Egy kis előszóval itt most megemlíteném a történet előtt, hogy ez az írás mondhatni egy másik írásomhoz, a Káprázathoz kapcsolódik, a szereplők, a helyszín, az esemény ugyanaz - csupán a végkifejletben tér el a két történet egymástól. Megírtam ezt a változatot, mert még nekem is szükségem van egy kis happy endre. Jó olvasást!
Láttam őt. Láttam, ahogy egyre közelebb és közelebb kerül a mélybe aláomló sziklafalhoz. A szívem összefacsarodni készült és elöntött a rémület. Mi van, ha minden igyekezetem ellenére későn érkezem?
Nem bírtam volna elviselni, ha a szemem előtt ugrik le a sziklákról. Sőt mi több, gondolkodás nélkül utána ugrottam volna. Nekem már nincs helyem a világon nélküle, és ezt tudnia kell. Tudnia kell, hogy nincs egyedül az érzéseivel. Mert tudtam én, már az első napon, amikor találkoztunk, hogy érez valamit irántam. Tudtam, hogy törődik velem, talán jobban, mint saját magával, és elmondhatatlanul megijedtem.
Megijedtem, Allie, mert nem tudtam, hogy a rajongásod és tiszteleted nekem szól-e vagy a sikernek, amit magam mögött hagytam. Nem telt el sok idő, és rájöttem, hogy te azonban nem olyan vagy, mint az rengeteg sikerhajhász nőszemély, akik rendre megfordulnak körülöttem. Akik csak azért ragadnak a nyakamba, mert a nevem kell nekik. Azt hiszik, egy jól csengő és elismeréseket maga mögött tudó név elröpíti őket az áhított magasságba. Én is tudtam, hogy csak erre megy ki a játék, mégis hagytam őket, hogy az orromnál fogva vezessenek. Hagytam az agyam eltompítani a márkás kölnikkel csak azért, mert féltem tőled. Féltem a lelked és a tested ártatlanságától, attól a földöntúli ragyogástól, amit a jóságod sugárzott.
Aztán mindez megváltozott egy röpke pillanat alatt. A szemedből tovatűnt minden gyermeki vidámság, minden huncutság, minden életerő. És mindez miattam. Mert én olyan ostoba voltam, hogy eljegyeztem egy olyan nőt, aki már a házasságkötés előtt ki akart forgatni a vagyonomból. Féltem tőled, a saját érzéseimtől, elmenekültem és ezért pórul jártam. De a legrosszabb, hogy te is megjártad a poklok poklát miattam. Mert annyira szerettél, hogy nem bírtad elviselni, ha egy hozományvadász céda tönkretesz.
De nem csak ezért. Játszottam veled, és ez kikészített. Üres fecsegéssel bókoltam, tettem neked a szépet, és te oly boldog voltál! Aztán elrontottam mindent azzal, hogy azt hazudtam, csupán merő szórakozás volt az egész. Mikor ez az égbekiáltó hazugság hagyta el a számat, láttam a szemedben, hogy valami megtört, valami elhalt benned. Kihunyt a fényed. Onnantól kezdve olyan voltál, mint egy haldokló csillag, egy véget nem érő, meredek lejtőn kezdtél sodródni az önpusztítás felé.
Hát ezt tettem én veled… Meg tudnád nekem bocsátani mindezt? Tudnál-e még egyszer felszabadultan rám mosolyogni? A bizalmadba fogadni? Nekem adnád-e még egyszer a szíved?
Ezernyi kérdés és bűntudat kavargott bennem, amikor végre odaértem Allie-hez. Megtorpantam, tőle alig egy méterre, mert nem mertem közelebb menni. Attól féltem, hogy megijed, megcsúszik és leesik, vagy szimplán csak engem nem akar – nem tud többé látni, és inkább a mélybe veti magát.
Egyiket sem akartam. Haza akartam vinni, betakarni a testem melegével és megvédeni minden bajtól. El akartam űzni a démonait, amiket én hívtam életre. Mert ez így helyénvaló. Ha én juttattam őt az őrület határára, kötelességem visszavezetni onnan a fényre. Az életbe.
