My reality in a fake world

Már megint itt vagyok, még mindig, a semmi közepén, saját árnyékomtól rettenve a magány sötétjébe bújva, és minden fáj. Fáj, ami van, fáj, ami nincs, fáj, amikor akarod, és fáj, amikor mégsem teszel végül semmit. Ha legugliznám, biztosan találnék valami puccos leírást a bajomra, talán még orvoslást is, de nem teszem, nem akarok egyike lenni azoknak a téves lelkeknek, akik magukba beszélnek mindenféle nyavalyát, amit csak olvasnak. Nem mintha nem lennék rá hajlamos, de nem akarok olyan lenni. Másrészt, ha nem mondod ki, az addig nincs. Ezért küszködöm: magammal, a világgal, jóformán még az utamba akadt porszemmel is, az ráadásul – már amilyen pofátlan – még le is megy a légcsövemen; belém furakodik, pedig nem kérte senki. Ilyenek az emberek is. Csak úgy elvagy önmagadban, épphogy kilábalsz egy problémás.... barátságnak nem nevezhető, de kapcsolatnak se mondható, mert akkor mindenki a pasikra gondol, szóval valamiféle valamiből, és akkor valaki kopogtatás nélkül befurakodik az ajtódon, kitölti az egész teret, és... Na de most nem erről van szó. Nem is tudom szégyen szemre, hogy a végén mi lesz azzal a kis porral.

Arról van szó, hogy kezdem kicsit elveszíteni magam – eddig se voltam saját magam első számú rajongója, de most valahogy mintha... Nem akarom az őszre fogni, megint, vagy arra, hogy minden rossz dolog összejött, és nehéz nem elhagyni magam, de mégis, most kicsit... Ha egy regényben lennénk, vagy egy drámában, azt gondolnám, ez a tetőpont, ahonnan már csak a végkifejlet marad, reményem szerint jó, de életeink hercege nem könnyíti meg annyira a dolgunkat, hogy csak úgy besétál és megment, mint egy 21. századi okospasi, hanem ha teheti, inkább még messzebbre szambáz, miközben neked igenis fel kéne venni a nadrágot, aztán szép ruhát szőni magadnak a semmiből, verejtékkel, véreddel díszítve, és utánaszambázni, vagy mint hogy feltételezett nő, amellett is büszke Oroszlán létére nem loholunk senki után, kecsesen elé libbenünk. Ehelyett azonban mi van? Mélyebbre és mélyebbre süppedek az elhagyatottságban, a világ pedig nem szeret.

Tegnap vagy előtte, a minap, valamikor megakadt a fejemben egy idézet egy sorozatból, valahogy eképpen szólt: az igazi művész nem másoknak akar megfelelni, hanem saját magának. Itt lightosan megvilágosodtam, hogy megint ezzel van bajom... Akármit csinálok, minden egoizmus nélkül tisztában vagyok vele, hogy jó, a várt dicséretet pedig a családon és Bodzavirágon kívül sose kapom meg, holott rajtam kívül mindenki mást ajnároznak, még magát Bodzavirágot is, aki bár különleges és Bodza, mégis piszkosul kikezdi az egóm. Én miért nem tudok Bodza lenni? Engem miért nem dicsér senki? Vagyis ha senki nem dicsér, ergo a családom és Bodzavirág is senki, ergo az is igaz, hogy senkim nincs és senki sem szeret, de ebben a tekintetben a senki = VALAKIK, vagyis akkor hogy is van ez?!?

Azt gondoltam, hogy direkt csak engem nem, mert túl zseniális vagyok, és ez kikezd másokat, mint engem jóformán az is, ha rosszul áll egy betű egy üzenetben... Aztán jött az, hogy szar vagyok, csak gondolom magam valakinek, valaminek, és mindenki szarik arra, hogy egy újabb szarságot szarok a többi szar közé, de... azok a VALAKIK tovább dicsérnek, ergo tényleg szar vagyok, ők meg csak AZOK A VALAKIK, vagy a másik lehetőség is fennáll, hogy engem direkt szarba vesz mindenki, mert túl zseniális vagyok.

Aztán azután az idézet után eszembe jutott valami más.

