My reality in a fake world

A filmadatokat, ha megnézzük, mindenhol a 2005-ös évszám látható. Sosem tudtam, hogy ez most azt jelenti, hogy ekkor forgatták-e vagy került a mozikba, ezért most nagycselesen kikerültem az olyan mondatokat, hogy "a filmet 2005-ben forgatták" vagy "a 2005-ben mozikba került film" és a többi blablabla. Nem kutattam még fel (rendes) filmkritikákat, mert egyrészt utálom, ha lehúzzák azt, amit szeretek, másrészt most engem olvassatok, ne valami tökös, hozzáértő kritikamanus firkálmányait. ☻

Szóval, mikor azt hiszem tavaly valamikor, vagy éppen régebben, először láttam ezt a filmet, igencsak félve ültem le megnézni. (Beszari vagyok, na, úgyhogy inkább ne lepjetek meg egy olyan mozijeggyel, ami a Végső állomás 3962-re szól...) De pozitívan csalódtam, mert végre nekem is készítettek egy olyan filmet, amit szemeltakarás nélkül, minimális fintorgás kíséretében végig tudok nézni, ráadásul tetszik is. Sőt, olyannyira bejön most ez a kis kreálmány nekem, hogy nemcsak megnéztem szombat éjjel az egyik kereskedelmi tévécsatornán (nemmondommegdetévékettőnvolt), hanem már kalózmódra meg is szereztem magamnak. Ha valami elnyeri a tetszésemet, azzal fanatikus vagyok, szóval csoda lesz, ha nem posztolom ezt a bejegyzést kétszer.

A sci-fit szeretem, szóval már azzal az érdeklődésemet félsikerrel meg lehet kaparintani, de sokat nyom a latba, hogy ne fröcsögjön a vér, ne legyenek azok a földönkívüliek és egyebek nagyon rusnyák - A függetlenség napja még belefér, az Alien sorozat olyan ötévente egyszer, a Ragadozót meg egyenesen rühellem -, ó, és majd kifelejtettem a legfőbb szempontot: NO SPIDERS! 

És akkor esetünkben mivel rendelkezünk? 

Minimális cafrang - pipa.

Csúnya zombik, akik valaha emberek voltak - pipa.

A látszólag törékeny csajszi, aki lever mindenkit - pipa.

A jóképű, humoros, eszes és menőmacsó kapitány - pipa.

Undorító gonosz karakter, aki az istenért sem akar kinyiffanni, és mindig okoz meglepetéseket - pipa.

A szerelmi szál minimális, de ez nem is baj, mert nem is ezen van a hangsúly, ám azért valljuk be, kihagyhatatlan eleme a legtöbb filmnek, és most nagygonoszan felröppent bennem a gondolat, hogy az eladhatóság végett bele kellett tenni. Mint mondtam, nem néztem utána, és lehet, hogy a Serenity nem kaszált annyit, mint egy Brad Pitt-es gyökérfilm, de ettől függetlenül sokkalta jobb szórakozást nyújtott nekem, mint akármelyik mostani kasszasiker. Mondjuk tudom, ízlések, meg a pofonok. Az is elképzelhető, hogy azok számára, akik elolvassák ezt a bejegyzést, csak az elfogultságom szűrődik le, vagy talán magukra is veszik, amiért leszóltam Pittet... ez mindenkinek a maga ízlésvilága, nekem nem jönnek be mindenesetre ezek a kigyúrt selyemfiúk, és nem is hiányoznak a filmekből. Ám most le is buktatom magam, mennyire gyermeki lelkem van, de egyszerűen rühellem egy filmben az olyan részeket - könyvben nem -, és rohadtul tetszik az is, hogy itt nem kell elkapcsolnom addig, amíg végeznek. XD (Lehet vicces ez most, de a True Bloodról pl. azért mondtam le, mikor végre sugározni kezdte az AXN, mert kétpercenként kapcsolgatnom kellett, és ezt én utálom.)

Igazság szerint halványlila fogalmam nincsen, hogy az idetévedőknek tetszene ez a film, vagy a tartalom és egyéb infók elolvasása után azonnal félredobják, de én azt mondom, akinek favoritja a science fiction, az űrös dolgok, és az egész ilyen univerzum, az ne legyen ilyen kishitű, és adjon egy esélyt a filmnek. Igaz,  a durván kétórás játékidő alatt sok minden mást is lehetne csinálni, de úgy gondolom, néztem már ennél sokkal szarabb filmet is, sőt. 