De nem is a kötelesség és a bűntudat miatt jöttem ki hozzád, Allie, hanem azért, mert egyszerűen kellesz nekem! Szükségem van a bájra, amivel rabul ejtettél, a kiapadhatatlan életerőre, amivel elárasztottál engem is.
Mögötte álltam, és egy ideig csak néztem őt – a dühöngő időjárás mellett is olyan nyugodtnak tűnt. A ruhája, mintha táncot járna, lengedezett a viharos szélben, a haja, akár a zabolátlan tűz. Egyszerűen gyönyörű volt!
A szívem aztán kihagyott egy ütemet, amikor egy lépéssel, csak egy aprócska, alig észrevehető lépéssel közelebb lépett a szikla pereméhez. A torkom összeszűkült, és nem tudtam, sikerül-e megszólalnom, de cselekednem kellett. Ő azonban éberebb és gyorsabb volt nálam.
- Mi járatban errefelé, Ethan? – mondta, majd lassan elkezdett felém fordulni. – Ha jól tudom, épp az esküvődön kéne lenned…
A közöny, ami a hangjából áradt, mintha arcon csapott volna. Oda akartam futni hozzá, magamhoz ölelni és kicsókolni, kiszorítani belőle az elmúlt rossz emlékeket. Újra akartam kezdeni mindent, hogy ne kövessem el még egyszer ugyanazokat a nevetséges hibákat. De ez nem olyan egyszerű… Nem olyan egyszerű visszanyerni valakinek a bizalmát, akiét korábban már eljátszottad.
- Szeretnéd, hogy ott legyek? – tettem egy lépést felé. – Akarnád, hogy feleségül vegyek valakit, akit nem szeretek?
Gunyorosan felkacagott.
- … akit nem szeretsz? Ethan, ha nem szeretnéd, nem jegyezted volna el. – Elutasítóan hátat fordított nekem.
- Szerinted miért jöttem ide hozzád, Allie? – Zsebre tettem a kezem. Inkább csak megszokás miatt, mert nem sokat ért a szakadó esőben.
Allie elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna.
- Bűntudat. Elkerülni a botrányt. A rossz nyelvek okozta pletykaáradat nem tesz jót az imidzsednek.
Nem úgy beszélt, mint egy őrült. Tőmondatokban válaszolt, de azok mind kristálytisztán érthetőek voltak. A megfogalmazásában volt ugyan valami szokatlan. A leginkább ahhoz lehetett hasonlítani, mint ahogyan egy bölcs beszél. Nem láttam még igazi őrültet, de abban biztos voltam, hogy Allie nem az. Bizton tudtam, hogy ő nem bántana senkit, akármennyire bánatos is.
Már tisztán láttam az egész filmbe illő jelenetet: Janine, a menyasszonyom idehívja Allie-t, tudva a kettőnk közötti kapcsolatról – hogy Allie mit érez irántam. Talán attól félt, hogy meghiúsítja a velem kapcsolatos terveit. Ezért felkéri őt koszorúslánynak, behívja magához, megteremtve ezzel a kellő szituációt. Aztán már csak egy kés, egy kis sikítozás, ruhaszaggatás, és mindenki bevenné, hogy Allie meg akarta őt ölni. Féltékenységből. A kezem ökölbe szorult.
A gondolataim olyan messzire repítettek, hogy valóságosan megszédültem, amikor Allie különös, lélekbe markoló pillantásától visszatértem ábrándozásaimból. Mondani szerettem volna valamit, mindegy mit, de a szavak egyszerűen cserben hagytak.
Nem úgy, mint Allie-t, akiből úgy látszott, most kibukik minden sérelem.
- Bizonyára azon gondolkodsz, mennyire őrült és idióta vagyok. Egy nincstelen félnótás… Tudod, Ethan, csak azt bánom, hogy belekeveredtem az életedbe. Mennyivel jobb lenne nekem otthon, távol tőled! A háremedtől. Tudd meg, hogy inkább megölöm magam, minthogy szembe kelljen néznem életem legnagyobb tévedésével – mondta rezignáltan. Ismét hátat fordított nekem, majd határozottan megindult a sziklaperem felé.
