szerda, február 29, 2012

the last day of february

A naptár szerint 24. volt szökőnap, amit én ne nagyon értettem meg, hogy miért van ez így, hiszen február 24. minden évben van, és akkor valamilyen névnap is kell, hogy legyen, míg 29. meg csak négyévente, és... Most meg is nézem, milyen névnap van kiírva. Elemér, Oszvald, Román. Na majd ha kedvem lesz kivenni a fülesemet , akkor feltápászkodom a géptől, és megnézem, hogy egy "normális" évben mi van kiírva február 24-ére...

Amúgy ezt a hónapot elcsesztem rendesen, pedig ez a(z egyik) kedvenc hónapom, szökőhónap meg minden, meg évforduló és egyebek... Már az elején azzal kezdtem, hogy kihagytam a bejegyzéseket, aztán meg ha már egyet, négyet, ötöt kihagytam, akkor már a tíz sem izgatott, és most meg egyrészt nehéz visszarázódni, másrészt egyéb dolgok is közbejönnek mostanság, és komolyan elgondolkodtam, mi értelme van az egész mindennek, amiket csinálok. Nemcsak ennek a blognak, hanem minden másnak. És jóformán semmi. Bár már tavasz van - nem érdekel, hogy ki mit mondd, ez már tavasz, és kész -, a hangulatom még azért nem állt át a felhőtlen tavasz fílingre, és a napokban egyre jobban meg többször akadtam ki oda, hogy nincs igazán értelme semminek, sőt, egyre szarabb minden. De vannak örömteli dolgok is, szóval úgy ahogy elvagyok, csak ne generálnám magamnak a hülyeségeimet állandóan.

Na mindegy. A februári pótlásokat majd valahogy meg kéne ejtenem valahogy, és eléggé csalás ez, de... ki gondolta volna, hogy kidőlök a második hónapnál? A nagy lelkesedésemmel meg minden...

Most azt hiszem, inkább befejezem itt, mer akkor elkezdem leírni a múlt napok eseményeit, és akkor meg itt lesz meg minden egyvelegben, de én úgy szeretném, hogy. Vagyis megpróbálok majd fejben és valahogy lélekben visszatérni az adott napra, amikor is nem írtam ki semmit, és felidézni, hogy mit csináltam akkor, vagy volt-e valami érdemleges, amit leírtam volna, ha nem lustulok el. Vagy nem is tudom, hogy érdemes-e bebiggyesztenem valamit. Na majd meglátom.

*Süt a Nap - megint. Igazán felüdítő a tegnapi hófúvás után, aminek mára nyoma se maradt szinte.

** Az utóbbi napokban megcsaltam kissé az én drága Black Holesomat, és rászoktam az Absolutionra. Egymás után, egymás után, elejétől végéig, igaz, a számokat mindig szerettem rajta, de így egyben még nem voltam a bolondja, hogy egy huzamban naponta hatszor... Bár az összes albumot szeretem, és olyan rossz csak egyet kiemelni, meg nem is lehet, de most ez lett akkor egy picit a kedvencebbik kedvenc, a változatosság kedvéért.

szerda, február 22, 2012

we were born to die

Ma olyan hullámzó hangulatom van. Mondjuk ennek nem is kellene meglepnie, ugyanis rettentő hangulatember meg szeszélyes vagyok, csak... Annyira utálom, hogy ugyanattól van egyszer jó kedvem, másszor meg ... egyszer csak átmegyek morciba, vagy nem is tudom, mibe, milyen állapot is ez, csak vagyok benne, elégedetlenkedek, morgok, bőgni volna kedvem, bőgök is, aztán megint vigyorgok. És annyira utálom ezt! Hogy nem tudok állást foglalni szinte semmiben, mindig két szék között állok - mit állok, ingadozom, mert megállni se tudok rendesen. Nem igaz, hogy nem tudok határozottan kiállni valami mellett, legyen az egy eszme, idea vagy érzelem. Egyszerűen nem tudok dönteni. Vagy legyek optimista, sugárzó, bájos személyiség, vagy legyek akkor mindig egy befordult pesszimista pöcs, de az, ha a kettő - ha folyton kettő, több lehetőség között ingadozok, az nemcsak nekem kellemetlen, hanem megzavarja a körülöttem lévőket is. Egyszer jópofizok, másszor meg csak úgy árasztom a taszító energiát, hogy hagyjanak békén. Miért nem vagyok képes állást foglalni? Jóformán nem is szeretek kinyilatkoztatni semmit, még gondolatban sem, mert nem telik el sok idő, és sorra cáfolom meg saját magam. Idegesítő.

Na meg... eddig is el akartam költözni drága piciny kis elcseszett országomból, ha "nagy leszek", és megtehetem, csak visszafogott az a valami, valamiféle bűntudat, hogy cserben hagyom a helyet, ahol megszülettem. De egy részem akkor is szabadulni akar innen, a másik meg alázatos, és nem tudom, melyik fog felülkerekedni a másikon. Na meg annyi szép hely van, választani se tudnék igazság szerint... Ha őszinte akarok lenni, megfordult a fejemben, hogy inkább éljem le az egész életemet ebben a kis porfészekben - azért szeretem ám! megnyugtat és elrejt, bár a közbiztonság évről évre rosszabb (mondjuk ez szerintem mindenhol így van) -, hogy ne lássak semmi mást, mert akkor a szentimentalista túlérzékeny baromságomtól csak még rosszabbul érezném magam, hogy nem lehetek ott mindenhol, egyszerre. Szeretnék néha valami kozmikus lény lenni, aki minden szépséget be tud fogadni egyazon időben a világból, bár magamat ismerve ezt a csodát, ezt a gyönyörűséget nem tudnám kezelni, felfogni sem, és szerintem összeroppannék. Olyan egy fos személyiségem van, nincs is személyiségem, egy túlérzékeny pöcsszar vagyok, még egy nyamvadt filmet se bírok végignézni, ahol már csak egy picike erőszak van, vagy valakinek valamiféle bántódása esik. (Igaz, ez nem akadályoz meg abban, hogy a karaktereimet képzeletben sorra cseszegessem mindenféle kellemetlenséggel. Ugyan nem írom le, csak fejben játszom el, de akkor is elég köcsög tudok velük lenni. Nem is kéne csodálkoznom, miért nem akarnak közreműködni velem és mesélni magukról. Szégyen, hogy nem ismerem a saját szereplőimet, és azt hiszem ez az én egyik nagy bajom/hibám... )

