My reality in a fake world

MI, HOGY JÖVŐ HÉTEN KEDDEN VIZSGA???? AKKOR EL KÉNE KEZDENEM TANULNI....

Jaj, de nem akarok... Írni akarok, nézegetni a videóimat, rendszerezni a képeimet, zenét hallgatni, elbújni egy meleg sarokban a hideg elől...

Már csak pár nap maradt az epic két hetes szünetemből... *zokog*

Na jó, nem... Az csak egy nyomi zh lesz, majd szépen megoldom :D Egyesített csoporttárs-erővel, meg okostelefonba épített okospuskával és egy kis magolással, amire valahogy ráveszem magam, tuti...

Max, majd fenyegetem magam, hogyha nem készülök - vagyis legalább nem csinálok puskát xD -, akkor... nem nézhetek egyetlen egy képet, videót, és nem hallgathatok zenét... Vagy nem tudom :D Mondjuk nehéz lenne ezt úgy végrehajtani, hogy...

Na mindegy, ebbe inkább nem megyek most bele :D

Csak megtudtam ezt a zh-cuccot, és hirtelen muszáj volt elsikoltani magam :D

Na meg ha itt vagyok már, megosztok egy kis gúúúúúd mjuzikot is :P

Két hét szünet, két hét királyság, két hét semmittevés, két hét félelem. Jön a vizsgaidőszak, pótvizsgák... minden. Oké, még van azért olyan másfél hónap drágalátos harmadik vizsgaidőszakomig, de kérem szépen, mi az? Durván hat hét, mikor fél évek csak úgy röpülnek...

Szóval, sikeresen eltöltöttem első hetemet a kettőből - a nagy semmivel. Annyira idegesítő, mert annyi mindent szeretnék - és kellene - csinálnom, a fejemben zsibongnak az ötletek, mondatok, de írni valahogy most nem akaródzik még sem. Egyet tehetek, hogy jegyzetelek, illetve van egy kettes számú opció is, de erőltetni nem szeretem, mert az... Asszem csak egyszer sült el jól, az is tavasszal talán...

Ó a tavasz! Virágos, langymeleg, szerelemmel terhes levegő... Tavasszal annyira jobb valahogy minden, vagyis jobbnak látszik a nyíló virágok meg a madarak éneke mellett. De mint minden, a tavasz sem tart örökké, s az élet is hozza a maga bajait, és olyan kilátástalan néha minden fény, meleg, virágos rét, meg madárcsicsergés nélkül. Nekem legalábbis.

De hogy is énekli egy okos ember gyönyörűséges hangján?

Szóval nem kéne hagyni elveszni azokat a meleg fénysugarakat, melegítenek azok. Bár vastag felhők állják útjukat, de azért ott vannak, fent, magasan, ragyognak fényesen. Csak egy kis képzelet kell, hogy a felhőfátyol fölé magasodhassunk, és az a leírhatatlan erő ragyog ránk is. Csak ez nehéz. Könnyebb elengedni magad, könnyebb elveszni, pedig nem lenne szabad.

Világszerte talán többen is a havazást várják, valahol már havazik is, itt viszont csak az eső esik, villámlik és mennydörög. Annyira szeretem a vihart, bár ugyanolyan félelmetes is, de most picit nem kívánnám ide... Elővigyázatosságból inkább kihúztam a gépet az áramból, és aksiról használni nem szeretem. Írok nagyban, vagy mit tudom én mit csinálok, és gondol egyet, és puff?

De nem... Hol van a nagy pozitivságom? Nem lesz itt puff, egyáltalán. Nincs puff, az csak egy rém, amivel a kicsiket ijesztgetik. És én bár nem vagyok éppen a legnagyobb, de azért fel kéne nőnöm, a rémeket pedig magam mögött hagyni.

Hát nem az, de azért próbálkozni nem árt, úgy gondolom, sőt, kötelező is lenne.

De... Itt vagyunk ebben a nagy világban, és ha az értelmét keresem sok dolognak, mindennek, a semminek, akkor igencsak zsákutcába ütközöm. Olyan bizonytalan az egész; sodródunk az eseményekkel, sikert aratunk, kicsúsznak dolgok a kezünk közül. Barátságok, érzelmek... Minden jön és megy, semmi sem biztos... Vagy talán létezik valami bizonyosság? Talán a szerelem lehetne az, de ezzel is van egy kis gond. Egy: nem hiszek benne, kettő: érzelmeken alapul, idióta kémia folyamatokon, ami képlékeny, megfoghatatlan, és csak túlbonyolít mindent. 

