My reality in a fake world

... amit drága múzsámtól kapok, és aki pont akkor szeretget agyon, amikor beindulnak a zh-k, és egyéb nyavalyák. De annyira tudtam!!! Na jó, talán mégsem voltam 100 %-ig biztos, hanem mondjuk csak 99,9-ig, hogy amint beindul a horrorgyár, és jönnek a vizsgák meg egyéb cukiságok, jönni fog az ihletáradat is.

Jaj, anyám, olyan förtelmes volt, hogy itt zajongott a sok-sok ötlet a fejemben, de nem tudtam fogalmazni, aztán máskor is erőltettem ilyenkor, és elég szépen haladtam, de a második bökkenő: nincs időm. Vagy csak hivatalosan nincs. Mármint csak tudom, hogy nem lenne időm, mert csinálni kell az egyéb kis bigyókat, és persze nem készülök a nap 24 órájában, mégsem volt most pofám letojni az egészet, és csak annak időt szentelni, amit akarok... Valahogy nem ment, blokkolt.

Tegnap délután már legszívesebben felrobbantam volna, hogy itt van az egész szaros cucc a fejemben, de nem tudom összerakni, és nincs időm erőltetni, ez meg persze csak annál jobban frusztrált... aztán kedves kebelbarátnőm, akit most nem nevezek nevén, vagyis de: elnevezem Mézespuszedlinek, mert ha szokásomhoz híven kezdőbetűzök, az túl árulkodó, és csak nem akarok figyelmetlenül elejteni falatnyi kis titkokat... Szóval, drága Mézespuszedlim -- bocsi a névért, de ez jött a számra xD -- azzal a jótanáccsal küldött el életem legkedvesebbik helyére, hogy a zuhany alatt állva jusson eszembe valami fincsi dolog...

És hát eszembe jutott, és hát nekiültem, és hát nem is én lettem volna, ha a tananyagnak ülök neki és nem az írásnak... És ment! Az a 0,01 % arra voksolt, idén már nem fogok tudni írni, de mégis, beindultam, és csak whoah, meg huss, meg úúúúú... És ezt feltétlen muszáj volt kiörülnöm itten :D

Jaj, nem is tudom, mindenkinek van valami, amit csak úgy szeret, ami nem nagy dolog, de neki mégis fontos és sokat jelent, és még ha a szemei lecsukódnak, akkor se szívesen hagyja abba, és ez nekem csak az írás -- mindig ide lyukadok ki, sose tudok elszakadni tőle. A múltkor azt hittem, lehúzhatom a rolót, hogy besültem, de mégsem, és ez annyira hihetetlenül jó érzés... Mondjuk tudom, nem sok értelme, és nem is tuti, hogy valaha nagyon-nagyon híres leszek, de valahogy nem érdekel. Lehet buta vagyok, de szeretek a magam örömére írni, szeretem az egész micsodáját, ahogy pár elképzelt jelenetből, egy-egy álomból, elejtett szóból ötletelés, jegyzet, majd egy egész fogalmazvány alakul ki, elmondhatatlanul imádom az egészet.

Csak egy a bajom, hogy fucking nem látok semmit... Kéne egy új szemüveg... >.<

--- fel kell írnom, nehoyg elfelejtsem... Ha 2013-ban is tervezek blogozni, leszokom a címkézésről, vagy átvariálom őket, hogy értelmesebbek legyenek.

Nem sikerült a 366 napos tervem, pedig annyi minden történt, és csak olyan epic lett volna szépen felírni és rögzíteni mindent, legalább magamnak... Bele se merek gondolni, hány oldalt elmélkedhettem volna össze... Na de mindegy, elkúrtam, nem kicsit, nagyon, de ezek után majd ihaj-csuhaj lesz, és csak annál pöpecebb lesz minden ^^

Ps: meglep ez a kicsattanó hangulatom, pedig tökre fáradt vagyok, de írni akarok, és ez valahogy feldob... Mondjuk telefonon jobban láttam a betűket, gépen csak sejtem, hogy mi van a monitoron... Dinka voltam, hogy nem hordtam rendesen a szemüveget...

Na meg még valami: valaki, aki nagyon ráér, öltözzön már be úgy, mint én, és menjen be holnap zh-t írni helyettem xD

Szokásos cheerful dalocskám, amit hallottam, láttam élőben, éreztem is, mivel olyan kibaszott epic volt, ahogy ritmusra dübörgött a mellkasom -- ez az érzés hiányzik a leginkább... Szóval ja, majd nyerek a lottón, és minden nap koncertre járok :D

(Mézespuszedli, téged is viszlek ám, kell a tolmács, meg aki tud tájékozódni, tudod :P)

Szóval akkor a cheerful songom:

Szeretek írni. Valahogy mindig is könnyen, gördülékenyen ment, ha arról volt szó, hogy betűk kusza halmazával fejezzem ki gondolataimat. Sokszor hallottam, a "jól fogalmazol"-féle dicséreteket, de először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert végül is minek? Szerettem csinálni, szerettem, mikor fogalmazást kellett írni, jó jegyet kaptam, a helyesírásomra is mindig büszke voltam. Valahogy elég volt; talán nem is tudatosult bennem, mennyire jó érzés csinálni, hogy mennyire én lehetek, és mennyire kell nekem.

De aztán valahogy komolyabbá vált minden, jöttek a fix elhatározások, az írói név, aztán neki is álltam alkotni. Novelláim vannak, valahogy mindig sikerült befejeznem őket egy-egy nap alatt - néha még annyi se kellett hozzá -,  de hosszabbra sose futotta valahogy. Mindig csak elkezdtem, csak jöttek az ötletek, felírtam őket, de sose ment igazán, mindig inkább a novellák. És ez zavar. 

Ahogy komolyabbá, fontosabbá vált nekem az írás, úgy jöttek a problémák is, amik igencsak elvették a kedvemet. Ihlethiány; van ötlet, de nem tudom rendesen megfogalmazni; szóismétlés, tagolási problémák... Sokszor bosszankodtam, sokszor mondtam, hogy "Soha többet!", de hogy is hagyhatnám abba teljesen, végleg? Akkor nem írhatnék semmit, ha lenne később egy apró ötletem is, el kéne fojtanom, hiszen utálom, mikor kimondok valamit, aztán sose tartom be. Döntéseket kell hoznunk, és néha csak az tart vissza egy döntéstől, amit meg akarok hozni, hogy egy részem elképzeli az utána elkövetkező időszakot, és annak a részemnek, aki nem akar változást, aki görcsösen ragaszkodik a jóhoz, a megszokott múlthoz, szép emlékekhez, ez a jövő horrorisztikus, elbírhatatlan... Ő vesz rendszerint erőt rajtam, ez az én-rész, ez a jövőkép, és végül emiatt nem hozom meg azt a döntést, ami szüntelen fúrja az oldalam, újra és újra visszatér. Pedig...

Mi lenne, ha kitartanék amellett a döntés mellett? Nem írnék. Meg tudnám állni? Hiányozna? Később elmúlna a fájdalom, a késztetés? A szükséglet, hogy írnom kell? 

Kellene-e tényleg magam mögött hagyni dolgokat?

Úgy érzem, a pozitivizmus egyre inkább elhalványul bennem, ahogy közeledünk az év legrövidebb napjához. Mintha csak fenn akarnék tartani egy képet, mert szégyen lenne, ha feladnám, ha kudarcot vallanék. De örökké optimistán szemlélni oly nehéz...

A világ halad a maga veszte felé, az idő eljár felettünk, s én félek... Te sem leszel velem örökké, nem fogsz felhevíteni a fényeddel. Lesz majd idő, mikor nem érzem, hogy egymáshoz tartozunk, mikor nem érzem, hogy a lelked melegít akár kilométerekről is. És ettől még jobban félek, mint attól, hogy ne írhatnék. De az írás is fontos. Írnom kell, hiszen csak ott lehetek veled igazán, ott vagyunk egyenértékűek.

De miért is kerülnek emberek, dolgok ilyen közel, hogy vasmarokkal ragaszkodsz hozzájuk, értékük van, nem is kevés, és csak olyan lehetetlen elengedni őket? Néha azt kívánom, bárcsak lennék érzéketlen, a maga céljainak élő, azok eléréséért mindent megtevő akarnok, s ne számítana semmi. Senki. Akkor egy lelketlen szörny lennék, egy érzések nélküli test, de legalább nem fájna és nem kísértene a rémkép, hogy egyszer valóban elveszítek mindent.

Mostanában valahogy kiéleződik bennem minden. Eddig olyan jó kis móka volt a világ, itt volt a nyár, a szabadság, jegyet váltottam valamire, amire két év óta vágyom. Vagyis nem. Nem vágytam, mert valahogy elfogadtam, hogy az olyanok, mint én, számlákon aggódnak, nem azon, hogy eljutnak-e ide-oda, vagy éppen nem.

De most egy hét távlatában, úgy néz, eljutok valahová, és nem tudom, örüljek-e ennek vagy sem. Oda fogok vajon jutni, ahová két éve akartam, vagy egy merőben más helyre? De persze merőben más lesz, hiszen semmi sem ugyanaz, napról napra változik az ember - de mégis vannak bizonyos állandó pontok is, na de erről majd később, ha nem felejtem el... Ha meg igen, akkor nem volt olyan fontos. Mostanában úgy programozom magam, hogyha nem marad meg valami a fejemben lévő merevlemezen, akkor azért, mert nem is volt olyan fontos. Mert ha fontos, akkor nem szabad elfelejtenünk. Én meg elfelejtek dolgokat, amiket fontosnak gondolok, de közben emlékszem olyasmikre, amiket meg nem gondolok annak. És vannak a naponta elő-előbukkanó kis apróságok, amik valahogy beleivódnak a bőröd alá, szüntelen itt vannak, és emlékezned sem kell rájuk, mert olyan természetesek már, hogy az lenne a fura, ha elfelejtenéd.

Szóval hogy is van ez?

De igen, ott tartottam, hogy a kiéleződés... Vannak bennem dolgok, itt böködnek, rágnak, és nem tudok kiigazodni magamon, mit kéne csinálni. Miért foglalkozom azzal, amivel? Miért nem foglalkozom azzal, amivel KELLENE. És valóban kellene a kellene? És minek vagyok itt, minek jöttem ide? Erre a helyre. Nem az iskola vonzott, hanem valami más. Nem tudom, mi, de csak jöttem a megérzésem, a fejem után. És szeretek itt lenni, de ha azt vesszük, nem is azért vagyok itt, amiért lennem kéne. És nem tudom, hogy ez jó-e. Az emberek tanulni, dolgozni mennek egy másik helyre, nem csak úgy megérzésből, csak úgy heccből...

Úgy érzem, elengedtem magam. Megfeledkeztem arról, hogy hagyjam meg azt a két lépés távolságot, és túl közel kerültem, túl természetesnek, magától értetődőnek veszek már dolgokat, holott nem kéne. Mert semmi sem állandó - és most ezzel ellentmondok magamnak, hogy mégis van valami, ami állandó, de akkor voltaképpen az sincs, csak annak hittem? -, és lazán kéne venni mindent, nem kapaszkodni semmibe, hogyha fordul a kocka, akkor ne érjen annyira hirtelen az a váratlan változás, amit az a kidobott szám hoz.