Szinte már láttam magam előtt a jelenetet, mégsem tudtam tenni semmit, hogy megakadályozzam. Egy tehetetlen idióta voltam. Nem tudtam gondolkodni, ösztönösen cselekedtem. A karom Allie felé nyújtottam, felé indultam, miközben hallottam a saját hangom, amint a következőket mondja, vagy inkább ordítja a vad szélben.
- Szeretlek! – Nem tudom, honnan bukott ki belőlem ez a szó, és éppen miért most, de megtörtént, és én nem is bántam. Igaz volt. Annyira szerettem Allie-t, már-már fájdalmasan, de egyszer sem mertem szembenézni ezzel az érzéssel. Most, hogy kimondtam, végre tisztán láttam mindent, végre nem féltem a visszautasítástól, a kapcsolatunkról szőtt kritikákról a korkülönbség miatt, és eltűnt minden kételyem. Ezek a kételyek inkább Allie-vel kapcsolatosak voltak: azelőtt sosem tudtam elfogadni, hogy ő más, hogy ő nem a pénzemért vagy a hírnevemért szeret.
Belátva saját ostobaságomat legszívesebben megkértem volna valakit, hogy jól húzzon be nekem. Az ember egy idő után, egy kor után azt hiszi, mindent tud, mindent átélt, mindent megtapasztalt, és akkor találkozik valakivel, aki bebizonyítja a dolog ellenkezőjét.
Allie mellett sütött a nap, felragyogtak a csillagok, csiviteltek a madarak. Felvidított pusztán a létezésével, azzal, hogy besétált a szobába és fecserészni kezdett. Még a volt feleségem mellett sem éreztem így magam egyszer sem. Most, hogy mindezzel tisztában voltam, minderre ráébredtem, eszem ágába sem volt elveszíteni őt.
Izgatottan vártam, mit fog Allie reagálni a hirtelen jött vallomásomra, de olybá tűnt, mintha meg sem hallotta volna. Továbbra is zavartalanul bámult lefelé a mélységbe, már-már azt hittem, teljesen megfeledkezett arról, hogy én is itt vagyok. Zavarban éreztem magam, talán egy kis indulat is kavargott bennem. Ha egy férfi ráveszi magát, és elsőnek mondja ki azt a bizonyos szót, elvárja, hogy a nő, akinek intézte, hanyatt vágja magát, vagy ha nem is, könnyes tekintettel a karjaiba omoljon. Allie úgy tűnt, egyiket sem forgatja a fejében.
Az egész, még a viharban is érzékelhető feszült csend kezdett annyira idegesítő és elviselhetetlen lenni, hogy legszívesebben üvöltöttem volna egyet, de ekkor megszólalt Allie, hitetlen, érzéketlen és gunyoros hangján.
- Valóban? És mondd csak, mégis mikor szerettél belém? Csak nem az elmúlt két percben? Nézd el nekem, de kicsit furcsának találom, hiszen nem vagyok épp a legjobb formámban. – Pengeként metsző hangja valósággal kettémetszette a szívemet. Csak álltam ott, néztem őt, és nem tudtam mit kezdeni magammal. Azelőtt sosem tapasztaltam még a szerelem fájdalmasabbik oldalát. Most, hogy nem kaptam a számba a szöveget, teljesen tehetetlennek éreztem magam. Fogalmam sem volt arról, mit kellene mondanom vagy éreznem. Kezdtem azt hinni, hogy az egész köztünk lévő érzelem csupán az elzárt vágyakozásaim megtestesülése volt, amit én képzeltem csak.
Hát persze, hiszen ha Allie szeretett volna, semmiképp sem engedhette volna, hogy másvalakivel éljek. Sírnia kellett volna, tombolnia, hisztiznie, nem pedig sebzetten félre vonulnia. Egy pillanatra összezavarodott előttem a világ és nem értettem semmit. Ki vagyok, mit akarok, mit várok el magamtól, ettől a lánytól, és legfőképpen mit keresek én itt vele? Ez a káosz csak egy röpke másodpercig tartott, aztán megint hallottam Allie bánatos, erőtlen hangját.