Már azt soha nem is értettem, hogy lehetek némely tekintetben egocentrikus, hogyha ezzel szemben baszottul nincs se önbecsülésem, se... nem jut eszembe a szó, de lényeg, hogyha cigiznék, nem mernék csak úgy odamenni és bárkitől tüzet kérni... Vagy de. De nem biztos, mikor milyen kedvem van, mikor mennyire tűnnek félelmetesnek az emberek. Mert emberfélő vagyok; hiszen azok mások, azok nem ÉN vagyok, ők csak félreértenek és bántanak, ellenben velem, aki ugyanolyan ember és ugyanúgy nem értem teljesen, de mégis jobban bánok magammal, mint mások velem. Példának okáért, akárhányszor akartam volna megfojtani magam, a végén mindig vettem levegőt, ergo törődök magammal, míg mások nem, ők előbb vagy utóbb, de csak megfojtanak. Tudom, ez morbid példa, ráadásul teljességgel evidens, azt mondják, hogy az ember nem tudja megfojtani magát, de mindegy, most egy morbid időszakon megyek át, és különben is, amúgy se olvas engem mindenki, még a senkik se. 

Egy szó mint száz, a hiba bennem van, mert nincs meg bennem az a valamicsoda, amitől tojok másokra, amitől csak a magam kedvéért, magamnak, magamért csinálok valamit, mert én MÁSOK szeretetét, elismerését, ölelését akarom. MINDENKIÉT, teljesen, totálisan azt akarom, hogy mindenki szeressen, még az a szerencsétlen koldus is az utca végén. És ez rossz, tudjátok, mert egyrészt ott van az a klisé, hogyha te nem szereted magad, már pedig én mégis rühellem magam, akkor mások addig nem fognak, és még ha VALAKIK szeretnek is, MINDENKI akkor se fog soha. A magamfajta telhetetleneknek pedig VALAKIK egyszerűen nem jelentenek semmit, hogyha ellenben MINDENKI nincs, a hiba pedig itt van. Csak sajnos erre egy újratelepítés vagy programeltávolítás nem fog megoldást nyújtani, újat belőlem pedig kérhetnék, de az mire lenne jó, nem én lennék.

Sziszegő kígyó módjára körém tekeredtél, megigéztél álnok szavaiddal, kihasználtál, álszereteted összeroppantotta a csontjaimat, mégis engedtem a hamis, ártó melegségnek, hogy tönkretegye a lelkem. Szerettél, mikor a hasznomat vetted, mikor asszisztáltam a céljaid elérésében, szeretted, mikor kioktattál, és többnek, jobbnak látszhattál, mint én. Mérged nem csak megbénított, meg is rontott, mint afféle veszett kutya, éhezek utánad, holott csak ártani vagy képes nekem, kiszipolyozni belőlem a jót, az életet, az ihletet. Azt mondtad, szeretsz, de azt is csak ímmel-ámmal, egoistán, közben folyton ellöktél, akár egy rongybabát, s mégis, mint a naiv gyermeki rajongó lélek, úgy imádlak én is a mai napig. Mit nekem tanítottál, űzöm én is, rontásként telepedik rám kártékony örökséged. Gonosz vagy, egy förtelem, önmagad kéjsóvár zsarnoksága termelte mérgedben rostokolsz, segítségért kiáltanál, de nem hallja meg senki, túl mélyre temetted önmagad, az álca megtévesztő. Érzed, hogy kifut alólad a világ, haldoklik a lelked, másokra vágysz, vonz a belőlük áradó energia, mohón táplálkozol mindenkiből, aki csak egy percre is a bűvkörödbe zuhan. Kapaszkodsz mindenbe, az általad keltett illúzió elvakít, nem tudod, mi a valóság. Gerinctelenséged önmagát fojtogatja, belsőm érted kiált, a méreg kiürülne belőlem, s testem sokkot kap förtelmes hiányodtól, elmarsz bennem mindent, s szépnek, kívánatosnak tűnik, ami nem való. Annyira szorítod magad, hogy már nem is látlak, csak a fejemben élsz, mint valami kísértet; zargatsz, hogy lenne még jó, ám valójában soha... Segítenék én rajtad, mert szeretlek, önmagamat látom benned, de nem tudok, nem lehet. Csak tükröt tartottál elém, csak magamat láttam, nem téged. Látom már, mit teszel, de kevés vagyok hozzád, nem tudom elnyomni a benned burjánzó veszedelmet, nem tisztíthatom ki az elméd. s nem tudom, valaki is képes-e rá, vagy már magadon is halálos sebet ejtettél. Áldjon meg az ég, ha én nem vagyok rá képes, találj magadnak ellenszert, de hagyj engem békén, tűnj ki a fejemből, ne rombolj tovább, ne játssz az érzelmeimmel. Ne pusztulj el, csak használd a fantáziád, az erőd, gubózz be és legyél tarka pillangó, mely vidáman lebben a langy szellőben, gondtalanul, boldogan.