És akkor az állandó... Van valami, ami állandó? Úgy érzem nincs... Nő a körmöm, a hajam, a sejtjeim is elhalnak meg újratermelődnek, és egyéb dolgok, amikre nem emlékszem még az órai tananyagból, de ezek is csak megerősítenek egyelőre abban, hogy nincs semmi biztos pont. De miért is kell az a biztos pont? Nekem kell, szükségem van rá, mert a változás rémisztő, és lassú vagyok, és nehezen kezelem. Nekem kell valami, amibe kapaszkodni lehet, de ez is akkora egy butaság! Hát gondolom, jogosan húz fel, ha nem vagyok képes az önálló létezésre. Hogy nem vagyok képes önmagam lenni, önmagamban megvitatni dolgokat, minek kell mások elé tárnom őket, hiszen nem tartozik rájuk, az ő saját maguk sajátmaga tartozik csak, s legyen bármilyen empatikus, akkor se tudja megérteni az én sajátmagam-dolgát, ahogy én se a másét.

Lehet csak túl... erősen ragaszkodom a sajátmagam-dolgához. Segítséget kérni szép, és jó, amikor segítenek, jó, amikor másvalaki mond valamit, amire te alapból magadtól nem is gondolnál, és csak kitágítja a kis személyes magán-univerzumodat, de úgy gondolom, akkor is magamnak kéne kezelni tudni ezeket, hiszen én élek magammal, én vagyok itt iksz éven át, és akármennyire is avassak be másvalakiket, nekik halványlila fogalmuk sincs az egészről, hiszen én létezem ebben a burokban ezzel a személlyel, és ők csak egy kis szeletet kapnak, amit láttatok, amit szépen beburkolok és elfogadhatóvá teszek. És ez csalás. Ezek a "barátok" nem engem kedvelnek, vagy mit tudom, én mit csinálnak, amiért néhanapján felkeresnek, hanem azt, akinek gondolni vélnek, akiről azt hiszik, ismerik, pedig az csak - a jó öreg ogre-hasonlatnál maradva - annak a bizonyos hagymának csak egy bizonyos rétege. Nem más, mint egy kidekorált baba, amit én faragok nekik, ők pedig kifestenek.

És a biztos pont... Némelyek ezért hisznek istenekben, istenben? Vagy valamiben; egy madárban, egy zenekarban, egy... érzésben? Egy álomban.

Hinni olyan szép, annyi erőt ad, de mégis, én úgy érzem, képtelen vagyok hinni bármiben is. Ha majd egy hét múlva ott leszek, ha menni kell, ott állok, ott létezem, és önnön szememmel látom-hallom-érzékelem, valamit, ami eddig csak olyan elvontan, távolról létezett... akkor fog változni valami? Fogok hinni, vagy arra se leszek képes, hogy elhiggyem, hogy valóban ott vagyok?

Nem jó ez így. Túl sok van, ami fontos, ami számít, ami gyökeret vert bennem, és valamiért olyan nehéz, fájdalmas a gondolata, hogy elengedjem, kitépjem... S hogy miért akarnám? Mert semmi sem állandó. Legyen bármilyen erős a hatás, bármilyen mély az a gyökér, előbb-utóbb elhal, kiszárad, és inkább pusztítanám el én, mint hogy lássam elsorvadni.

De lehet ez csak az a szokásos emberféle-pusztításkényszer, amit annyi filmben megelevenítettek már... Nem is tudom, miért nem lehet békén hagyni valamit, ami szép és jó. Miért kell boncolgatni, bántani, szétkielemezni? Hiszen nem bírja, és a végén csak darabjaira hullik. És nem tartott örökké, nem volt állandó, de azért, mert én nyaggattam.

Kevesebbet kéne gondolkodnom, azt hiszem. Vagy lennék inkább egy fa, különösen így a viszgaidőszak közeledtével.

De vizsgaidőszak? Ez is csak aprócska icipici dolog. Olyan alantas. Nem akarok ilyesmi alantas dolgokkal foglalkozni. Nem tudom, még mindig nem vagyok képben, hogy mi az, amit akarok, de az a tömegfeladat, az a tömegfoglalkozás, amivel a többség bajlódik, és panaszkodnak, ki jobban, ki kevésbé, és csinálják, így vagy úgy, de én akkor sem akarom csinálni. És ez baj. Hát ki tudja, ha nem én? Miért várok másoktól megoldást, feleletet olyan kérdésekre, amiket én vetek fel, bajokra, amiket én kreálok? Ezeket nekem kéne tudnom, nem Gizikének vagy a szomszéd Bodrijának. De buta vagyok, és nem tudom, csak a problémát teremtem, de a válaszokat nem látom már. Hát ennyire buta vagyok?

--- Úgy érzem, ennek a bejegyzésnek sose érem el a végét... De most inkább itt mégis elvágom és befejezem.

MI, HOGY JÖVŐ HÉTEN KEDDEN VIZSGA???? AKKOR EL KÉNE KEZDENEM TANULNI....

Jaj, de nem akarok... Írni akarok, nézegetni a videóimat, rendszerezni a képeimet, zenét hallgatni, elbújni egy meleg sarokban a hideg elől...

Már csak pár nap maradt az epic két hetes szünetemből... *zokog*

Na jó, nem... Az csak egy nyomi zh lesz, majd szépen megoldom :D Egyesített csoporttárs-erővel, meg okostelefonba épített okospuskával és egy kis magolással, amire valahogy ráveszem magam, tuti...

Max, majd fenyegetem magam, hogyha nem készülök - vagyis legalább nem csinálok puskát xD -, akkor... nem nézhetek egyetlen egy képet, videót, és nem hallgathatok zenét... Vagy nem tudom :D Mondjuk nehéz lenne ezt úgy végrehajtani, hogy...

Na mindegy, ebbe inkább nem megyek most bele :D

Csak megtudtam ezt a zh-cuccot, és hirtelen muszáj volt elsikoltani magam :D

Na meg ha itt vagyok már, megosztok egy kis gúúúúúd mjuzikot is :P

Két hét szünet, két hét királyság, két hét semmittevés, két hét félelem. Jön a vizsgaidőszak, pótvizsgák... minden. Oké, még van azért olyan másfél hónap drágalátos harmadik vizsgaidőszakomig, de kérem szépen, mi az? Durván hat hét, mikor fél évek csak úgy röpülnek...

Szóval, sikeresen eltöltöttem első hetemet a kettőből - a nagy semmivel. Annyira idegesítő, mert annyi mindent szeretnék - és kellene - csinálnom, a fejemben zsibongnak az ötletek, mondatok, de írni valahogy most nem akaródzik még sem. Egyet tehetek, hogy jegyzetelek, illetve van egy kettes számú opció is, de erőltetni nem szeretem, mert az... Asszem csak egyszer sült el jól, az is tavasszal talán...

Ó a tavasz! Virágos, langymeleg, szerelemmel terhes levegő... Tavasszal annyira jobb valahogy minden, vagyis jobbnak látszik a nyíló virágok meg a madarak éneke mellett. De mint minden, a tavasz sem tart örökké, s az élet is hozza a maga bajait, és olyan kilátástalan néha minden fény, meleg, virágos rét, meg madárcsicsergés nélkül. Nekem legalábbis.

De hogy is énekli egy okos ember gyönyörűséges hangján?

Szóval nem kéne hagyni elveszni azokat a meleg fénysugarakat, melegítenek azok. Bár vastag felhők állják útjukat, de azért ott vannak, fent, magasan, ragyognak fényesen. Csak egy kis képzelet kell, hogy a felhőfátyol fölé magasodhassunk, és az a leírhatatlan erő ragyog ránk is. Csak ez nehéz. Könnyebb elengedni magad, könnyebb elveszni, pedig nem lenne szabad.

Világszerte talán többen is a havazást várják, valahol már havazik is, itt viszont csak az eső esik, villámlik és mennydörög. Annyira szeretem a vihart, bár ugyanolyan félelmetes is, de most picit nem kívánnám ide... Elővigyázatosságból inkább kihúztam a gépet az áramból, és aksiról használni nem szeretem. Írok nagyban, vagy mit tudom én mit csinálok, és gondol egyet, és puff?

De nem... Hol van a nagy pozitivságom? Nem lesz itt puff, egyáltalán. Nincs puff, az csak egy rém, amivel a kicsiket ijesztgetik. És én bár nem vagyok éppen a legnagyobb, de azért fel kéne nőnöm, a rémeket pedig magam mögött hagyni.

Hát nem az, de azért próbálkozni nem árt, úgy gondolom, sőt, kötelező is lenne.

De... Itt vagyunk ebben a nagy világban, és ha az értelmét keresem sok dolognak, mindennek, a semminek, akkor igencsak zsákutcába ütközöm. Olyan bizonytalan az egész; sodródunk az eseményekkel, sikert aratunk, kicsúsznak dolgok a kezünk közül. Barátságok, érzelmek... Minden jön és megy, semmi sem biztos... Vagy talán létezik valami bizonyosság? Talán a szerelem lehetne az, de ezzel is van egy kis gond. Egy: nem hiszek benne, kettő: érzelmeken alapul, idióta kémia folyamatokon, ami képlékeny, megfoghatatlan, és csak túlbonyolít mindent. 

Egyik nap még ezek a fontosak, aztán már nem jelentenek semmit sem - ki vagyunk téve az érzelmeknek. És ez szomorú. Megtagadsz olyan dolgokat, amikben azelőtt örömödet lelted, kiirtanád, elpusztítanád az összes emléket egy új örömforrásért, aztán majd azt is el akarod csak pusztítani egyszer. Idővel minden elveszik... Van valami, marad valami, ami mindig ott lesz? Hiszen a tükörből ránk bámuló arc se ugyanaz...

Ezeket a kusza változásokat, az érzelmeket nem tudom megérteni, és olyan szomorú ez nekem... És olyan kínos, fájó is, mikor a két világod összetalálkozik, te pedig nem tudod, melyikben is érzed magad otthon igazán.

De megint csak elbeszélek...

Sorra merülnek fel bennem kétes gondolatok, pedig mindennél jobban szeretném elkerülni a hatalmas őszi-téli kiborulást, de mégis... Nem tudom, ki csinálja ezt, vagy miért gondolja hogy szórakozhat velem...
Vagyis de, sejtem. Talan csak túl egoista vagyok? Talán csak vissza akarnak venni, elnyomni, eltiporni a személyiségem némely túl erős elemét?
Nem vagyok tökéletes, tudom. Önző vagyok, hisztérika, egy hangulatember, és sok mindent hajlandó vagyok elkövetni, ha az érdekem úgy kívánja. És irigy vagyok, ó igen. Talán ezekért zúdul most rám minden? Büntetnek, mert rossz vagyok?
Nem akarom elvinni negatív irányba a dolgokat... De talán ez is csak egy maszlag, egy szerep. Vannak, akik úgy ismernek, hogy hejj de jó kedvem van, pedig ez csak egy szerep, kedvesemért vettem magamra, mert csodálom őt, s olyan szeretnék lenni, mint ő.
Jól is érzem magam, de tudom, hogy ez mégsem én vagyok.
Nem tudok pozitív és vidám lenni, mikor olyat szólnak, ami engem mélyen bánt. Hiába akarok javulni, és nem mindent magamra venni, akkor sem tudok.
Nem vagyok képes rá, hogy mosolyogva nézzek szembe megannyi leküzdeni való problematikával, amikor gyengének érzem magam - mert hiába látom mosolyát, hiába utánozza le kaméleon arcom övének rángásait, egyszerűen az nem én vagyok, nem. Csak egy jól tetsző szerep, aki tetszik, aki lenni akarok.
S mondják, beképzelem csupán, de bajok közt, sebesen növekvő bajok közt találom magam jobban elsüllyedni nap nap után. És fuldoklom. Nevetek, mikor rád nézek, de fuldoklom.
Hogy lehetnék, hogy ne lehetnék elégedetlen, mikor látom, másnak minden klappol, minden remek, nekem pedig percről percre siklik ki minden a kezem közül.
Velem maradnak a végsőkig? Meg tudom tartani őket? Az enyémek vagy csak ezt is Ők engedték, hogy megtapasztaljak dolgokat, hihessem sajátomnak, holott valójában nincsen semmim és senkim? Egyáltalán, én vagyok? A magamé, vagy bárkié. Kellek valakinek vagy csak kapzsi módon vettem el a lehetőséget mástól? Már elnézést, hogy a világra zúdítom sötét és zavaros gondolataimat, de egyszerűen nem értem...

