My reality in a fake world

Ma nem fogok írni... vagyis írni próbálni. Megint elszállt a varázs, hogy folytassam, amit elkezdtem...

Ma lefekszem, feladom az elveimet, és téged foglak bámulni. Mert megtehetem, mert nem szakad rám az ég, ha csinálom. Mert ez jó nekem. Fájdalmas, de jó. Nézni foglak és minden erőmmel azon leszek, hogy az arcod összes kis szegletét bevéssem az elmémbe, arra az esetre, ha mégis leszakadna az ég, és nekem bűnhődnöm kéne valahol. Ha már nem nézhetnélek... Mert ilyen szánalmas vagyok én.

Na. Nem kell sok mindent mondanom. Az írás nem megy és kiállhatatlan vagyok, mint szoktam. Egy pasi se maradna meg mellettem, de talán jobb is ez így. Legalább az írás menne, hogy érezzem megint, valamiben jó vagyok, hogy van értelme az életemnek. Kicsit depis vagyok mostanában, fáj a fejem. Mérges vagyok, hogy elfelejtettek. Önző vagyok, de akkor is így érzem. Nem tudom, hogy benéz-e még ide az illető vagy magára ismer-e, de azért elgondolkodhatna egy kicsit, hogy azt mondja nem tud nekem írni, aztán meg... Úgy vettem észre, minden másra van energiája, rám meg nem jut vagy nem akar már foglalkozni velem. Bár ezt nem is itt kéne kitárgyalni, de hát mit tehetek, ha szemtől szembe nem írom le neki? Meg aztán, ha valóban kifejteném a véleményem, lenne ám örihari... Önző egy dög vagyok, de ebből akkor sem engedek. Én írtam utoljára, nem kaptam választ. Nyomulni nem fogok senkire... Csak azért valahol sérti oroszlán büszkeségemet.

***

Ááá, ezek a zenék tök jók. Kár, hogy az első számon kívül a többit nem tudom letölteni, csak online hallgatni. De hát miért is csodálkozom - mostanában alig jön össze valami. Semmi.

Te jó ég! Még csak hajnali fél kilenc, de én már fent vagyok, és nem is régen tértem nyugovóra... Három órát, ha aludtam.

Családi dolgokról még nem is nagyon ejtettem szót, talán azért sem, mert nem akartam ezt a - véleményem szerint - szép blogot elrontani sötét kis titkaimmal. Vagyis, egy részem megosztaná, kíváncsi kívülállók véleményére, nézőpontjára, ugyanakkor a felettes énem nem engedi, hogy nyilvánosan kimondjak, leírjak ilyen titkokat - pláne, hogy pár ismerősöm tud az oldalamról, én meg akarom, hogy megtudjanak bizonyos dolgokat rólam. Meg aztán gyakran már a gondolataimat is szégyellem... Talán egy másik, egy sokadik álnevet kéne összehoznom, egy olyat, ami nem vall rám, és nem ismernének fel, vagy épp ellenkezőleg, úgy kellene írnom, ahogy szoktam, csak szókimondóbban, a negatív tulajdonságokat felerősítve. - Néha úgy érzem magam, mint valami rossz kaméleon, vagy mint egy többszemélyiségű, tudathasadásos, szabadlábon kószáló kényszerzubbony-szökevény. 

Sok nevem van már eddig, sok ént kitaláltam már magamnak, mindegyik vagyok kicsit, illetve egyik sem. Nem tudom, ki vagyok, hova tartok, hova kellene tartanom. Az irányt sem ismerem. Csak azt tudom, hogy írni tudok, imádom a zongora hangját - most is az megy éppen, valami címnélküli soundtrack a Sailor Moonból -, és többnyire nem igazodom ki magamon. Miért azt csinálom, amit, miért mondok olyat, amit valójában nem is úgy gondolok? Miért bántom azokat, akik fontosak nekem?

Olykor azt kívánom, bárcsak más lennék. Kívül-belül más. Arcra, formára, hajra, szemre, szájra. Mondjuk egy kicsit magasabb, és szőke, hogy ne sajnáljam befesteni a hajam. Lilára, mint annak a nőnek Firenzében. Ha jól emlékszem, az Uffizi  Képtárnál álltunk sorba, amikor egykori osztálytársam, sok közös emlékkel teli volt barátnőm tudva, hogy a kedvenc színem, figyelmeztetett a nőre. És jól állt neki! Bárcsak nekem is jól állna... Vagy az a szép bordó hajszín, ami annyira tetszik. Csak hát az a baj, hogy szeretem az eredeti hajszínem. Fodrászom szerint középszőke, anyám szerint aranybarna, szerintem megnemtudomhatároznimilyen-színe van, amin jól néz ki a lemenő nap fénye - akkor olyan vöröses. 