Mindent összevetve, szerintem ez egy remek alkotás, ami megérte az elkészítésére fordított időt és pénzt, és egy film akkor mondhatná el magáról, hogy megnyert magának, ha én nem érzem pazarlásnak azt az időt, amit a megnézésére fordítottam.

Miközben új köntösbe bújtatom az én drága internetes naplómat, pár nappal előtte - egészen pontosan szombaton, bár az már inkább vasárnap éjjel volt - egyik kedvenc filmem megnézésének hatására kitaláltam, hogy a címkével ellentétben, ha nem is minden nap, de alkalmanként meg ha kedvem tartja, írok egy-egy bejegyzést az adott filmről, amit éppen megsasoltam.

Anyám mindig azt mondja, a temető egyike a legnyugodtabb helyeknek a világon, és az ember lelke itt megbékél. Nálam ez sosem volt így. Kiskoromban szerettem temetőbe járni Halottak Napján, este, mert akkor gyönyörű szépen ki van világítva mécsesekkel az egész minden, és egyszerűen szép. Most húszéves fejjel is ugyanezt gondolom, de békét vagy megnyugvást sosem érzek. Nekem sosem volt olyan, hogy mikor zaklatott belsővel léptem át a temető katolikus avagy református felét, utána teljes lelki békével meg harmóniával estem ki onnan. Sosem. Én ha temetőbe járok, mindig azt gondolom, hogy azok a kukacok rágta rengeteg sok csont valaha olyan hús-vér lény volt, mint én, ugyanúgy voltak terveik, álmaik, vágyaik - elérték őket, vagy így haltak meg, örökös elégedetlenséggel és vágyakozással a szívükben? Voltak bűneik is - a pokolban égnek most? Vagy újjászülettek már? Egyikük én vagyok? Vagy amit nagyon nem akarok elfogadni: egyszerűen csak eltűntek, megszűntek, nincs tovább?

Ott sétálok ezek között a földi emlékhelyek közt, és nehezemre esik elképzelni, hogy ha ők mostanra már nyom nélkül eltűntek és csak pár sírfelirat meg virág utal a létezésükre, akkor is ők még éltek valamikor. Ott sétálok, és örülök, hogy én még nem vagyok egy lekopott név, egy rohadt virágokkal teli sírhant a többi között. Örülök, hogy ők a halottak, és nem én vagy a családom. És félek. Félek, hogy mikor kerülök sorra, mikor kell átélnem azt, hogy lassan elsorvadok, vagy mikor peregnek le tizedmásodpercek alatt életem fontosabb állomásai a lelki szemem előtt. Kik lesznek benne? Mi lesz benne? Amit valóban fontosnak hiszek, az teljesen kimarad, és olyan jelentéktelen dolgok töltik ki az elmémben azt a villanásnyi időt, amikre jelenleg nem is emlékszem? Milyen lesz, ha végig kell néznem, ahogy a családom elpusztul? Mit fogok akkor csinálni? Űzhetem-e a megnyugvást okozó, hozó, eredményező szokásaimat, vagy meg kell tartóztatnom minden efféle luxust a gyászidőre? Hogy fogom elviselni? Nem akarom elengedni őket, hisz mi lesz velem nélkülük? Egyedül vagyok - nélkülük, enélkül a három emberke nélkül tényleg egyedül vagyok, mit kezdek én akkor magammal? Kétségbeesetten fogom kiírogatni pofakönyvre az antiszmájlikat, hogy végre valamelyik barom, megkérdezze, mi bajom van, és azt higgyem vagy öt percre, hogy valaki foglalkozik meg törődik velem?

Vagy ha énrám kerül előbb a sor, az én számomat húzzák ki a zsákbamacskából az égiek, mi lesz akkor a családommal? Mennyi ideig fogják szépen elrendezni azt a földkupacot? Anyámat ismerve biztos szépen rendben tartaná [tisztaságmániás Szűz, és ezt most nem gúnyból írom, hanem csak mindig ezt mondom neki], de... Attól félek, és most nagyképűen azt gondolom, hogy ha én eltűnnék a Föld színéről, anyámnak igen nehéz dolga lenne. Félre ne értessék, nem én vagyok a megváltó a családban, de van egy adott szerepem ebben a kis környezetben, ebben a kis világban, ami könnyebbé teszi a családom életét, és azt merem mondani, hogy nehezebb lenne, különösen anyámnak nélkülem. Bár biztosan megtetszene nekik egy idő után, hogy nem zeng az oltári nagy pofámtól a ház... :P