Drága édesapámtól ért a hír: ma reggel, az egyik rádiós showműsorban szóba került egy jövőre szóló tervezet, amely szerint ezután nem lenne kötelező általános iskolai tanórák között a – tessék megkapaszkodni – NYELVTAN, hanem csak választhatóként azzal az indoklással, hogy a helyesírási programok világában ezt tanulni csakis felesleges lenne. 

Felesleges? Felesleges?! Most komolyan... Felesleges, mikor – ha jól értelmezem azt a magasztos „helyesírási programok” elnevezést – magának a Wordnek is vannak éppen elég bődületes helyesírási tanácsai, ahogy a Google Drive-nak és társainak, na meg csak körül kell nézni ahhoz, hogy megcsodálhassuk azt a rengeteg embert, akik a minimum nyolc évnyi helyesírás-tanulás mellett sem képesek egyetlen ép mondatot megalkotni. Zárójelmentesen zárójelben itt még megjegyzem: közülük nem egy az olyan leleményes lélek, aki még írói pályára libbenne a szélben.

Távol áll tőlem a politika, őszintén szólva soha nem is érdekelt különösebben, hogy mit csinálnak az okos emberek ott fent a díszes pösti épületben, s mivel én annyira eszes nem vagyok, nem is ítélkezhetnék a munkásságuk fölött, de ekkora bullshitet, mint ez, én még életemben nem hallottam, pedig abból is volt már kétszer tíz esztendő, plusz kettő, és elég sok érdekes emberrel hozott össze a sors a világnak eme kicsiny szegletén. Mert mire is van szükség itthon? Az igénytelen népbutításra, amit az augusztus 20-i Fluor Tomi koncert tökéletesen jellemez, és mi mással lehetne még hülyébb rabszolgává tenni az amúgy is elég rendesen elcseszett magyar nemzetet, minthogy törvényesen szarhasson a tudásra éhes okostelefon által művelt diák a nyelvhelyességre...

Május 31-én múlt ez a blog 2 éves... Emlékszem, milyen örömmel és lelkesedéssel álltam neki azt képzelve, hogy majd rengeteg olvasóm lesz, kommentem, online barátom, és mindenki el lesz ájulva a szavaimtól. Ezek közül egyiket sem értem el, sőt, az egész két évet kibaszott nagy haszontalansággal töltöttem.

Kezdetnek azzal, hogy elmentem egyetemre: mások azért folytatják a tanulmányaikat, mert van valami álmuk, céljuk, el szeretnének valamit érni az életben, egyeseket csak a szülői akarat hajt tovább. De én? Elmentem megérzésből, csak azért mert hallgattam a belső hangra, hogy menjek el Pé citybe, csak úgy, passzióból. Az első félév olyan kecsegtetőnek indult, mondjuk sejthettem volna, hogy túl álomszerű és nem lehet tartós a happiness, bár a szobatársam, meg egyéb magánéletbeli kisebb-nagyobb katasztrófák okoztak kellemetlen perceket, mégis megvolt bennem az akarat, mert valahogy tetszett, oldottabb volt, mint a gimi, több önállóságban fürödhettem; ki ne élvezne egy kis nyugalmat a szülői szigor elől?

