My reality in a fake world

Nem tagadom, elfogult vagyok azzal, akit/amit szeretek, de próbálok elvonatkoztatni is azért, több nézőpontból látni dolgokat, és rohadtul tud irritálni, amikor nem látok mást, csak idióta emberkéket, ahogy meggondolatlanul dobálóznak az át nem gondolt véleményükkel.

Szeretem Japánt, a mangákat, animéket, és rohadtul fel tudom húzni magam, mikor azt látom, hogy rinyálós picsák rinyálnak jobbra-balra, hogy "Fúj, ez az erőszakos japán mese (egyrészt legalább a pontos nevét tudnák...) tönkreteszi a gyerekkorunkat, mert hogy ez és ez és ez..."

Kérem én, tud még itt valaki gondolkodni, teszem hozzá most nagyképűen, rajtam kívül??? Oké, az anime nem egy Micimackó jellegű alkotás, de kérem én kedves emberkék, a Tom és Jerry most miben jobb? Össze-vissza püfölik, ütik-verik, robbantják és csonkítják magukat benne, Jerry is mindig kicseszik Tommal, és lám, pár képkockával később semmi baja, felrobban a ház, elköltözik a macska pár karcolással, a következő részben meg kezdődik elölről az egész. Most legyek én az, aki túlkomplikál mindent, de ha nagyon bele akarok kötni, ebbe is lehet, sőt. Ha nekem gyerekem lenne, én tuti nem engedném neki nézni, mert ennyi erővel most gondolhatná azt, hogy "Jé, láttam egy egeret, a macskánk biztos bántani akarja, segítek neki, felrobbantom én a házat." Vagy jó, ne legyek ennyire drasztikus, de mi jön le még ebből az egészből? Üssük-verjük egymást, úgysem lesz semmi komolyabb bajunk...

A másik, Szilveszter és Csőrike, illetve a Kengyelfutó gyalogkakukk. Na azok is kiverik nálam a biztosítékot. De nem, ezek viccesek, ezek nincsenek személyiségromboló hatással a gyerekre, csak mert burkoltan van az egész tálalva. Na meg igen, amit a nyugaton csinálnak, az szent. De persze az animékbe bele kell ám kötni, csak mert az keleti és nem nyugati termék... Röhej az egész.

Az egyik anyai ági rokonom valószínűleg meg fog halni. Nem tudom, hogy most természetes-e, hogy nem érzek semmit, vagy szégyellnem kéne magam emiatt. De! Ha mások tudnák róla azt, amit én tudok, akkor nem hiszem, hogy elítélnének, bár ki tudja. Megbocsátás, újrakezdés és egyebek. Nem tudok sokáig haragot tartani, de vannak dolgok, amik felett én nem tudok, és szerintem nem is kellene szemet hunyni. Egy szülő dolga az én megítélésem szerint végső soron az, hogy jólétet biztosítson az utódainak, nem pedig az, hogy csak kihasználja és tönkretegye őket. Az az ember az utóbbi kategóriába sorolható, én pedig bármiféle isteni vagy mi tudom én milyen büntetést kapjak is ezért, egyszerűen nem vagyok képes sajnálni.

Azért belátom, hogy könnyű másokat bírálni, másokat kiemelni és bűnösnek kikiáltani, miközben mi szép csendben behúzzuk a nyakunkat, hogy mi nem, mi soha. Kíváncsi vagyok, én életem végén milyen osztályzatot kapnék majd az itteni szereplésemre, és hogy hogyan értékelnének azok, akik ismertek. Kívánnák-e nekem a halált vagy még marasztalnának.

Ma vagy három körül másztam ki az ágyból. Sikeresen a semmittevésnek áldoztam ezt a napot is. Mostanában egyre jobban adom át magam a pesszimizmusnak, a kétségbeesésnek meg minden negatív nyavalyának, amiknek nem kellene itt lennie bennem, lévén, hogy elvileg már tavasz van.

Kiábrándulok mindenből: a szakmámból, a suliból, önmagamból. Többféle személyiséget alkotok magamnak, bár inkább csak neveket, a saját nevemet utálom, a kitaláltakat mindig megunom, már az itteni blogos nevemet is rühellem, és manapság egy másikat használok, de ha megkérdeznék a nevem, hogy hogy hívnak, ki vagyok, nem igazán tudom, mint mondanék.

Két éve eldöntöttem az írós nevemet, de már nem érzem magaménak azt a nevet. Fogalmam sincs, miért nem vagyok elégedett a sajátommal, de választani se tudok egyet, ami megfelelő, amire azt mondom, hogy én vagyok, és ezt használnám a hátra lévő életemben. 

