Mostanában valahogy kiéleződik bennem minden. Eddig olyan jó kis móka volt a világ, itt volt a nyár, a szabadság, jegyet váltottam valamire, amire két év óta vágyom. Vagyis nem. Nem vágytam, mert valahogy elfogadtam, hogy az olyanok, mint én, számlákon aggódnak, nem azon, hogy eljutnak-e ide-oda, vagy éppen nem.
De most egy hét távlatában, úgy néz, eljutok valahová, és nem tudom, örüljek-e ennek vagy sem. Oda fogok vajon jutni, ahová két éve akartam, vagy egy merőben más helyre? De persze merőben más lesz, hiszen semmi sem ugyanaz, napról napra változik az ember - de mégis vannak bizonyos állandó pontok is, na de erről majd később, ha nem felejtem el... Ha meg igen, akkor nem volt olyan fontos. Mostanában úgy programozom magam, hogyha nem marad meg valami a fejemben lévő merevlemezen, akkor azért, mert nem is volt olyan fontos. Mert ha fontos, akkor nem szabad elfelejtenünk. Én meg elfelejtek dolgokat, amiket fontosnak gondolok, de közben emlékszem olyasmikre, amiket meg nem gondolok annak. És vannak a naponta elő-előbukkanó kis apróságok, amik valahogy beleivódnak a bőröd alá, szüntelen itt vannak, és emlékezned sem kell rájuk, mert olyan természetesek már, hogy az lenne a fura, ha elfelejtenéd.
Szóval hogy is van ez?
De igen, ott tartottam, hogy a kiéleződés... Vannak bennem dolgok, itt böködnek, rágnak, és nem tudok kiigazodni magamon, mit kéne csinálni. Miért foglalkozom azzal, amivel? Miért nem foglalkozom azzal, amivel KELLENE. És valóban kellene a kellene? És minek vagyok itt, minek jöttem ide? Erre a helyre. Nem az iskola vonzott, hanem valami más. Nem tudom, mi, de csak jöttem a megérzésem, a fejem után. És szeretek itt lenni, de ha azt vesszük, nem is azért vagyok itt, amiért lennem kéne. És nem tudom, hogy ez jó-e. Az emberek tanulni, dolgozni mennek egy másik helyre, nem csak úgy megérzésből, csak úgy heccből...
Úgy érzem, elengedtem magam. Megfeledkeztem arról, hogy hagyjam meg azt a két lépés távolságot, és túl közel kerültem, túl természetesnek, magától értetődőnek veszek már dolgokat, holott nem kéne. Mert semmi sem állandó - és most ezzel ellentmondok magamnak, hogy mégis van valami, ami állandó, de akkor voltaképpen az sincs, csak annak hittem? -, és lazán kéne venni mindent, nem kapaszkodni semmibe, hogyha fordul a kocka, akkor ne érjen annyira hirtelen az a váratlan változás, amit az a kidobott szám hoz.
És akkor az állandó... Van valami, ami állandó? Úgy érzem nincs... Nő a körmöm, a hajam, a sejtjeim is elhalnak meg újratermelődnek, és egyéb dolgok, amikre nem emlékszem még az órai tananyagból, de ezek is csak megerősítenek egyelőre abban, hogy nincs semmi biztos pont. De miért is kell az a biztos pont? Nekem kell, szükségem van rá, mert a változás rémisztő, és lassú vagyok, és nehezen kezelem. Nekem kell valami, amibe kapaszkodni lehet, de ez is akkora egy butaság! Hát gondolom, jogosan húz fel, ha nem vagyok képes az önálló létezésre. Hogy nem vagyok képes önmagam lenni, önmagamban megvitatni dolgokat, minek kell mások elé tárnom őket, hiszen nem tartozik rájuk, az ő saját maguk sajátmaga tartozik csak, s legyen bármilyen empatikus, akkor se tudja megérteni az én sajátmagam-dolgát, ahogy én se a másét.