Aztán jött a fekete leves, a megcsúszás a lejtőn, amin azóta se sikerült megkapaszkodni. Második félévben nem kaptam szoctámot, fogalmam sincs, miért, de inkább osztották annak, akinek semmi szüksége rá, innentől kezdve csomó idiótaságot csináltam. Kiábrándultam az egész szakból, ahogy kezdtek bejönni a semmire se jó tölteléktárgyak, amik csak arra valók, hogy meghúzhassák az embert, én mégis ott maradtam. Alvászavaraim is kialakultak, amik azóta is tartanak, minden éjjel valóságos szenvedéssel alszom el, az álmaim pedig nyomasztóak. De ezek csak álmok, a valóság sokkal szörnyűbb, minek is foglalkozni velük? Csak egy pillanatig bántanak, a valóság maradandóbb.

A valóság pedig az, hogy valahol lefordultam, ahol nem kellett volna, túlságosan elvakított a Nap, és nem vettem észre a jelzést, hogy maradjak a saját ösvényemen, ez a balút pedig csomó idiótaságot hozott ki belőlem.

Kezdetnek azt, hogy többnek ítéltem egy ingatag ismertség - ami idővel amúgy is semmivé foszlik, mert semmi nem tart örökké, minden csak ideiglenes - miatt a városban maradni, mint a magával a tanulmányaimmal való foglalatoskodás végett. Heti többezret elszórni csak azért, hogy legyen éppen kinek elszavalni a bánatom meg a személyes dolgaimat igazán botor dolog, elvégre ha még csak nem is pasi az illető... Ha a jövendőbeli egyetlenem miatt csinálom mindezeket, arra talán ott lett volna a szerelem ostobaságának mentsége, de nem, én fizettem egy barátságért, egy nem létező ábrándért, amiről ma már megtanultam, hogy soha nem is létezett, csak a vágyaim vetítették elém az egészet, csak akartam, hogy legyen, csak felturbóztam a semmit. Egyszerűen csak szeretném, ha lenne egy testvérem, egy valós, aki közel áll hozzám, aki megért, aki mindig itt van, de ő nincs, nem létezik, valamiért elvették tőlem, elhagyott, vagy kiutáltam. És ez az űr fáj, elmondhatatlanul sajog egész életemben, nem értheti meg senki, még te sem, vagy Ő, ez a hiány pedig betölthetetlen.

Amit megtanultam ezalatt a két év alatt, hogy - hangozzon bármennyire is szappanoperaszerűnek - soha semmit nem való mások orrára kötni. Ha a hatalmas kötelékek elporladnak, csak a kellemetlenség marad rád, hogy beavattál másokat a személyes dolgaidba, a másik pedig, hogy folyamatosan ellopják tőled az ötleteidet, aztán ha szembesíted őket, még nekik áll följebb, aztán be sem ismerik, mondjuk nem is tudom elképzelni, hogy van pofájuk mindehhez, mikor te amúgy is látod, hogy mi a helyzet, erre még teszik az eszüket, és lebeszélik a Holdat a helyéről.

Egy szó mint száz, egyedül vagyok, egyedül vagy te, a szomszéd néni, a Pista bácsi, még Imolka is, Piri néni kishörcsöge. Azt nem fogadom meg, hogy többet nem hallgatok a megérzéseimre, mert többnyire mellőzöm őket, amikor segítenének, és csak akkor fogadom a tanácsaikat, amikor elbaszok mindent, és ha az esetek többségében elcseszem a dolgokat, akkor is vannak; ők velem vannak mindhalálig, és ha félre is értem, amit mondanak, mégsem sértődnek meg, hanem kitartanak mellettem és tovább csilingelnek az én javamra, ezeket a dallamokat pedig egy nap talán képes leszek helyesen kihallani.

Azt mondják, mi, emberek állunk a képzeletbeli piramis csúcsán, mi vagyunk a fejlettebbek, az okosak, az irányítók... Néha kétlem. Vegyük például az állatokat. Lehet, hogy szerintünk, okos, fejlett, irányító emberek szerint ők buták, az ösztöneiknek élnek, nem tudnak beszélni, és a többi, de úgy vélem, ez nem igazán helytálló gondolat. 