Bordó, vörös, lila. Ezek azok a színek, amiket kiemelek a többi közül, de meg kellene tanulnom értékelni a saját színeimet is.

Lassan kilenc felé jár az idő, és már nem fáj a szemem. Úgy két óra negyvenöt perccel ezelőtti felkelésemtől számítva nagyon fájtak. Éreztem, hogy leragadnak, de nem bírtam csukva tartani őket. Most jön a következő fázis, most már nem a szemem, hanem a fejem fáj. De az öcsémnek és anyunak rosszabb, ők semmit sem aludtak, míg én most is kikapcsolódom zenével - Vagy egy hete nem hallgattam 3o Seconds to Marst, és már el is felejtettem, mennyire jól esik. ^^ -, és jóformán megint semmi dolgom sincs. Ilyenkor bűntudatom van. Hogy valakinek ennyire kényelmes élete legyen...! Egyetemen meg fogok halni, az biztos. 

Örülök is, meg nem is, de szerintem felvesznek oda, ahova akartam - akarom? A tegnapi információim szerint 372 pontom lett. Azért durva, mert ha jól tudom, 460 a max. Biztos elszámoltak, összekevertek valamit, mert nem létezik, hogy nekem, aki egy bötűt nem magolt, aki magyarán tojt az egész végzős-érettségis-felvételizős időszakra, legyen ennyi sok pontom. Mert igenis nem kevés. És a mindenható villámokba, igenis oltárira várom már a megerősítést, hogy végre fennhéjázós modoromban a volt kollégiumi nevelőtanárom képébe vághassam. Annak, aki arra a februári kérdésre, hogy „Ön szerint meglesz-e a 321 pontom?” , csak mélyen hallgatott, és behúzta a nyakát. Mert hogy én... „Niki, drágám, sosem jeleskedtél tanulásban.”
Lehet, de... én, aki nem szeretek tanulni, aki kettessel végzett irodalomból, ötösre érettségizett belőle és író akarok lenni, még ötven ponttal rá is húztam! Nesztek, nesztek, nesztek! Ebben a hangulatomban jön jól a Slipknot Vermilionja, amiben azért ott vannak a zongoraakkordok. 

Lágyság a brutalitásban. Egy belső hang azt súgja, én is ilyen vagyok.

*** * ** * ***

Furán fúj a szél. Kellemesen hűs, de valamiért különös. Enyhén baljóslatot hordozó. Kint ülök a verandán, az erősen zümmögő laptop a működés hevében felmelegíti az alatta lévő csillagászos könyvet az ölemben. Bogarak jönnek a halovány fényre. Különleges érzékük van ahhoz, hogy megtalálják a számat. Tücskök ciripelnek, bogarak repkednek, közben egy pók valahol éppen a hálóján ereszkedik le. A szél... A szél rejtett üzenetet hordoz enyhén ijesztő, susogó hangján. Anyám ideges, apám nyugodt - én valahol a kettő közt vagyok. Még csak alig múlt este tíz, még nincs kedvem feküdni, még be akarom fejezni a videót, amit két órája kezdtem el nézni. De nincs kedvem. Pedig már egészen betöltött. Ha most kikapcsolom, holnap újra be kell töltenem, és az veszteség. Kíváncsi vagyok rá, meg akarom nézni, de... Ha most rögtön befejezem, már tudni fogok mindent, vissza kell térnem a valóságba, hogy egy másik "cél" után kutassak. De nem akarok mást. Ezt szeretem, ebben érzem magam jól. Ezt már ismerem. Benne akarok élni, a másik nem jó. Nem akarok kiszakadni belőle. De mégis, enyhe félelem tölti el a lelkemet. A szél. A szél baljóslatú ma éjjel. Sötétben minden olyan idegen és félelmetes. Ám egy pontról, a megnyugvást rejtő ágyamból a sötét megnyugtat, körül ölel, megvígasztal. Energiával tölt el. A sötét eltakar, nem fedi fel titkaidat. De a szél! A szél sötétben vihart kavar bennem. Lágy légmozgás, de olyan különösen rossz érzetet hagy. A széltől ma nem tudok aludni, ugyanakkor mást sem tudok csinálni. Megbénít. Ilyenkor a nappalra vágyom. Minden realisztikusságára, minden éleslátására, minden optimizmusságára. A melegítő fényre, ami nem enged reszketni. Nem olyan, mint a szél éjjel, sötétben.