Ma megint csináltam egy új twittert az álfacebookom mellé. Jó érzés, mintha másvalaki lennék, de mégsem, mert ha eszembe jut valami, amit kirakhatnék ezekre az oldalakra, nem tudom, hogy melyik alteregómként tegyem. Szerintem ez is csak egy pótcselekvés, mert annyira unatkozom - holott hétfőre még mindig meg kell írnom a nyolc oldalas beadandót; nagyon ,,örülök'' neki, főleg, hogy szart se tudok írni mostanában -, mert annyira nem tudok mit kezdeni magammal meg az életemmel úgy általában. Csak vagyok, sóhajtozom, álmodozom, zenét hallgatok, és kész.

Tegnap eszembe jutott, mit csináltam, amikor komolyabban el kezdtem foglalkozni egy bizonyos együttessel: egész nap feküdtem az ágyban, nem ettem, nem ittam, csak a számaikat hallgattam. És ez most elgondolkodtatott, hogy jó volt-e ez így? ez az egész két év... Mert tulajdonképpen akkor lehet, hogy azért is fogytam le annyit, mert inkább zenét hallgattam, minthogy felkeljek és csináljak magamnak ennivalót. És ez nem jó! Hogy mindig minden alkalmat megragadok, hogy bedughassam a fülesemet, kizárom magam a közösségből, nem eszek, nem csinálok semmit, csak zenét hallgatok... És ez szerintem nem jó. Vagy velem van a baj, vagy azzal a zene-dologgal. Kicsit már olyan önpusztító-jellegűnek tűnik az egész, ahogy így visszagondolok, és hiába szépítem, mert nem akarom arra fogni a bajomat, amit szeretek, de ha egy hobbi - ja, nevezzük hobbinak - az egészséged , önmagad rovására, károsítására megy, az már szerintem régen nem jó. Csak olyan ez is, mint a drog, a cigaretta, az alkohol, és egyéb függőségek: ha rákaptál, még ha tudod mélyen magadban, hogy ez csak árt neked, nem tudsz leszokni róla. Fáj már a gondolata is, hogy abbahagyd. 

Pedig valamit muszáj lesz csinálnom, mert már az egy mérettel kisebb farmerem is csak lóg rajtam, nadrágot venni értelme sincs, mert egyszerűen nincs rám való, olyan vagyok, mint egy piszkafa, és már utálok létezni. Hiába érzem, hogy ég a gyomrom, meg hallom, hogy korog, egyszerűen nem érzem, hogy éhes vagyok, ha kajára gondolok, rosszul vagyok, és egy falat nem megy le a torkomon. És basszus, már az összes melltartóm nagy rám, azok is csak lötyögnek rajtam, ami azért eléggé felbasz, mert nem vettem sose nagyobb méretet, hogy aztán kitömhessem zoknival.

A fenébe is, nem jó már rám szinte semmi! Ha meg ezek után mindig csak egyre kisebb méretet veszek, azt azért nem akarom, mert ha meg elkezdenék csodamódra valahogy visszahízni, akkor meg azokat nem tudnám már használni, és ha veszek egy jólkinéző ruhát, nem szívesen adnám oda másnak vagy dobnám ki, csakmert nem tudom már hordani. 

Ez az egész egy nagy szar. Egyre inkább sötétebben látok már mindent, pedig a fene egye meg, tavasz van!

Utólagos bejegyzés:

- szakmai gyakorlat: könyvtárlátogatás=dögunalom. Kezdek egyre jobban rettegni a szakmámtól, mert könyvtárosnak lenni=még inkább dögunalom. Kár, hogy nem tudom, mit akarok kezdeni magammal meg a jelentéktelen kis életemmel.

- Nőnap, de olyan, mintha nem is lett volna az. Egy csoporttársam (fiú, egyszóval jellemezve az illetőt: visszataszító) azt se tudta, hogy milyen nap van, nem köszöntött fel senki. Jó, nem mintha annyira elvárnék egy gyémánt ékszerszettet vagy nercbundát, csak rosszul esett nézni, ahogy mindenki egy szál tulipánnal mászkál, a szerelmes lovagok is adnak valamit a hölgyeiknek, én meg megszokott magányomban álldogálok a hatalmas világban egy porszemként egyedül...

- Utazás haza az én kedvenc csütörtöki kétórási buszommal. Bár azt hittem, sosem indulunk el, mert ahogy egy busz ment el a miénk mellett, megkarcolta a baloldali tükrét. A sofőr eléggé mérges volt, bár nem veszekedett a másikkal.