Nem értem, neki miért jó, ha nekem nem, nekem sosem. Mit tett ő, amiért neki nem válik porrá semmi a kezében, mit tettem én, azon kívül, hogy nem vagyok tökéletes és vannak hibáim?
Neki is vannak, de ő más. A tökéletlen tökéletes, aki az én angyalom, a múzsám, akihez hasonlítani akarok.
Mit tenne most ő, ha itt lenne? Fogná a kezem, simogatná a lelkemet, vagy lenéző pillantással azt felelné: "Megérdemled" ?

Önző vagyok. Azzal akartam zárni kétségbe esett soraimat, hogy remélem, ő bárhol is legyen, bármit is csináljon és bárkivel, legalább jól legyen, de ez is üvölt, színtiszta hazugság csupán.
Nem akarom, hogy jól legyen, azt akarom, hogy hallja, érezze meg lelkem dühödt vad elégedetlen orkánját és ugorjon, siessen ide. Azt akarom, hogy karjaiba zárjon és megnyugtasson.
Megint másokra támaszkodom. Hát sose fogok felnőni az élethez?

Meglepő, milyen nehéz az élet laptop nélkül. Hiába okos a telefon, ha a töltője tropára van, és rendes bejegyzést se lehet vele csinálni.
Megint negatív vagyok...

Watch "Muse - Map of the Problematique (with lyrics)" on YouTube

Szüntelen az jár a fejemben, mi számít hatásnak és mi lopásnak. Egyik kedves ismerősöm, Dé szerint nem lopás, amikor olvasok egy könyvet, és írás közben azon kapom magam, hogy bizony, az olvasott dolog nélkül talán, sőt biztos, nem írtam volna le azt és ugyanúgy. Persze ez az én szememben ez valahogy mégis  lopás, amikor másnál látott szavakat, kifejezéseket építek a szókincsembe... mert oké, hogy hat ránk mindenféle dolog, legyen az egy barát, egy szimpla beszélgetés, egy tanóra, film, akármi, zene, és meg is értem, hogy tulajdonképpen mégsem nevezhető olyan nagy és hatalmas bűnnek ez; ám mégis rosszul érzem magam a tudat miatt, hogy a nélkül nem sikeredett volna meg az a kis szösszenet ugyanolyanra, ugyanúgy...

Persze azzal is mentegetem magam, hogy hiába ragadnak rám egyes dolgok, amiket beleépítek másokba, azokat csak a magam szórakoztatására írom, és úgy gondolom, nem igazán ártok vele senkinek, hiszen nem fogom kiadatni és mástól lopott dolgokkal ékeskedni, csupán a magam kis örömére írom, tartom meg, és úgy gondolom, ezáltal fejlődök is valamicskét; kipróbálok más-más dolgokat, először csak átveszem a másik alkotótól, beépítem a cselekménybe, abba a kusza betűhalmazba, de lehetőségem van kóstolgatni és a magam előbb-utóbb megtalálandó stílusába beilleszteni.

Fél éve már, hogy ontom magamból a kis irományaimat, szabályosan átestem a ló túloldalára, és mindent leírnék legszívesebben, úgy gondolom, meg kell tanulnom szelektálni, hogy mit "érdemes" leírni, és mit szebb meghagyni fantáziálásnak, múltba foszló-halhatatlan emléknek. De még nem igazán akarok felnőni, nem igazán akarok egy fokkal feljebb lépni és közelebb kerülni ahhoz a bűvös szakmához, amit írásnak mondanak.

Sok dolog megihlet, de van egy fix pontom, egy személyes kis aranytojásom, aminek köszönhetően most - merem azt mondani, hogy - vírágzom, és ennek örülök, és nem akarok megválni tőle. (Még... vagy soha...)

És ugyan, fél éve másról nem igazán írok, mint az én kis titkos ütőkártyámról, ez pedig csak egy picit bosszant, de olyan jó dolog is: valóságos dicsőség, kihívás századszor is leírni ugyanazt, más megközelítésben, más bemutatásban. 

Ugyanaz a név, ugyanaz az arc, ugyanaz az alak, ugyanaz az édes, színes karakter. Ő az én napfényem a homályos, szürkeségben, még a szürkét is szebbé varázsolja, hiszen lényének egy része ez a szín, megnevettet, kivirulok, élek, lélegzem. Szerelmes vagyok egy karakterbe, egy álomba.

Talán buta dolog, talán sosem lesz belőlem igazi, rendes író, akinek könyvei sora duzzadnak a tömött polcokon, nem fognak gazdagok kosárszámra vásárolni és nem áhítoznak nincstelen gyermekek, hogy legapróbb fillérjeiket félretéve megvehessenek, de talán nem is ez az értelme, talán nem is erre van szükségem. 

Bár mondták már nekem, hogy máshogy látom az írót, és úgy éreztem, azt sugallja, tévedek, de én még mindig úgy gondolom, az írás szépsége nem abban rejlik, hogy pénzeső, és kiadnak, nem annak szabad a mozgatórugónak lennie, hogy meghódítsam a pénzpiacot és a világot. Kellemes, vonzó kis szösszenet ez, ugyebár, kinek ne tetszene? De az írás nekem nem ezért fontos, hanem azért, mert így tudom kifejezni magam, a szavak által élhetek akármilyen életet, lehetek pilóta, szuperhős, fafúvós, ütőhangszeres, zongorista, akármi, jól érzem magam, miközben valami új, előtte nem létező dolgot formálok, legyen az segítséggel vagy anélkül, magamtól - de ezt erősen kétlem -, és ez valami csodálatos!

Lehetek elcsépelt, sablonos, egy nagy rakás szar... De amíg örömömet lelem benne, csinálni fogom, amíg az ihlet nógat, én hallgatok rá, és habár csak az asztalfióknak és Dének szóljanak is a kis "műveim", én rendkívül boldog leszek, hogy ezem van, ezt tudom csinálni - és ha semmi mást nem is -, de ezt tudom,  ebben jónak érzem magam. És bár sokan nem értenek meg, nem tudják elképzelni, mi fán terem az egész, mi értelme, és bután hiszik azt egy óraközi szünetben megírt facebook levélre is, hogy könyvet írok, csak mert állatmódra gyilkolom a kicsúsztatható billentyűzetet, és ez valamilyen szinten rossz, és fáj, azért örülök, hogy ez lehetek és ezt csinálhatom, mert bár nem vagyok népszerű, nincs sok pajtásom, és nem járok felolvasó estekre, az írás mindig itt van nekem, és ha menekülök is vagy a homokba dugom a fejem, sokkal de sokkal jobb ez nekem, mint meginni egy pohárkával a sarki presszóban.

Megint késztetésem volt, hogy szépen csokorba szedjek valami egyedülállót, de megint azt látom, hogy ezek csak lazán egymás mögé dobált szavak...

* * *

És egy kis mellékes... Egyik baráti körömben hobbivá nőtte ki magát, hogy mindenki szarabbnál szarabb, okoskodó lemezkritikát írjon... Igazán vicces, hogy van egy csoport, és mindenki sorra tölti fel meggondolatlanul a rengeteg sok baromságot...
Én kritikát írni sosem tudtam, amit ugyan bánok, de nem is igazán akarok kritikát írni, úgyhogy csak azt mondom:

ITT VAN EZ A ROHADT JÓ ALBUM, HALLGASSÁTOK! 

Itt van az ősz, itt van újra, szar, mint mindig énnekem.... HÁT NEM! A nyár bár elsuhant, s hozott jót-rosszat, az ősz-tél-elmúlás-depizzünkagybafőbe kvartett pedig sose volt a kedvencem, de... Még mindig fucking positive ember vagyok, bazdmeg! :D

Oké, oké, vannak megingásaim, de határozottan máshogy érzem magam, és ennek örülök. Történt egy-pár változás az életemben, amiket nem tudok hova tenni, ki kell elemeznem őket, darabjaira szednem, elpusztítanom, körbe-megrágni, mert ilyen vagyok, és hihetetlen, azt hiszem. Ez az egész.
Hiszen hiába csattanunk ki valamiféle energiabombától, azért fura dolog az, amikor hirtelen észrevesszük, hogy bezony, valami már nem úgy van, mint régen.

Nem úgy kel fel a nap, a színek élesebbek, pompásabbak, a levegő zamatosabb, finomabb, és a tüdőmet is jobban érzem, mikor megtelítődik, és azt is, amikor üres. Mégis egyszerűen... fantasztikus, pompás.

Mintha leomlottak volna a falak, felengedték volna a redőnyt, vagy valaki levágta volna a sövényeket, bokrokat, gazokat, én pedig képes vagyok látni az irányt, a bézs macskaköves ösvényt az élénkzöld füves téren... És a többi nyavalya... De ott vannak azok a rohadt kavicsok, és néha azért hasra esik az ember, és akkor csak ott dagonyázik, amíg el nem dönti, mi tévő legyen; hiszen vissza nem indulhatunk, előre pedig olyan képlékeny, olyan bizonytalan. De jobb haladni előre, mosolyogva, bátran.

Nem is tudom, hogy milyen volt régen, vagy hogy tudnék-e még olyan lenni. Mondjuk ez a mondat sikít, hogy fals, az eleje,  vége, a közepe meg történelem. Régen, régen... Valamikor az is jelen volt, valamikor az is számított, formálta, tépte szabdalta az énünket, megtépázott, vett el belőled, de ugyanúgy adott is valami pluszt.

Az utóbbi napokban megbotlottam egy-két apró kavicsban és hobbi szinten terrorizáltam a környezetemet, akiket szeretek, akik fontosak. Mert őket könnyű, ők elérhetők, kéznél vannak, mikor frusztrált vagy, és bántani kell valakit, mert azt, akivel bajod van, nem tudod. Már-már kívántam, hogy lehessen törvényszerű megütni valakit. De ha ez legális lenne, nem kiirtódna az emberiség? Nem jobb lenne? A földanyának minden  bizonnyal...

Annyi minden okosnak vélt, egyszerű, zavaros, buta gondolat keringett a fejemben, leírtam volna őket, szépen csokorba szedni, de mindig villogás, kérkedés lett volna belőle, és a megfogalmazás meg a csokorkészítés se ment igazán. Hát most itt vagyok, egy kis idő kihagyással megint, és adok hozzá az internet kusza nagy bogjához. Értelme van? Kell valakinek? Nem tudom, de most ehhez van kedvem, és...

do what the fuck you want to there's no one to appease.