Azt hiszem, maradok. Nem volt szép az előző kirohanásom a sok-sok ignorálás miatt, amit kapok (Jaj, szegény...), de nem törlöm ki azt a bejegyzést. Ilyen vagyok, hisztizek. Ha valaki nem csíp, akkor se fog, ha színészkedem, hogy más vagyok, és ha valaki olykor benéz ide, és véletlenül tetszik neki, amiket kirakosgatok, akkor egy ideig biztos marad még a dilirohamaim ellenére is. (Öhm, vagyis remélem, hogy nem buktam be ezzel az utóbbi mondatrésszel...)

A mai napom iszonyú stresszes volt, pedig nem is csináltam semmi megerőltető vagy komoly dolgot, csupán próbáltam zöld ágra vergődni a sablonfrissítéssel, írni akartam, de nem tudtam, rajzolni akartam, de nem mertem, netezni akartam, de elment az elvileg nemrég frissített témobil netem (Még az udvaron se volt jó!), olvasni akartam, de nem volt kedvem, játszani akartam és elérni a százezres rekordomat - Bének legutóbb 150 000 körül volt, de ahogy ismerem a piszokmázlista, rohadtulügyes kezeit, már túllépte a 200 000 -t is.  Emellett nem sikerült semmi, amit akartam, az első sablonújításnál nem jelenítette meg a rendszeres olvasókat, aztán feltöltöttem még egyszer, valamit okoskodtam volna, de nem sikerült, és most mégis kirakja azt a két szép követőmet. (Arra gondoltam, mindjárt leszek olyan seggfej, hogy rendszeresen olvasom magamat...XD)

Tehát örültem a fejemnek, hogy egy délutáni probléma most "műkszik", erre jött egy újabb: nem jelenítette meg a profilomat. Frissítettem, CiTRomLé meg efFeztem, agyaltam, aztán úgy 10 perc után észrevettem, hogy az a pici pipa a nemmegjelenítésre volt állítva. Höhö... 

És még a fejem is fájt, de most már nem, hála fél szem - REKLÁM KÖVETKEZIK - Algoflex Forténak ☺. - REKLÁM VÉGE -

Már csak feküdni vágyom, meg egy kis...amnéziára. Bizonyos dolgokra nagyon nem akarnék emlékezni.

Hát hoppá! Már majdnem megfeledkeztem arról, amitől vagy két napja a plafonon vagyok. (Nem viselem jól a rossz kritikát, na. :P) A legújabb 5 - max. 10 perc alatt írt elvagyokájulvamagamtól-írásomat - ezt - felraktam arra az írós oldalra, ahol még a blogom előtt töltögettem fel dolgokat - vagyis ide -, és kaptam is hozzá másnap egy hozzászólást, amiben a kritikus azt (merte) írni, hogy olvasás közben a címet nem tudta teljes egészében a műhöz igazítani, merthogy ez már a jelenben is így van.

Nem folytatom, írt pozitívat is (szerencséjére), de akkor is bepöccentem. Igyekszem nem elszállni magamtól, mikor azt hallom, hogy jól írok, és hasonlók, de tudom, hogy az az írás igencsak pöpec lett egy magamfajta idiótától, és teljes mértékben kiállok amellett, hogy a címem is frappáns. (Azt azért nem akartam írni, hogy tökéletes :P) És szerintem olyan, mint Bridget Jones Mark Darcy-megítélésben: úgy jó, ahogy van, és pont.

Általában nincs önbizalmam, de az írásban, tudom, hogy jókat szoktam csinálni, és kicsit rosszul viselem, ha mások kevésbé jót mondanak róla. Jó vagyok és kész. XD

Az egómat félretéve, most könyörögni fogok. Ha valaki idetéved, és kedve lenne elolvasni, legyen olyan kedves, és írja le nekem, a benyomásait, a címmel kapcsolatos észrevételeit. 

*** * ** * ***

Megjegyzés: ennél idétlenebb bejegyzéscímet keresve se találhattam volna... XD

Kicsit változtattam a sablonon. Csodálkoztam is, hogy eddig kibírtam az eredetivel, mert a gépem/telefonom hátterét is hetente változtatom.