De ha már lúd, legyen kövér. :P Ha egyszer mennék, bár Írföldet és Japólandet is szeretem, Londonba mennék. *hatalmas vigyor* A Tower Bridge-et már egy ideje csipázom, na meg ott van a vemblíííííí is. És ami nem elhanyagolható, nem lennék internethez kötve, ott már könnyebben tudnám hallgatni az én drága kedvenc nme rádiómat. Igaz, csak szombat-vasárnap óta lopta be magát a szívembe, de majd szétrobbanok, hogy itthon nem tudom hallgatni, mert szar lassú a netem, elértem a havi limitet, és most még másfél hétig tötyögök vele. Nem rossz ez a sebesség, ha egyszerre csak egy oldalt nyitok meg, de az én türelmetlen és mindent azonnal akaró száguldási mániámnak felér egy halálos ítélettel... De én vagyok a gyökér, tudom. :) Egyszerűen csak szar jellemem van, de ez van. Ezt kaptam, ez jutott, ezzé formáltam magam, meg most foghatom a környezetre is. Valahogy majd csak elboldogulok vele. Magammal. :)

* * *

*ez egy jó kis zene, ma fedeztem fel igazán. ami nálam azt jelenti, hogy kemény egy napig agyon hallgatom, aztán meg látni se bírom utána XD



kedd, február 21, 2012

indigókék

29 perc van hátra a mai napból, ezt a bejegyzésnek csúfolt szöszmöszt csak úgy hoztam össze, mert nem szeretek utólag pótolni. ...mit is mondhatnék? Nem tudom. A nap folyamán posztolni akartam egy zenét, amit ma állandóan hallgattam, kapcsolódik egy személyes kis dolgomhoz, amiről úgy döntöttem, egyéni egyéb okokból is, hogy jobb - és szebb! - lesz, ha megtartom magamnak, de úgy a zenén keresztül a világba is kürtöltem volna. Szóval az arcos közösségi oldalon kiraktam egy szivecskével, és hagyján, hogy nem lájkolták - júj, ez a hatalmas probléma -.-" -, de még csak jobban sem éreztem magam, úgyhogy mingyá ki is törlöm.

~ Tényleg nincs miről beszélnem vagy csak ilyen rohadtul "fontos" eseményekből áll az életem? Meglehet. Unalmas vagyok, tudom. Jobb szeretek ezért is elhúzódni a csigaházamba, fel az elefántcsont-tornyomba. Hagyjanak csak békén az emberek.

Ööhm, mit akartam még???? Elfelejtettem. Na mindegy, megyek vacsizni - éjfélkor -, mert holnap korán lesz suli, és megtehetném, hogy nem megyek be, de akkor meg délig fekszem, és csak még hülyébben érzem magam. Fáj a fejem - megint. Lehet a szemem miatt. Nem akaródzom hordani azt a rusnya szemüveget.

hétfő, február 20, 2012

three days grace

Imádom ezt a zenekart. Igaz ritkán hallgatom, de... nagyon jól passzolnak az érzéseimhez... Amiket ugye, ha minden nap érzek, miért nem hallgatom ezeket a dalokat gyakrabban? Az egész dolog szépsége és pörfiktsége talán épp abban van, hogy nem hallgatom őket éjjel nappal, hanem - most nem tudom, havonta talán egyszer, bár ez most kevésnek tűnik így... -, időközönként, és akkor olyan hű de jó.

"Hűdejó!!!" - Ezt ennél jobban nem tudom kifejteni. Eddig is voltak problémáim azzal, ha nem tudtam kifejezni magam, de most sehogy se tudom. Nem tudom, gondolataim vannak, de nincs erőm leírni sem őket. Ez van. Vannak jó, nevetős pillanataim, de alaphangulatom is megvan emellett, ami nekem a depi - ez a szó olyan ... "jaj, figyelemre vágyok és öngyilkosság gondolatával rakom tele a falam, hogy mindenki velem foglalkozzon"-jellegű. És én nem ilyen értelemben gondolom. Összezavarodott, kiábrándult vagyok, és egyebek, de nem feltűnési viszketegséges. Bár ki tudja. Lehet az vagyok tudat alatt, csak így adom az ártatlan lánykát, hogy én legyek a főhősnő :D

Szóval ja. Nem tudom, milyen lennék, ha nem olyan életem lett volna, amilyen, lehet egy picsa lennék, az a plázacica típus, bár úgy gondolom, a plázacicáktól már sokkal durvább faj kezdi átvenni az egyeduralmat...

A lényeg, hogy nem gondoltam volna a zenei előzményeim alapján, hogy valaha ilyen zenéket fogok hallgatni, önszántamból, és még szeretni is fogom. Nem vagyok külsőre egy rocker, de közelebb érzem magamhoz, mint bármi mást. Persze hallgatok néha egy-egy populáris szart is - naponta egyszer belefér -, de a média lejátszómra nem tenném rá, max. csak akkor, ha a dalszövege vagy a hangulata nagyon betalál, de általában akkor is max. egy hét, és kitörlöm.

Szóval... azt hiszem, örülök, hogy ilyen vagyok. Nem mondom, hogy nem akarnék néha, olykor, sokszor más ember, más személyiség lenni, de azt hiszem, nem vagyok olyan rossz, bár ezzel most ne tessék kiforgatni a szavaimat, hogy el vagyok szállva magamtól, mert korántsem.