Olyan gyorsan telik az idő, hogy nem győzöm kapkodni a fejemet... Hű, történtek dolgok, mióta kicsit elhallgattam itt. Nem is terveztem már folytatni a blogot, de meghatódtam egyik nap, hogy elmúlt egy éves a kicsike május 31-én, én pedig még csak meg sem ünnepeltem.
De hogy mivel ünnepelni? Nem tudom, mondjuk egy kis epic számmal :D

Meg se tessék lepődni, hogy Muse :)

Történt egy pár változás ez alatt a pár hét alatt; először: fucking positive ember vagyok, bazdmeg :D Vagyis próbálkozom. A második - amivel kezdenem kellett volna -, hogy rettentően rászoktam a káromkodásra megint. A harmadik, amit itt azért mégis csak vissza kéne fognom, hogy ez a kevert magyar-angol nyelv lett a mániám, olyan epic. Negyedik, meglódultam írásban, és csomó kis scene-em van, amit előszeretettel irogatok. Nem érdekel, ha nem visznek sehova, nekem örömet okoznak - meg az se panaszkodik nagyon, akinek mutatom őket -, és nem érdekel, ha ebből nem lehet megélni, mert úgysem vagyok elalélva magamtól, hogy igenis be fogok robbanni a piacra a hülyeségeimmel, mert egy csomó más ember firkál mindent össze vissza, és mellettük én már mi újat tudnék mutatni :D De ez a hobbim, ha úgy tetszik a lételemem, hogy kis shit scene-eket írok, és amíg nekem örömet okoz, írni is fogom.

Aztán sorolhatnám még itt a változásokat, de minek. Az ilyet csak érzi az ember, megvan egyfajta kellemes intimitás, amit én legalábbis szeretek megőrizni, és nem kötni minden második ember orrára, de különleges emberkéknek, legyenek azok hetedikek vagy kilencedikek akár milliomodikak is a sorban, nos, nekik úgyis eldobolom a magam nótáját. 

Mert azért bármennyire is necces dolog rábízni magad valaki másra, kívülállóra, beavatni őt kis titkokba, olyan kellemes és megnyugtató is egyben. Persze ott van a blog meg a naplóírás meg egyebek, de azok mind te vagy, a saját gondolataid, azokra adott felelet; míg egy másik ember, egy másik lény, legyen az akár egy fa vagy a kis pincsikutyád, akivel "beszélgetsz" már mindjárt más. Oké, persze egy másik ember valóban más; más érdekek, nézőpontok, látásmód, más világ, élmények, más vélemény. Ott van abban a szóban minden, hogy más. Nem te magad vagy. És rohadtul bírom, mikor ez a másság, másik vélemény berobban az én kis elszeparált világomba, kitágítja korlátolt elmémet, és egy új alternatívát, valóságfoszlányt vetít elém, amire én még csak nem is gondoltam volna.

A világban vannak emberek, akik észre sem veszik, mennyi jót tudnak tenni a másikkal. Itt van példának okáért a plátói érzelmek kibogozatlan kusza halmaza. Van az az ember, mondják, hogy a státusza, a pénze, a rangja, a külseje tetszik, ahogy jól mutat a kamerában, etc., de szerintem a plátói szerelem nem ott kezdődik, hogy látok egy nyálgépet a tévében, akiért elfolyok. Van ilyen is, de az ilyen szerintem egy totál más kategória(, és most nem arról akarok beszélni).

...de akkor meglátod azt a másik emberpéldányt, hiába nem érted, mit mondd, a kisugárzása, az egész lénye elvarázsol, a nap kisüt, esőben szivárványt hoz, nem vagy többé szomorú, minden szebb. Lehet, hogy ez nem valós, nem szerelem, de van, érzed, hatalmas energialöketet ad, az az ember pedig még csak nem is tudja, hogy te érte égsz, erőt és bátorítást, mosolyt lök az arcodra. És ez szép. Nem tudok vele villogni, nem tudok a kezét markolászva fennhéjázni az utca közepén, hogy nézd, nekem van egy plüssmackóm, de van, érzed, és ez talán még jobb is, mintha tapintani tudnád. Nekem legalábbis. Soha nem éreztem még magam ilyen jól.

Annyi minden gondolat kering bennem, de igazság szerint még van egy négy kredites vizsgám, amire be kéne magolnom egy kettest, na meg új "imidzset' is akarok szerkeszteni - mondjuk eddig csak a hátteret változtattam meg -, illetőleg még el is akarok dicsekedni mindenkinek az alig pár órás kettesemmel...

Majd mindenki meg fogja érni szerintem, hogy nem mindig vagyunk a gimiben eminensek, egyetemen meg csak egy jó jegy van, az elégséges, annál pedig csak még jobbak vannak, de persze vannak kivételek, én meg sose voltam az a túlbuzgó diák típus, mégis tudok írni, ez nekem meg elég. Ha meg olyan francos témában akarok írni, hát bazdmeg ott a Google, majd utána nézek. Oké, kicsit alpári vagyok most megint, pedig igazság szerint kibaszott jó kedvem van. 24 óra múlva kitör végre a holiday, vége lesz az utolsó vizsgámnak, és bár három tárgyam nem jött össze, megvan az a leprás kreditszámom, ami kell, és e miatt most büszkén jutalmaztam meg magam egy kis ice creammel.

Ui: a 366 napos kis thingemet elbuktam, ezt sajnálom. Pedig olyan egy epic év ez, és annyira tudtam is, hogy az lesz; picit bánom, hogy nem örökítettem meg minden mozzanatát. Elmerülni a múltban nem tanácsos, azt mondják, elszalasztod a jelened vele, de én mégis szeretek elővenni régi emlékeket, és mosolyogni egyet rajtuk; ha jó emlék, ha kellemetlen. Rossz nincs, mert mindenből tanul valamit az ember, amiből ha nem is vizsgázol meg nem is adnak kreditet, de megtapasztalod, tudod, veled van, és finomítja lelked aromáját.

Megint szentimentalista vagyok. :)

Nem tagadom, elfogult vagyok azzal, akit/amit szeretek, de próbálok elvonatkoztatni is azért, több nézőpontból látni dolgokat, és rohadtul tud irritálni, amikor nem látok mást, csak idióta emberkéket, ahogy meggondolatlanul dobálóznak az át nem gondolt véleményükkel.

Szeretem Japánt, a mangákat, animéket, és rohadtul fel tudom húzni magam, mikor azt látom, hogy rinyálós picsák rinyálnak jobbra-balra, hogy "Fúj, ez az erőszakos japán mese (egyrészt legalább a pontos nevét tudnák...) tönkreteszi a gyerekkorunkat, mert hogy ez és ez és ez..."

Kérem én, tud még itt valaki gondolkodni, teszem hozzá most nagyképűen, rajtam kívül??? Oké, az anime nem egy Micimackó jellegű alkotás, de kérem én kedves emberkék, a Tom és Jerry most miben jobb? Össze-vissza püfölik, ütik-verik, robbantják és csonkítják magukat benne, Jerry is mindig kicseszik Tommal, és lám, pár képkockával később semmi baja, felrobban a ház, elköltözik a macska pár karcolással, a következő részben meg kezdődik elölről az egész. Most legyek én az, aki túlkomplikál mindent, de ha nagyon bele akarok kötni, ebbe is lehet, sőt. Ha nekem gyerekem lenne, én tuti nem engedném neki nézni, mert ennyi erővel most gondolhatná azt, hogy "Jé, láttam egy egeret, a macskánk biztos bántani akarja, segítek neki, felrobbantom én a házat." Vagy jó, ne legyek ennyire drasztikus, de mi jön le még ebből az egészből? Üssük-verjük egymást, úgysem lesz semmi komolyabb bajunk...

A másik, Szilveszter és Csőrike, illetve a Kengyelfutó gyalogkakukk. Na azok is kiverik nálam a biztosítékot. De nem, ezek viccesek, ezek nincsenek személyiségromboló hatással a gyerekre, csak mert burkoltan van az egész tálalva. Na meg igen, amit a nyugaton csinálnak, az szent. De persze az animékbe bele kell ám kötni, csak mert az keleti és nem nyugati termék... Röhej az egész.

Az egyik anyai ági rokonom valószínűleg meg fog halni. Nem tudom, hogy most természetes-e, hogy nem érzek semmit, vagy szégyellnem kéne magam emiatt. De! Ha mások tudnák róla azt, amit én tudok, akkor nem hiszem, hogy elítélnének, bár ki tudja. Megbocsátás, újrakezdés és egyebek. Nem tudok sokáig haragot tartani, de vannak dolgok, amik felett én nem tudok, és szerintem nem is kellene szemet hunyni. Egy szülő dolga az én megítélésem szerint végső soron az, hogy jólétet biztosítson az utódainak, nem pedig az, hogy csak kihasználja és tönkretegye őket. Az az ember az utóbbi kategóriába sorolható, én pedig bármiféle isteni vagy mi tudom én milyen büntetést kapjak is ezért, egyszerűen nem vagyok képes sajnálni.

Azért belátom, hogy könnyű másokat bírálni, másokat kiemelni és bűnösnek kikiáltani, miközben mi szép csendben behúzzuk a nyakunkat, hogy mi nem, mi soha. Kíváncsi vagyok, én életem végén milyen osztályzatot kapnék majd az itteni szereplésemre, és hogy hogyan értékelnének azok, akik ismertek. Kívánnák-e nekem a halált vagy még marasztalnának.

Ma vagy három körül másztam ki az ágyból. Sikeresen a semmittevésnek áldoztam ezt a napot is. Mostanában egyre jobban adom át magam a pesszimizmusnak, a kétségbeesésnek meg minden negatív nyavalyának, amiknek nem kellene itt lennie bennem, lévén, hogy elvileg már tavasz van.

Kiábrándulok mindenből: a szakmámból, a suliból, önmagamból. Többféle személyiséget alkotok magamnak, bár inkább csak neveket, a saját nevemet utálom, a kitaláltakat mindig megunom, már az itteni blogos nevemet is rühellem, és manapság egy másikat használok, de ha megkérdeznék a nevem, hogy hogy hívnak, ki vagyok, nem igazán tudom, mint mondanék.

Két éve eldöntöttem az írós nevemet, de már nem érzem magaménak azt a nevet. Fogalmam sincs, miért nem vagyok elégedett a sajátommal, de választani se tudok egyet, ami megfelelő, amire azt mondom, hogy én vagyok, és ezt használnám a hátra lévő életemben. 

Ma megint csináltam egy új twittert az álfacebookom mellé. Jó érzés, mintha másvalaki lennék, de mégsem, mert ha eszembe jut valami, amit kirakhatnék ezekre az oldalakra, nem tudom, hogy melyik alteregómként tegyem. Szerintem ez is csak egy pótcselekvés, mert annyira unatkozom - holott hétfőre még mindig meg kell írnom a nyolc oldalas beadandót; nagyon ,,örülök'' neki, főleg, hogy szart se tudok írni mostanában -, mert annyira nem tudok mit kezdeni magammal meg az életemmel úgy általában. Csak vagyok, sóhajtozom, álmodozom, zenét hallgatok, és kész.

Tegnap eszembe jutott, mit csináltam, amikor komolyabban el kezdtem foglalkozni egy bizonyos együttessel: egész nap feküdtem az ágyban, nem ettem, nem ittam, csak a számaikat hallgattam. És ez most elgondolkodtatott, hogy jó volt-e ez így? ez az egész két év... Mert tulajdonképpen akkor lehet, hogy azért is fogytam le annyit, mert inkább zenét hallgattam, minthogy felkeljek és csináljak magamnak ennivalót. És ez nem jó! Hogy mindig minden alkalmat megragadok, hogy bedughassam a fülesemet, kizárom magam a közösségből, nem eszek, nem csinálok semmit, csak zenét hallgatok... És ez szerintem nem jó. Vagy velem van a baj, vagy azzal a zene-dologgal. Kicsit már olyan önpusztító-jellegűnek tűnik az egész, ahogy így visszagondolok, és hiába szépítem, mert nem akarom arra fogni a bajomat, amit szeretek, de ha egy hobbi - ja, nevezzük hobbinak - az egészséged , önmagad rovására, károsítására megy, az már szerintem régen nem jó. Csak olyan ez is, mint a drog, a cigaretta, az alkohol, és egyéb függőségek: ha rákaptál, még ha tudod mélyen magadban, hogy ez csak árt neked, nem tudsz leszokni róla. Fáj már a gondolata is, hogy abbahagyd. 