- Hazaérve pár órát szerencsétlenkedtem, aztán beestem az ágyamba és elaludtam, éjjel ébredtem fel három óra harmincvalahány perckor, magamra aggattam a pizsamámat, és valahogy vissza tudtam aludni. Mostanában egyre többet fáj a fejem/szemem, mert nem hordom a szemüveget. Na meg a kijelzőktől, már az okostelefonom fénye is bassza a szemem. Minden bassza már a szememet. De akkor sem fogom hordani azt a hülye szemüveget. Utálom és kész. Nem érdekel, hogyha azt mondják, hogy nem áll rosszul. Úgyis tudom, hogy csak azért mondják, hogy mondjanak valamit. Majd ha lesz rá pénzem - nem most -, veszek kontaktlencsét vagy megoperáltatom magam, és kérek mondjuk barna szemeket. Azokon úgyis jobban mutat a lila szemhéjfesték, mint a kéken.

Utólagos bejegyzés:

- elég szép nap volt, első két órámat átaludtam a pihe-puha ágyikómban, a harmadikra épphogy beestem, de az is csak 20 percig tartott, mert a csoport fele nem készítette el a házit. Nem volt végül olyan rémes az a csoportmunkás óra, amitől annyira rettegtem, de ki tudja, mi jön még ezután...

... avagy mikor a szárnyalni vágyó lelket gúsba köti a kegyetlen valóság, na meg a kötelesség.

Napok óta rajzolni szeretnék, de mikor időm lenne rá, nem merek, mert félek, hogy beigazolódna a gyanúm, miszerint már nem tudok rajzolni; amikor meg rám jön a rajzolhatnék és az alkothatnék úgy általában, akkor meg idő hiányában is vagyok, meg lenne más tenni valóm is. Franc.

Ó, és a harmadik: pár napja el akarok megint kezdeni naplót írni, de a(z elvileg) napi blogbejegyzések mellett ez nehéz, mert kétszer leírni ugyanazt nem szeretem - elmondani se -, és az igaz, hogy a naplómba több mindent írnék le, olyan dolgokat, amiket itt a nyilvánosság előtt nem lehet, de akkor meg annyira érzem, hogy kiürülnék lelkileg, miután kiadtam magamból ezeket, hogy ide már lehet nem tudnék biggyeszteni semmit, és azt meg nem akarom, hogy ezt a hónapot is úgy elszúrjam, mint a februárt...

Mondjuk van még egy novellám, amit csak be kéne gépelnem és tehetném is közzé, de nincs kedvem, mert úgy érzem, nem is lett olyan jó. Hülye happy end lett, pedig nem azt akartam először. Vagyis heppiend lett volna, csak nem olyan felhőtlen, de sajnáltam kárt tenni a szereplőmben. Nem szeretem ezt az ,,istent játszok''-dolgot, mikor írok, mert nagyon gonosz dolgokat is tudnék én művelni szegény szereplőkkel, de valami mindig visszatart. Állelkiismeret, álvalami. Pedig olyan egy szadista-mazochista állat vagyok legbelül, csak ott van a túlérzékeny szentimentalizmusom is, ami érdekes párost alkot, és fogalmam sincs, hogy fér meg egymás mellett a kettő... 

Meg fogom valaha érteni magam egyáltalán?

A mai napon egy hatalmas nagy lépésre szántam el magam: addig-addig hajtott a vérem, hogy megnéztem egy Kate Hudson filmet. (Ez azért érdekes, mert... vegyes érzelmeim vannak a nővel kapcsolatban.) 

Tulajdonképpen mindenre fel voltam készülve; hogy jó lesz, avagy sem, és azt is tudtam, hogyha megnézem, valamilyen szinten tetszeni fog. Persze lehet, csak azért, mert Hudson fejét kékre festették Anne Hathaway jóvoltából... xD *gonosz*

A keserű pirulát félre téve, nem volt rossz a film, mondjuk annyira szenzációs sem, és magam sem értem, miért akarnám megnézni még egyszer... egy párszor. Lehet azért, mert akkor tulajdonképpen mégis tetszett ??? Na mindegy. (Ám valamikor tuti meg fogom még nézni, mert szinkronosan láttam elsőre, és mániám az eredeti hang... )

Rövid tartalmat meg egyebeket most nincs kedvem írni, pár szóban (naja, mintha tudnék pár szóban összefoglalni valamit...) elég talán annyi, hogy van két nagggggyon jó barátnő, Liv (Hudson) és Emma (Hathaway), akik megfogadják gyerekként, hogy júniusi esküvőt fognak tartani a nem tudom mi a neve csúcsszuper plázában..., hotelben..., pláza hotelben... nem emlékszem, hol... 