Egyik nap még ezek a fontosak, aztán már nem jelentenek semmit sem - ki vagyunk téve az érzelmeknek. És ez szomorú. Megtagadsz olyan dolgokat, amikben azelőtt örömödet lelted, kiirtanád, elpusztítanád az összes emléket egy új örömforrásért, aztán majd azt is el akarod csak pusztítani egyszer. Idővel minden elveszik... Van valami, marad valami, ami mindig ott lesz? Hiszen a tükörből ránk bámuló arc se ugyanaz...

Ezeket a kusza változásokat, az érzelmeket nem tudom megérteni, és olyan szomorú ez nekem... És olyan kínos, fájó is, mikor a két világod összetalálkozik, te pedig nem tudod, melyikben is érzed magad otthon igazán.

De megint csak elbeszélek...

Sorra merülnek fel bennem kétes gondolatok, pedig mindennél jobban szeretném elkerülni a hatalmas őszi-téli kiborulást, de mégis... Nem tudom, ki csinálja ezt, vagy miért gondolja hogy szórakozhat velem...
Vagyis de, sejtem. Talan csak túl egoista vagyok? Talán csak vissza akarnak venni, elnyomni, eltiporni a személyiségem némely túl erős elemét?
Nem vagyok tökéletes, tudom. Önző vagyok, hisztérika, egy hangulatember, és sok mindent hajlandó vagyok elkövetni, ha az érdekem úgy kívánja. És irigy vagyok, ó igen. Talán ezekért zúdul most rám minden? Büntetnek, mert rossz vagyok?
Nem akarom elvinni negatív irányba a dolgokat... De talán ez is csak egy maszlag, egy szerep. Vannak, akik úgy ismernek, hogy hejj de jó kedvem van, pedig ez csak egy szerep, kedvesemért vettem magamra, mert csodálom őt, s olyan szeretnék lenni, mint ő.
Jól is érzem magam, de tudom, hogy ez mégsem én vagyok.
Nem tudok pozitív és vidám lenni, mikor olyat szólnak, ami engem mélyen bánt. Hiába akarok javulni, és nem mindent magamra venni, akkor sem tudok.
Nem vagyok képes rá, hogy mosolyogva nézzek szembe megannyi leküzdeni való problematikával, amikor gyengének érzem magam - mert hiába látom mosolyát, hiába utánozza le kaméleon arcom övének rángásait, egyszerűen az nem én vagyok, nem. Csak egy jól tetsző szerep, aki tetszik, aki lenni akarok.
S mondják, beképzelem csupán, de bajok közt, sebesen növekvő bajok közt találom magam jobban elsüllyedni nap nap után. És fuldoklom. Nevetek, mikor rád nézek, de fuldoklom.
Hogy lehetnék, hogy ne lehetnék elégedetlen, mikor látom, másnak minden klappol, minden remek, nekem pedig percről percre siklik ki minden a kezem közül.
Velem maradnak a végsőkig? Meg tudom tartani őket? Az enyémek vagy csak ezt is Ők engedték, hogy megtapasztaljak dolgokat, hihessem sajátomnak, holott valójában nincsen semmim és senkim? Egyáltalán, én vagyok? A magamé, vagy bárkié. Kellek valakinek vagy csak kapzsi módon vettem el a lehetőséget mástól? Már elnézést, hogy a világra zúdítom sötét és zavaros gondolataimat, de egyszerűen nem értem...

Nem értem, neki miért jó, ha nekem nem, nekem sosem. Mit tett ő, amiért neki nem válik porrá semmi a kezében, mit tettem én, azon kívül, hogy nem vagyok tökéletes és vannak hibáim?
Neki is vannak, de ő más. A tökéletlen tökéletes, aki az én angyalom, a múzsám, akihez hasonlítani akarok.
Mit tenne most ő, ha itt lenne? Fogná a kezem, simogatná a lelkemet, vagy lenéző pillantással azt felelné: "Megérdemled" ?

Önző vagyok. Azzal akartam zárni kétségbe esett soraimat, hogy remélem, ő bárhol is legyen, bármit is csináljon és bárkivel, legalább jól legyen, de ez is üvölt, színtiszta hazugság csupán.
Nem akarom, hogy jól legyen, azt akarom, hogy hallja, érezze meg lelkem dühödt vad elégedetlen orkánját és ugorjon, siessen ide. Azt akarom, hogy karjaiba zárjon és megnyugtasson.
Megint másokra támaszkodom. Hát sose fogok felnőni az élethez?

Meglepő, milyen nehéz az élet laptop nélkül. Hiába okos a telefon, ha a töltője tropára van, és rendes bejegyzést se lehet vele csinálni.
Megint negatív vagyok...