Pedig valamit muszáj lesz csinálnom, mert már az egy mérettel kisebb farmerem is csak lóg rajtam, nadrágot venni értelme sincs, mert egyszerűen nincs rám való, olyan vagyok, mint egy piszkafa, és már utálok létezni. Hiába érzem, hogy ég a gyomrom, meg hallom, hogy korog, egyszerűen nem érzem, hogy éhes vagyok, ha kajára gondolok, rosszul vagyok, és egy falat nem megy le a torkomon. És basszus, már az összes melltartóm nagy rám, azok is csak lötyögnek rajtam, ami azért eléggé felbasz, mert nem vettem sose nagyobb méretet, hogy aztán kitömhessem zoknival.

A fenébe is, nem jó már rám szinte semmi! Ha meg ezek után mindig csak egyre kisebb méretet veszek, azt azért nem akarom, mert ha meg elkezdenék csodamódra valahogy visszahízni, akkor meg azokat nem tudnám már használni, és ha veszek egy jólkinéző ruhát, nem szívesen adnám oda másnak vagy dobnám ki, csakmert nem tudom már hordani. 

Ez az egész egy nagy szar. Egyre inkább sötétebben látok már mindent, pedig a fene egye meg, tavasz van!

Utólagos bejegyzés:

- szakmai gyakorlat: könyvtárlátogatás=dögunalom. Kezdek egyre jobban rettegni a szakmámtól, mert könyvtárosnak lenni=még inkább dögunalom. Kár, hogy nem tudom, mit akarok kezdeni magammal meg a jelentéktelen kis életemmel.

- Nőnap, de olyan, mintha nem is lett volna az. Egy csoporttársam (fiú, egyszóval jellemezve az illetőt: visszataszító) azt se tudta, hogy milyen nap van, nem köszöntött fel senki. Jó, nem mintha annyira elvárnék egy gyémánt ékszerszettet vagy nercbundát, csak rosszul esett nézni, ahogy mindenki egy szál tulipánnal mászkál, a szerelmes lovagok is adnak valamit a hölgyeiknek, én meg megszokott magányomban álldogálok a hatalmas világban egy porszemként egyedül...

- Utazás haza az én kedvenc csütörtöki kétórási buszommal. Bár azt hittem, sosem indulunk el, mert ahogy egy busz ment el a miénk mellett, megkarcolta a baloldali tükrét. A sofőr eléggé mérges volt, bár nem veszekedett a másikkal.

- Hazaérve pár órát szerencsétlenkedtem, aztán beestem az ágyamba és elaludtam, éjjel ébredtem fel három óra harmincvalahány perckor, magamra aggattam a pizsamámat, és valahogy vissza tudtam aludni. Mostanában egyre többet fáj a fejem/szemem, mert nem hordom a szemüveget. Na meg a kijelzőktől, már az okostelefonom fénye is bassza a szemem. Minden bassza már a szememet. De akkor sem fogom hordani azt a hülye szemüveget. Utálom és kész. Nem érdekel, hogyha azt mondják, hogy nem áll rosszul. Úgyis tudom, hogy csak azért mondják, hogy mondjanak valamit. Majd ha lesz rá pénzem - nem most -, veszek kontaktlencsét vagy megoperáltatom magam, és kérek mondjuk barna szemeket. Azokon úgyis jobban mutat a lila szemhéjfesték, mint a kéken.

Utólagos bejegyzés:

- elég szép nap volt, első két órámat átaludtam a pihe-puha ágyikómban, a harmadikra épphogy beestem, de az is csak 20 percig tartott, mert a csoport fele nem készítette el a házit. Nem volt végül olyan rémes az a csoportmunkás óra, amitől annyira rettegtem, de ki tudja, mi jön még ezután...

... avagy mikor a szárnyalni vágyó lelket gúsba köti a kegyetlen valóság, na meg a kötelesség.

Napok óta rajzolni szeretnék, de mikor időm lenne rá, nem merek, mert félek, hogy beigazolódna a gyanúm, miszerint már nem tudok rajzolni; amikor meg rám jön a rajzolhatnék és az alkothatnék úgy általában, akkor meg idő hiányában is vagyok, meg lenne más tenni valóm is. Franc.

Ó, és a harmadik: pár napja el akarok megint kezdeni naplót írni, de a(z elvileg) napi blogbejegyzések mellett ez nehéz, mert kétszer leírni ugyanazt nem szeretem - elmondani se -, és az igaz, hogy a naplómba több mindent írnék le, olyan dolgokat, amiket itt a nyilvánosság előtt nem lehet, de akkor meg annyira érzem, hogy kiürülnék lelkileg, miután kiadtam magamból ezeket, hogy ide már lehet nem tudnék biggyeszteni semmit, és azt meg nem akarom, hogy ezt a hónapot is úgy elszúrjam, mint a februárt...

Mondjuk van még egy novellám, amit csak be kéne gépelnem és tehetném is közzé, de nincs kedvem, mert úgy érzem, nem is lett olyan jó. Hülye happy end lett, pedig nem azt akartam először. Vagyis heppiend lett volna, csak nem olyan felhőtlen, de sajnáltam kárt tenni a szereplőmben. Nem szeretem ezt az ,,istent játszok''-dolgot, mikor írok, mert nagyon gonosz dolgokat is tudnék én művelni szegény szereplőkkel, de valami mindig visszatart. Állelkiismeret, álvalami. Pedig olyan egy szadista-mazochista állat vagyok legbelül, csak ott van a túlérzékeny szentimentalizmusom is, ami érdekes párost alkot, és fogalmam sincs, hogy fér meg egymás mellett a kettő... 

Meg fogom valaha érteni magam egyáltalán?

A mai napon egy hatalmas nagy lépésre szántam el magam: addig-addig hajtott a vérem, hogy megnéztem egy Kate Hudson filmet. (Ez azért érdekes, mert... vegyes érzelmeim vannak a nővel kapcsolatban.) 

Tulajdonképpen mindenre fel voltam készülve; hogy jó lesz, avagy sem, és azt is tudtam, hogyha megnézem, valamilyen szinten tetszeni fog. Persze lehet, csak azért, mert Hudson fejét kékre festették Anne Hathaway jóvoltából... xD *gonosz*

A keserű pirulát félre téve, nem volt rossz a film, mondjuk annyira szenzációs sem, és magam sem értem, miért akarnám megnézni még egyszer... egy párszor. Lehet azért, mert akkor tulajdonképpen mégis tetszett ??? Na mindegy. (Ám valamikor tuti meg fogom még nézni, mert szinkronosan láttam elsőre, és mániám az eredeti hang... )

Rövid tartalmat meg egyebeket most nincs kedvem írni, pár szóban (naja, mintha tudnék pár szóban összefoglalni valamit...) elég talán annyi, hogy van két nagggggyon jó barátnő, Liv (Hudson) és Emma (Hathaway), akik megfogadják gyerekként, hogy júniusi esküvőt fognak tartani a nem tudom mi a neve csúcsszuper plázában..., hotelben..., pláza hotelben... nem emlékszem, hol... 

Felnőve a fogaldalmuk, és egyben álmuk, beteljesüléséhez közeledve azonban a nagy barátság veszni látszik, mikor kiderül, hogy egy ügyefogyott asszisztens miatt ugyanarra a napra tették az esküvőjüket. (Ja, mert hát igen: a puccos helyszínre időben be kell ám jelentkezni.) És hogy ez miért baj? Nem tudom, a filmben végig ezen agyaltam, hogy minek kellett így felfújni az egészet, eldobni egy tizenakármennyi éves barátságot, csak mert egy napra írták be őket. Ha annyira össze vannak nőve, szerintem tarthattak volna speciel dupla esküvőt is, de nem, szépen hajba kellett kapni, amit én sosem fogok megérteni, hogy miért kellett, de végső soron ez hozta azt a sok vicces - vagy inkább sablonos és kiszámítható? - jelenetet, amin bármennyire is akartam elfojtani, de jókat derültem azért.

Az is igaz azonban, hogy naponta nem bírnám elviselni ezt a könnyed amcsifilmes műfajt: romantika, poénok, nők a hülye kis problémájukkal... Üditő agyzsibbasztó másfél óra volt, de az is lehet, hogy azért, mert ritkán nézek ilyeneket, és pont belefért még ez az adag, sőt elég lesz egész évre.

De kezdek átcsapni negatívba, és ez azért nem fair, mert a hangulattal, amit némely szavam áraszt ellentétben igenis bírtam a filmet, még ha egyéb egyéni szoc. problémáim miatt is nem szívesen ismerem ezt be. Bár Kate-hez szerintem nem illik a frufrus fej - nekem száz, hogy jobban áll, ezt ki merem jelenteni tűnjek bármilyen egoistának -, de a karaktert jól hozta, egye fene, még kicsit szimpatikus is volt. Anne-ben picit viszont csalódtam. Nem azért, mert hogy rosszul játszott volna, csak ahhoz képest, milyen szép egy nő, nekem kicsit úgy tűnt, hogy nincs ez annyira kihangsúlyozva ebben a filmben, ami lehetett a karakter jelleme miatt is... 

Szó mi szó, engem megfogott. Kiszámítható, gagyi amcsi film, ,,poénáradat'' (azért idézőjelben, mert attól függ, kinek milyen poén jön be), láv, barátság... Ó, és heppi end! Majdnem elfelejtettem a legfontosabbat, a nélkülözhetetlent. 

Azért nem szeretem az ilyen filmeket, mert ha van is bennük egy picike válság meg krízis, minden rendbe jön, minden szép, és tökéletes, és jó, a főszereplő haja tökély - még futás közben is -, bőre makulátlan... , és minden egyéb rohadt dolog, ami a való életben nem mondom, hogy nincs meg, de az biztos, hogy nem ilyen nagy adagban fordul elő.

Újabb egypercesnek szánt fél órán keresztül írt sebtében összedobott bejegyzés.

Eddig is tudtam, hogy elálmosodom a melegtől - tulajdonképpen csak fűtőtestek közelében pilledek el -, de sosem értettem, hogy akkor a nyarat miért nem alszom végig? Vagy most, hogy erre ráébredtem, végig fogom? Érdekes.

Nem szeretem tulajdonképpen, mikor rájövök egy dologra velemmel kapcsolatban - egy éve volt lassan az utsó magyarom, angolom, mindenem, leérettségiztem, egyetemista vagyok (elvileg), de tök hülyének érzem magam, és basszus, vissza akarok menni a gimimbe! -, mert akkor, ha megesett kétszer, háromszor, már azt hiszem, hogy ez törvényszerű, és tulajdonképpen úgy állok hozzá onnantól kezdve, hogy ez nem természetes/magától értetődő/automatikus nekem, hanem mostmár mindig így KELL csinálnom.
Remélem, valahogy érzékelhető, amit ki próbálok fejezni. Mióta remeteként élek, és elvágtam magam a külvilágtól, még hülyébbnek érzem magam; csak a családdal, a buszsofőrrel meg a bolti eladókkal kommunikáltam élőben az utóbbi másfél hétben, és mivel alapjáraton szeretem elszeparálni magam a többiektől, még inkább kívülállónak érzem magam, annak ellenére, hogy fizikailag meg sehogy sem élek remete módon.