Lehet csak túl... erősen ragaszkodom a sajátmagam-dolgához. Segítséget kérni szép, és jó, amikor segítenek, jó, amikor másvalaki mond valamit, amire te alapból magadtól nem is gondolnál, és csak kitágítja a kis személyes magán-univerzumodat, de úgy gondolom, akkor is magamnak kéne kezelni tudni ezeket, hiszen én élek magammal, én vagyok itt iksz éven át, és akármennyire is avassak be másvalakiket, nekik halványlila fogalmuk sincs az egészről, hiszen én létezem ebben a burokban ezzel a személlyel, és ők csak egy kis szeletet kapnak, amit láttatok, amit szépen beburkolok és elfogadhatóvá teszek. És ez csalás. Ezek a "barátok" nem engem kedvelnek, vagy mit tudom, én mit csinálnak, amiért néhanapján felkeresnek, hanem azt, akinek gondolni vélnek, akiről azt hiszik, ismerik, pedig az csak - a jó öreg ogre-hasonlatnál maradva - annak a bizonyos hagymának csak egy bizonyos rétege. Nem más, mint egy kidekorált baba, amit én faragok nekik, ők pedig kifestenek.
És a biztos pont... Némelyek ezért hisznek istenekben, istenben? Vagy valamiben; egy madárban, egy zenekarban, egy... érzésben? Egy álomban.
Hinni olyan szép, annyi erőt ad, de mégis, én úgy érzem, képtelen vagyok hinni bármiben is. Ha majd egy hét múlva ott leszek, ha menni kell, ott állok, ott létezem, és önnön szememmel látom-hallom-érzékelem, valamit, ami eddig csak olyan elvontan, távolról létezett... akkor fog változni valami? Fogok hinni, vagy arra se leszek képes, hogy elhiggyem, hogy valóban ott vagyok?
Nem jó ez így. Túl sok van, ami fontos, ami számít, ami gyökeret vert bennem, és valamiért olyan nehéz, fájdalmas a gondolata, hogy elengedjem, kitépjem... S hogy miért akarnám? Mert semmi sem állandó. Legyen bármilyen erős a hatás, bármilyen mély az a gyökér, előbb-utóbb elhal, kiszárad, és inkább pusztítanám el én, mint hogy lássam elsorvadni.
De lehet ez csak az a szokásos emberféle-pusztításkényszer, amit annyi filmben megelevenítettek már... Nem is tudom, miért nem lehet békén hagyni valamit, ami szép és jó. Miért kell boncolgatni, bántani, szétkielemezni? Hiszen nem bírja, és a végén csak darabjaira hullik. És nem tartott örökké, nem volt állandó, de azért, mert én nyaggattam.
Kevesebbet kéne gondolkodnom, azt hiszem. Vagy lennék inkább egy fa, különösen így a viszgaidőszak közeledtével.
De vizsgaidőszak? Ez is csak aprócska icipici dolog. Olyan alantas. Nem akarok ilyesmi alantas dolgokkal foglalkozni. Nem tudom, még mindig nem vagyok képben, hogy mi az, amit akarok, de az a tömegfeladat, az a tömegfoglalkozás, amivel a többség bajlódik, és panaszkodnak, ki jobban, ki kevésbé, és csinálják, így vagy úgy, de én akkor sem akarom csinálni. És ez baj. Hát ki tudja, ha nem én? Miért várok másoktól megoldást, feleletet olyan kérdésekre, amiket én vetek fel, bajokra, amiket én kreálok? Ezeket nekem kéne tudnom, nem Gizikének vagy a szomszéd Bodrijának. De buta vagyok, és nem tudom, csak a problémát teremtem, de a válaszokat nem látom már. Hát ennyire buta vagyok?
--- Úgy érzem, ennek a bejegyzésnek sose érem el a végét... De most inkább itt mégis elvágom és befejezem.