- Hideg van, teljesen átáztál. Menj vissza, mielőtt még tüdőgyulladást kapsz… – Egy röpke pillanatra behunyta a szemét, aztán egyenesen a szemembe nézett. A tekintetétől megszédültem, annyi érzelem tükröződött benne. Ezzel a szerelemmel teli tekintettel ejtette ki száján a következő szavakat. – Menj, ahová tartozol, menj a családodhoz!
Azzal hátat fordított nekem, ma már sokadszorra. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy taknyos bakfis az első alkalom előtt. A szívem a torkomban dobogott, a végtagjaim mintha elgyengültek volna. Annyira azonban nem, hogy lépni ne tudjak. Az érzelmeim vezéreltek és én megindultam Allie felé azzal a szándékkal, hogy egyikünket sem hagyom ma itt félreértések közepette meghalni. Egymáséi leszünk, még ma, és ő idővel újra nevetni fog, mint azelőtt. Mosolyt csalok az arcára, bármibe is kerül!
Nem álltam meg, nem haboztam, mikor közvetlen mögötte álltam már, hanem gondolkodás nélkül átöleltem. Magamban elhatároztam, hogy akármilyen nyersességgel fordul is ellenem, nem engedem őt el, ezért nem lepett meg, amikor ingerülten szembe fordult velem.
Zavarodottságot láttam a szemében és döbbenetet. Ez még nem az a mosoly volt, ami az emlékeimben élt és amit látni szerettem volna, ezért rendületlenül hagytam, hogy az érzéseim vezessenek. Egyik kezemmel végig simítottam először az arcát, a haját, másikkal a derekát fogtam át. Mintha ezer év telt volna el, hogy utoljára megérintettem!
Lenéztem azokra a telt ajkakra, amik régen nem görbültek mosolyra már, és beléjük feledkezve végig simítottam azokon is. Elmosolyodtam, viszonzást várva, és a következőket mondtam:
- Pontosan ott vagyok, ahová tartozom. – És megcsókoltam. Semmi hevesség, kapkodás, semmi őrült szenvedély. De nem is volt rá szükség. Végre együtt voltunk, megszűntek a korlátok, végre kimutathattuk az érzéseinket egymásnak. Mert nem csak én uraltam a helyzetet. Allie ugyanolyan önfeledten csókolt vissza, mint ahogy én csókoltam őt. Felesleges volt az idő, a szavak. Mintha meg is állt volna minden körülöttünk, mintha egy burokba kerültünk volna a zavaró külvilágtól. Tökéletes pillanat volt!
Ám ekkor történt valami, egy baljós érzelem, egyfajta nyugtalanság kezdett kibontakozni körülöttünk. Az eső mintha hidegebb, húsba markolóbb lenne, a szél pedig fenyegető hangokat suttogna a füledbe. Megesküdtem volna rá, hogy a hátam mögül valami zajt hallok. Lépteket, amik kisvártatva meg is törnek egy földre hullott faágon.
Abbahagytam a csókot, és Allie-re néztem. Kipirult orcáját, élettől csillogó szemeit, telt ajkát, mely csodálkozva, folytatást várva félig nyitva maradt. El akartam raktározni magamban ezt a képet a nőről, akit szeretek. A felvirágzott arcot, amiről csupán a mosoly hiányzik.
Megint megcsókoltam őt, ezúttal másképp. Szenvedéllyel, nem szerelemmel, lázasan, nem ráérősen, felcsigázón, nem enyhülést hozón. Ilyenfajta csókot is szerettem volna váltani vele. Olyannak szántam, mint egy ígéretet, hogy tudja, még koránt sem tapasztalt meg mindent, még tudok neki újat nyújtani, és akarok is.
Amilyen hirtelen öleltem magamhoz, olyan hirtelen engedtem el. Tudtam, hogy felcsigáztam, ezért reméltem, hogy most már hajlandó lesz velem visszajönni a befűtött házba. Túl régóta álltunk már a szakadó esőben, és nem akartam, hogy bármelyikünk megbetegedjen, akár csak egy napra is. Annyi mindent szeretnék vele csinálni, annyi mindent szeretnék neki megmutatni! Helyeket, amiket láttam, különböző városokat, amelyeket bejártam.