Nagy gondolatok, nagy ráébredések, megvilágosodások keringenek valahol a fejemben, le szeretném írni őket, a világ elé tárni, és elismerést kapni, hogy 'Na, ez nem semmi, ez igen, ez nem ír hülyeségeket', de ehelyett amint hozzá fogok a gépeléshez, csak rizsázok, rizsázok, de nem tudok semmi értelmeset visszaadni. Ami lehet azért is, mert már alapból nem értelmesek a kis ,,nagy'' gondolmányaim... 

- kézzel írni? Túl lusta vagyok, meg van az a hülye paranoia-fóbiám, vagyis agybetegségem, hogy... (Na, ez hosszú lesz.)
Szóval, kiskorom óta - nem tudom napra pontosan visszavezetni, nem voltam már nagyon kicsi, de nem is tegnap vagy tegnapelőtt volt -, van az a hülye, és igenis tudom, hogy nevetséges beidegződésem, hogy meg vagyok figyelve. Nem olyan kémes dologra gondolok, hogy valamilyen hű-de-fontos személyiség lennék, akit állandóan vizsgálgatnak - vagy talán de, mert elég szívesen gondolok magamra egy hű-de-fontos világmegváltóként *glória a feje felett* -, hanem csak olyan nyomi érzés, hogy mások látják, amit csinálok, akár egy hírességet lesek és nyáladzok, akár írok valamit, ők látják, és kinevetnek. (Kérdés, hogy kik azok az ők/mások?)
És a hangsúly itt azon van, hogy látják, milyen nyomiságokat csinálok nap mint nap, és kinevetnek. És olyan hülyeség meg fura, de akkor sem tudom kiverni a fejemből, és ezért is nem szeretek bizonyos neveket leírni, mert akkor is az a nyomiság van a fejemben, hogy akinek a nevét leírom, kimondom, gondolok rá, az tudja, hogy ÉN gondolok rá, írom le, mondom ki, és tudja, hogy milyen nyomi vagyok, és kinevet, kigúnyol, egyebek. És annyira abszurd ez az egész, annyira utálom, ezért nem szeretek írni hírességekről, illetve nyáladzani  sem rájuk. Nincsenek poszterek sem a falaimon, csak elvétve volt pár hónap erejéig egy-kettő még anno nagyon régen, mert... az is zavar. Arra is van egy fóbiám, mert. Vannak azok a nagyon élethűnek tűnő fotók, amikor nézed, nézed, és süllyedsz le a székről, mert szinte elpirulsz azoktól a szemektől, attól a sugárzó valamitől, és úgy érzed, hogy visszabámulnak rád... Na, én minden egyes fotónál így érzek. Hogy látnak, és megint csak nevetséges vagyok. De tulajdonképpen tök mindegy, mit csinálok, így is-úgyis nevetséges vagyok. xD

És eme hosszú kitérő után végre rátérhetek a lényegre: ezért a begyöpösödött hülyeségem miatt nem merem leírni a gondolataimat. Nem naplóba, sehova. Olyan gondolatokat, amiket te tudsz magadban, tisztában vagy velük a lelked mélyén, de nem szívesen mondanád ki hangosan még magad előtt sem, másnak sem, de hogy ne őrülj meg, hogy kiadd magadból, hogy ezáltal feloldódjon benned a görcs, a fóbia, a frusztráció, fogod magad, és leírod. Őszintén. - Ez az, ami hiányzik, amire szükségem van, ami után bizseregnek az ujjaim, de valami mégis visszatart, akadályoz, hogy nincs értelme, felesleges, és az a buta tévképzet, hogy elég, ha fejben végig tudom gondolni egyszer, aztán meg elfelejtem.

Voltak naplóim - elégettem őket, és a mai napig rohadtul hiányoznak. Egyszerű dolog, másnak talán biztosan semmiségnek tűnik, de nekem nem volt az. Én csináltam üres lapokból, a szabadidőmből szenteltem neki - nem is áldoztam, szenteltem, mert szerettem csinálni! A leginkább az hiányzik, hogy nincsenek meg, csak az emlékezetemben (igen, a pocsék, feledékeny, lyukas memóriámban), nem tudom visszaolvasni őket, röhögni a régi hülyeségeken, amik akkoriban mégis annyira rá tudták nyomni a hangulatomra a bélyeget, nem tudok gyönyörködni azokban a szép rajzokban, amikkel díszítettem.
Ó, az én kis ,,hagyományaim''...! Ha most be tudnék szkennelni párat, talán lenne még valaki, akinek tetszene, akit arra ösztönözne, hogy ő is kipróbálja. De nincsen semmi. A múltban ragadok folyton, a jelent végigálmodozom, a jövő? Lehet egy ilyen bumburnyáknak valamilyen jövője? Nem tudom, csak sorban elgondolkodom, és mindig oda jutok, hogy zéró, nulla, nichts, semmi. Nincs már értelme semminek. S mindezt miért? Egy baklövés miatt! Egy túlidealizált vágykép, egy nem létező bálvány miatt! Hol van az a halálos érzés most már? Hol van az a szívet tépő fájdalom, a kiirthatatlan, elpusztíthatatlan, elfojthatatlan remény, hogy a karjaiban fog tartani? Engem. Hát megmondom: SEHOL! Elmúlt, elveszett, jelentéktelenné vált, mint a többi. Pedig mennyire tüntettem, mennyire nagyzoltam, hogy 'Nem, ez más, ez valódi lesz. Én leszek majd a szerencsés, míg a többié csak múló ábránd.' Az én ábrándom múlt el egyedül, a többieké kitartóbb. Hűségesebb. Vagy csak naivabb. 

És ami a leginkább bosszant, hogy hagyján, hogy egy ilyen semmi miatt dobtam el a lényem egy fontos részét, hagyján, hogy felesleges volt a nagy hiszti, mert elmúlt a mindent elsöprő hatalmas nagy érzelem, de hogy ,,átpártoljak'' a szomszédba, szomszédhoz, szomszédra, és megint elkövessem ugyanazt a baklövést, az már egyenes dühít! Hogy ekkora egy nyomorék vagyok, hogy nem tudok enélkül a vonzalom nélkül létezni, mindig kell nekem valami szar. Ilyenkor nem szeretek én én lenni, szeretnék valaki más, normálisabb lenni. Aki megvan enélkül a dolog nélkül, soha még csak nem is gondol rá. Olyan, aki nem hülye, aki nem él illúziókban, álomvilágban, aki nem egy gebe, hanem a korához illően viselkedik/néz ki. Aki ambiciózus, vannak tervei, még ha a realitásuk csekély, akkor is eléri őket, mert kitartóan küzd, odateszi magát, és sikert sikerre halmoz. Kedves, vicces, bájos. Karizmatikus. Nem egy ilyen befordult antiszociális pöcs, aki nemhogy beszélni, már rajzolni, írni sem tud.

(Váltott a hátterem. Pechemre pont képes, olyan képes, és majd nagyon jó lesz, ha bezárok minden programot, és három szempártól érzem azt a bíráló, lenéző tekintetet, hogy legszívesebben elsüllyednék. Szerintem ez valami önértékelési probléma lehet, mivel nem vagyok valami nagy véleménnyel magamról, és ezért már kivetítem a fényképek szereplőire is, hogy ők is annyira lenéznek, mint én magamat. Kéne nekem az a pszichológus, kár, hogy nem beszélek olaszul meg/vagy angolul. Mert ugye a magyar pszichológus nekem nem jó... Bár tök minden, milyen nemzetiségű, úgyse mennék el hozzá, mert szégyellnék másokat untatni az én ,,hatalmas'' problémáimmal. Tudom, hogy nem azok, csak nekem azok, mert én működöm természetellenesen, hülyén, és én kompenzálok túl mindent. Bár tény, hogy érdekelne, mindig is érdekelt, mit javasolna, vagy akár csak mondana egy szakember.)

Visszatérve: egyik kedves ismerősömtől kapott képeket nézegetve találtam köztük pár véletlenül ott maradhatott screenshotot, és voltam olyan böszme, hogy törlés előtt megnéztem azokat az eléggé bizalmas hangulatot árasztó képeket. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy bánom, mert megmozgatott bennem valamit, felélesztette a vágyat, hogy legyen valamim, amivel megosztom a mélyebb gondolataimat, és hogy ismét átérezhessem, hogy amikor iksz idő múlva újraolvasom, nevessek rajta, és fogjam a fejem, mekkora hülyeségeket gondoltam akkoriban. 

Dolgokat, amiknek mára már semmi jelentősége... 

Néha fáj kicsit, hogy semmi sem tartós. Minden változik, minden átalakul. Tulajdonképpen van valami, ami veled van mindvégig, míg a lelked ki nem leheled? Bármi, akármi, élő, élettelen. Mert nekem most nem jut eszembe semmi. Nincs egy állandó támpont, támaszték az életben, és szégyen, de nekem kell, vagyis néha szükségét érzem, hogy jobb lenne vele. Nem tudok egyedül boldogulni - és ezt utálom -, de az sem kellemesebb, hogy ez a (pót-)támaszték sincs meg. Vagy megvan, csak nem ismerem fel? Vagy megvan, tudat alatt tudom is, érzem is, felismertem, de nem tetszik, sosem tetszett a gondolat, hogy másoktól függök, és ezért ellököm? Jó kérdés.

Annyi jó kérdés van, tudja rá valaki a választ? Minden ember összes jó kérdésére.

*Nem vagyok hívő. A cím meg... talán az a valaki, akire még nincs megfelelő(bb) szó, aki talán tudja azokra a kérdésekre a választ.

Ma úgy nem igazán történt semmi. Vagyis de, csak azért azt nem írom le. Elég annyi, hogy olykor már nagyon elegem van a hülye ábrándozásaimból. Egész nap mást nem csinálok, csak egy olyan világban ,,élek'' , ami nem valós, ami nem létezik. Kiskoromban oké, ez még elmegy - bár inkább társaságba kellett volna mennem, akkor nem lennék ilyen antiszociális -, de 21 évesen? Nevetséges. 

Ma megkérdeztem anyámat, hány évesnek látszom. Azt mondta kapásból, hogy 15, aztán meg azt, hogy nem tudja, olyan kicsi vagyok, vagy hogy is fejezte ki magát. Annyira utálok én én lenni. Az hagyján, hogy 160 centi vagyok, azzal már megbékéltem, de hogy más nálam fiatalabb létére bombanőnek néz ki - teszem hozzá 17 évesen -, azért az már kicsit szíven szúr. (Nem is kicsit.) És még csodálkozom, miért vagyok forevör alón... 

Egy vénlány leszek egész életemben, folyton fellegekben járó, idővel besavanyodott vénasszony, ráadásul könyvtáros! Oké, sztereotípiák és egyebek, de most egy kontyos, régimódi szoknyás, ember- és gyerekutáló antiszociális gyökeret - esetemben kockát is - képzelek el, mikor harminc év múlva belenézek a tükörbe. És a tükör visszasikít majd rám, üvölt, hogy 'Hé, hová lettél? Az élet, amit álmodtál, a dolgok, amikről álmodtál, hogy megcsinálod, a sorok, amiket a könyvespolcra álmodtál...' Nem nehéz megállapítani, mi a közös ezekben: az álom, az ábránd, az álmodás. Végigképzelgem az egész hatvanegynehány vagy mennyi évemet, nem fogok csinálni semmit, nem fogok elérni semmit, aztán mikor majd eljön az időm, hogy szembenézzek az életemmel, a sikertelenséggel, sírni fogok és keseregni, hogy miért voltam/vagyok ekkora nagy hülye marha állat. Már alig várom...