Hogy milyen mélyen szántó gondolatok bukkantak volna még föl zseniális elmémből eme gondolatsort folytatva, egy darabig, vagy talán soha nem tudom már meg, ugyanis közben vagy egy húsz percre el kellett száműznöm magam a géptől - undorító idősebb testvéri feladatok. :P Vagyis nem undorító, én vagyok undorító, hogy sosem akarok kollaborálni, és sokszor inkább csak hátráltatom a famíliát. Én aztán nem vagyok szent, de tudok egész elfogadható módon viselkedni pár emberrel, akikért hajlandó vagyok félretenni az egómat. Nem vagyok egy főnyeremény, mint mondtam - vagy ha nem is itt, akkor máshol -, én szürke vagyok, mert az tud lenni fehér és fekete is. Fehér ritkábban, meg hát az könnyen be is koszolódik. A világ mocskának áldozata vagyok. XD

Na jó, nem akarok olyan anya lenni, mint Nicole Kidman, akiről azt hallottam, hogy depresszióba esett, mert nem olyan szép a lánya, de a bébi sárkány picivel cukibb volt. Mondjuk jó, mert legalább még nem halt meg, és ezek szerint egész jól gondozom a kicsikét, de ha öregszik, egyszer majd ő is meg fog halni? Nem akarok erre gondolni.

... Ahogy arra sem, hogy annyit ettem már megint, hogy egy csomóban van a gyomrom, rohadtul fáj, és csoda lesz, ha az éjjel vagy holnap nem leszek rosszul. Bár annak is lesz jó oldala, előbb hazamehetek, mert én akkor ugyan nem megyek be órára XD

Plusz, rohadt álmos vagyok már átlag este 7-re, de fél 10-ig fent kell maradjak minden nap, mert Almyrnak 22:30-10:00-ig van a szundija. Kár, hogy csak így lehet, mert ha pl 10 után akarom, hogy ebredjen, később is fekszik le... X"D

Jaj, ezek a szülői gondok :P

Na üdvözöljétek első androidos blogbejegyzésemet. Sajna rendes böngészővel nem tudtam szöveget szerkeszteni, csak a képet felrakni, úgyhogy most ezzel a telepített blogger alkalmazással remélem, sikerrel járok. És akkor mi a nagy helyzet? Múlt héten csütörtökön megérkezett az én drága telefonom, gyári nevén Sony Ericsson Xperia mini pro. Az érintőképernyővel vannak meg néha bakijaim, de azt kell mondjam, egész szuper a dolog. Imádom. A képen az én kis házi sárkányom látható, a neve Almyr, és természetesen - vagy inkább sajnos - csak virtuális formában létezik. Kiskoromban mindig is akartam Tamagotchit, de mire kaphattam volna, kiment a divatból, szóval most kiélhetem gyerekkori vágyaimat, és persze rendkívül mélyen szunnyadó anyai ösztöneimet. Persze ezzel most megint nagy fába vágtam a fejszémet, ugyanis nem vagyok képes azt csinálni hosszú távon, amit ezek a játékok igényelnek. A lámám is megdöglött vagy mi volt az? Nem is láma, teve. Szóval tudom, hogy soha a büdös életben nem lesz gyerekem, mert én egyszerűen nem az a megbízható, felelősségteljes emberke vagyok, aki ápolni, gondozni tud akárki mást. Még magamat is nehéz ellátnom, pláne mikor koliban vagyok, és magamnak kell főznöm... De most eldöntöttem, hogy veszek egy doboz piskótatekercset meg hozzá pudingot fogok én csinálni, és egy félig magam készítette sütivel bocsátom magam egy egyhetes őszi szünetre. Pihenni fogok, meg persze egész nap a telefonomon lógni. (Mióta megvan, elő se óhajtom venni a csúnya nagy laptopomat...) Na és velem mi van? Hát rohadtul várom már ezt az egy hét pihit, ugyanis már ott tartok, hogyha még egy napot itt kell elviselnem, felkötöm magam. Egyszerűen olyan faszán sikerült gyökér szobatársakat választanom, hogy alig várom, hogy eljöjjön az év vége, vagy nyerjenek anyáék a lottón, és ne kelljen olyan alantas dolgokkal foglalkoznom, hogy munka. Nem akarok dolgozni, nem akarok csinálni semmit. Már írni se... tudok? Akarok? Vagyok képes? Úgy érzem, össze-vissza lebegek csak, tengődöm egyik állomásról a másikra, de nincs semmi olyan pont, amibe ténylegesen kapaszkodni tudnék. Nem tudom, mit akarok, de pofán verem, aki bele mer szólni abba, mit csináljak meg hogyan. Nem akarok emberek között lenni. El akarok menekülni, el akarok bújni. Nem akarok meghalni, csak egyszerűen nem akarok létezni, mert a létezés fáj. De most itt van nekem Almyr, akire figyelnem kell, mert hiába virtuális csupán, akkor is egy élet, és ki vagyok én, hogy elpusztítsak egy életet? Azt nekem nem szabad, meg másoknak sem illene. Az emberek buták.