Talán félreértette legutóbbi csókomat, mert kételyt és zavarodottságot láttam a tekintetében. Megragadtam a karját, éreztetve, hogy menjünk, elvégre majd a meleg szobában ráérek elmondani neki mindent, de épp hogy léptünk pár lépést lefelé a sziklás magaslatról, monoton tapsolást hallottam, aztán a hang irányába nézve megakadt a szemem egy árnyon, amely szokatlan módon, mintha kirítt volna a sötétből.
A szürkeség közelebb lépett felénk, és tisztán kirajzolódott menyasszonyruhás női alakja. Janine volt az, tébolyult csillogással a szemében, fegyverrel a kezében. Mikor a közelünkbe ért, fennkölten beszélni kezdett.
- Bravó! Bravó! Elképesztően romantikus alakítás volt, Ethan, de mintha elfelejtetted volna, hogy én vagyok a partnered…
A számat résnyire szorítottam, és mielőtt még válaszoltam volna neki, Allie kezét szorosabban fogtam és igyekeztem őt a hátam mögé bujtatni, amennyire csak tudtam.
- Janine… Azt hittem, már rég megléptél a házban fellelhető vagyontárgyakkal együtt.
- Na de kedvesem, hát hogyan feltételezhetsz rólam ilyet?! – Nem úgy tűnt, mintha tudatában lenne, hogy mindennel tisztában vagyok. Kezdtem idegesebb és nyugtalanabb lenni, különösen a kezében tartott fegyver miatt. – Nem tudom, mi történt veled, drága férjem, de úgy látom, hogy a rossz oldalon állsz…
- Igazán? Mégpedig? – sejtettem én, hogy mire céloz. Ezt a sejtést igazolta az is, ahogy Allie, a Janine által mondottak hatására megrázkódott. Még jobban megszorítottam a kezét, és reméltem, hogy érzi a támogatásomat. Janine indulatosan felszisszent.
- Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, Ethan, hogy a holdkóros barátnőd nekem támadt! Kis híján megölt, és szemlátomást te még őt véded?!
Nem bírtam tovább hallgatni. Egyrészt dühített az ármánykodása, másrészt tudtam, hogy fájdalmat okoz Allie-nek.
- Fejezd be, Janine, tudok rólad mindent! Tudom, hogy te játszottad ki Allie-t azzal, hogy ide hívtad. De meglásd, vesztedre tetted, mert felnyitotta a szemem!
- Ó, igazán? – Furcsamód remegés futott végig a karomon, ahogy Janine megváltozott hangját hallottam. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ő táncol az elmeháborodottság szélén, nem pedig Allie. – Tudod, Ethan, nem hiszem el, hogy ezt a nincstelen senkit szereted, nem pedig engem!
Janine fenyegetően sziszegte a szavakat, mintha nem is az a bájos nő lenne, aki pár órája még sürgette az egybekelésünket. Most először éreztem, hogy a saját szakmám áldozata vagyok: Janine remek színésznő. Nem is tudom, miért gondolta, hogy fellendíthetem a karrierjét, mikor ennyire tehetséges.
- Ugyan már, Janine, mintha te szeretnél engem…
- Én… nem szeretlek…? – Azt hittem, az eszem megáll! Janine-nek, akárcsak vezényszóra, hatalmas könnycseppek kezdtek peregni a szeme sarkából. Annyira élethűen csinálta az egészet, hogy már-már kételkedni kezdtem magamban, hogy mi igaz, és mi nem. De csak majdnem. Ismertem Allie-t és már ismertem Janine érdekeit is. Az életemet kockáztattam volna, hogy Allie ártatlan.
- Hát jó… Ha ő kell, hát ő kell… – Janine művészien letörölte kézfejével a könnycseppeket. – De ne hidd, hogy hagyni fogom, hogy lapátra tegyél! – vicsorogta eszeveszett hangon, aztán ránk emelte a pisztolyt.