Tudom, hogy változnom kéne, változtatni akarok, de nem ... merek? Nem tudom, hogy kell. Illetve, hogy miként változzak? Hagyjak fel mindennel, amit most csinálok, figyeljem a körülöttem lévőket, olyanokat, akikről azt gondolom, hogy 'Na igen, én is szeretnék ilyen lenni!', tanulmányozzam őket, váltsak át kaméleon módba, és próbáljak valaki más lenni? Másként viselkedni... nem nehéz, hiszen mindig azt csinálom. Ha látok valaki másnál valamit, ami megtetszik, elkezdem utánozni. Vagyis akkor nem én vagyok én, hanem én próbálok valaki másként létezni.

Sosem értettem a színészeket, hogy tudják felvenni mások személyiségét, eljátszani valakit, akár teljesen más karaktert, hogy önnön maguk is megmaradjon.

De a legfontosabb, miért nem vagyok elégedett magammal? Ha nekem ez jól van így - mert csak egyik részem elégedetlenkedik folyton, a másik meg kussol, szóval ezek szerint teljesen meg van elégedve magával -, akkor miért merül fel bennem, hogy mást akarok, de ha meg mást akarok, akkor miért nem cselekszem?

---

Közeleg a március 14-ei ,,fizu-nap''. És az egy hónapja tartó dilemma: könyvet venni válság idején, vagy bölcsen lemondani - megint, kényszerből, nem bölcsességből, bűntudatból, mert nem tehetek mást -, és garasoskodni minden fillérrel?

Miért nincs nekem itt egy balek, aki istápol és eltart? Ha lenne egy ilyenem, vajon ki is használnám vagy álszenten azt mondanám, hogy 'Köszönöm, nem' ? Bizonyára pirulnék és szégyenlősen hezitálnék, afféle jókislány módjára, aztán ,,nagynehezen'' beadnám a derekam, és minden éjjel elégedett vigyorral dőlnék le a kispárnámra.

Érdekes. Érdekes, hogy még mindig nem tudom, ki vagyok, ki szeretnék-ki akarok lenni, és végül kivé fogok válni. Hogy jó-e az, amit most csinálok? Hiába kedves nekem, lehet tévedés az egész.

Ma megint jöttek házaló hittérítők, anyámra akartak rátukmálni egy Bibliát, de az árát gondolom csak akkor említették volna meg, amikor már kellőképpen beleszeretsz abba a papírfecnibe, és hogyha már belenyúlsz a tárcádba, mint számít, hogy egy ezressel többet veszel végül ki.

De ma nagyon büszke voltam anyura. Nem hagyta magát, hogy belebeszéljék azt a sok szar szent maszlagot félórákon keresztül, hanem racionálisan ,,visszaszólt'' - a szent fazekak persze jöttek a megkérdőjelezhetetlen és kivédhetetlen szentfazék dumával, ahogy szoktak -, még pedig úgy, hogy az igehirdetők fülüket-farkukat behúzva csendben elbattyogtak a következő lakáshoz. Anyu persze nem volt goromba vagy tiszteletlen, csupán racionális és kicsit vicces. (Szarkasztikus? Cinikus?) Nekem ez sose megy, én vagy kínkeservesen hallgatva vagy megvárom, míg befejezik és végre szabadulhatok, vagy eretnek módjára pofázni kezdek, de mindkettő esetben igaz, hogy alig bírom visszatartani, hogy pofán ne röhögjem az illető(ke)t.

Mintha jobb lenne nekem azzal, hogy facebook állapotfrissítések helyett Bibliát olvasok, és a semmittevés helyett templomba járok. Ugyan már!

Jellemző, hogy hisztizek azért, mert nem akarok egy hétig itthon maradni - cöh! ki az az ökör, aki nem örül egy jó kis lógásnak? szerintem beteg leszek még a tél végére ... -, aztán mikor már végéhez közeledik az egy hetes buli és jó öreg semmittevés, akkor meg azért kezd el sírni a szám, mert nem akarok hülye szociológia szemináriumra menni, és egyebek. Ez a félév a végem lesz...

Amúgy ma olyan érdekesen voltam megint. Tegnap hülye voltam, elszaladt velem a ló, és nem tudtam tartani a pofám egyéb dolgaimat illetően, ma meg iszom ennek a levét. Szép, mondhatom. És megint hülyeségekből csinálok problémát, és megint kimásztam egy gödörből, és tartok egy még mélyebb gödör felé. Gödörből ki, gödörbe be, a szakadék felé közeledek, de ki tudja, mennyi gödrön kell még átmásznom.

Másoknak jó kedve van, mikor nekem nem. Most legszívesebben ennek nem örülök, de azért jókislány módjára azt mondom, hogy mégis. De tulajdonképpen az a fajta kis pöcs vagyok, aki a szíve mélyén rühelli, ha mások jól szórakoznak, miközben ő maga satnyán tengődik jobbra-balra. Figyelemre vágyom, tulajdonképpen. 

Kétszínű vagyok, meg helyezkedek, mindig a jó helyre. Persze ez nem igaz, mert amikor elkap a harci ideg vagy éppenséggel túl lusta vagyok, akkor elszalasztok jövedelmező dolgokat, amikre csak később jövök persze rá, hogy nekem jövedelmező lett volna, és ezek miatt meg még inkább morci leszek.

Ezen kívül? Ajánlóban mutatták, hogy a miami csi-ben (az igenis nem szí-esz-áj, hanem jó magyarosan csi ) meghal az a főfigura, Horatio... Cane, asszem, vagy mi, ki, és hogy kell írni... Olyan kis szöszi jópofa, és a sorozatból igaz, csak elvétve láttam pár részletecskét, de az tetszett, és igazság szerint az utóbbi két hétben szoktam rá, és most kicsit rossz volt látni ezt az előzetest. Reménykedem, hogy valami csavar lesz benne, és nem hal meg. Valamilyen kis tesztfeladat a csapatának, vagy mittudomén... DE NE HALJON MEG! Azt nem szeretem, és pont.

Na igen, az élet gyönyörűségei... Más, kitalált ember életét, dolgait, ügyeit helyezni előtérbe, szórakozni rajta, foglalkozni vele, ahelyett, hogy megmaradnánk a tömény és cudar valóságban, és megpróbálnánk szembenézni a mi kis reális ügyeinkkel.

A naptár szerint 24. volt szökőnap, amit én ne nagyon értettem meg, hogy miért van ez így, hiszen február 24. minden évben van, és akkor valamilyen névnap is kell, hogy legyen, míg 29. meg csak négyévente, és... Most meg is nézem, milyen névnap van kiírva. Elemér, Oszvald, Román. Na majd ha kedvem lesz kivenni a fülesemet , akkor feltápászkodom a géptől, és megnézem, hogy egy "normális" évben mi van kiírva február 24-ére...

Amúgy ezt a hónapot elcsesztem rendesen, pedig ez a(z egyik) kedvenc hónapom, szökőhónap meg minden, meg évforduló és egyebek... Már az elején azzal kezdtem, hogy kihagytam a bejegyzéseket, aztán meg ha már egyet, négyet, ötöt kihagytam, akkor már a tíz sem izgatott, és most meg egyrészt nehéz visszarázódni, másrészt egyéb dolgok is közbejönnek mostanság, és komolyan elgondolkodtam, mi értelme van az egész mindennek, amiket csinálok. Nemcsak ennek a blognak, hanem minden másnak. És jóformán semmi. Bár már tavasz van - nem érdekel, hogy ki mit mondd, ez már tavasz, és kész -, a hangulatom még azért nem állt át a felhőtlen tavasz fílingre, és a napokban egyre jobban meg többször akadtam ki oda, hogy nincs igazán értelme semminek, sőt, egyre szarabb minden. De vannak örömteli dolgok is, szóval úgy ahogy elvagyok, csak ne generálnám magamnak a hülyeségeimet állandóan.

Na mindegy. A februári pótlásokat majd valahogy meg kéne ejtenem valahogy, és eléggé csalás ez, de... ki gondolta volna, hogy kidőlök a második hónapnál? A nagy lelkesedésemmel meg minden...

Most azt hiszem, inkább befejezem itt, mer akkor elkezdem leírni a múlt napok eseményeit, és akkor meg itt lesz meg minden egyvelegben, de én úgy szeretném, hogy. Vagyis megpróbálok majd fejben és valahogy lélekben visszatérni az adott napra, amikor is nem írtam ki semmit, és felidézni, hogy mit csináltam akkor, vagy volt-e valami érdemleges, amit leírtam volna, ha nem lustulok el. Vagy nem is tudom, hogy érdemes-e bebiggyesztenem valamit. Na majd meglátom.

Ma olyan hullámzó hangulatom van. Mondjuk ennek nem is kellene meglepnie, ugyanis rettentő hangulatember meg szeszélyes vagyok, csak... Annyira utálom, hogy ugyanattól van egyszer jó kedvem, másszor meg ... egyszer csak átmegyek morciba, vagy nem is tudom, mibe, milyen állapot is ez, csak vagyok benne, elégedetlenkedek, morgok, bőgni volna kedvem, bőgök is, aztán megint vigyorgok. És annyira utálom ezt! Hogy nem tudok állást foglalni szinte semmiben, mindig két szék között állok - mit állok, ingadozom, mert megállni se tudok rendesen. Nem igaz, hogy nem tudok határozottan kiállni valami mellett, legyen az egy eszme, idea vagy érzelem. Egyszerűen nem tudok dönteni. Vagy legyek optimista, sugárzó, bájos személyiség, vagy legyek akkor mindig egy befordult pesszimista pöcs, de az, ha a kettő - ha folyton kettő, több lehetőség között ingadozok, az nemcsak nekem kellemetlen, hanem megzavarja a körülöttem lévőket is. Egyszer jópofizok, másszor meg csak úgy árasztom a taszító energiát, hogy hagyjanak békén. Miért nem vagyok képes állást foglalni? Jóformán nem is szeretek kinyilatkoztatni semmit, még gondolatban sem, mert nem telik el sok idő, és sorra cáfolom meg saját magam. Idegesítő.