Egy szó mint száz, éljenek a gitárnyűvések és az ordítások, ó, és a dobok! Most ha megkérdeznék, utóbbi került az első helyre, talán még a zongorát is másodikra küldte. Persze - vagyis sajnos? - nem tudok dobolni, csak észrevettem magamon, hogy egy ideje - hehe, pontosan tudom, mióta :P - jobban odafigyelek a zenékben a dobra, és annyira, de annyira simogatni tudja az ember fülét. ^.^ Szeretek a zenékben kis részletekre összpontosítani, és végighallani az egész számban (mármint nem az én számban, csak nem akartam még egyszer zenét írni, a tracket meg too muchnak éreztem ide) - pl. csak egy dallamot megpróbálok végighallani az egészben, vagy hogy is mondjam, szar vagyok, nemtom kifejezni magam -, de a legjobb akkor is egyben az egész; egyszerre többmindent hallasz, és többminden simogat. :D

Hát igen, ezt hívják eargasmnak. *muhaha*


vasárnap, február 19, 2012

vasárnap

utazás, öröm, kellemetlenség, összezavarodottság, szem mögötti fejfájás, nevetés, bánat, szórakozott, lökött, kutya, remény, konokság, irigy, \m/ nme radio rocks \m/ , unalom, otthon felejtett fogkefeje/fogkrém, zene, álmos, kezdődő kiábrándultság, nem akarok kiábrándulni, bőrkabát, fekete, szőke, barna, zöld, ketten egy biciklivel, móka, kacagás, napsütés, hóolvadás, buszsofőr majdnem nem adott jegyet, alma, ketchup, kefír, 23:33, érdekes álmok, türkiz, szürke, dallam, kíváncsiság, barátság, hiány, sonka

... sonka? WTF, ez nem is volt jellemző a mai napra. Azt hiszem, itt most befejezem XD

szombat, február 18, 2012

péntek, február 17, 2012

kudarc

Még egy nappal hátrányban vagyok - plusz még az a nyolc nap február elején. Nehéz visszaszokni a saját kis napi időbeosztásomhoz, mikor én magam szegtem meg.

A cím, amit választottam, eléggé kifejező, több tekintetben is. Nemcsak hogy elrontottam a kis challange-emet, mindezt a kedvenc hónapomnál, lekéstem a szoctámról is ebben a félévben, ellógtam a pénteki órát, ami tulajdonképpen hasztalan volt, emellett tisztára megbolondulok a kacifántos érzelmeimtől. 

Berry mondta nekem egyszer, hogy a lányok felveszik a pasijuk, pasijelöltjük stílusát, meg szerintem a kedvenceikét is, bár utóbbi az más, mert van, hogy a pasik is szeretnének valamilyen hírességhez, példaképhez hasonlítani... És ez az egész annyira idegesít engem, mert úgy gondolom, hogy lassan huszonegyhez közeledve már magam mögött hagytam azt a kort, hogyha dzsásztin bíber kedvence a neonkékes ciánzöld, akkor nekem is az lesz hirtelen, és minden cuccomat olyan színben veszem meg, illetve a stílusomat is hozzá igazítom.

Nem szeretem, mikor azon kapom magam, hogyha Kis Pistike szeret egy együttest, én is azt hallgatom, mert ez szimplán hülyeség. Kis Pistike nem fog szeretni engem csak azért, mert hirtelen sorra töltöm rá az mp3-asomra a zenéket, amiket hallgat, és nem is akarok megfelelni senki elvárásainak. Azt szeretném elérni földi létem során, hogy ne asszimilálódjak senkihez, meg akarom tartani - először is megtalálni és stabilizálni - a magam stílusát, nem pedig más(ok)hoz igazítani magam. Ha így nem vagyok jó mások szemében, akkor sem akarok magamra erőltetni valamit, ami nem én vagyok.

Persze mondhatná most valaki, hogy az még nem bűn, hogyha hallok egy zenét, zenekart, akkor utánanézek, mert lehet, hogy majd nagy kedvencem lesz, csak azt utálom, hogyha azért guglizok rá valamire, mert egy pasihoz köthető. Mondjuk nem tudom, most elvesztettem a fonalat a saját gondolataimban, mert fogalmam sincs, miért idegesít ez, de idegesít. Nem is tudom megfogalmazni, és a gondolataimat se tudom elkapni. Csak elsuhannak az elmémen, vagyis az átsuhannak azt hiszem, jobb szó, és nem tudom megfogni, megérteni, szavakba önteni őket, csak érzem. Egy pár tizedmásodpercre átlátom az egészet, de mire leírnám, értelmesen végiggondolnám, huss, sehol semmi. Ez még jobban idegesít, mert hogy is van az, hogy csak azt tudjuk gondolni, amit ki tudunk fejezni? Én ezt az elméletet mindig megdöntöm, vagy csak hülye vagyok, és nem értem saját magamat. Hogy lehet valaki olyan elcseszett, szerencsétlen, hogy nem érti saját magát? Nonszensz. :D

Csak már fáj a fejem mindentől, leginkább magamtól, nem tudom, mit csináljak, ami miatt még idegesebb vagyok. Napról napra elvagyogatok anélkül, hogy valami érdemlegeset csinálnék, egész nap csak a telefonon meg a gépen lógok, képeket meg videókat nézegetek, és ezt annyira cinkesnek érzem, de nem tudom abbahagyni. Vagyis erőltetem magam, hogy abbahagyjam, de akkor meg rossz kedvem van miatta.

De hiszen hülye vagyok, mert azzal, hogy interjúkat nézek, még nem lopom a napot, hiszen fejlesztem az inglisemet... Ó, én buta! Hát, persze, hogy gyakorolni kell a nyelvet. :P 

Igazság szerint nem is az zavar nagyobbrészt, hogy azt csinálom, amit,  hogy egész nap interjúkat és koncerteket akarok nézni, hanem az a gondolat, az a paranoid tudat, hogy mások látják, hogy én mit csinálok. Ez a beidegződött faszságom gyerekkorom óta megvan, nem tudom elhagyni, és kikészít. Meg vicces is, nevetséges. Nem is tudom, mi lenne a jó, ha biztosan tudnám, hogy nem vagyok egyedül a kis szokásaimmal, vagy nem, mert ha meg látom, hogy tényleg mások is tökre ugyanazt csinálják, amit én, akkor meg rohadt ideges leszek, hogy nem vagyok egyedül ezzel, nem vagyok különleges, és az a kis intimitás is megszűnik, ami közted és az adott dolog között kialakult. És mikor ez az intim buborék kipukkan, mert látod, hogy más blogján közzéteszi azokat a szavakat, amiket te is érzel, az igazán kellemetlen érzés, kiábrándító, szívszorító. Az ember bosszúvágyat is érez, amiért úgymond "ellopták" a plüssmackóját.