Felnőve a fogaldalmuk, és egyben álmuk, beteljesüléséhez közeledve azonban a nagy barátság veszni látszik, mikor kiderül, hogy egy ügyefogyott asszisztens miatt ugyanarra a napra tették az esküvőjüket. (Ja, mert hát igen: a puccos helyszínre időben be kell ám jelentkezni.) És hogy ez miért baj? Nem tudom, a filmben végig ezen agyaltam, hogy minek kellett így felfújni az egészet, eldobni egy tizenakármennyi éves barátságot, csak mert egy napra írták be őket. Ha annyira össze vannak nőve, szerintem tarthattak volna speciel dupla esküvőt is, de nem, szépen hajba kellett kapni, amit én sosem fogok megérteni, hogy miért kellett, de végső soron ez hozta azt a sok vicces - vagy inkább sablonos és kiszámítható? - jelenetet, amin bármennyire is akartam elfojtani, de jókat derültem azért.

Az is igaz azonban, hogy naponta nem bírnám elviselni ezt a könnyed amcsifilmes műfajt: romantika, poénok, nők a hülye kis problémájukkal... Üditő agyzsibbasztó másfél óra volt, de az is lehet, hogy azért, mert ritkán nézek ilyeneket, és pont belefért még ez az adag, sőt elég lesz egész évre.

De kezdek átcsapni negatívba, és ez azért nem fair, mert a hangulattal, amit némely szavam áraszt ellentétben igenis bírtam a filmet, még ha egyéb egyéni szoc. problémáim miatt is nem szívesen ismerem ezt be. Bár Kate-hez szerintem nem illik a frufrus fej - nekem száz, hogy jobban áll, ezt ki merem jelenteni tűnjek bármilyen egoistának -, de a karaktert jól hozta, egye fene, még kicsit szimpatikus is volt. Anne-ben picit viszont csalódtam. Nem azért, mert hogy rosszul játszott volna, csak ahhoz képest, milyen szép egy nő, nekem kicsit úgy tűnt, hogy nincs ez annyira kihangsúlyozva ebben a filmben, ami lehetett a karakter jelleme miatt is... 

Szó mi szó, engem megfogott. Kiszámítható, gagyi amcsi film, ,,poénáradat'' (azért idézőjelben, mert attól függ, kinek milyen poén jön be), láv, barátság... Ó, és heppi end! Majdnem elfelejtettem a legfontosabbat, a nélkülözhetetlent. 

Azért nem szeretem az ilyen filmeket, mert ha van is bennük egy picike válság meg krízis, minden rendbe jön, minden szép, és tökéletes, és jó, a főszereplő haja tökély - még futás közben is -, bőre makulátlan... , és minden egyéb rohadt dolog, ami a való életben nem mondom, hogy nincs meg, de az biztos, hogy nem ilyen nagy adagban fordul elő.

Újabb egypercesnek szánt fél órán keresztül írt sebtében összedobott bejegyzés.

Eddig is tudtam, hogy elálmosodom a melegtől - tulajdonképpen csak fűtőtestek közelében pilledek el -, de sosem értettem, hogy akkor a nyarat miért nem alszom végig? Vagy most, hogy erre ráébredtem, végig fogom? Érdekes.

Nem szeretem tulajdonképpen, mikor rájövök egy dologra velemmel kapcsolatban - egy éve volt lassan az utsó magyarom, angolom, mindenem, leérettségiztem, egyetemista vagyok (elvileg), de tök hülyének érzem magam, és basszus, vissza akarok menni a gimimbe! -, mert akkor, ha megesett kétszer, háromszor, már azt hiszem, hogy ez törvényszerű, és tulajdonképpen úgy állok hozzá onnantól kezdve, hogy ez nem természetes/magától értetődő/automatikus nekem, hanem mostmár mindig így KELL csinálnom.
Remélem, valahogy érzékelhető, amit ki próbálok fejezni. Mióta remeteként élek, és elvágtam magam a külvilágtól, még hülyébbnek érzem magam; csak a családdal, a buszsofőrrel meg a bolti eladókkal kommunikáltam élőben az utóbbi másfél hétben, és mivel alapjáraton szeretem elszeparálni magam a többiektől, még inkább kívülállónak érzem magam, annak ellenére, hogy fizikailag meg sehogy sem élek remete módon.