Na meg... eddig is el akartam költözni drága piciny kis elcseszett országomból, ha "nagy leszek", és megtehetem, csak visszafogott az a valami, valamiféle bűntudat, hogy cserben hagyom a helyet, ahol megszülettem. De egy részem akkor is szabadulni akar innen, a másik meg alázatos, és nem tudom, melyik fog felülkerekedni a másikon. Na meg annyi szép hely van, választani se tudnék igazság szerint... Ha őszinte akarok lenni, megfordult a fejemben, hogy inkább éljem le az egész életemet ebben a kis porfészekben - azért szeretem ám! megnyugtat és elrejt, bár a közbiztonság évről évre rosszabb (mondjuk ez szerintem mindenhol így van) -, hogy ne lássak semmi mást, mert akkor a szentimentalista túlérzékeny baromságomtól csak még rosszabbul érezném magam, hogy nem lehetek ott mindenhol, egyszerre. Szeretnék néha valami kozmikus lény lenni, aki minden szépséget be tud fogadni egyazon időben a világból, bár magamat ismerve ezt a csodát, ezt a gyönyörűséget nem tudnám kezelni, felfogni sem, és szerintem összeroppannék. Olyan egy fos személyiségem van, nincs is személyiségem, egy túlérzékeny pöcsszar vagyok, még egy nyamvadt filmet se bírok végignézni, ahol már csak egy picike erőszak van, vagy valakinek valamiféle bántódása esik. (Igaz, ez nem akadályoz meg abban, hogy a karaktereimet képzeletben sorra cseszegessem mindenféle kellemetlenséggel. Ugyan nem írom le, csak fejben játszom el, de akkor is elég köcsög tudok velük lenni. Nem is kéne csodálkoznom, miért nem akarnak közreműködni velem és mesélni magukról. Szégyen, hogy nem ismerem a saját szereplőimet, és azt hiszem ez az én egyik nagy bajom/hibám... )

De ha már lúd, legyen kövér. :P Ha egyszer mennék, bár Írföldet és Japólandet is szeretem, Londonba mennék. *hatalmas vigyor* A Tower Bridge-et már egy ideje csipázom, na meg ott van a vemblíííííí is. És ami nem elhanyagolható, nem lennék internethez kötve, ott már könnyebben tudnám hallgatni az én drága kedvenc nme rádiómat. Igaz, csak szombat-vasárnap óta lopta be magát a szívembe, de majd szétrobbanok, hogy itthon nem tudom hallgatni, mert szar lassú a netem, elértem a havi limitet, és most még másfél hétig tötyögök vele. Nem rossz ez a sebesség, ha egyszerre csak egy oldalt nyitok meg, de az én türelmetlen és mindent azonnal akaró száguldási mániámnak felér egy halálos ítélettel... De én vagyok a gyökér, tudom. :) Egyszerűen csak szar jellemem van, de ez van. Ezt kaptam, ez jutott, ezzé formáltam magam, meg most foghatom a környezetre is. Valahogy majd csak elboldogulok vele. Magammal. :)

* * *

*ez egy jó kis zene, ma fedeztem fel igazán. ami nálam azt jelenti, hogy kemény egy napig agyon hallgatom, aztán meg látni se bírom utána XD

"Hűdejó!!!" - Ezt ennél jobban nem tudom kifejteni. Eddig is voltak problémáim azzal, ha nem tudtam kifejezni magam, de most sehogy se tudom. Nem tudom, gondolataim vannak, de nincs erőm leírni sem őket. Ez van. Vannak jó, nevetős pillanataim, de alaphangulatom is megvan emellett, ami nekem a depi - ez a szó olyan ... "jaj, figyelemre vágyok és öngyilkosság gondolatával rakom tele a falam, hogy mindenki velem foglalkozzon"-jellegű. És én nem ilyen értelemben gondolom. Összezavarodott, kiábrándult vagyok, és egyebek, de nem feltűnési viszketegséges. Bár ki tudja. Lehet az vagyok tudat alatt, csak így adom az ártatlan lánykát, hogy én legyek a főhősnő :D

Szóval ja. Nem tudom, milyen lennék, ha nem olyan életem lett volna, amilyen, lehet egy picsa lennék, az a plázacica típus, bár úgy gondolom, a plázacicáktól már sokkal durvább faj kezdi átvenni az egyeduralmat...

A lényeg, hogy nem gondoltam volna a zenei előzményeim alapján, hogy valaha ilyen zenéket fogok hallgatni, önszántamból, és még szeretni is fogom. Nem vagyok külsőre egy rocker, de közelebb érzem magamhoz, mint bármi mást. Persze hallgatok néha egy-egy populáris szart is - naponta egyszer belefér -, de a média lejátszómra nem tenném rá, max. csak akkor, ha a dalszövege vagy a hangulata nagyon betalál, de általában akkor is max. egy hét, és kitörlöm.

Szóval... azt hiszem, örülök, hogy ilyen vagyok. Nem mondom, hogy nem akarnék néha, olykor, sokszor más ember, más személyiség lenni, de azt hiszem, nem vagyok olyan rossz, bár ezzel most ne tessék kiforgatni a szavaimat, hogy el vagyok szállva magamtól, mert korántsem.

Egy szó mint száz, éljenek a gitárnyűvések és az ordítások, ó, és a dobok! Most ha megkérdeznék, utóbbi került az első helyre, talán még a zongorát is másodikra küldte. Persze - vagyis sajnos? - nem tudok dobolni, csak észrevettem magamon, hogy egy ideje - hehe, pontosan tudom, mióta :P - jobban odafigyelek a zenékben a dobra, és annyira, de annyira simogatni tudja az ember fülét. ^.^ Szeretek a zenékben kis részletekre összpontosítani, és végighallani az egész számban (mármint nem az én számban, csak nem akartam még egyszer zenét írni, a tracket meg too muchnak éreztem ide) - pl. csak egy dallamot megpróbálok végighallani az egészben, vagy hogy is mondjam, szar vagyok, nemtom kifejezni magam -, de a legjobb akkor is egyben az egész; egyszerre többmindent hallasz, és többminden simogat. :D

Hát igen, ezt hívják eargasmnak. *muhaha*

Még egy nappal hátrányban vagyok - plusz még az a nyolc nap február elején. Nehéz visszaszokni a saját kis napi időbeosztásomhoz, mikor én magam szegtem meg.

A cím, amit választottam, eléggé kifejező, több tekintetben is. Nemcsak hogy elrontottam a kis challange-emet, mindezt a kedvenc hónapomnál, lekéstem a szoctámról is ebben a félévben, ellógtam a pénteki órát, ami tulajdonképpen hasztalan volt, emellett tisztára megbolondulok a kacifántos érzelmeimtől. 

Berry mondta nekem egyszer, hogy a lányok felveszik a pasijuk, pasijelöltjük stílusát, meg szerintem a kedvenceikét is, bár utóbbi az más, mert van, hogy a pasik is szeretnének valamilyen hírességhez, példaképhez hasonlítani... És ez az egész annyira idegesít engem, mert úgy gondolom, hogy lassan huszonegyhez közeledve már magam mögött hagytam azt a kort, hogyha dzsásztin bíber kedvence a neonkékes ciánzöld, akkor nekem is az lesz hirtelen, és minden cuccomat olyan színben veszem meg, illetve a stílusomat is hozzá igazítom.

Nem szeretem, mikor azon kapom magam, hogyha Kis Pistike szeret egy együttest, én is azt hallgatom, mert ez szimplán hülyeség. Kis Pistike nem fog szeretni engem csak azért, mert hirtelen sorra töltöm rá az mp3-asomra a zenéket, amiket hallgat, és nem is akarok megfelelni senki elvárásainak. Azt szeretném elérni földi létem során, hogy ne asszimilálódjak senkihez, meg akarom tartani - először is megtalálni és stabilizálni - a magam stílusát, nem pedig más(ok)hoz igazítani magam. Ha így nem vagyok jó mások szemében, akkor sem akarok magamra erőltetni valamit, ami nem én vagyok.

Persze mondhatná most valaki, hogy az még nem bűn, hogyha hallok egy zenét, zenekart, akkor utánanézek, mert lehet, hogy majd nagy kedvencem lesz, csak azt utálom, hogyha azért guglizok rá valamire, mert egy pasihoz köthető. Mondjuk nem tudom, most elvesztettem a fonalat a saját gondolataimban, mert fogalmam sincs, miért idegesít ez, de idegesít. Nem is tudom megfogalmazni, és a gondolataimat se tudom elkapni. Csak elsuhannak az elmémen, vagyis az átsuhannak azt hiszem, jobb szó, és nem tudom megfogni, megérteni, szavakba önteni őket, csak érzem. Egy pár tizedmásodpercre átlátom az egészet, de mire leírnám, értelmesen végiggondolnám, huss, sehol semmi. Ez még jobban idegesít, mert hogy is van az, hogy csak azt tudjuk gondolni, amit ki tudunk fejezni? Én ezt az elméletet mindig megdöntöm, vagy csak hülye vagyok, és nem értem saját magamat. Hogy lehet valaki olyan elcseszett, szerencsétlen, hogy nem érti saját magát? Nonszensz. :D

Csak már fáj a fejem mindentől, leginkább magamtól, nem tudom, mit csináljak, ami miatt még idegesebb vagyok. Napról napra elvagyogatok anélkül, hogy valami érdemlegeset csinálnék, egész nap csak a telefonon meg a gépen lógok, képeket meg videókat nézegetek, és ezt annyira cinkesnek érzem, de nem tudom abbahagyni. Vagyis erőltetem magam, hogy abbahagyjam, de akkor meg rossz kedvem van miatta.

De hiszen hülye vagyok, mert azzal, hogy interjúkat nézek, még nem lopom a napot, hiszen fejlesztem az inglisemet... Ó, én buta! Hát, persze, hogy gyakorolni kell a nyelvet. :P 

Igazság szerint nem is az zavar nagyobbrészt, hogy azt csinálom, amit,  hogy egész nap interjúkat és koncerteket akarok nézni, hanem az a gondolat, az a paranoid tudat, hogy mások látják, hogy én mit csinálok. Ez a beidegződött faszságom gyerekkorom óta megvan, nem tudom elhagyni, és kikészít. Meg vicces is, nevetséges. Nem is tudom, mi lenne a jó, ha biztosan tudnám, hogy nem vagyok egyedül a kis szokásaimmal, vagy nem, mert ha meg látom, hogy tényleg mások is tökre ugyanazt csinálják, amit én, akkor meg rohadt ideges leszek, hogy nem vagyok egyedül ezzel, nem vagyok különleges, és az a kis intimitás is megszűnik, ami közted és az adott dolog között kialakult. És mikor ez az intim buborék kipukkan, mert látod, hogy más blogján közzéteszi azokat a szavakat, amiket te is érzel, az igazán kellemetlen érzés, kiábrándító, szívszorító. Az ember bosszúvágyat is érez, amiért úgymond "ellopták" a plüssmackóját.

Hö, intimitás. Van egy blogom tumblr-en, azért csináltam, hogy angolul írjak rá, vagyis gyakoroljam az angolul írást, úgymond rá legyek kényszerítve, hogy angolul írjak, de nem is szoktam használni, most meg ezen a héten újrablogoltam pár emberke bejegyzését, és meg lettem nyilvánosan címezve azzal, hogy felettébb sokat posztolok egy konkrét dologról. Pff... akkora egy pofáncsapás volt, mert tényleg a héten kezdtem el ezt a hülye reblogolást, és akkor valaki, akinek tízezermillió posztja van, azt mondja nekem négy reblogolt bejegyzés után - a hangsúly itt azon van, hogy másét osztottam csak meg, mert tetszett, nem pedig  magam csináltam -, hogy sokat posztolok egy témában, témáról. És annyira felbaszott ez agyilag, mert nem igaz! Illetve... jó, ha elvonatkoztatok, és külső szemmel próbálom nézni a dolgokat meg magamat, akkor tényleg igaznak tűnik ez a nevetséges rágalom, de ez esetben ez azért keserű pirula, mert az az ismeretlen kis köcsög rávilágított ország-világ előtt az én kis titkomra. Fúj, mindjárt kitörlöm az egészet, de akkor meg bebizonyítom, hogy neki van igaza. Aljas rágalmazás az egész, kikérem magamnak! :D

* * *

Hölgyeim és Uraim, az élet apró kis tüskéi, amik beleakadnak az emberbe, és nagyobb jelentőséggel bírnak, mint más, valóban komoly témák. Olyan kis nyomi, nem?