Hö, intimitás. Van egy blogom tumblr-en, azért csináltam, hogy angolul írjak rá, vagyis gyakoroljam az angolul írást, úgymond rá legyek kényszerítve, hogy angolul írjak, de nem is szoktam használni, most meg ezen a héten újrablogoltam pár emberke bejegyzését, és meg lettem nyilvánosan címezve azzal, hogy felettébb sokat posztolok egy konkrét dologról. Pff... akkora egy pofáncsapás volt, mert tényleg a héten kezdtem el ezt a hülye reblogolást, és akkor valaki, akinek tízezermillió posztja van, azt mondja nekem négy reblogolt bejegyzés után - a hangsúly itt azon van, hogy másét osztottam csak meg, mert tetszett, nem pedig  magam csináltam -, hogy sokat posztolok egy témában, témáról. És annyira felbaszott ez agyilag, mert nem igaz! Illetve... jó, ha elvonatkoztatok, és külső szemmel próbálom nézni a dolgokat meg magamat, akkor tényleg igaznak tűnik ez a nevetséges rágalom, de ez esetben ez azért keserű pirula, mert az az ismeretlen kis köcsög rávilágított ország-világ előtt az én kis titkomra. Fúj, mindjárt kitörlöm az egészet, de akkor meg bebizonyítom, hogy neki van igaza. Aljas rágalmazás az egész, kikérem magamnak! :D

* * *

Hölgyeim és Uraim, az élet apró kis tüskéi, amik beleakadnak az emberbe, és nagyobb jelentőséggel bírnak, mint más, valóban komoly témák. Olyan kis nyomi, nem?

csütörtök, február 16, 2012

such a beautiful thursday

Szép nap. Hazautaztam imádott kétórás csütörtöki járatommal, egyszerűen mesés volt. Annyira el voltam foglalva mindenféle nyavalyámmal az utóbbi időben, hogy el is felejtettem, mennyire szeretek én buszozni, különösen a csütörtökönként járó kis panorámás busszal. Péntekenként emeletes busz van, azt nem szerettem sose - ha alul ültem, az járt a fejemben, hogyha rám szakadna a tető, igencsak "szép" érzés lenne, ha meg fent voltam... Na jó, fent jobban szerettem lenni, onnan tudtam olykor-olykor egy-két jó fotót készíteni.

Szóval, két és fél óra tömény nyugi és relax. Nem féltem most annyira utazás közben, és ez megnyugtató volt. Hetente 6 órákat utazni, lassan már fél éve egyfolytában, kicsit már kezdett az agyamra menni. Meg az a rengeteg buszbaleset is... brr. Szeretek utazni, csak utazni, de az utóbbi hetekben ezt valahogy el is felejtettem, csak az a picinyke kis rettegés volt meg bennem, bármit csináltam, bármilyen zenét hallgattam, nem nyugtatott meg, ez a csütörtöki út viszont rendhagyóan kellemes volt. Mondhatni felüdítő. :)

És megint volt egy tökéletes momentum! Olyan szép volt, legszívesebben lefotóztam volna. Éltem át már ilyet, de ez a mostani jobb volt, azt hiszem, igen, mert az a naplemente teljesen más volt. Hideg, olyan kis melankolikus, ez meg... a tavaszt hordozta magában, az én imádott tavaszomat. Várom már, nagyon, és tudom, hogy itt van a kertek alatt. Az én Második Tavaszom... - másabb, mint az előző kettő, de éppoly csodás is. Alig várom már, hogy tornacipőt vehessek fel, bőrkabátot, hogy csicseregjenek a madarak, süssön a nap, melegítsen fel, nekem pedig a Feeling Goodot volna énekelni kedvem. (Ha jó lenne a hangom, ugyebár. :P) 

Mit énekelni? Torkom szakadtából üvölteni. Nem metálos hörgősen, hanem olyan jókedvem van, a világba kiáltom féleképpen.

De mivel énekelni nem énekelek sosem, mert tudom, hogy szörnyű hangom van, inkább magamban motyogom ritmusra a szöveget, ha úgy tetszik, a gondolataim dalolásznak... És most visszatérek a Pillanathoz.

Megint egy csodaszép látvány, megint egy csodaszép zenei aláfestéssel. Tökéletes, csodálatos. ilyenkor mindig azon szoktam gondolkodni, miközben a szememmel próbálom magamba szívni a látványt, hogy megmaradjon vén napjaimra is, hogy mennyi minden aprócska kis tényező kellett, hogy ez a tökély összeklappoljon. Hogy a megfelelő dolgot csináljam a megfelelő időben. Olyan kicsi az esélye, nem?

Kinézek az ablakon, egyre közeledünk szeretett városomhoz, a királyok városához, Nyugaton a Nap sarkát felhők csiklandozzák. Játszanak vele, hol megérintik, a Nap akkor felnevet, hol pedig hagynak neki egy szusszanásnyi kis időt, hogy lélegzethez jutva újabb nevetéssel ajándékozza meg a világot. A szememet vakítja, nem néznék máshova semmi pénzért sem. Csodálatos. Ilyenkor elmondok magamban - félateista létemre - egy halvány köszönetet a Megfoghatatlannak, hogy tudok látni. Ahogy a felhők nyaldossák a Napot, annak láthatóvá válik korong alakja a vékony felhősávon át. Meseszép. És a zene... Ruled by secrecy. Az a fülsimogató instrumentális rész, az egész 4 perc 52 másodperc, és a Napot csiklandozó felhők valami megfoghatatlan egyveleget alkotott. Erőt adott, hogy a sötétségnek vége, jön a fény, és hogy bármennyire is kilátástalannak tűnik minden, mindig túl lehet jutni rajta, és nem lenne szabad soha összetörni a saját elméd súlya alatt.

Azóta hatszázszor tört rám a mélabú mindenféle marhaság miatt, de akkor is hálás vagyok, hogy átélhettem ezt a pillanatot. Egy dolgot sajnálok csupán, illetve kettőt, hogy nem tudtam lefényképezni, de azt még inkább bánom, hogy nem tudok festeni, és emlékezetből, álomból vászonra varázsolni a léleksimogató hangulatot.


szerda, február 15, 2012

benyomások - part Two

Nem voltam annyira depis, az előző bejegyzés alapján, meg amit mondok, talán ez jön le inkább, de tényleg nem voltam/vagyok az. Csak tények - valamennyire tisztábban látott tényként kezeltem az egészet, és inkább magamon nevettem, hogy csak most jöttem rá az egészre. Na meg nem tudom, mit csináljak, de erre talán majd rájövök egyszer.