Nagy gondolatok, nagy ráébredések, megvilágosodások keringenek valahol a fejemben, le szeretném írni őket, a világ elé tárni, és elismerést kapni, hogy 'Na, ez nem semmi, ez igen, ez nem ír hülyeségeket', de ehelyett amint hozzá fogok a gépeléshez, csak rizsázok, rizsázok, de nem tudok semmi értelmeset visszaadni. Ami lehet azért is, mert már alapból nem értelmesek a kis ,,nagy'' gondolmányaim... 

- kézzel írni? Túl lusta vagyok, meg van az a hülye paranoia-fóbiám, vagyis agybetegségem, hogy... (Na, ez hosszú lesz.)
Szóval, kiskorom óta - nem tudom napra pontosan visszavezetni, nem voltam már nagyon kicsi, de nem is tegnap vagy tegnapelőtt volt -, van az a hülye, és igenis tudom, hogy nevetséges beidegződésem, hogy meg vagyok figyelve. Nem olyan kémes dologra gondolok, hogy valamilyen hű-de-fontos személyiség lennék, akit állandóan vizsgálgatnak - vagy talán de, mert elég szívesen gondolok magamra egy hű-de-fontos világmegváltóként *glória a feje felett* -, hanem csak olyan nyomi érzés, hogy mások látják, amit csinálok, akár egy hírességet lesek és nyáladzok, akár írok valamit, ők látják, és kinevetnek. (Kérdés, hogy kik azok az ők/mások?)
És a hangsúly itt azon van, hogy látják, milyen nyomiságokat csinálok nap mint nap, és kinevetnek. És olyan hülyeség meg fura, de akkor sem tudom kiverni a fejemből, és ezért is nem szeretek bizonyos neveket leírni, mert akkor is az a nyomiság van a fejemben, hogy akinek a nevét leírom, kimondom, gondolok rá, az tudja, hogy ÉN gondolok rá, írom le, mondom ki, és tudja, hogy milyen nyomi vagyok, és kinevet, kigúnyol, egyebek. És annyira abszurd ez az egész, annyira utálom, ezért nem szeretek írni hírességekről, illetve nyáladzani  sem rájuk. Nincsenek poszterek sem a falaimon, csak elvétve volt pár hónap erejéig egy-kettő még anno nagyon régen, mert... az is zavar. Arra is van egy fóbiám, mert. Vannak azok a nagyon élethűnek tűnő fotók, amikor nézed, nézed, és süllyedsz le a székről, mert szinte elpirulsz azoktól a szemektől, attól a sugárzó valamitől, és úgy érzed, hogy visszabámulnak rád... Na, én minden egyes fotónál így érzek. Hogy látnak, és megint csak nevetséges vagyok. De tulajdonképpen tök mindegy, mit csinálok, így is-úgyis nevetséges vagyok. xD

És eme hosszú kitérő után végre rátérhetek a lényegre: ezért a begyöpösödött hülyeségem miatt nem merem leírni a gondolataimat. Nem naplóba, sehova. Olyan gondolatokat, amiket te tudsz magadban, tisztában vagy velük a lelked mélyén, de nem szívesen mondanád ki hangosan még magad előtt sem, másnak sem, de hogy ne őrülj meg, hogy kiadd magadból, hogy ezáltal feloldódjon benned a görcs, a fóbia, a frusztráció, fogod magad, és leírod. Őszintén. - Ez az, ami hiányzik, amire szükségem van, ami után bizseregnek az ujjaim, de valami mégis visszatart, akadályoz, hogy nincs értelme, felesleges, és az a buta tévképzet, hogy elég, ha fejben végig tudom gondolni egyszer, aztán meg elfelejtem.