Vegyük például az oroszlánokat! Leopárdokat akartam, de róluk nem tudok annyi mindent, az állatok királyáról meg csak van sejtésem, na meg a csillagjegyem is az, mondjuk ettől eltekintve mondhatok én is hülyeséget. Nincs kizárva. De akkor az oroszlánok, nagyok, erősek, büszkék. Olyan nemesek. Falkákban élnek, és megvan köztük is egyféle társadalmi hierarchia, hogy ki a főnök, és ki nem, mondjuk ez a legtöbb falkánál így van, mégis törődnek egymással. Lehet, hogy egy madár nem tudja visszatenni kiesett fiókáját a fészekbe, és otthagyja, mert nem tud mit csinálni, de úgy érzem, a színes állatvilágban sokkal több a törődés és a szeretet, mint az emberek között.

-- Igen, ezt most jól elsarkítottam, de elgondolkodtam, hogy voltaképpen mit is akarok az állatokkal, és lehet hülyeséget beszélek... Na mindegy. --

Mert mikor keresek meg valakit, én, az okos, fejlett, irányító ember? 

Égi magaslatok és hullámvölgyek. Sorra váltakoznak az életünkben, kinek így, kinek úgy. Mégis, mikor úgy érzed, régóta időzöl már a völgyben egy sáros pocsolyában, akkor kezdesz kicsit bekattanni... Vagy legalábbis én. Annyiféle lehetőség kering körülöttünk, és mindig kell választani. A pirosat vegyem fel, vagy a kéket? Mi van, ha rosszul döntök? De az is lehet, hogy csak én csinálok ekkora problematikát mindenből, a megoldás pedig egyszerűbb, mint hinném.

Tegyük azt, amit a szív diktál? Egyszerű, nyálas kijelentés, de mégis oly sokszor mondják... Felelőtlenül. Mi van, ha az én szívem haraggal telik meg olykor, pusztításra vágyik, bosszúra... Akkor mindent diktál, csak éppen tolerálható dolgokat nem, de az idióta mondás szerint tegyem mégis azt? Megteszem, de semmivel sem jobb.

Olyan egyszerű, mikor hagyom, hogy a negatívitás szenvedélye, egy pillanatnyi szeszély vezessen, és mindig azt hiszem, hogy akkor vagyok igazán én én, akkor vagyok önmagam, és hogy jól csinálom, amit. Hogy azt kell csinálnom, elég a lagymatagságból, meg hogy hagyom magam elnyomni, kontrollálni, feltartani, akadályozni. De utána sose könnyebbülök meg, mint aki rátalált élete ösvényére, és egyfajta örömmel vegyített nyugodtság lengi körbe. Akármit csinálok, úgy érzem, vesztes vagyok, hiába oldok meg valamit, ezernyi másféle baj sorakozik az ablak alatt, én pedig nem tudom, mit csináljak. És ez mérgezi a lelket, a folytonos kudarc-érzet, az elkeseredettség, bár már inkább érzem úgy, hogy csak én lennék elcseszett.

Olyan... nehéz jó döntést hozni, mikor annyi lehetőség vesz körbe. Honnan tudhatnám, hogy melyik lesz nyerő, melyik az, ami igazán én vagyok? Miért nem tudom, más miért tudja? Miért cselekszem annyiszor mégis olyan bután? Legszívesebben elzárnám magam egy olyan helyre, ahol választ kaphatok a kérdéseimre, nem zavar senki, és én sem zavarhatok senkit. Hol van az a hely? Álmomban? A karjaidban? Sorok között, egy képen, vagy elég, ha lehunyom a szemem?

Dühös vagyok és elveszett. És még csak ki se írhatom magamból, de legalább gondolatban üvölthetem...

Mikor már azt gondolnám, képben vagyok az emberek ostobaságát illetően, mindig sikerül meglepni  valakiknek. Én elfogadom, hogy mások vagyunk, különböző jellemzőkkel, kívül-belül, más értékrenddel, ízléssel, etc. De hogy valaki azzal akarjon bevágódni, hogy leszól valamit, aminek a miben voltát fel nem fogni se képes, mégis olyan hévvel fujjogja le, mint anno a keresztes hadjáratokat vezették, de annak legalább volt valami elhintett értelme, az már igencsak vérlázító.