Tovább haladva az órarenden, a szerda az egy csúnya nap lesz, már el is könyveltem afféle fekete pontként, amin minden héten túl kell esni, hogy utána jól érezhesse magát az ember. És milyen jó helyen van! A hét közepe... Előtte azért aggódom, mert egyre csak közeledik, csak fenyeget, utána meg, hogy túljutok rajta, nemhogy megkönnyebbülnék, hanem azért aggódom, hogy jön a következő. A legjobb leginkább az a pár perc, amikor az adott kellemetlen pillanat végeztével elsétálsz, az olyan pici kis köztes állapot.

Szóval, első óra legalább kilenckor kezdődik, az még nem olyan vészes. Könyvtártan I. Gyűjteményszervezés. A nő, aki tartja, szimpatikus, csak az volt a halálom, hogy megint be kellett mutatkozni. Nem szeretem az ilyen szerepléseket. Míg rám kerül a sor, azon aggódom, hogy mit mondjak, próbálom összeszedni az összes dolgot, amit említhetnék, közben végig rágom magamban, hogy mire mi lehet a környezet reakciója, és akkor eldöntöm, hogy mit mondjak végül, és mit ne. És az előzőek tapasztalatán szépen kihagytam a hülyeségeimet, amiket meggondolatlanul többnyire sajnos elejtek, és csak a tömör lényeget mondtam. Nem beszéltem szerintem talán kerek egy percig, de legközelebb lemérem XD

Szóval, miután bevallottam szépen, hogy eléggé kiábrándultam a szakomból - megpróbáltam szépen ecsetelni. muszáj volt, mert felfordult volna a gyomrom, ha azt kellett volna mondanom, amit ősszel, azt a hülye, mára sablonossá vált maszlagot, hogy jajj, de jó, hogy idejöttem, blablabla. Könyvtárosként rohadtul nem látok nagy jövőt, ha ezt nagy nehezen ki is tudom mondani hányinger nélkül, az csak azért van, mert nyalok a tanárnak, és mert azért számító vagyok, és tudom, mit kell mondani, mi az, ami jobban hangzik, ami pozitív dolgokat eredményez majd nekem. Nem vagyok profi, de valamilyen szinten egy laikus manipulatív pöcs vagyok, bár messze vagyok a profiktól, de olykor akadnak sikereim, és el tudom érni, ami akarok. (Itt inkább arról van szó, hogyha akarok valamit, de csak mások által tudok szert tenni rá. Akkor mindig nyalok.)

Mert most mit fogok majd csinálni? Aktívan tevékenykedni, az olvasók, könyvtárlátogatók hülyeségeit lesni, teljesíteni nem akarom, de a négy fal között sem akarok ülni harminc-ötven évet, hogy a hülye könyvek hülye szarságait írjam le. Belegondoltam, hogy vén nyanya koromig vagy nyájaskodnom kell a hülye emberekkel, vagy egész nap könyveket katalogizálni, és a többi szar, ETO, nyavalya, és egyszerűen kedvem lett volna fejbe lőni magam. A tanárnő ugyan biztatott, hogy a kevésbé aktív személyiségeknek is akad munka a könyvtárban - a négy fal között körmölés: köszi, de nem kérek belőle -, én meg már inkább hallgattam kínomban, de kedvem lett volna felüvölteni, hogy nem b.zdmeg, én nem akarom ezt csinálni, ezt a szakot, ezt a sok marhaságot, csak azért járok be, mert fogalmam sincs ugyanakkor, hogy mit akarok, és inkább elszenvedek ebben a biztos sz.rban, minthogy otthagyjam az egyetemet, és azt hallgassam itthon, hogy miért nem megyek el dolgozni. Mert nem szép dolog, de dolgozni én nem akarok. Nem akarok csinálni semmit. A hobbiszarjaimmal elvagyok, de azok is csak célképzetek, csak pótcselekvések, semmi egyéb. Csak azért csinálom őket, mert álboldogsággal töltenek el, és valamiféle sz.r értelmet adnak az életemnek.

Tehát, az első óra egy újabb hülyeség, amivel foglalkoznom kell.

Következő: Egyetemes és magyar művelődéstörténet II. Már elfáradtam, meg nincs is nagyon mit mondanom erről. Ugyanaz az egész, mint első félévben, csak most nem 1000, hanem csak 100 évet beszélünk át. A tanár intellektuális, mindentudó típus, aki közelében totál analfabétának érzem magam - olyan aurája van, mint a volt ofőmnek, bár nem. ofőmnél ez a tanár egy kicsit gyengébb, de hasonlóak -, tudom, hogy figyelnem kéne, mert a vizsgán is épphogy átmentem, de egész órai teljesítményem az, hogy lefirkantok pár mondatott, amit éppen meghallok, de azt is csak azért hallom meg, mert a weboldal éppen tölt be. Igen, wifizek. Egész héten talán ez az óra tetszik legjobban, az egészet szétwifizem. Muhaha. Még jó, hogy van okostelefonom.

És a harmadik óra, na az aztán a halálom. Bevezetés a szociológiába szeminárium. Szociológia, szociológia, annyira utálom, annyira éreztem, hogy ez lesz, és annyira nem akartam ilyeneket csinálni, mikor gimiben mindig láttam azokat a hülye kérdőíveskedőket. És persze nekem is azt kell majd. A magyar fiatalok kulturális szokásai. Pazar. Ezt a témát kel végig nyalni, utánajárni, írni róla, kérdőivet, interjút készíteni, ppt-t, összefoglalni, kétszer-hatszor-háromszor, majd negyven ember előtt előadni a ppt-t. Szerencsére ezeket egy-egy embernek kell - vagyis, ahogy nekem lejött -, nem pedig mindenkinek mindegyiket. Szóval afféle interaktív óra, amikor a tanár csak azért van, hogy kiadja a feladatot, és csoportban kell dolgozni. Utálom! Utálom azt is, hogy nem vagyok aktív, hogy domináns személyiség azért nem vagyok, mert visszafogom magam. Utálok mindent.