Watch "Muse - Map of the Problematique (with lyrics)" on YouTube

Szüntelen az jár a fejemben, mi számít hatásnak és mi lopásnak. Egyik kedves ismerősöm, Dé szerint nem lopás, amikor olvasok egy könyvet, és írás közben azon kapom magam, hogy bizony, az olvasott dolog nélkül talán, sőt biztos, nem írtam volna le azt és ugyanúgy. Persze ez az én szememben ez valahogy mégis  lopás, amikor másnál látott szavakat, kifejezéseket építek a szókincsembe... mert oké, hogy hat ránk mindenféle dolog, legyen az egy barát, egy szimpla beszélgetés, egy tanóra, film, akármi, zene, és meg is értem, hogy tulajdonképpen mégsem nevezhető olyan nagy és hatalmas bűnnek ez; ám mégis rosszul érzem magam a tudat miatt, hogy a nélkül nem sikeredett volna meg az a kis szösszenet ugyanolyanra, ugyanúgy...

Persze azzal is mentegetem magam, hogy hiába ragadnak rám egyes dolgok, amiket beleépítek másokba, azokat csak a magam szórakoztatására írom, és úgy gondolom, nem igazán ártok vele senkinek, hiszen nem fogom kiadatni és mástól lopott dolgokkal ékeskedni, csupán a magam kis örömére írom, tartom meg, és úgy gondolom, ezáltal fejlődök is valamicskét; kipróbálok más-más dolgokat, először csak átveszem a másik alkotótól, beépítem a cselekménybe, abba a kusza betűhalmazba, de lehetőségem van kóstolgatni és a magam előbb-utóbb megtalálandó stílusába beilleszteni.

Fél éve már, hogy ontom magamból a kis irományaimat, szabályosan átestem a ló túloldalára, és mindent leírnék legszívesebben, úgy gondolom, meg kell tanulnom szelektálni, hogy mit "érdemes" leírni, és mit szebb meghagyni fantáziálásnak, múltba foszló-halhatatlan emléknek. De még nem igazán akarok felnőni, nem igazán akarok egy fokkal feljebb lépni és közelebb kerülni ahhoz a bűvös szakmához, amit írásnak mondanak.

Sok dolog megihlet, de van egy fix pontom, egy személyes kis aranytojásom, aminek köszönhetően most - merem azt mondani, hogy - vírágzom, és ennek örülök, és nem akarok megválni tőle. (Még... vagy soha...)

És ugyan, fél éve másról nem igazán írok, mint az én kis titkos ütőkártyámról, ez pedig csak egy picit bosszant, de olyan jó dolog is: valóságos dicsőség, kihívás századszor is leírni ugyanazt, más megközelítésben, más bemutatásban. 

Ugyanaz a név, ugyanaz az arc, ugyanaz az alak, ugyanaz az édes, színes karakter. Ő az én napfényem a homályos, szürkeségben, még a szürkét is szebbé varázsolja, hiszen lényének egy része ez a szín, megnevettet, kivirulok, élek, lélegzem. Szerelmes vagyok egy karakterbe, egy álomba.

Talán buta dolog, talán sosem lesz belőlem igazi, rendes író, akinek könyvei sora duzzadnak a tömött polcokon, nem fognak gazdagok kosárszámra vásárolni és nem áhítoznak nincstelen gyermekek, hogy legapróbb fillérjeiket félretéve megvehessenek, de talán nem is ez az értelme, talán nem is erre van szükségem. 

Bár mondták már nekem, hogy máshogy látom az írót, és úgy éreztem, azt sugallja, tévedek, de én még mindig úgy gondolom, az írás szépsége nem abban rejlik, hogy pénzeső, és kiadnak, nem annak szabad a mozgatórugónak lennie, hogy meghódítsam a pénzpiacot és a világot. Kellemes, vonzó kis szösszenet ez, ugyebár, kinek ne tetszene? De az írás nekem nem ezért fontos, hanem azért, mert így tudom kifejezni magam, a szavak által élhetek akármilyen életet, lehetek pilóta, szuperhős, fafúvós, ütőhangszeres, zongorista, akármi, jól érzem magam, miközben valami új, előtte nem létező dolgot formálok, legyen az segítséggel vagy anélkül, magamtól - de ezt erősen kétlem -, és ez valami csodálatos!