Először is, jó lenne, ha a többség nemcsak sminket kenne magára, hanem felszedne némi műveltséget is, aztán megtanulhatná, hogyha alapból nincs igaza, nem terjeszt ökörségeket. Aztán valahogy el is kéne jutni arra a szintre, hogy ne csak lássam, de meg is értsem a dolgokat, illetve nem próbálok azzal figyelmet szerezni, hogy belekötök valamibe, amin egy piszkos folt sem található. De olyan jó szembemenni az árral, csatlakozni egy-egy sodráshoz, és azt hinni, hogy hú de kibaszottul tökösek vagyunk, nemde?

Nem vagyok képes megérteni, miért kell folyton hibát keresni mindenben, leszólni, ahelyett, hogy magába nézne mindenki, és belátná, hogy a tökéletes ugyan nem létezik, de valami jócskán súrolhatja azt? Miért kell azt terjeszteni, hogy valami szar, ami egyedien, kiemelkedően szenzációs, miért kell azt mondani, hogy valaki playbackel, csak mert nincs egyetlen hamis hang, egyetlen félrepengetés, egyetlen félrecsapás? Igen, a Muse-ról beszélek, és a tegnap esti baszott jó Brit Awards nyitófellépésükről. Az, kérem szépen, ugyan nem volt playback, és aki ezt ki meri ejteni a túlrúzsozott száján, meg le meri írni az apuci meg anyuci pénzén vett hiperszuperoltáricsúcs telefonján, annak nemhogy a hallását kéne megnézetnie, de egyenesen le kéne vetni a Mount Everestről, főleg azután, hogy meri ócsárolni, meg olyat terjeszteni, ami mérhetetlen nagy blődség... 

A jövő ezeknek az útszéli picsáknak a kezébe kerül, akiknek nemcsak az értékrendje korcsosult, az egész világképük elcseszett úgy, ahogy van, de azt hiszik, övék a világ, és röhögve köpnek a szemedbe, csak azért mert több zsebpénzt kapnak és több férfi nemi szervet vesznek a szájukba, mint te. És még az a tévképzet is él a kicsiny kis agyukban, hogy mindez annyira kúl... Egyszerűen felháborító.

Magamban hordozom már egy ideje a keserűséget, igaz, próbálom feloldani, és nem mérgezni vele a lelkem, na meg a környezetem. Van, amikor azt gondolom, sikerül is, de újfent elkap a csalódottság is, a bánat, a düh, és akkor úgy érzem, nem vagyok képes magam mögött hagyni, mert egyszerűen csak nem lehet, hiszen kellemetlen, hiszen fáj.

Emberek. Sokféle lélek él ezen a bolygón, sokféle érdekkel, nézetekkel, hasonlóságokkal és különbözőségekkel, egy azonban mindannyiunkban közös: az önérdek. Ez irányít, ez motivál, ez hajt, hogy nekünk jó legyen, és legyek bár elfogult és tévedjek, de nem igazán hiszem, hogy lenne a földön olyan személy, aki színtisztán képes mások érdekeit nemcsak szem elé helyezni, mert az könnyű és egyszeri alkalom, hanem szem előtt is tartani mindvégig. Vagy ha létezik is, a legdrágább kincs a világon, és többnek kéne gazdagítani ezt az eltorzítottá tett helyet.

Azt gondolom magamról, hogy én igazságos lehetek, hiszen tisztában vagyok a mindennapi könyörtelenségekkel, igazságtalanságokkal, elítélem, megvetem másokban. Önmagamat mindig is afféle szuperlénynek képzeltem, hogy én igenis tudom, én igenis nem hibázok és nem vagyok rossz, olyan, mint ők, pedig ez nem teljesen igaz, sőt, voltaképpen lehetetlenség. Én magam is bántok meg másokat, még ha tudom jól, hogy milyen hatással lesz az illetőre, amit mondok, mégis megteszem, mert úgy érzem, a saját igazságomnak érvényesülnie KELL. Hiszen én tudom: én vagyok az áldozat, engem ért sérelem, és másoknak ezt tudniuk kell, hogyha megsiratnak engem, és a fenébe is, ne csak tegyék a szépet, hanem érezzék ugyanazt a kavargó maszlagot, ami belül szurkál, piszkál, zavar, háborgat, amit én is tapasztalok, ami leragad bennem. Pedig ez nem helyes. Nem vagyok igazságos én sem, csak a saját képzetem hajt, mindenkit a saját képzete irányít, mindenki azt hiszi, hogy neki az jár, és ha valóban jár, akkor törvényszerűnek, magától értetődőnek hiszi, mert  valóban meg is kapta, és csak annál többet vár el.