Meg aztán totál mindegy, mi a fenét csinálok vele, nem foglalkoztat senkit. Igazság szerint elegem van az egészből. Mi a fenének irogassak ki, csak magamnak? Ennyi erővel ugyanúgy csinálhatok jegyzettömböket a gépre, vagy a naplómba. A francot se érdekel, ha feltűnési viszketegségem van, és elegem van abból, hogy fosnak erre a szar oldalra. Én meg szépen kommentáljak máshova, mi? Hát nem fogok. (Kivéve, ha valamihez feltétlen úgy érzem, hogy hozzá kell szóljak.)

Szemétség, nem szemétség, ez van. Én se lehetek mindig a topon. Ezt a hülyeséget, meg pár nap múlva úgyis ki fogom törölni. - Ja, nem a bejegyzésre mondtam, a blogra. Tök felesleges. Nem is fog feltűnni senkinek, ha eltűnik.

Ez kábé a véleményem most mindenről...

Ha a vámpírok elégnek a napfényben, miért nem égnek el holdvilágnál? Az is napfény...

A jövőben minden más lesz. Átalakult világ, melyből kiveszni látszik minden emberség, minden személyes kapcsolat. A jövőben az ember irányít mindent. Embert, gépet, állatot. Isten helyett cselekszik, teremt, pusztít. Játszik olyan dolgokkal, amikről a mai ember még csak álmodik. Szabályozza az életet, a halált. Meghalnak, csak azért, hogy tudják milyen, aztán újraélednek, mert hatalmukban áll. Lesznek lázadók, emlékezni tudók, akik visszasírják a régi időket. Ők erőszakkal próbálnak visszatérni abba a korba, amikor még voltak valós, viharos, szenvedélyes érzelmek. A jövőben mindent az ember szabályoz. Felnőtt testbe bújtatott gyerekek játszanak nem gyerekeknek való játékokkal. A jövőben nem lesz vallás, az ember maga a vallás. A csodalény, akihez anno még imádkoztak. Betölti isten, istenek helyét. És boldog. Illúziókban él, de boldog. Kedvét csupán a maréknyi lázadó szegi. Nem tud velük mit kezdeni. Ha eltűri akciójukat, a rend bontódik fel, ha közbe avatkozik, gyilkossá válik. Olyan fajjá, amelyet veszni hagytak a béke és jólét érdekében. A jövő embere naív. Nem látja a fától az erdőt. A jövő embere vak és önelégült. Azt hiszi, mindenek felett áll. A jövő emberét az fogja elpusztítani, amit sosem fog tudni irányítani: természet. Az, amitől a villám oda csap le, ahova akar, nem ahova az ember mondja. Végnapjain a jövő embere meglátja a valóságot, a tényt, hogy önmaga nem mindenható. Meglátja a csodalényt, akihez imádkozott. Fénye elvakítja, de boldog. Valóban boldog. Mosollyal az arcán adja át magát a természetnek, hogy más helyen és időben újrakezdje az egészet. 

Koncertvidit egyszer láttam tőlük - a 2010-es Rock am Ringről -, és hadd legyek őszinte, de nem igazán jött be.

Személyes meglátásom szerint az énekes Jared nem igazán tette egy (általam elvárt) énekes dolgát: többet beszélt, ugrándozott és lépkedett a közönség fején, mint énekelt vagy gitározott volna. (És ez a "hívjunk fel vagy húsz embert a színpadra"-dolog sem igazán jött be nekem. Egymáson keresztül másztak össze-vissza az emberkék, és lehet, hogy túlkomplikálok mindent, de igencsak megijedtem, milyen tömegbalesetek lehetnének ott.)

Talán pont ezt az egy ilyen pillanatot csíptem éppen el - tovább pedig nem bírtam nézni -, de nekem ez egyfajta csalódás volt, és így is maradt meg bennem.

Most azonban mégis szomorú vagyok kissé, hogy nem jutok el a mai eksönre. Mert, őszintén szólva szívesen fogadnám be élőben a saját szemeimmel azt a látványt, amitől oly sokan alélnak el. :p

Azt elárulom, hogy ezzel nem akartam leszólni a bandát, mert szeretem a dalaikat, és véleményem szerint Dzsé akusztikus élőben tolja a legjobban, csak éppen a látott felvétel alapján live performance-ben engem még nem győzött meg. Gondolom azért ott helyben mégis csak más lehet, mint össze-vissza bevágott képkockákból.

