My reality in a fake world

Olyan gyorsan telik az idő, hogy nem győzöm kapkodni a fejemet... Hű, történtek dolgok, mióta kicsit elhallgattam itt. Nem is terveztem már folytatni a blogot, de meghatódtam egyik nap, hogy elmúlt egy éves a kicsike május 31-én, én pedig még csak meg sem ünnepeltem.
De hogy mivel ünnepelni? Nem tudom, mondjuk egy kis epic számmal :D

Meg se tessék lepődni, hogy Muse :)

Történt egy pár változás ez alatt a pár hét alatt; először: fucking positive ember vagyok, bazdmeg :D Vagyis próbálkozom. A második - amivel kezdenem kellett volna -, hogy rettentően rászoktam a káromkodásra megint. A harmadik, amit itt azért mégis csak vissza kéne fognom, hogy ez a kevert magyar-angol nyelv lett a mániám, olyan epic. Negyedik, meglódultam írásban, és csomó kis scene-em van, amit előszeretettel irogatok. Nem érdekel, ha nem visznek sehova, nekem örömet okoznak - meg az se panaszkodik nagyon, akinek mutatom őket -, és nem érdekel, ha ebből nem lehet megélni, mert úgysem vagyok elalélva magamtól, hogy igenis be fogok robbanni a piacra a hülyeségeimmel, mert egy csomó más ember firkál mindent össze vissza, és mellettük én már mi újat tudnék mutatni :D De ez a hobbim, ha úgy tetszik a lételemem, hogy kis shit scene-eket írok, és amíg nekem örömet okoz, írni is fogom.

Aztán sorolhatnám még itt a változásokat, de minek. Az ilyet csak érzi az ember, megvan egyfajta kellemes intimitás, amit én legalábbis szeretek megőrizni, és nem kötni minden második ember orrára, de különleges emberkéknek, legyenek azok hetedikek vagy kilencedikek akár milliomodikak is a sorban, nos, nekik úgyis eldobolom a magam nótáját. 

Mert azért bármennyire is necces dolog rábízni magad valaki másra, kívülállóra, beavatni őt kis titkokba, olyan kellemes és megnyugtató is egyben. Persze ott van a blog meg a naplóírás meg egyebek, de azok mind te vagy, a saját gondolataid, azokra adott felelet; míg egy másik ember, egy másik lény, legyen az akár egy fa vagy a kis pincsikutyád, akivel "beszélgetsz" már mindjárt más. Oké, persze egy másik ember valóban más; más érdekek, nézőpontok, látásmód, más világ, élmények, más vélemény. Ott van abban a szóban minden, hogy más. Nem te magad vagy. És rohadtul bírom, mikor ez a másság, másik vélemény berobban az én kis elszeparált világomba, kitágítja korlátolt elmémet, és egy új alternatívát, valóságfoszlányt vetít elém, amire én még csak nem is gondoltam volna.

A világban vannak emberek, akik észre sem veszik, mennyi jót tudnak tenni a másikkal. Itt van példának okáért a plátói érzelmek kibogozatlan kusza halmaza. Van az az ember, mondják, hogy a státusza, a pénze, a rangja, a külseje tetszik, ahogy jól mutat a kamerában, etc., de szerintem a plátói szerelem nem ott kezdődik, hogy látok egy nyálgépet a tévében, akiért elfolyok. Van ilyen is, de az ilyen szerintem egy totál más kategória(, és most nem arról akarok beszélni).

...de akkor meglátod azt a másik emberpéldányt, hiába nem érted, mit mondd, a kisugárzása, az egész lénye elvarázsol, a nap kisüt, esőben szivárványt hoz, nem vagy többé szomorú, minden szebb. Lehet, hogy ez nem valós, nem szerelem, de van, érzed, hatalmas energialöketet ad, az az ember pedig még csak nem is tudja, hogy te érte égsz, erőt és bátorítást, mosolyt lök az arcodra. És ez szép. Nem tudok vele villogni, nem tudok a kezét markolászva fennhéjázni az utca közepén, hogy nézd, nekem van egy plüssmackóm, de van, érzed, és ez talán még jobb is, mintha tapintani tudnád. Nekem legalábbis. Soha nem éreztem még magam ilyen jól.

Annyi minden gondolat kering bennem, de igazság szerint még van egy négy kredites vizsgám, amire be kéne magolnom egy kettest, na meg új "imidzset' is akarok szerkeszteni - mondjuk eddig csak a hátteret változtattam meg -, illetőleg még el is akarok dicsekedni mindenkinek az alig pár órás kettesemmel...

Majd mindenki meg fogja érni szerintem, hogy nem mindig vagyunk a gimiben eminensek, egyetemen meg csak egy jó jegy van, az elégséges, annál pedig csak még jobbak vannak, de persze vannak kivételek, én meg sose voltam az a túlbuzgó diák típus, mégis tudok írni, ez nekem meg elég. Ha meg olyan francos témában akarok írni, hát bazdmeg ott a Google, majd utána nézek. Oké, kicsit alpári vagyok most megint, pedig igazság szerint kibaszott jó kedvem van. 24 óra múlva kitör végre a holiday, vége lesz az utolsó vizsgámnak, és bár három tárgyam nem jött össze, megvan az a leprás kreditszámom, ami kell, és e miatt most büszkén jutalmaztam meg magam egy kis ice creammel.

Ui: a 366 napos kis thingemet elbuktam, ezt sajnálom. Pedig olyan egy epic év ez, és annyira tudtam is, hogy az lesz; picit bánom, hogy nem örökítettem meg minden mozzanatát. Elmerülni a múltban nem tanácsos, azt mondják, elszalasztod a jelened vele, de én mégis szeretek elővenni régi emlékeket, és mosolyogni egyet rajtuk; ha jó emlék, ha kellemetlen. Rossz nincs, mert mindenből tanul valamit az ember, amiből ha nem is vizsgázol meg nem is adnak kreditet, de megtapasztalod, tudod, veled van, és finomítja lelked aromáját.

Megint szentimentalista vagyok. :)