Már megint itt vagyok, még mindig, a semmi közepén, saját árnyékomtól rettenve a magány sötétjébe bújva, és minden fáj. Fáj, ami van, fáj, ami nincs, fáj, amikor akarod, és fáj, amikor mégsem teszel végül semmit. Ha legugliznám, biztosan találnék valami puccos leírást a bajomra, talán még orvoslást is, de nem teszem, nem akarok egyike lenni azoknak a téves lelkeknek, akik magukba beszélnek mindenféle nyavalyát, amit csak olvasnak. Nem mintha nem lennék rá hajlamos, de nem akarok olyan lenni. Másrészt, ha nem mondod ki, az addig nincs. Ezért küszködöm: magammal, a világgal, jóformán még az utamba akadt porszemmel is, az ráadásul – már amilyen pofátlan – még le is megy a légcsövemen; belém furakodik, pedig nem kérte senki. Ilyenek az emberek is. Csak úgy elvagy önmagadban, épphogy kilábalsz egy problémás.... barátságnak nem nevezhető, de kapcsolatnak se mondható, mert akkor mindenki a pasikra gondol, szóval valamiféle valamiből, és akkor valaki kopogtatás nélkül befurakodik az ajtódon, kitölti az egész teret, és... Na de most nem erről van szó. Nem is tudom szégyen szemre, hogy a végén mi lesz azzal a kis porral.
Arról van szó, hogy kezdem kicsit elveszíteni magam – eddig se voltam saját magam első számú rajongója, de most valahogy mintha... Nem akarom az őszre fogni, megint, vagy arra, hogy minden rossz dolog összejött, és nehéz nem elhagyni magam, de mégis, most kicsit... Ha egy regényben lennénk, vagy egy drámában, azt gondolnám, ez a tetőpont, ahonnan már csak a végkifejlet marad, reményem szerint jó, de életeink hercege nem könnyíti meg annyira a dolgunkat, hogy csak úgy besétál és megment, mint egy 21. századi okospasi, hanem ha teheti, inkább még messzebbre szambáz, miközben neked igenis fel kéne venni a nadrágot, aztán szép ruhát szőni magadnak a semmiből, verejtékkel, véreddel díszítve, és utánaszambázni, vagy mint hogy feltételezett nő, amellett is büszke Oroszlán létére nem loholunk senki után, kecsesen elé libbenünk. Ehelyett azonban mi van? Mélyebbre és mélyebbre süppedek az elhagyatottságban, a világ pedig nem szeret.
Tegnap vagy előtte, a minap, valamikor megakadt a fejemben egy idézet egy sorozatból, valahogy eképpen szólt: az igazi művész nem másoknak akar megfelelni, hanem saját magának. Itt lightosan megvilágosodtam, hogy megint ezzel van bajom... Akármit csinálok, minden egoizmus nélkül tisztában vagyok vele, hogy jó, a várt dicséretet pedig a családon és Bodzavirágon kívül sose kapom meg, holott rajtam kívül mindenki mást ajnároznak, még magát Bodzavirágot is, aki bár különleges és Bodza, mégis piszkosul kikezdi az egóm. Én miért nem tudok Bodza lenni? Engem miért nem dicsér senki? Vagyis ha senki nem dicsér, ergo a családom és Bodzavirág is senki, ergo az is igaz, hogy senkim nincs és senki sem szeret, de ebben a tekintetben a senki = VALAKIK, vagyis akkor hogy is van ez?!?
Azt gondoltam, hogy direkt csak engem nem, mert túl zseniális vagyok, és ez kikezd másokat, mint engem jóformán az is, ha rosszul áll egy betű egy üzenetben... Aztán jött az, hogy szar vagyok, csak gondolom magam valakinek, valaminek, és mindenki szarik arra, hogy egy újabb szarságot szarok a többi szar közé, de... azok a VALAKIK tovább dicsérnek, ergo tényleg szar vagyok, ők meg csak AZOK A VALAKIK, vagy a másik lehetőség is fennáll, hogy engem direkt szarba vesz mindenki, mert túl zseniális vagyok.
Aztán azután az idézet után eszembe jutott valami más.
Már azt soha nem is értettem, hogy lehetek némely tekintetben egocentrikus, hogyha ezzel szemben baszottul nincs se önbecsülésem, se... nem jut eszembe a szó, de lényeg, hogyha cigiznék, nem mernék csak úgy odamenni és bárkitől tüzet kérni... Vagy de. De nem biztos, mikor milyen kedvem van, mikor mennyire tűnnek félelmetesnek az emberek. Mert emberfélő vagyok; hiszen azok mások, azok nem ÉN vagyok, ők csak félreértenek és bántanak, ellenben velem, aki ugyanolyan ember és ugyanúgy nem értem teljesen, de mégis jobban bánok magammal, mint mások velem. Példának okáért, akárhányszor akartam volna megfojtani magam, a végén mindig vettem levegőt, ergo törődök magammal, míg mások nem, ők előbb vagy utóbb, de csak megfojtanak. Tudom, ez morbid példa, ráadásul teljességgel evidens, azt mondják, hogy az ember nem tudja megfojtani magát, de mindegy, most egy morbid időszakon megyek át, és különben is, amúgy se olvas engem mindenki, még a senkik se.
Egy szó mint száz, a hiba bennem van, mert nincs meg bennem az a valamicsoda, amitől tojok másokra, amitől csak a magam kedvéért, magamnak, magamért csinálok valamit, mert én MÁSOK szeretetét, elismerését, ölelését akarom. MINDENKIÉT, teljesen, totálisan azt akarom, hogy mindenki szeressen, még az a szerencsétlen koldus is az utca végén. És ez rossz, tudjátok, mert egyrészt ott van az a klisé, hogyha te nem szereted magad, már pedig én mégis rühellem magam, akkor mások addig nem fognak, és még ha VALAKIK szeretnek is, MINDENKI akkor se fog soha. A magamfajta telhetetleneknek pedig VALAKIK egyszerűen nem jelentenek semmit, hogyha ellenben MINDENKI nincs, a hiba pedig itt van. Csak sajnos erre egy újratelepítés vagy programeltávolítás nem fog megoldást nyújtani, újat belőlem pedig kérhetnék, de az mire lenne jó, nem én lennék.
