehetősen fájdalmas és kellemetlen volt. Onnan vettem észre, hogy a külvilág nem tűnt el számomra, s csak én nem vettem róla tudomást, mert éreztem, ahogy valaki a hátam mögött áll, és átölel, pofátlanul és bebocsátást nem kérve befurakodik az intim szférámba. Valóságosan ölni tudtam volna, hogy eltaszítsam magamtól a betolakodót, s visszakerüljek az iménti megnyugtató állapotba. A feszültség pár másodperccel azután mutatkozott ki rajtam, hogy az illető szorosan hozzám simult. Én hirtelen leráztam magamról, mint aki megégette magát, és támadóan szembe fordultam vele, hogy felelősségre vonhassam, amiért szétrombolta A Pillanatot. Hiába mégis minden düh, és keserűség, a torkomra fagyott a szó, ahogy megpillantottam és felismertem támadómat. Ő nem vette észre sem az előbbi felháborodásomat, sem a megrökönyödésemet, mert zavartalanul folytatta tovább, amit elkezdett. Lágyan végigsimított az arcomon, a hajamon, másik kezével pedig a derekamat fogta át. Alig kaptam levegőt, és nem találtam szavakat. Ő elégedetten mosolygott, aztán amikor ujjával végigsimította az ajkamat, megszólalt.
– Pontosan ott vagyok, ahová tartozom. – Mintha a gondolataimban olvasott volna, megválaszolta a ki nem mondott kérdést, ami visszhangot vert a fejemben, majd pedig megcsókolt hosszan, gyengéden. Talán évezredeket vártunk erre a csókra, ő pedig mégis ráérősen, egyetlen mozdulatot sem elkapkodva élvezte ki a pillanatot. Én teljesen elvesztem. Az előzőleg átélt tökéletességből semmi sem maradt már az emlékezetemben, a csók kitörölt mindent. Betöltötte az egész lelkemet. Kiszorított minden mást, amit addig éreztem, és feltöltötte az érzékeimet valami újjal, amit semmi sem pótolhat. Egy megfoghatatlan valamivel, amit csak az érezhet, aki szeret és viszont szeretik.
Szinte fuldokoltam a tudattól, hogy ez mégis igaz, hiszen ha elvonatkoztattam, továbbra is éreztem az esőt, a szelet, a hideget, éreztem, ahogy szorosan átölelt. Ezt a fajta közelséget nem hallucinálhatja az ember. Vagy mégis? A kétely és a szívszorító félelem nem párolgott el belőlem, pedig kedvesem igazán megtette a magáét, és esze ágába se jutott elengedni engem. Mégis féltem, hogy ez az egész csak egy intenzív vágykép, és én nemsokára felébredek, és a diliházban találom magam – mint annyiszor. Annyira el voltam kábulva a boldogság és a félelem hatására, hogy észre se vettem, hogy egyre közelebb kerülünk a sziklaszegély pereméhez. Már csak egyetlen végső lépés választott el minket a haláltól, amikor abbahagyta a csókot, és enyhített a szorításán. Mélyen a szemembe nézett, szuggesztíven, majd ismét megcsókolt, ezúttal hevesebben, felcsigázón, incselkedve. Ebből már észrevehettem volna, hogy valami nem stimmel, de szerelmemnek újra sikerült elkábítania. Lerombolta az ellenállásomat, a figyelmemet pedig teljesen eltérítette, így megfeledkeztem arról, hogy fenntartsam a védőpajzsomat. A csók után megint a szemembe nézett, de az arcán most kárörvendő mosoly ült, szeméből sütött a gúny.
– Nem hiszem el, hogy megint bedőltél nekem, Allie! Hányadszorra is…? – Kérdezte hetykén.
Nekem ezúttal nem volt erőm elviselni a szégyent, és inkább az ideiglenes menekülést választottam.
Most nem tártam ki a karom, és nem gyönyörködtem a zuhanás okozta eufóriában, hanem nemes egyszerűséggel léptem egyet hátrafelé. Nem hisztériáztam, nem is sikoltottam, csupán behunytam a szemem, mint annyiszor.
Mikor legközelebb kinyitottam, egy fehér szobában találtam magam, az ablakon besütött a telihold. Most már tudtam rémálmom okát. Az én hibám, hogy megfeledkeztem fejben tartani a holdfázist. Megtörten fordítottam a fejem a bezárt ajtóra, kezdtem érezni, ahogy a szíj szorítja a csuklómat. Felemeltem a kezem, ameddig engedett, és megnyomtam a nővérhívó-gombot az esedékes nyugtatómért – mint annyiszor.