Voltak naplóim - elégettem őket, és a mai napig rohadtul hiányoznak. Egyszerű dolog, másnak talán biztosan semmiségnek tűnik, de nekem nem volt az. Én csináltam üres lapokból, a szabadidőmből szenteltem neki - nem is áldoztam, szenteltem, mert szerettem csinálni! A leginkább az hiányzik, hogy nincsenek meg, csak az emlékezetemben (igen, a pocsék, feledékeny, lyukas memóriámban), nem tudom visszaolvasni őket, röhögni a régi hülyeségeken, amik akkoriban mégis annyira rá tudták nyomni a hangulatomra a bélyeget, nem tudok gyönyörködni azokban a szép rajzokban, amikkel díszítettem.
Ó, az én kis ,,hagyományaim''...! Ha most be tudnék szkennelni párat, talán lenne még valaki, akinek tetszene, akit arra ösztönözne, hogy ő is kipróbálja. De nincsen semmi. A múltban ragadok folyton, a jelent végigálmodozom, a jövő? Lehet egy ilyen bumburnyáknak valamilyen jövője? Nem tudom, csak sorban elgondolkodom, és mindig oda jutok, hogy zéró, nulla, nichts, semmi. Nincs már értelme semminek. S mindezt miért? Egy baklövés miatt! Egy túlidealizált vágykép, egy nem létező bálvány miatt! Hol van az a halálos érzés most már? Hol van az a szívet tépő fájdalom, a kiirthatatlan, elpusztíthatatlan, elfojthatatlan remény, hogy a karjaiban fog tartani? Engem. Hát megmondom: SEHOL! Elmúlt, elveszett, jelentéktelenné vált, mint a többi. Pedig mennyire tüntettem, mennyire nagyzoltam, hogy 'Nem, ez más, ez valódi lesz. Én leszek majd a szerencsés, míg a többié csak múló ábránd.' Az én ábrándom múlt el egyedül, a többieké kitartóbb. Hűségesebb. Vagy csak naivabb. 

És ami a leginkább bosszant, hogy hagyján, hogy egy ilyen semmi miatt dobtam el a lényem egy fontos részét, hagyján, hogy felesleges volt a nagy hiszti, mert elmúlt a mindent elsöprő hatalmas nagy érzelem, de hogy ,,átpártoljak'' a szomszédba, szomszédhoz, szomszédra, és megint elkövessem ugyanazt a baklövést, az már egyenes dühít! Hogy ekkora egy nyomorék vagyok, hogy nem tudok enélkül a vonzalom nélkül létezni, mindig kell nekem valami szar. Ilyenkor nem szeretek én én lenni, szeretnék valaki más, normálisabb lenni. Aki megvan enélkül a dolog nélkül, soha még csak nem is gondol rá. Olyan, aki nem hülye, aki nem él illúziókban, álomvilágban, aki nem egy gebe, hanem a korához illően viselkedik/néz ki. Aki ambiciózus, vannak tervei, még ha a realitásuk csekély, akkor is eléri őket, mert kitartóan küzd, odateszi magát, és sikert sikerre halmoz. Kedves, vicces, bájos. Karizmatikus. Nem egy ilyen befordult antiszociális pöcs, aki nemhogy beszélni, már rajzolni, írni sem tud.

(Váltott a hátterem. Pechemre pont képes, olyan képes, és majd nagyon jó lesz, ha bezárok minden programot, és három szempártól érzem azt a bíráló, lenéző tekintetet, hogy legszívesebben elsüllyednék. Szerintem ez valami önértékelési probléma lehet, mivel nem vagyok valami nagy véleménnyel magamról, és ezért már kivetítem a fényképek szereplőire is, hogy ők is annyira lenéznek, mint én magamat. Kéne nekem az a pszichológus, kár, hogy nem beszélek olaszul meg/vagy angolul. Mert ugye a magyar pszichológus nekem nem jó... Bár tök minden, milyen nemzetiségű, úgyse mennék el hozzá, mert szégyellnék másokat untatni az én ,,hatalmas'' problémáimmal. Tudom, hogy nem azok, csak nekem azok, mert én működöm természetellenesen, hülyén, és én kompenzálok túl mindent. Bár tény, hogy érdekelne, mindig is érdekelt, mit javasolna, vagy akár csak mondana egy szakember.)

Visszatérve: egyik kedves ismerősömtől kapott képeket nézegetve találtam köztük pár véletlenül ott maradhatott screenshotot, és voltam olyan böszme, hogy törlés előtt megnéztem azokat az eléggé bizalmas hangulatot árasztó képeket. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy bánom, mert megmozgatott bennem valamit, felélesztette a vágyat, hogy legyen valamim, amivel megosztom a mélyebb gondolataimat, és hogy ismét átérezhessem, hogy amikor iksz idő múlva újraolvasom, nevessek rajta, és fogjam a fejem, mekkora hülyeségeket gondoltam akkoriban. 

Dolgokat, amiknek mára már semmi jelentősége... 

Néha fáj kicsit, hogy semmi sem tartós. Minden változik, minden átalakul. Tulajdonképpen van valami, ami veled van mindvégig, míg a lelked ki nem leheled? Bármi, akármi, élő, élettelen. Mert nekem most nem jut eszembe semmi. Nincs egy állandó támpont, támaszték az életben, és szégyen, de nekem kell, vagyis néha szükségét érzem, hogy jobb lenne vele. Nem tudok egyedül boldogulni - és ezt utálom -, de az sem kellemesebb, hogy ez a (pót-)támaszték sincs meg. Vagy megvan, csak nem ismerem fel? Vagy megvan, tudat alatt tudom is, érzem is, felismertem, de nem tetszik, sosem tetszett a gondolat, hogy másoktól függök, és ezért ellököm? Jó kérdés.

