My reality in a fake world

Érdekes dolgok történnek velem mostanában. Vagy csak én gondolom őket érdekesnek, mert eddig csak látszólag jártam nyitott szemmel? Jó kérdés...

Igazság szerint megint úgy érzem magam,  mint 2010 tavaszán: mintha csak most kezdenék tudomást szerezni a körülöttem lévő dolgokról. Mintha most venném észre, hogy nemcsak egyedül vagyok a világon, hanem a kis életemen és a kis világomon kívül még annyi minden van körülöttem. Úgy érzem magam ilyenkor, mintha most pottyantam volna a földre (vagy írjam úgy, hogy a Földre?), mintha most tapasztalnék mindent első ízben, de mégsem, hisz amiket eddig tudtam, azokat most is tudom. Az összes emlékem meg tapasztalatom megvan, amit eddig szereztem, gyűjtöttem, de mégis, mintha most csöppentem volna bele az ÉLETbe. Mintha eddig aludtam volna, vagy legalábbis mászkáltam ide-oda, csak nem láttam, nem fogtam fel semmit abból, ami körülöttem van.

Nem sokszor érzem ezt a fura érzést, mondom, egészen pontosan a múlt hét valamelyik napján kerített hatalmába másodszor. Kicsit megzavar, hogy most akkor mi is van? Tök hülye vagyok, vagy szimplán csak annyira egoista, hogy nem tudok kilépni a magam kis világából, és halványlila fogalmam sincs, mi zajlik körülöttem?

A pénteki zh... Elaludtam megint, de szerencsére csak fél órával, szóval gyorsan összekaptam magam, megírtam a tesztlapot, ahogy csak tudtam - természetesen puskáztam -, de a 65% nem lesz meg - így sem -, ami ugye a kettest jelenti, szóval majd ismételem pár hét múlva a dolgot - még részletesebb puskával. Remélem, addigra sikerül a fejemből kiverni pár dolgot, és a helyére illeszteni a tananyagot. Mit nem adnék most egy jó kis részleges amnéziáért! Nem akarok elfelejteni mindent - szép is lenne, ha sitty-sutty elfelejteném a sztorijaimat, amiket még nem írtam meg/jegyzeteltem le -, csak pár dolgot. 

De nem baj! :D Halálra zabálom magam nagy bánatomban, és legalább jó dagadt leszek. (Mert vagy lassan egy éve csontkollekció vagyok, és nem tudok hízni... De nem vagyok se anorexiás, se bulimiás!)

Hazafelé menet péntek lévén megint csak az a hülye emeletes busz volt. Mivel mire fel tudtam szállni, volt még hely lent ablak mellett, ezért nem kockáztattam, hogy fent esetleg már csak leülni lehessen valaki mellé, aki megint úgy néz rám, mint egy gyilkosra, hanem szépen lehuppantam a földszintre. (Igen, kábé olyan volt, mintha az első szembejövő férfival összeházasodtam volna, csak mert nem akarom kivárni, mire életem szerelme le mer szólítani, vagy ami hosszabb ideig tart, hogy én szólítsam le őt...) 

Szóval földszint: vesztemre menekültem ide a kihívás elől, mert egyrészt Fehérváron vettem észre, hogy valami pókszerű teremtmény leng a fűtés miatt ide-oda tőlem pár deciméterre, a szerpentines résznél, mikor kanyarodtunk, rohadtul éreztem, hogy kileng a busz - érdekes, mert az emeleten nem vettem észre, hogy hatott volna ránk a nehézségi erő -, és ami leginkább meglepett, hogy mikor elkezdtem enni, a mellettem ülő lány Jó étvágyat kívánt. Nem is tudom, min lepődtem meg jobban, hogy ezt megtette annak ellenére, hogy közünk nem volt egymáshoz, csak éppen egymás mellé vetődtünk a buszon, vagy hogy ez nekem ilyen esetben eszembe se jutna, hogy ezt mondjam a mellettem ülőnek. (Igaz, ha eszembe is jutna, nem merném.) Ilyenkor mindig még hülyébb parasztnak érzem magam, hogy a nyilvánvaló nem jut el a tudatomig.

Meg a mai nap... Azt nem írom le a nyilvánosság elé, mert túl gázos. Nemes egyszerűséggel csupán szeretnék most eltűnni a Föld színéről vagy legalábbis láthatatlanná válni. Vagy tudni teleportálni. Bár az is elég lenne, ha jobban tudnék színészkedni. De ami a legjobb lenne, ha nem lennék olyan hülyenyuszipöcsmajomállat, mint amilyen vagyok. Szeretnék végre egy erős, határozott jellem lenni, nem pedig az az alvó oroszlán, aki visszafogja, gátolja, akadályozza saját magát. Ki akarna megismerkedni egy ilyen szerencsétlenséggel, mint én? Annak jó, akinek nem keserítem meg az életét.
>.<