 Kedves Olvasó! Ezt a történetet 2011.03.08-án írtam, és megtalálható egy másik, alkotók műveit közzétevő oldalon is. Úgy gondoltam, jobb, ha ez napvilágra kerül. :)

csütörtök, június 02, 2011

Igen vagy nem?

Írta: Piper   4:01 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Ma sem jutottam előrébb a tanulásban. Pedig a négyesem még meglehet töriből - maga a (volt) töritanárnőm mondta. De hát kinek van kedve leülni egy unalmas tankönyv vagy jegyzet fölé, mikor olyan szépen süt a nap, olyan sok minden kering az interneten, amit még nem láttam és olyan sok minden van, amit le szeretnék írni.

Írni akarok, olvasni, rajzolni, filmet nézni, elmerülni egy-egy dallamban. De legfőképp írni és megosztani.
Szeretném, akarom, hogy mások is olvashassák, amit én alkottam. Tudni akarom, milyen érzéseket, gondolatokat vált ki belőlük. Megérinti-e őket vagy csak egy újabb olvasmány volt, amire perceket pazaroltak?

Ugyanakkor félek is. Ha felrakom azt a pár írást, amim van, azzal a szívem egy részét is az olvasókra bízom. A szívvel pedig vigyázni kell, különösen az enyémmel, mert nem bír sokat. Talán a kívülről szemlélő nem fedezi fel, hogy minden nagyszájú tettem, minden arroganciám és flegmaságom mögött csak egy ok van: leplezni akarom a gyengeségemet.

Utálom magam miatta, de ilyen vagyok. Van, hogy azt hiszem, erős vagyok, de mégis mindig meghalok egy kicsit. Az a legmulatságosabb, hogy nem kell sok hozzá.
Hangulatember vagyok és gyakran változik a véleményem. De ezt a gyengeséget miért nem tudom elhagyni? Minek kaptam?

Más tehetséget kap: jól tud táncolni, énekelni, hangszeren játszani, ügyes a sportokban, vagy éppen művészlélek. De az érzékenységgel mi a fenét lehetne kezdeni? Mi a jó abban, ha nem bírom az erőszakot, a szenvedést, az élet és az emberek igazságtalanságait? A sírást. Ha mások sírnak, néha nekem is kell. Nem tudom miért, csak úgy potyognak a könnyek maguktól, látszólag miden ok nélkül. Mi a francnak találták ki őket?


És akkor az én nagy dilemmám, amire a cím vonatkozik:

Nem tudom, hogy "helyes" dolog-e felrakni az írásaimat annak függvényében, hogy szeretnék könyveket írni. Ha felrakok mindent, mit fogok majd nyomtatásba küldetni?
Mert végül is azt akarom, hogy kézzel fogható kis könyveim legyenek. Az írói nevem is megvan már, ötleteim is vannak - egyre több. Csak azt nem tudom, hogy párat közülük felrakjak-e a blogra, vagy szépen tegyem el és várjak, amíg eljön a nagy nap?

Tudom, ahhoz, hogy kiadják a könyveimet még sok dolgot kell elérnem, és szerintem egy nagy adag szerencse is kell. De én előre gondolkodok -néha már túlságosan is-, és most nem tudom, hogy mit kéne tennem?

Rengeteg ember ír blogot és ossza meg azon keresztül az írásait. Sokan nagyon tehetségesek is, mások kevésbé. De mi van akkor, ha a blogírás tulajdonképpen azért van, hogy a tehetséges, de fel nem fedezett írók is rivaldafénybe kerülhessenek, legalább néhány követő és kapott hozzászólás erejéig?

Ha én is a blogomban közlök mindent, utána ki lehetne-e még őket adni?

A világ persze folyamatosan változik, a kommunikáció a leginkább. Tegnap hagyományos könyvek, ma internetes blogok, holnap elektronikus könyvek. És holnapután?

És milyenek tulajdonképpen az írók? Megváltozik az egész világ, és többé már senki sem gondol a hagyományos nyomtatott kiadásra? Mit akarnak az írók? Könyveket kiadatni vagy elektronikus úton terjeszteni?

Egyáltalán van-e még jövője a könyveknek? A technika fejlődésével szüksége lesz-e majd 10, 50 vagy száz év múlva az embereknek a jó régi papír illatú könyvekre? Hiszem, hogy igen, és remélem is.
Mert..., a technika fantasztikus, imádom, hogy ebben a korban élek, de a könyvek hangulatát nem pótolhatja semmi.