Annyi jó kérdés van, tudja rá valaki a választ? Minden ember összes jó kérdésére.

*Nem vagyok hívő. A cím meg... talán az a valaki, akire még nincs megfelelő(bb) szó, aki talán tudja azokra a kérdésekre a választ.

Ma úgy nem igazán történt semmi. Vagyis de, csak azért azt nem írom le. Elég annyi, hogy olykor már nagyon elegem van a hülye ábrándozásaimból. Egész nap mást nem csinálok, csak egy olyan világban ,,élek'' , ami nem valós, ami nem létezik. Kiskoromban oké, ez még elmegy - bár inkább társaságba kellett volna mennem, akkor nem lennék ilyen antiszociális -, de 21 évesen? Nevetséges. 

Ma megkérdeztem anyámat, hány évesnek látszom. Azt mondta kapásból, hogy 15, aztán meg azt, hogy nem tudja, olyan kicsi vagyok, vagy hogy is fejezte ki magát. Annyira utálok én én lenni. Az hagyján, hogy 160 centi vagyok, azzal már megbékéltem, de hogy más nálam fiatalabb létére bombanőnek néz ki - teszem hozzá 17 évesen -, azért az már kicsit szíven szúr. (Nem is kicsit.) És még csodálkozom, miért vagyok forevör alón... 

Egy vénlány leszek egész életemben, folyton fellegekben járó, idővel besavanyodott vénasszony, ráadásul könyvtáros! Oké, sztereotípiák és egyebek, de most egy kontyos, régimódi szoknyás, ember- és gyerekutáló antiszociális gyökeret - esetemben kockát is - képzelek el, mikor harminc év múlva belenézek a tükörbe. És a tükör visszasikít majd rám, üvölt, hogy 'Hé, hová lettél? Az élet, amit álmodtál, a dolgok, amikről álmodtál, hogy megcsinálod, a sorok, amiket a könyvespolcra álmodtál...' Nem nehéz megállapítani, mi a közös ezekben: az álom, az ábránd, az álmodás. Végigképzelgem az egész hatvanegynehány vagy mennyi évemet, nem fogok csinálni semmit, nem fogok elérni semmit, aztán mikor majd eljön az időm, hogy szembenézzek az életemmel, a sikertelenséggel, sírni fogok és keseregni, hogy miért voltam/vagyok ekkora nagy hülye marha állat. Már alig várom...

Tudom, hogy változnom kéne, változtatni akarok, de nem ... merek? Nem tudom, hogy kell. Illetve, hogy miként változzak? Hagyjak fel mindennel, amit most csinálok, figyeljem a körülöttem lévőket, olyanokat, akikről azt gondolom, hogy 'Na igen, én is szeretnék ilyen lenni!', tanulmányozzam őket, váltsak át kaméleon módba, és próbáljak valaki más lenni? Másként viselkedni... nem nehéz, hiszen mindig azt csinálom. Ha látok valaki másnál valamit, ami megtetszik, elkezdem utánozni. Vagyis akkor nem én vagyok én, hanem én próbálok valaki másként létezni.

Sosem értettem a színészeket, hogy tudják felvenni mások személyiségét, eljátszani valakit, akár teljesen más karaktert, hogy önnön maguk is megmaradjon.

De a legfontosabb, miért nem vagyok elégedett magammal? Ha nekem ez jól van így - mert csak egyik részem elégedetlenkedik folyton, a másik meg kussol, szóval ezek szerint teljesen meg van elégedve magával -, akkor miért merül fel bennem, hogy mást akarok, de ha meg mást akarok, akkor miért nem cselekszem?

---

Közeleg a március 14-ei ,,fizu-nap''. És az egy hónapja tartó dilemma: könyvet venni válság idején, vagy bölcsen lemondani - megint, kényszerből, nem bölcsességből, bűntudatból, mert nem tehetek mást -, és garasoskodni minden fillérrel?

Miért nincs nekem itt egy balek, aki istápol és eltart? Ha lenne egy ilyenem, vajon ki is használnám vagy álszenten azt mondanám, hogy 'Köszönöm, nem' ? Bizonyára pirulnék és szégyenlősen hezitálnék, afféle jókislány módjára, aztán ,,nagynehezen'' beadnám a derekam, és minden éjjel elégedett vigyorral dőlnék le a kispárnámra.