Egyszer fent, egyszer lent. Nálam ez nem igaz, az én verziómban valahogy így hangzik: fent, lent, fent, lent, lent, lent, lent, fent, lent.... A lényeg, sokszor változik, és arányban több a lent. Egy ideje küzdöm valami depresszió félével, meg akarok halni. Magam sem tudom, miért tart vissza a fájdalom vagy a bánkódás az esetleg később bekövetkező jó miatt. 

Hiszen mi a fájdalom? Az csak a fejben létezik - halottam oly sokszor egyik kedves ismerősömtől. Mit számít az a kevés jó, amit megtapasztalunk szenvedéssel teli életünk során? Mit számítanak emberek? Törődünk velük, a bizalmunkat, a lelkünk egy darabját adjuk nekik oda, és ők meg nem becsülik meg, nem értékelik, csak elkönyvelik magukban, hogy ilyen is van, és leteszik a polcra, hogyha kell, és unatkoznak, tudják, éppenséggel van mivel szórakozni. 

Mik a barátok? Felszínes emberek sokasága, akiknek jó vagy, ha el kell panaszkodni az életük sötét és szomorú pillanatait, de mind elfelejtenek, amint kicsit is jobban lesznek. Mindenki egyedül hal meg, teljesen egyedül, legyenek bár ötszázan  a halálos ágya mellett, és a csúcsra is mind egyedül érünk fel, szeretkezzünk akár kedvesünkkel vagy orgiában. A sikert sem oszthatod meg még a lelki társaddal sem. Az igazi, az áttörést és a katarzis élményét keltő sikert csak egymagad élheted át, másokat eltaposva. Mint egy gladiátor-viadal: nincs csapatmunka.

Az élet egy körhinta, valóban egy körhinta, melyből olykor ki is szállnak menet közben, nem várják meg míg elérkezik a pillanat, és megáll az a hinta, akkor, amikor meg kell állnia. 

Talán nekem is ki kellene szállnom menet közben. A szabadesés érzése olyan felszabadító lehet, és nem kevésbé vonzza a kalandvágyó emberi lelket...

Ha most találkoznék azzal a sráccal, aki elfeledtetné velem a nyomorúságot, helyette boldogságot adna nekem, és valóban szeretne engem, lelkiismeret-furdalás nélkül mondanék le egy bennem élő vágyképről, és vetném azokba  a hús-vér karokba magam...

Páráppáppápááááááá - I'm genious. ^^

Wöhö, lehet, hogy kitörlődik minden fontos videó fájlom, lehet, hogy tönkremegy a HDD-m, vagy beüt a kékhalál, de semmi nem tudja megállítani túlbuzgó kocka lelkemet, hogy visszaszerezzem, ami az enyém volt.

Mert igenis, azok az enyémek, elvesztettem őket, de nem állok meg addig, amíg meg nem lesz minden. Igaz, kicsit macerásabb, főleg ha torrenten nem seedelik a régebbi fájlokat - és igen kiakasztó tud lenni, mikor elmegy X százalékig, aztán megáll a letöltés, és imádkozhatok neki, hogy ne merje itt abbahagyni a célegyenesben -, de nem fogom se feladni, se... Na jó, nyavalyognom muszáj meg kiborulnom. Mert ha ez a kettő menetrend szerint megvan és le van tudva, utána felkattan a kislámpa a fejembe, és szépen meg tudok oldani - majdnem - mindent. felemelő ez az érzés, mikor nyerőszériám van, mert állandóan elszállok magamtól, és azt hiszem, megállíthatatlan vagyok. Olykor elbukom, de utána többnyire én vagyok a nyertes. Vagyis zseniális vagyooooooooooook.