A gép előtt, fölött görnyedés nemcsak hátfájást okoz (Áú!), hanem a szemet is rontja. (szemüvegigazítás) Ráadásul -valljuk be-, az egész napot elveszi, ha belemerül az ember - pedig annyi mindent szeretnék, és kellene is csinálnom!

Például a töri. A magyar. A német. Az angol.

Azonban mióta megcsináltam az oldalamat (Ma három napos! xD), nem tudom vagy csak kis időre magára hagyni, folyton újabb és újabb gondolatok, ötletek bukkannak fel a fejemben, amiket -fészbúkos szóhasználattal mondva- posztolhatnék.

Vagyis: a blogolás jó! Igen, mert sokkalta több írásra ösztönöz, és ez remek! Számomra legalábbis. De mint hamarosan szóbeliző diáknak egyenesen horrorisztikus, mert még kevesebb szándékom van a készülésre.

Pedig a négyesem töriből még meglehet...

szerda, június 01, 2011

A mai egy érdekes nap volt...(Persze melyik nem az?)

Írta: Piper   6:55 du. // 2 hozzászólás
Először is, elhatároztam, hogy ha megtehetem, lelkiismeret-furdalás nélkül fogom itthagyni ezt az országot. Eddig fenntartásaim voltak ezzel kapcsolatban, mert úgy gondoltam, ha már egyszer ide születtem, ez lett az otthonom, ezen a szép nyelven fogalmazom az írásaimat (és az állam is fizette a tanulási költségemet), akkor szemétség lenne hátat fordítani neki. De ma nagyon felidegesített egy kórházi jelenet, aminek szem- és fültanúja voltam.

A magyar egészségügy - hát igen. Én ugyan nem akarok kritizálni senkit -na jó, csak egy picit-, ezt az írást az a személy ihlette, aki megkeserítette vérvételen egy szerencsétlen páciens -nevezetesen az Öcsém- napját, és laikus szemlélőként azt merem mondani, hogy igen csak pocsék volt a mai napi teljesítménye.

Nem kevésbé vagyok elfogult a kis lurkóval, mert ugye a család mindenek felett -most nem számítom bele a kivételeket-, de szerintem igazán nem tehet arról, ha vékonyak az erei, és emellett nem a szíve csücske a vérvétel. Ő abba a fajtában tartozik, aki ritkán nyújtja oda a kezét az injekciós néninek.

Én nem vagyok sem orvos, sem nővér, de én úgy gondolom, hogy az ilyen nehezebb eseteket is lehet kezelni, persze ha ért hozzá az ember. Ugyanis, amikor legutóbb volt Öcsinek vérvétele, a gyerekosztályon két hozzáértő nővér 5 perc alatt elintézte az egész ceremóniát, anélkül, hogy az Öcsém megnyikkant volna. -> Vagyis nem lehetetlen a feladat.

De ma? Valami újfajta rendelet szerint nem a gyerekosztályra küldtek minket, hanem egy kis nőcihez - a megnevezéssel ellentétben már jóval túl volt a nőciségen-, akinek a váró egy kis sarkában szorítottak helyet. Szó-mi-szó, nem volt olyan rugalmas, mint a gyermekosztályos kollégái. Amikor Anyunak nem sikerült lefognia a testvéremet, arra az elhatározásra jutott, hogy hív valakit segíteni. Ez nem is lett volna baj, ha nem úgy jön ki a váróba, hogy szétnéz a többi emberen, és azt fontolgatja, ki tudná lefogni a kisgyereket? Nos, behívott engem, annak ellenére, hogy Anyu korábban felvilágosította, hogy mégsem kéne, mivel nem bírom a vért. Velem sem ment sokra, és akkor jött a hisztije, hogy "Nekem erre nincs időm, nekem mennem kell!".


Ez végülis nem nagy bűn, hiszen mindenki siet valahova, mindig. De az a stílus, amiben beszélt velünk, és főleg Anyukámmal, az egyenesen gyomorforgató volt. Lehet, hogy én egy tudatlan, naív, idóta kis fruska vagyok, de szerintem egy nővérnek megértőnek, kedvesnek, türelmesnek kellene lennie. Ha egy páciens nehezen áll hozzá a vérvételhez, akkor megnyugtatni, elvonni a figyelmét, beszélgetni vele. Szerintem.


Most jogosan mondhatnák nekem, hogy mit szólok bele, hiszen fogalmam sincs az egész rendszerről. Ez igaz is. De mint ember, úgy érzem, sokkal jobban oda kellene figyelni a másikra, mint ahogy azt manapság mi, 21. századi értelmesek tesszük.
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)