Érdekes. Érdekes, hogy még mindig nem tudom, ki vagyok, ki szeretnék-ki akarok lenni, és végül kivé fogok válni. Hogy jó-e az, amit most csinálok? Hiába kedves nekem, lehet tévedés az egész.

Ma megint jöttek házaló hittérítők, anyámra akartak rátukmálni egy Bibliát, de az árát gondolom csak akkor említették volna meg, amikor már kellőképpen beleszeretsz abba a papírfecnibe, és hogyha már belenyúlsz a tárcádba, mint számít, hogy egy ezressel többet veszel végül ki.

De ma nagyon büszke voltam anyura. Nem hagyta magát, hogy belebeszéljék azt a sok szar szent maszlagot félórákon keresztül, hanem racionálisan ,,visszaszólt'' - a szent fazekak persze jöttek a megkérdőjelezhetetlen és kivédhetetlen szentfazék dumával, ahogy szoktak -, még pedig úgy, hogy az igehirdetők fülüket-farkukat behúzva csendben elbattyogtak a következő lakáshoz. Anyu persze nem volt goromba vagy tiszteletlen, csupán racionális és kicsit vicces. (Szarkasztikus? Cinikus?) Nekem ez sose megy, én vagy kínkeservesen hallgatva vagy megvárom, míg befejezik és végre szabadulhatok, vagy eretnek módjára pofázni kezdek, de mindkettő esetben igaz, hogy alig bírom visszatartani, hogy pofán ne röhögjem az illető(ke)t.

Mintha jobb lenne nekem azzal, hogy facebook állapotfrissítések helyett Bibliát olvasok, és a semmittevés helyett templomba járok. Ugyan már!

Jellemző, hogy hisztizek azért, mert nem akarok egy hétig itthon maradni - cöh! ki az az ökör, aki nem örül egy jó kis lógásnak? szerintem beteg leszek még a tél végére ... -, aztán mikor már végéhez közeledik az egy hetes buli és jó öreg semmittevés, akkor meg azért kezd el sírni a szám, mert nem akarok hülye szociológia szemináriumra menni, és egyebek. Ez a félév a végem lesz...

Amúgy ma olyan érdekesen voltam megint. Tegnap hülye voltam, elszaladt velem a ló, és nem tudtam tartani a pofám egyéb dolgaimat illetően, ma meg iszom ennek a levét. Szép, mondhatom. És megint hülyeségekből csinálok problémát, és megint kimásztam egy gödörből, és tartok egy még mélyebb gödör felé. Gödörből ki, gödörbe be, a szakadék felé közeledek, de ki tudja, mennyi gödrön kell még átmásznom.

Másoknak jó kedve van, mikor nekem nem. Most legszívesebben ennek nem örülök, de azért jókislány módjára azt mondom, hogy mégis. De tulajdonképpen az a fajta kis pöcs vagyok, aki a szíve mélyén rühelli, ha mások jól szórakoznak, miközben ő maga satnyán tengődik jobbra-balra. Figyelemre vágyom, tulajdonképpen. 

Kétszínű vagyok, meg helyezkedek, mindig a jó helyre. Persze ez nem igaz, mert amikor elkap a harci ideg vagy éppenséggel túl lusta vagyok, akkor elszalasztok jövedelmező dolgokat, amikre csak később jövök persze rá, hogy nekem jövedelmező lett volna, és ezek miatt meg még inkább morci leszek.

Ezen kívül? Ajánlóban mutatták, hogy a miami csi-ben (az igenis nem szí-esz-áj, hanem jó magyarosan csi ) meghal az a főfigura, Horatio... Cane, asszem, vagy mi, ki, és hogy kell írni... Olyan kis szöszi jópofa, és a sorozatból igaz, csak elvétve láttam pár részletecskét, de az tetszett, és igazság szerint az utóbbi két hétben szoktam rá, és most kicsit rossz volt látni ezt az előzetest. Reménykedem, hogy valami csavar lesz benne, és nem hal meg. Valamilyen kis tesztfeladat a csapatának, vagy mittudomén... DE NE HALJON MEG! Azt nem szeretem, és pont.

Na igen, az élet gyönyörűségei... Más, kitalált ember életét, dolgait, ügyeit helyezni előtérbe, szórakozni rajta, foglalkozni vele, ahelyett, hogy megmaradnánk a tömény és cudar valóságban, és megpróbálnánk szembenézni a mi kis reális ügyeinkkel.