Ui: Csak tudnám, miért mentem át ennyire személyesbe. Basszus, írnom kéne valami rendes fogalmazványt, nem rikácsolni itt a hálón egyéb bajaim miatt. o.0

Mit adj isten, voltam olyan hülye, hogy eltüntettem egy egész mappát, az egyik legfontosabb mappát a gépemről. Egyik pillanatban még megvan, másikban pedig huss! Nincsen sehol. Próbálom visszaállítani, de... nem sok sikerrel, ám mégis sikerült pár finomságot megmentenem. ^^ Megpróbálok optimistán szemlélődni. Persze ezek csak kézzel meg nem fogható fájlok, de nekem akkor is fontosak, és most megint megtört ez az eset. Élni sincs kedvem. Hogy lehetek olyan balfasz, hogy kitörlök egy egész mappát? EGY EGÉSZ MAPPÁT TELE MUSE VIDEÓKKAL!!!!!! Komolyan mondom, mindjárt megölöm magam... És most Diaegóra - a gépem - is nagyon haragszom. Azt hiszem, nem is fogok vele csinálni semmit egy jó pár napig, illetve addig kénytelen vagyok vele dolgozni, amíg össze nem gyűjtöm megint a kis gyűjteményemet. Nem tudom eldönteni, hogy kit utálok most jobban, magamat vagy a világot vagy ezt a tetves gépet, hogy kitöröl olyat, amit álmomban sem akartam volna. Félrenyomtam volna? Talán. Megesik velem oly sokszor. Vagyis én vagyok a balfasz, hogy odalett egy évem munkája. Vagyis magamat kell utálnom. Még egy rovás az önutálati skálámon.

Őrizze meg az univerzum gyermeke az összes pozitív energiáját, és ne gondolkozzon negatívan, amikor azt kell látnia, hogy amelyik animét online szeretné megnézni eredeti japán hanggal és angol felirattal, azt rendszerint törlik hülye jutubtökfilkók mindenféle jogsértés miatt... Minek van akkor az a szar? Nagyokat sikkasztó hatalmi pozícióban tetszelgő emberekkel nem csinálnak semmit, akik ténylegesen vétenek a törvény ellen, de egy rohadt jó csatornát muszáj törölniük - sőt, egy csomót, és csak  a jókat -, csak mert voltak valakik olyan klasszak, hogy jó minőségben feltöltöttek valamit, hogy meg tudják osztani a többiekkel. Köztük velem is.

Most komolyan mondom, biztos milliós nagyságrendű bűnnel ért az fel, hogy feltöltött egy animét teljes egészében, ráadásul az openingeket és endingeket direkt kivágta az illető, hogy ne kössenek bele...

Szóval nem-tudom-ki, nagyon szépen köszönöm, hogy elrontottad az esti Sailor Moon S nézéseimet, pedig pont kezdtek izgik lenni a dolgok az évad közepe felé haladva... Úgy bírom, hogy mindig az kell nekem is, amit nem kaphatok meg. Letöltöttem két teljes sorozatot, csak foglalja a helyet, de mióta megvan minden, bele se szagoltam, nem, nekem újabb dolgokat kell keresni, hogy foglalkoztasson, de ha már megvan az összes fellelhető rész, akkor nem érdekel.

Utálom ezeket az online nézős dolgokat, mert sose tudom megnézni rendesen, hol a szar net, hol a megavideo hülye korlátja miatt, ha pedig letöltöm, teli lesz vele a gépem, de ráadásul akkor meg már nem is érdekel, ha rajta van a gépemen. Vannak tavalyról olyan filmjeim, amik szépen foglalják az 1 GB-jukkal a sok-sok helyet, de se kitörölni nem törlöm, se meg nem nézem. Fasza.

Fasza, hogy megint egy ilyen színvonalas és tartalmas bejegyzést sikerült hoznom - megint.

☻ Hát gyerekek, a cím és a kép magáért beszél. ☺

Rohadtul nem erre számítottam, hogy az egyetem egy nagy kalap szar a kollégiummal és Péccsel együtt. Az egyetlen jó dolog ott, hogy az egyébként gyér minőségű Tudásközpontban van egy csomó könyv Orwelltől, és hogy megismertem Dórit.

