My reality in a fake world

Mikor már azt gondolnám, képben vagyok az emberek ostobaságát illetően, mindig sikerül meglepni  valakiknek. Én elfogadom, hogy mások vagyunk, különböző jellemzőkkel, kívül-belül, más értékrenddel, ízléssel, etc. De hogy valaki azzal akarjon bevágódni, hogy leszól valamit, aminek a miben voltát fel nem fogni se képes, mégis olyan hévvel fujjogja le, mint anno a keresztes hadjáratokat vezették, de annak legalább volt valami elhintett értelme, az már igencsak vérlázító.

Először is, jó lenne, ha a többség nemcsak sminket kenne magára, hanem felszedne némi műveltséget is, aztán megtanulhatná, hogyha alapból nincs igaza, nem terjeszt ökörségeket. Aztán valahogy el is kéne jutni arra a szintre, hogy ne csak lássam, de meg is értsem a dolgokat, illetve nem próbálok azzal figyelmet szerezni, hogy belekötök valamibe, amin egy piszkos folt sem található. De olyan jó szembemenni az árral, csatlakozni egy-egy sodráshoz, és azt hinni, hogy hú de kibaszottul tökösek vagyunk, nemde?

Nem vagyok képes megérteni, miért kell folyton hibát keresni mindenben, leszólni, ahelyett, hogy magába nézne mindenki, és belátná, hogy a tökéletes ugyan nem létezik, de valami jócskán súrolhatja azt? Miért kell azt terjeszteni, hogy valami szar, ami egyedien, kiemelkedően szenzációs, miért kell azt mondani, hogy valaki playbackel, csak mert nincs egyetlen hamis hang, egyetlen félrepengetés, egyetlen félrecsapás? Igen, a Muse-ról beszélek, és a tegnap esti baszott jó Brit Awards nyitófellépésükről. Az, kérem szépen, ugyan nem volt playback, és aki ezt ki meri ejteni a túlrúzsozott száján, meg le meri írni az apuci meg anyuci pénzén vett hiperszuperoltáricsúcs telefonján, annak nemhogy a hallását kéne megnézetnie, de egyenesen le kéne vetni a Mount Everestről, főleg azután, hogy meri ócsárolni, meg olyat terjeszteni, ami mérhetetlen nagy blődség... 

A jövő ezeknek az útszéli picsáknak a kezébe kerül, akiknek nemcsak az értékrendje korcsosult, az egész világképük elcseszett úgy, ahogy van, de azt hiszik, övék a világ, és röhögve köpnek a szemedbe, csak azért mert több zsebpénzt kapnak és több férfi nemi szervet vesznek a szájukba, mint te. És még az a tévképzet is él a kicsiny kis agyukban, hogy mindez annyira kúl... Egyszerűen felháborító.

Magamban hordozom már egy ideje a keserűséget, igaz, próbálom feloldani, és nem mérgezni vele a lelkem, na meg a környezetem. Van, amikor azt gondolom, sikerül is, de újfent elkap a csalódottság is, a bánat, a düh, és akkor úgy érzem, nem vagyok képes magam mögött hagyni, mert egyszerűen csak nem lehet, hiszen kellemetlen, hiszen fáj.

Emberek. Sokféle lélek él ezen a bolygón, sokféle érdekkel, nézetekkel, hasonlóságokkal és különbözőségekkel, egy azonban mindannyiunkban közös: az önérdek. Ez irányít, ez motivál, ez hajt, hogy nekünk jó legyen, és legyek bár elfogult és tévedjek, de nem igazán hiszem, hogy lenne a földön olyan személy, aki színtisztán képes mások érdekeit nemcsak szem elé helyezni, mert az könnyű és egyszeri alkalom, hanem szem előtt is tartani mindvégig. Vagy ha létezik is, a legdrágább kincs a világon, és többnek kéne gazdagítani ezt az eltorzítottá tett helyet.

Azt gondolom magamról, hogy én igazságos lehetek, hiszen tisztában vagyok a mindennapi könyörtelenségekkel, igazságtalanságokkal, elítélem, megvetem másokban. Önmagamat mindig is afféle szuperlénynek képzeltem, hogy én igenis tudom, én igenis nem hibázok és nem vagyok rossz, olyan, mint ők, pedig ez nem teljesen igaz, sőt, voltaképpen lehetetlenség. Én magam is bántok meg másokat, még ha tudom jól, hogy milyen hatással lesz az illetőre, amit mondok, mégis megteszem, mert úgy érzem, a saját igazságomnak érvényesülnie KELL. Hiszen én tudom: én vagyok az áldozat, engem ért sérelem, és másoknak ezt tudniuk kell, hogyha megsiratnak engem, és a fenébe is, ne csak tegyék a szépet, hanem érezzék ugyanazt a kavargó maszlagot, ami belül szurkál, piszkál, zavar, háborgat, amit én is tapasztalok, ami leragad bennem. Pedig ez nem helyes. Nem vagyok igazságos én sem, csak a saját képzetem hajt, mindenkit a saját képzete irányít, mindenki azt hiszi, hogy neki az jár, és ha valóban jár, akkor törvényszerűnek, magától értetődőnek hiszi, mert  valóban meg is kapta, és csak annál többet vár el.

Az emberek, legyen bármilyen közhelyes és szappanoperaszerűen szívszorító megállapítás is, gyarlók, fösvények... Mindenki a maga malmára hajtja a vizet. Én is. És nem elég ezt tudni, látni, hogyha ebbe ténylegesen belegondolsz és átérzed, hogy te magad sem vagy az a szuperlény, akinek másokat elvársz, az nemcsak az egódat zúzza laposra, nemcsak rossz érzetet hagy benned, hanem sírni volna kedved, hogy ilyen világban élsz, hogy csak a pénz, csak a haszon, csak az ÉN, és voltaképpen senki nincs, egyetlen büdös lélek, akiben minden porcikáddal megbízhatnál, akire számítani nemcsak lehet, de valóban tudsz is. És ez rémülettel tölt el. Mert hiába érződjön bármilyen közel hozzád bárki is, előbb-utóbb az ő önzősége is feléled, téged elnyom, és nem is az fáj igazán, hogy nem tudsz neki adni, hiszen tudsz, mert ez belülről fakad, és ez a késztetés nem is késztetés, de magától értetődik, és nem tudsz tenni ellene, csak van... Az az igazán borzasztó, amikor észreveszed magadon, hogy azt érzed, te nem kapod meg azt a szeretetet, azt az odaadást senkitől, és az önzőségedet ez bántja, hogy te nem kapsz semmit. És ez az igazán rettenetes, hogy hiába jó adni, többet akarsz, mert önzőségben aztán nincs határ.