Nem tudom, hogy ezen fogok-e elbukni év közben vagy a gazdaságin, vagy még ki tudja min, de érzem, hogy rohadtul izzadni fogok ebbe a szemeszterben, de még csak nem is a hőség miatt.

Egyszóval kifejezve a véleményem: F-Ú-J!

kedd, február 14, 2012

benyomások - part One

Második félév első tanítási napja - legalábbis számomra. Múlt héten hétfőn kezdődött a dolog, akkor nem voltam, mert nem mentem vissza Pé Citybe - valahogy nem volt kedvem -, aztán a hó miatt tanítási szünetet rendeltek kedd-szerdára, csütörtökön nincs órám, a péntekiről meg küldtek ímélt, hogy elmarad. Szuper. Még jó, hogy nem mentem ki a buszmegbe, mehettem volna potyán.

Szóval egy héttel tovább voltam itthon, jó is volt meg rossz is. Ezen a héten a hétfőt megint kihagytam - nehéz visszarázódni és jó kislány módjára bejárni minden egyes órára -, azért is, mert az első órám elmaradt, a másik meg... Annak a nagy részében csak játszunk, szóval nem veszítettem vele annyit. (Vagyis azért de. Csoptársam mondta, hogy ügyvédeset játszottak, és az nekem pont kapóra jött volna, mert utána kell néznem a témának egyik ötletem kapcsán. Csak az a baj, hogy játszani nem szeretek, inkább csak figyelni másokat, de erről majd később...)

És akkor a kedd. Reggel nyolckor kezdődött az előadás, sikerült kimásznom az ágyból 7 óra 9 perckor - illetve akörül -, és jelenlétemmel gazdagítottam a drága csoportot. (Kíváncsi vagyok, mikor fogok rendre elaludni megint...)

Az óra... - Írás-, könyv-, könyvtár- és sajtótörténet I. - hát olyan vegyes. Érdekesnek érdekes, csak a figyelmem kábé egy percig, ha az előadás anyagára tud irányulni. Mindig úgy van, hogy óra elején megfogadom, sőt egész idő alatt mondogatom magamban, hogy mostfigyelekvégigmostfigyelekvégig, de aztán csak azt veszem észre, hogy elkalandoztam valahova, és hogy már megint fogalmam sincs, miről beszél a tanár, és hogy lyukadtunk ki oda.
A tanárnőt, amikor először megláttam - hosszú, göndör, sötét haj, lila hajgumival összekötve, lila felső -, nem tudtam, hogy a kedvenc színemet rajta dominálva látván most örüljek vagy legyek irigy. (Régen tudtam shoppingolni, na.) Alapjában véve kedvesnek tűnik, csak az idegesített, hogy kétperceként a kisfiáról beszélt. (Most jöhetett vissza szülési szabiról vagy mi annak a neve, napok óta nem jut eszembe...)
Persze csak irigy vagyok, mert nekem nem lesz kisfiam, sötét hajú, kék szemű, akit a(z egyik) kedvenc nevemmel nevezhetek el... Tudom, hogy nem vagyok szülőtípus, és a többi, amit csak érez az ember, hogy neki azt nem szabad, nem lehet, jobb elkerülni, de akkor is fáj egy picit.

Következő óra - déltől fél háromig, Gazdasági alapismeretek. Ez aztán a f.sza kurzus... Csak tudnám, minek kell nekem ez. Szó mi szó, miközben ezen az előadáson ültem - a szadista faszi még szünetet sem akart tartani, hanem egybe a két és fél órát -, csírát vetett bennem egy érzés, ami az aznapi utolsó órámon teljesedett ki. (Dokumentumleírás, formai feltárás II.) Ott ültem az ablak mellett, próbáltam jegyzeteleni és közben felfogni, megérteni mindent, miközben a tanár azt ecsetelte, hogy mennyire nem sikerül a diákoknak a vizsga, hogy valaki több féléven keresztül csak bukdácsolt, és nem tette le, hogy pluszórát szívesen tart, és a többi. Oké, oké, nem mintha nagyon aggódnék a suli miatt, de így kezdeni az egészet, azért picit betett. Két dolog tetszett az órán, hogy a gazdasági cuccban előbukkantak angol szavak, a másik meg, hogy a fickó mikroporttal beszélt. (Ja. Azt hiszem ez a neve annak a kis doboznak, amit az ember zsebébe raknak, a másik végét meg felcsíptetik a ruhára.) Olyan kis vicces volt, mint valami tévéhülyeség lett volna.

A harmadik órám nem volt nagy szám, olyan volt kábé mint az előző félévben, csak megyünk tovább.

A gond igazság szerint nem is az órákkal van, hanem velem. Az hagyján, hogy nincs motivációm - vagyis volt ofőm mondta ezt rólam -, de nincs semmi szándékom az életben. Semmi. Miközben próbáltam megemészteni ennek az új félévnek a borzadályait, rájöttem, hogy rohadtul nincs értelme annak, hogy vagyok. Nem csinálok semmit, csak vagyok, csak sodródom a történésekkel, de nincs semmi belül. Semmi terv, cél, olyan, ami komoly lenne, ami értelmet adna annak, hogy megszülettem. Célképzetekkel áltatom magam, elvagyok a magam alkotta kis álomvilágban, és ennyi. Annyira idegesítő ez, hogy itt lézengek céltalanul, miközben olyan emberek halnak meg, akiknek vannak terveik, még élhetnének. Ez az egész egy hülyeség. Megszülettem, nincs semmi, tök lényegtelen vagyok, de könnyíteni se tudok magamon, mert ahhoz is meg kéne halni. Szívás az egész. Legalább kérdeznék meg az embert, hogy meg akar-e születni egyáltalán. Megmutatnák a lehetőségeket, hogy milyen élet vár, aztán ha nem akar szórakozni iksz éven keresztül, akkor nem szület meg, nem kínlódik, és nem is kell meghalnia, hogy megszabaduljon. Az más kérdés, hogy a halállal egyáltalán tényleg megpihenünk-e. Az egész egy nagy marhaság.

hétfő, február 13, 2012

back to the reality

Három hét tömény semmittevés után nehéz megtenni azokat a bizonyos kezdő lépéseket a hideg és unalmas valóságba, ahol mindenféle gond vár. Olyan jó volt három hétig elbarikádozni magam, szinte csak pizsamában lófráltam egész nap, zenét hallgattam, olvastam... Legújabb nyelvtanulási hóbortom, hogy interjúkat nézek (Muse interjúkat, ki gondolta volna?), ezzel pedig egyszerre szórakozom (mert rohadt vicces, főleg Matt & Dom) és gyakorlom az angolt is (remélhetőleg. bár tény, hogy azért egyre több mindent értek meg hallás után *örül és tapsikol*)

Szóval ja. Vissza szépen a suliba, ki kell húznom a fejem a homokból, és ez kicsit megrázó.