Testemmel Allie-t próbáltam védeni, és a következő pillanatban hangos robajjal már dörrent is a fegyver. A hang után behunytam a szemem, és egy röpke pillanatig azon csodálkoztam, miért nem érzek fájdalmat. Azért, mert először sosem érzünk semmit, azért, mert Janine rosszul célzott, vagy ne adj Isten, Allie-t találta el?
Kíváncsian nyitottam ki a szemem, de továbbra sem éreztem semmit, csak azt, hogy Allie lélegzet visszafojtva karol belém. Előttem volt. A szemébe néztem, és fájdalom után kutattam, de csak értetlenséget és csodálkozást láttam benne. Mindketten Janine felé fordultunk, ő azonban nem nézett ki valami jól. A szája tátogott, akár egy halé, a kezei mozdulatlanok voltak, majd a szája sarkából kiserkent a vér. Szemei egy távoli pontra fókuszáltak, de üresség volt már bennük. Sóhajtott egyet, majd összeesett, ezután már azt is láttam, mitől.
Janine mögött ugyanis két rendőr, és a barátom, Chris állt. Mindkét rendőr kezében fegyver, az egyiké a korábban eldőlt Janine felé mutatott. Megmenekültünk.
***
Alig két óra leforgása alatt elintéztünk mindent – a vallomásokat, Janine elszállítását. Allie bűnössége még csak fel sem merült, ugyanis kiderült, hogy Janine, vonzó külseje mögött közveszélyes személyiség volt. Önkéntesen tanúskodott erről a házvezetőnője, akit többször is brutálisan bántalmazott a zárt falak közt, illetve a nő beszámolt arról is, hogy hallotta, amint Janine szeretői többször is szóvá teszik azt, hogy a minden áron színésznőként befutni vágyó Miss Robinson nem éppen finoman bánt velük szexuális együttlétük alkalmával.
Ami engem illet, fent, a sziklán átélt történések után mégis nehezemre esett elhinni ezeket a súlyos dolgokat Janine-ről.
Janine Robinson, a menyasszonyom. Erre a gondolatra azért kirázott a hideg.
Belépve a kandallóval befűtött nappaliba kellemes látvány fogadott: Allie, immár száraz ruhában, egy plédbe takarózva pihent a kanapémon. Halk léptekkel odasétáltam hozzá, letelepedtem mellé, és csak néztem őt. Egyenletesen, alig hallhatóan szuszogott. Olyan békés volt, mintha nem élte volna át az elmúlt szörnyűségeket.
Felemeltem a kezem, hogy kisimítsak egy kósza tincset az arcából, mire kinyitotta a szemét.
- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni! – mentegetőztem. Tagadólag megrázta a fejét, mielőtt megszólalt.
- Semmi baj. Nem aludtam, csak pihentem. – mondta, de azért álmosságra utalva megdörzsölte a szemét. A hangja rekedtes volt, amitől – fáradtsága ellenére – erotikus, vad képek kezdtek peregni a szemem elé, minden egyéb lelkiismeret-furdalás nélkül. – A rendőrök már el is mentek?
- Igen – bólintottam. – Nem vagy éhes, szomjas, vagy ilyesmi?
- Hmm… Nem maradt még véletlenül az esküvői tortából?
Hangosan felnevettem.
- Nem, sajnálom. Kidobtam mindent, mert… Janine-t ismerve inkább nem kockáztatom meg, hogy bárki is egyen belőle. – válaszoltam komolyabb témára terelve a szót. Bármennyire is voltunk kimerültek, a kettőnk ügyét tisztázni akartam, még ma. Már épp rátértem volna erre, de Allie újfent megelőzött.
- Ha akarod, hívok egy taxit, és elmegyek…
Ettől a hirtelen jött elképzelhetetlen ötlettől azonnal felment bennem a pumpa.
- Ne beszélj hülyeségeket, Allie! – megszeppenve lesütötte a fejét. Nem bírtam nézni, hogy megint kezd úrrá lenni rajta a szomorúság, ezért felemeltem az állát, hogy a szemembe tudjon nézni és én is lássam az övét. Meglepetésemre könnyek csillogtak bennük, fogalmam sem volt, miért.