Lehetek elcsépelt, sablonos, egy nagy rakás szar... De amíg örömömet lelem benne, csinálni fogom, amíg az ihlet nógat, én hallgatok rá, és habár csak az asztalfióknak és Dének szóljanak is a kis "műveim", én rendkívül boldog leszek, hogy ezem van, ezt tudom csinálni - és ha semmi mást nem is -, de ezt tudom,  ebben jónak érzem magam. És bár sokan nem értenek meg, nem tudják elképzelni, mi fán terem az egész, mi értelme, és bután hiszik azt egy óraközi szünetben megírt facebook levélre is, hogy könyvet írok, csak mert állatmódra gyilkolom a kicsúsztatható billentyűzetet, és ez valamilyen szinten rossz, és fáj, azért örülök, hogy ez lehetek és ezt csinálhatom, mert bár nem vagyok népszerű, nincs sok pajtásom, és nem járok felolvasó estekre, az írás mindig itt van nekem, és ha menekülök is vagy a homokba dugom a fejem, sokkal de sokkal jobb ez nekem, mint meginni egy pohárkával a sarki presszóban.

Megint késztetésem volt, hogy szépen csokorba szedjek valami egyedülállót, de megint azt látom, hogy ezek csak lazán egymás mögé dobált szavak...

* * *

És egy kis mellékes... Egyik baráti körömben hobbivá nőtte ki magát, hogy mindenki szarabbnál szarabb, okoskodó lemezkritikát írjon... Igazán vicces, hogy van egy csoport, és mindenki sorra tölti fel meggondolatlanul a rengeteg sok baromságot...
Én kritikát írni sosem tudtam, amit ugyan bánok, de nem is igazán akarok kritikát írni, úgyhogy csak azt mondom:

ITT VAN EZ A ROHADT JÓ ALBUM, HALLGASSÁTOK! 

Itt van az ősz, itt van újra, szar, mint mindig énnekem.... HÁT NEM! A nyár bár elsuhant, s hozott jót-rosszat, az ősz-tél-elmúlás-depizzünkagybafőbe kvartett pedig sose volt a kedvencem, de... Még mindig fucking positive ember vagyok, bazdmeg! :D

Oké, oké, vannak megingásaim, de határozottan máshogy érzem magam, és ennek örülök. Történt egy-pár változás az életemben, amiket nem tudok hova tenni, ki kell elemeznem őket, darabjaira szednem, elpusztítanom, körbe-megrágni, mert ilyen vagyok, és hihetetlen, azt hiszem. Ez az egész.
Hiszen hiába csattanunk ki valamiféle energiabombától, azért fura dolog az, amikor hirtelen észrevesszük, hogy bezony, valami már nem úgy van, mint régen.

Nem úgy kel fel a nap, a színek élesebbek, pompásabbak, a levegő zamatosabb, finomabb, és a tüdőmet is jobban érzem, mikor megtelítődik, és azt is, amikor üres. Mégis egyszerűen... fantasztikus, pompás.

Mintha leomlottak volna a falak, felengedték volna a redőnyt, vagy valaki levágta volna a sövényeket, bokrokat, gazokat, én pedig képes vagyok látni az irányt, a bézs macskaköves ösvényt az élénkzöld füves téren... És a többi nyavalya... De ott vannak azok a rohadt kavicsok, és néha azért hasra esik az ember, és akkor csak ott dagonyázik, amíg el nem dönti, mi tévő legyen; hiszen vissza nem indulhatunk, előre pedig olyan képlékeny, olyan bizonytalan. De jobb haladni előre, mosolyogva, bátran.

Nem is tudom, hogy milyen volt régen, vagy hogy tudnék-e még olyan lenni. Mondjuk ez a mondat sikít, hogy fals, az eleje,  vége, a közepe meg történelem. Régen, régen... Valamikor az is jelen volt, valamikor az is számított, formálta, tépte szabdalta az énünket, megtépázott, vett el belőled, de ugyanúgy adott is valami pluszt.

Az utóbbi napokban megbotlottam egy-két apró kavicsban és hobbi szinten terrorizáltam a környezetemet, akiket szeretek, akik fontosak. Mert őket könnyű, ők elérhetők, kéznél vannak, mikor frusztrált vagy, és bántani kell valakit, mert azt, akivel bajod van, nem tudod. Már-már kívántam, hogy lehessen törvényszerű megütni valakit. De ha ez legális lenne, nem kiirtódna az emberiség? Nem jobb lenne? A földanyának minden  bizonnyal...

Annyi minden okosnak vélt, egyszerű, zavaros, buta gondolat keringett a fejemben, leírtam volna őket, szépen csokorba szedni, de mindig villogás, kérkedés lett volna belőle, és a megfogalmazás meg a csokorkészítés se ment igazán. Hát most itt vagyok, egy kis idő kihagyással megint, és adok hozzá az internet kusza nagy bogjához. Értelme van? Kell valakinek? Nem tudom, de most ehhez van kedvem, és...

do what the fuck you want to there's no one to appease.