Mellesleg nem értem az anyákat. Ha rossz a kedvem, az a baj, ha egész nap szétröhögöm a fejem (btw az interjúk nézése közben), akkor meg az a baj, hogy két hete nem csinálok mást, csak a fotelban gubbasztok pizsamában és röhögök. Most akkor ezek szerint tök mindegy mit csinálok, nem jó, nem? Vagy én ezt nem értem.
Alapjában pesszimista vagyok, de nem is akarok egy sötét személyiség lenni, aki csak lerohasztja maga körül a világot, szeretem megnevettetni az embereket, és néha nem is olyan nehéz optimistáskodni egy picit. De. Mindig letöri a lelkesedésem, hogyha éppen félig telinek látom a poharat, és akkor meg az a baj, hogy jó kedvem van. Mellesleg nem is szeretem, amikor jó kedvem van, mert annyira széjjelgondolkodom meg töprengem magam, hogy nem telik bele két perc miután tudatosítottam magamban, hogy na most tényleg fíling gúd van, utána tuti találok valamit, ami miatt elbaszom a saját heppifejemet depifejjé. Zavaró. Nem tartom magam egy csodálatos embernek, de néha azt kívánom, ne töprengnék annyit, amennyit, mert azzal csak elrontok mindent. (*random jegyzet: deja vu-m van. volt. utálom, mert csak egy röpke pillanat az egész, és utána hiába gondolok vissza, hiába próbálom megfejteni, mi volt az, csak megfájdul a fejem, de nem tudok semmit...)

Hát ja. Vissza a suliba. Semmi interjú (most a szupergyors kolisnettel letöltöttem megint vagy 81-et... a gépem megint üres helyért kiállt), semmi lompecolás, korán kelni - fúj. Hiányzik az a három hét. Egy burokban voltam, egy meleg álomvilágban, ahová nem ért el a csúnya nagy ríl lájf, és olyan pazar volt. Struccpolitika - nem szép, de megnyugtató. Vagyis pár kellemes perc erejéig megnyugtató és megóvó, aztán meg jön megint minden kellemetlen, és a buborékpukkanás meg mindig fáj. De! Lassan március lesz, egy hónap múlva vastag leszek mint állat, igenis optimistaként megpróbálom bevonzani a pozitív energiákat, és marad még abból a limitált kiadású könyvből, amit kinéztem magamnak. (deúgyistudomhogyazleszhogymireleszrápénzemmárnemlehetmegrendelni.nemakarjavalakimegrendelninekemcsakhogynefogyjonel?kifizetemjövőhónapbanbecsszóóóóóó)

Hisztérikus kitörésemet olvashatták. Persze nekem is egy méregdrága könyv kellene, mikor még alapvetőbb dolgokra is nehezen jut otthon. Na majd ez a vágyam is lecsendesül és elveszik szépen, oda a többi kielégítetlen közé.

vasárnap, február 12, 2012

be the one

"Egy igazi nő nem féltékeny, hanem féltő. Nem kételkedik, hanem magabiztos. Tud érinteni és tudja értékelni az érintést. Egy igazi nő vár, nem elvár. A szemével, a mosolyával, az egyéniségével hódít. Egy igazi nőben van tartás. Egy igazi nő a férfi számára nem probléma, hanem megoldás mindenre!"

~ Úgy fél órája olvastam ezt az idézetet, és elgondolkodtatott. Pofán vágott a felismerés szele, hogy én sose leszek ilyen. Pedig tetszik a gondolat, ahogy olyan kis "szupernek" elképzelem magam. Persze sose fogom tudni gyakorlatban alkalmazni, hogy ne képzelegjek, inkább cselekedjek -- a hülye elvárásaim is csak a plafont verik, én meg sorba pofára esem, mert mindig többet várok el mindentől és mindenkitől, mint ami. Romantikus szentimentalista naív barom - ez lennék én, plusz még amit inkább megtartok magamnak :P

szombat, február 11, 2012

péntek, február 10, 2012

Patience? What the fuck!

Körülbelül egy-másfél hete olvasok egy slash ficet. Rohadtjó egyébként, de most nem ez a lényeg. Hanem az, amit a történet alkotója írt az egyik fejezet elejére. Kábé arról szólt, hogy az adott részt, amit közzétett, egy évvel korábban írta meg, és alig várta, hogy végre feltölthesse.
Ez eléggé gondolkodóba ejtett, mert vagy hatvan történetem hever itt-ott, mindegyikbe csak beleszagolok, és. Ha elkap az a bizonyos érzés, szeretek írni. Szeretem visszaolvasni, és szeretem, mikor tetszik, amit olvasok, az érzést, amikor még olvasnám tovább. A bökkenő az, amikor hiába van meg a kerek sztori a fejedben, de megakadsz és nem tudod leírni. Nem tudsz továbbhaladni. Vagy leírás közben átalakul az egész. Nem úgy írod le, ahogy előzőleg elképzelted, írás közben kitalálsz valami mást.
Ilyen esetben rendszerint elgondolkodom, hogy most melyik lenne a jobb? Ha hagynám úgy, ahogy írás közben "elkallódtam", vagy írjam át úgy, ahogy előzőleg terveztem? (Megjegyzem, hogy átírni utálok...) És ilyenkor magamat meg nem hazudtolva sosem tudok dönteni, és inkább félre rakom az egészet.