- Hé, kislány, mi a baj? – tagadólag megrázta a fejét, de a könnyek megállíthatatlanul csak folytak. Fel sem érhettek Janine könnyeivel, ezek valódiak voltak. Csupán azt nem tudtam, mi hívta életre őket. Meg szerettem volna kérdezni, könyörögni, hogy mondja el a bánatát, hogy begyógyíthassam a lelkén keletkezett sebeket, de nem tudtam annyira szívtelen lenni, hogy erőltessem őt ebben az állapotban.
Ezért szó nélkül mellé telepedtem és átöleltem. Az ölembe bújt, csendesen zokogott, én a haját simogattam. Így ültünk egymásba fonódva egy ideig, mígnem Allie megmozdult. Előhalásztam egy zsebkendőt valamelyik zsebemből és átnyújtottam neki.
Hálásan mormogott, majd megtörölte a szemeit. Éreztem, hogy húzódna el tőlem.
- Sajnálom, hogy rád másztam. Összekönnyeztem a pulcsidat… – szipogta. Már mellettem ült, összehúzta magát, hogy még véletlenül se érjen hozzám. Hirtelen felálltam mellőle, idegesen mászkáltam fel-alá, aztán minden dühömmel és keserűségemmel neki támadtam.
- Mégis mi a fenének akartál taxit hívni, Allie? Azok után, ahogy csókolóztunk a szikláknál, mégis mit gondoltál? Hogy csak úgy elmész? – Szégyenkezve lesütötte a fejét, de én nem álltam meg. – Vagy menjek korábbra? Miért jöttél ide? Mert ne értsd félre, hálás vagyok, hogy megakadályoztad az esküvőmet, de rohadtul nem értelek…
Vártam egy kicsit, hátha felel valamit, de csak magába roskadva ült a kanapén. Türelmetlenül beletúrtam a hajamba.
- A fenébe is, mondj már valamit!
Sarkon fordultam, és odaléptem a kandallóhoz. Már esedékes volt, hogy fa kerüljön a tűzre. Miután végeztem, nem fordultam vissza Allie-hez, hanem enyhülést remélve a lángokba feledkeztem. Nagy meglepetésemre egyszer csak Allie hangját hallottam a kanapé felől, amint erőtlenül beszélni kezd.
- Én nem jöttem az esküvődre, még csak meghívót se kaptam. Engem ide hoztak.
Felindultan felé fordultam.
- Micsoda? – Nem volt szükséges kérdeznem, tudtam a választ. – Téged elrabolt Janine?
- Nem figyelsz rám. – Egykedvűen válaszolt. – Én azt mondtam, ide hoztak. Az mellékes, hogy…
- Nem, nem mellékes, Allie! – Ingerülten szakítottam félbe. – Ideje, hogy tisztázzuk a dolgokat! Már rég ideje… úgyhogy ki vele!
Örömmel nyugtáztam, hogy megadóan sóhajt, végül beszélni kezdett.
- Janine… – Úgy tűnt keresi a szavakat. – A városban jártam, amikor egyszer csak felbukkant mellettem. Nyomatékosította, hogy szeretné, ha részt vennék az esküvőtökön, mint koszorúslány. Természetesen visszautasítottam. Faképnél hagytam volna, de ő megragadta a vállam, és azt mondta, ha nem jövök el, nem én járok rosszul, hanem… mások.
- Megzsarolt.
- Nézőpont kérdése – húzta meg a vállát. – Tett nekem egy ajánlatot, aztán pedig idehozott. Önszántamból ültem be a kocsijába, úgyhogy szó nincs emberrablásról.
A hangjából áradó közöny annyira dühített, hogy legszívesebbet odaléptem volna, felrángatom a kanapéról, és addig rázom, amíg észhez nem tér. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire csökönyös. Hogy ennyire erős.
A haragom egyszeriben elszállt. Felálltam, és elhelyezkedtem a földön Allie-vel szemben. Ő az ablakon bámult kifelé, továbbra is azt sugallva, hogy félvállról veszi a dolgot. Most már leginkább csak egy dologra vágytam. Arra, hogy elkezdődjön a mi közös életünk.