Az emberek, legyen bármilyen közhelyes és szappanoperaszerűen szívszorító megállapítás is, gyarlók, fösvények... Mindenki a maga malmára hajtja a vizet. Én is. És nem elég ezt tudni, látni, hogyha ebbe ténylegesen belegondolsz és átérzed, hogy te magad sem vagy az a szuperlény, akinek másokat elvársz, az nemcsak az egódat zúzza laposra, nemcsak rossz érzetet hagy benned, hanem sírni volna kedved, hogy ilyen világban élsz, hogy csak a pénz, csak a haszon, csak az ÉN, és voltaképpen senki nincs, egyetlen büdös lélek, akiben minden porcikáddal megbízhatnál, akire számítani nemcsak lehet, de valóban tudsz is. És ez rémülettel tölt el. Mert hiába érződjön bármilyen közel hozzád bárki is, előbb-utóbb az ő önzősége is feléled, téged elnyom, és nem is az fáj igazán, hogy nem tudsz neki adni, hiszen tudsz, mert ez belülről fakad, és ez a késztetés nem is késztetés, de magától értetődik, és nem tudsz tenni ellene, csak van... Az az igazán borzasztó, amikor észreveszed magadon, hogy azt érzed, te nem kapod meg azt a szeretetet, azt az odaadást senkitől, és az önzőségedet ez bántja, hogy te nem kapsz semmit. És ez az igazán rettenetes, hogy hiába jó adni, többet akarsz, mert önzőségben aztán nincs határ.

Legalábbis nekem. Egy éve ilyenkor annyira izgatott voltam, mert valahol mélyen tudtam, hogy 2012 egy csodálatos, szuper év lesz - és az is volt, telis-tele jóval, rosszal. A rossz sajnos erősebben beleivódik az ember emlékezetébe...

Nem mondanám, hogy elégedett vagyok az évi teljesítményemmel; a sulit elrontottam, azóta csak még jobban elmaradok, sőt, úgy érzem, mindent elcseszek. Az írás, egy-két személyes kedvderítő dolog kárpótol, de mikor elhatalmasodik rajtam az a kétségbeesett érzés, úgy tűnik, nem elég az a mosoly, az a tündöklő angyali szempár, ami erőt adott megannyiszor. Az írás mindig örömet okoz, általa olyan helyekre repülhetek el, olyan világokban élhetek, ahol minden jó, ahol minden szép. De álomvilágba menekülni az élet problémái elől nem egy felnőtthöz illő viselkedés, és bár a boldogság illúziójával áraszt el, hosszútávon nem hoz megoldást. De mit lehetne tenni, hogyha hiába van bennem akarat, nincsenek meg a megfelelő eszközeim, és úgy érzem tehetetlen vagyok?

Nos, nem oldja meg a dolgokat ez sem, de csak bedugom a fülesem, elindítom a zenét, és máris jobb. Na meg nem hallom a dübörgéstől a laptopom zajait, amit fél éve csinál már lassan, és érgörcsöt kapok tőle...

Fogalmam sincs, hoz-e valami változást ez az év, annyit legalábbis, mint a 2012-es, vagy hogy az a jobb világ, amit emlegetnek, mikor jön el, de csak azt szeretném, hogy ami az óévben került az életembe, maradjon is velem életem végéig, illetve két dolgot igencsak meg kéne tanulnom 2013-ban:

Ha már szoftvert frissíteni nem tudok, meg akartam próbálni rootolni a telefont, de félek, csak még jobban elcseszném, úgyhogy visszafogom azokat a sós cseppeket, amik szétmarnak, elindítom a zenémet, azokat a zavaró hangokat kizárom, és igenis pozitívan gondolkodom, mert egy rohadtul pozitív ember vagyok idén is.

Minden a legnagyobb rendben van!