Egy évvel a közzététel előtt megírt fejezet... - csak várta, mikor illesztheti be a történetbe, mikor jön el annak a fejezetnek a valódi ideje. Húzós, nem? Kemény dolog. Mikor elkezdek írni valamit, eluralkodik rajtam az izgatottság, az írás, az alkotás öröme, boldogsága, izgatottsága, és a közzététel és a visszajelzések - lehetőleg pozitív kritikák - iránti vágy. Mikor elkezdek valamit, szeretem írni, de alig várom, hogy megmutathassam, hogy tetsszen valakinek, ne csak én leljem benne örömöm. De ez itt a baj. Attól, hogy nekem tetszik, nem biztos, hogy másoknak is tetszeni fog. Végül is mondták már egy általam 'fuck yeah!'-nek titulált firkálmányomra, hogy... beteg vagy őrült? Pontosan már nem emlékszem. Eléggé... kényelmetlen volt olvasni azt a visszajelzést, de hát ki szereti a nem pozitív véleményt? Senki. Építő jellegű jöhet? Hülyeség. Legszívesebben kinyírnám azokat, akik belém kötnek.

Szóval közzétenni? Meredek, veszélyes, félelmetes. Nem szeretem azt az idegállapotot, mikor felbaszom magam egy nemtetsző véleményen vagy amikor tudom, hogy jó, de nem írnak rá semmit, nem nyalnak körül, így hát inkább megtartom magamnak, azt hiszem. És ha már megtartom magamnak, leírni sincs úgymond "értelme", hiszen fejben tudom "nézegetni", amikor csak kedvem van, nem vagyok fényhez kötve, csak ráhangolom magam, és benne vagyok a történetemben, tudom az egészet, és ez jó. Egész életemben ezt csináltam. Fejben játszottam történetekkel, vagy több százzal, közülük csak párat írtam le, de az írásba rendszerint beleütközöm. Vagyis, nincs értelme leírni. Elvagyok magammal, és ez jó. Azt hiszem.

Semmi tervem nincs, tök... semleges vagyok, vagy mi. Egy szórakozásom van jelenleg, de azt a paranoiám miatt nem tudom a nap huszonnégy órájában űzni, ami miatt méginkább afféle tiltott gyümölcsként élem meg, és most elvagyok ebben a kábulatban.

Volt valami Aladár-mániám korábban. Ma már nyoma sincs. Most olyan kilencven fokot fordult bennem valami, 180-at vagy 270-et, és kicsit még el vagyok szédülve ettől a változástól. Fura. Bizarr. Folyton eszembe jut, hogy mit produkálok még a jövőben, és elég jó fantáziám van, de olykor mégis sikerül meglepni magam. Például most is.

Jövő héten, vagyis vasárnap, két nap múlva vissza kell mennem Pé Citybe. Nem akarok. Az a hülye suli is... Nem akarok csinálni semmit. Szeretnék valami semleges cucc lenni, mondjuk vízcsepp a tengerben, felhőmolekula, foton vagy valami. Bármi, amiként nem kell emberi hülyeségekkel foglalkozni, mint tanulás, munka, pénz, anyagiak, gondok, érzelmek. Better not to be born. Szar az angolom. De imádom azt a nyelvet.

csütörtök, február 09, 2012

február

Február van. Rühellem, imádom. Egy évfordulós hónap, az évforduló pedig a kettes számot viseli idén. Szép. Szép. Csak az a rohadt vé betűs undormány nap ne lenne. Mindenhol csak piros kis szerelmetes cuccokat látni, így lepd meg a párod, úgy lepd meg a párod. Hülyeség az egész. Kézenfogva, egymáson lógva mászkálnak ezek az idióták fel-alá, halmozzák azt a rengeteg sok felhajtást, így szeretlek, úgy szeretlek, jaj, meghalok nélküled, aztán iksz idő múlva másért van oda mindegyik. Szerelem? Hülyeség az egész, nem létezik. Érzelmek, kémiai folyamatok, marhaság nagy kalap szar, de love is forever nem létezik.
Az emberkék összeütköznek, egymásba esnek, felcsinálják egymást, aztán ha jön egy új kis emberke, akiért lángra lobbannak, hagyják a kölyköket, jön a válás, és megint love is forever van - egy másik emberrel. Méghogy a szerelem örök, micsoda nevetség! Örök hűség, házasság, értelmetlen hülyeség az egész. Ma téged szeretlek, holnap már a Gézut, Bélát, Istvánt, Barnabást. Ma nem tetszik az Adorján, leszarom magasról az Adorjánt, mert én a Xavért lávolom, Adorjánka best friendjét, aztán fordul a világ, és holnap már Xavérkát szarom le, nem hoz lázba, hanem a best friendje, az Adorjánka. Ki érti ezt? Kinek kell ez? Minek van erre a szükség, mi az értelme?
A szerelem hülyeség. Ahogy az ember érzelmei is. Mindenféle szarság, összegubancolódva, felfordulva, kifordulva, összeállva, elárasztanak, hogy már belebetegszel, aztán meg eltűnnek a francba, és helyette az újabb szarság.
Pesszimista vagyok, ha valakinek nem tetszik, ne olvasson. Ilyen vagyok, nekem a pohár félig üres, és nem változtatok magamon senki kedvéért. Nem fogok xyz-t hallgatni, csakmert Izidor azt szereti. Elegem van az érzelmekből meg a férfiakból, meg úgy mindenből. 
Az a jó, hogy a héten nincs suli az idő miatt. Legalább ez a buzi hideg meg a hó is jó valamire.

*Nyolc nap kimaradt. Majd ha lesz kedvem bebiggyesztek valamit, elvileg úgyis be lehet állítani a bejegyzések közzétételi idejét. De nem igazán érdekel. Tök mindegy, mit csinálok, igazság szerint már írni sincs kedvem. Elkezdek egy történetet egy érzelem miatt, megakadok benne, vagymert suli, egyéb miatt nem tudom írni, aztán mire tudnám, már nem is érzem azt, ami arra késztetett, hogy elkezdjem azt a történetet. Sőt, olvasni se bírom már. Az érzelmek hülyék, irányítanak, félre vezetnek minket. Szarnak vannak. Szeretném mentesíteni magam alóluk. Engem ne befolyásoljanak ilyen hülyeségek egész életemben.