- Tudod, rohadtul ki tudsz akasztani ezzel az újfajta konokságoddal… – kezdtem neki enyhültebb hangon.
- Nem is vagyok konok. – felnevettem. Jól állt neki a sértődékenység.
- Nem? Hát minek neveznéd azt, hogy idejössz egyedül és kiteszed magad egy elvetemült nő szeszélyeinek?
- Honnan tudod, hogy nem én terveztem el az egészet? Egy hős vagyok, hálás lehetsz, hogy megmentettelek.
Nem bírtam haragudni rá. A hangjában bujkáló humor reménnyel töltött el, hogy nincs minden veszve. Már azon voltam, hogy ugyanebben a hangvételben ugratom őt, amikor minden előzmény nélkül témát váltott és nekem szegezte a kérdést.
- Szeretted őt?
Sokáig gondolkodtam, hogy mit feleljek neki erre. Nem tudom, miért döntöttem végül úgy, hogy tovább húzom mindkettőnk idegeit. Talán, mert én magam is makacs voltam.
- Majd ha rám nézel, úgy talán válaszolok is.
- Felejtsük el, nem érdekes – tért vissza a jól ismert közöny a hangjába. Kezdtem kitapasztalni, hogy csak a sebezhetőségét akarja ezzel palástolni.
- Te mit gondolsz?
Megint sikerült megdöbbentenem. Rám emelte felhők szabdalta kék tekintetét.
- Én… nem tudom. Végül is szép volt, és csak egy kicsit zizzent. Könnyen előfordulhatott, hogy beleszerettél, nem igaz?
- Hmm… való igaz. – Láttam rajta, hogy csalódik. – És mit gondolsz, miért történtek köztünk azok a dolgok ma?
Ez telibe talált, mert szemmel láthatóan elpirult. Szélesen elmosolyodtam.
- Tudod, Allie, a szépség általában nem minden. Előnyös, hasznos, szemet gyönyörködtető, de magad is láthattad, hogy igenis csalóka. Ha egy nőben csak a szépség van meg és semmi más, az hosszú távon nem kielégítő. Persze nem vagyunk egyformák, és én csak a magam nevében beszélhetek. – Enyhe szünetet tartottam, hogy összeszedjem a gondolataimat.
- Ma akár meg is hallhattunk volna. Csak az egyikünk vagy mindketten, ez itt most nem lényeges. Ha meghaltunk volna, az úgy történt volna, hogy tévedésben fejezzük be az életünket, hogy nem vagyunk őszinték egymáshoz. És ezért nagyon örülök, hogy nem így történt, mert így van esélyem jóvátenni. Mindkettőnknek van esélye.
- Nem tudom, mikor csúszott ki a kezemből az irányítás, de látod oda jutottunk, hogy majdnem feleségül vettem Janine-t, csupán csak azért, mert féltem szembenézni az érzéseimmel. Most már nem félek. – Odahajoltam hozzá, és magam felé fordítottam az állát. – Szerinted csakis azért mondtam azt, hogy szeretlek, mert nem akartam, hogy leugorj? Igaz, ami igaz, hogy tényleg nem akartam ezt látni. Nem gondolkodtam, csak úgy kibuktak belőlem a szavak. – Mélyen a szemébe néztem. – De egyáltalán nem bánom, mert igazat mondtam. Nagyon szeretlek, és nem akarlak többé elveszíteni! És ne is mondd, egyszerűen gyűlölöm magam, hogy megbántottalak korábban!
Azzal elengedtem őt, mert úgy döntöttem, hagyok neki időt feldolgozni a hallottakat.
- Kell még fa. Mindjárt jövök.
- Ethan! – Már az ajtóban jártam, amikor utánam szólt. Érdeklődve fordultam felé. – Csak azon gondolkodtam, vajon most mondjam el, hogy én is szeretlek, vagy majd ha visszajöttél?
Szemének csodálatos kékjével rám meredt, és elmosolyodott.