Most már kezdek megnyugodni, de úgy fél órával ezelőtt nagyon be voltam pöccenve. Az  egész azzal kezdődött, hogy az Ósanból ballagtam szépen a buszmegálló felé, amikor hirtelen rám tört a fotózhatnék. Jobb gépem nem lévén előkaptam a 3 megapixeles kamerával felszerelt virágos telefonomat, és fényképeztem, ami előttem volt és abban a pillanatban éppen lencsevégre akartam kapni. Semmi extra, csak fák, naplemente, hirdetőtábla, megint fák. Éppen egy kettős zebra közepén álltam - azon a kis hídon, vagy min -, amikor szembejött velem egy colos vörös a jobb oldalán egy lánnyal. (Nincs bennem semmi előítélet, szeretem ezt a hajszínt. Egyszer én is befestettem a hajam aranynarancsra.^^)

Valahogy éreztem én, hogy várni kéne kicsit, amíg mögém kerülnek, de tojtam rá, hogy ki van ott, megint kattant a capture gomb. És mikor a pár elhaladt mellettem, a srác egyszer csak megszólalt, hogy "Engem nem akarsz lefotózni?"

Anyu szerint túlreagálom a dolgokat, de mégis nagyon rosszul érintett. Úgy éreztem magam, mint akit pofon vágtak, mint akit jogtalanul kiközösítettek. Dühös voltam, amiért az az ember beszólt nekem. Miért tette? Nem ártottam neki semmit. Mi késztet egyes embereket arra, hogy ilyesmit tegyenek a másikkal? Mi a jó benne?

Csak azért, mert fényképeztem egy rohadt telefonnal. Ha vennék magamnak egy 12 megapixeles piros digitális fényképezőgépet, és azzal csinálnám ezt a rémtettet, akkor mi lenne? Megköveznének, vagy mi?

Rohadtul elegem van abból, hogy akármit csinálok, másoknak szálka vagyok a szemében. Elég csak éppen arra mennem, levegőt vennem, és azért mindig akad valaki, akinek nem tetszek valamiért. Az a baj, hogy létezek?

Mondják nekem, hogy nem beszólás volt. Akkor  mi? Sokszor megkaptam már másoktól csak úgy, tudom milyen hangsúlya van, amikor lenézik az embert, és kurvára rosszul tud érinteni. Van, hogy megpróbálok visszaszólni, de sosem tudok olyan menő szöveget nyomatni, mint amiket apu tanácsol, és ha nagyritkán visszamondok valami durvának szánt dolgot, akkor is rosszul érzem magam tőle. Utálom az erőszak összes formáját, és azt hiszem a szóbeli a legrosszabb. Egyszer egy esszében ezt írtam:

Igen, ezt kivételesen én fogalmaztam, és nem a Wikiről másoltam ki. Mondhatni nagy szakértője vagyok a témának, az eddigi 26 nap híján húsz évem alatt nem egyszer vágtak a fejemhez számomra kellemetlen szavakat.

Nem tehetek róla, hogy ilyen vagyok, nem én válogattam ki a génjeimet. Ha tehetném, megtenném.

Talán az a gyerek nem gúnyolódásnak szánta, de nekem akkor is annak tűnt, és igenis rosszul esett, mert kinéztek. 

Anyu szerint a különcökre mindig furcsán néznek. Nem értem, hogy mi a furcsa abban, ha valaki fényképezik, ha verset, prózát, akármit ír, ha fest, rajzol. Ha csak létezik. Általánosban szektásnak tituláltak, mert a barátnőmmel, L-lel írtunk egy-egy füzetet - csillagászos, földrajzos és egyéb érdekes dolgokat másoltunk bele könyvekből kézzel. Akkor amit most csinálok, a blogírás is különcségnek mondható? Ezek szerint nem vagyok normális, mert ilyeneket csinálok?

Csak azt mondja meg nekem valaki, hogy miért gondolják, hogy amit ők csinálnak, az normális. Semmiféle könyvet nem ismerek, ahol le lenne írva, hogy mi a normális és mi nem. 

Ha túlreagálom is a helyzetet, úgy gondolom, jogosan lehetek megbántott, megsértődött, bosszúvágyas, szomorú, amiért minden ok nélkül elrontották a napomat. Mert éppen egy jó írás közepén voltam, csak a bevásárlás miatt abba kellett hagynom, de most még nem jött vissza a kedvem, hogy folytassam. Nem is tudnám, mert elszállt az a hangulat, ami miatt elkezdtem. Pedig olyan jó napom volt...!

Most bizonyára több millió ember sikít fel kétségbeesésében: karbantartás miatt pihizik a fészbúk.