Ellenben  a körülöttem lévő emberek nagy része egy szemfényvesztő faszkalap. Igen, káromkodok, igen, mérges vagyok, és igen, szarok rá, hogy ki ellenzi ezt vagy fordul le a székről felháborodásában. Rohadtul idegesít minden az utóbbi napoktól kezdve. Mondhatják, hogy a hormonok, és lehet, hogy őmiattuk vagyok most még a szokottnál is tüskésebb, de tojok rá, hogy mitől van, egyszerűen csak nincs kedvem Pécsen lenni. Vagyis a várossal még úgy ahogy elvagyok, meg az előadásokat is végig lehet unatkozni - az más kérdés, hogy csak életem értékes perceiből pazarlok az ott töltött idővel, de hát egyébként se csinálnék semmi értelmeset mostanában.

Az a helyzet, hogy rohadtul megfeküdte a gyomrom az, hogy a körülöttem lévő emberek nagy részét félreismertem: akik első benyomásra szimpatikusnak és rendesnek tűntek, azokról kiderült, hogy egy ... nem azok, akiknek gondoltam őket. És olyanok is vannak, akikről először rossz benyomásom volt, aztán közelebbről szemügyre véve őket ráébredtem, hogy ők a valódi jó fejek.

Az egyetlen jó dolog a kollégiumban, hogy a nap nagy részében egyedül vagyok, mert az elméleti szobatársam vagy órán van, vagy a barátjánál, de rohadtul idegesítő az, hogy amikor éppen vetkőzni készülök, hogy megyek fürödni, akkor hozza fel a leány megint a csődörét, hogy beszerelje a nyomtatót. És az hagyján, hogy a jövendőbeli szakmáját tekintve a lány - szőke lévén - egy idióta és egy rendezetlen, szétszórt tökfej, aki négy hetes ott tartózkodása óta nem képes elpakolni maga után, de amikor naponta arra kelek fel hét és háromnegyed nyolc között, hogy "Avast virus database has been updated" , mindezt persze max. hangerőn, az igencsak felteszi a bazinagy mérges I-mre a pontot, pláne ha éppen 10-kor vagy fél 12-kor kezdődik csak az első órám.

De miért is panaszkodom - legalább tuti nem alszom el.

Legszívesebben otthagynám az egész szar kócerájt, legszívesebben szarnék bele az egészbe - de persze kifizettették velünk azt a kaucióként bemutatott kéthavi lakbért előre, és most villantották fel a nagy igazságot, mint minden politikus a választások megnyerése után, hogy ők csak azért fizettettek velünk annyit, hogy ne most októberben kelljen kettőt. Nagy különbség van ám közte tényleg, hogy szeptemberben nyögök ki 36 ezret vagy októberben. Merthogy náluk fél hónappal előre kell befizetni a következő havi lakbért - vagyis tulajdonképpen okosabb lenne lemondani az október 20-ára rendelt 14000 forintos telefonomat, mert mégsem lesz Hawaii, hiszen október 15-ig be kell fizetni a novemberi lakbért. Pazar, hogy voltam olyan naív, hogy azt reméltem, "Na szeptemberben kéthavit befizetek, akkor jövő hónapban nem kell, és meg tudom rendelni a telefont a diákhitelből".

Szép kis álmok, úgy bírom, hogy mindig belerondít valami és/vagy valaki a szépen elrendezett terveimbe. De rohadjon meg, valahogy kiéhezem ezt a hónapot, mert én nem vagyok hajlandó visszamondani a megrendelésemet. Igenis megérdemlem, hogy legyen egy boldog napom ebben a kaotikus felnőttéletben, még ha utána  megfeszülök a pénzhiánytól, akkor is.

Arról nem is beszélve, hogy adóssággal kezdem majd az életem a suli után, de anélkül a havi harmincezer nélkül a családomat juttatnám csődbe. Diákmunka? Na igen. Nincs olyan munka az íráson kívül, ami nekem való lenne. Bár... szívesen elmennék annak a személynek, aki koncert közben adogatja a gitárt a zenészeknek, amikor csere van. Na, az az állás igencsak pöpec lenne, pláne, ha a Muse-nál dolgozhatnék.

Álmok és valóság. Szemétség, hogy mindig a valóság győz, méghozzá KO-val.

Ja, kihagytam, hogy az az izé Bloggeren, amikor az oldalad végére odabiggyeszted a /view - et, megváltozott, és tök szuper lett. Eddig is szerettem úgy nézegetni a blogokat, de már kommentelni is lehet onnan, szóval nagyon jó lett. Ajánlom mindenkinek, hogy próbálja ki.