Nem szeretem a háborút. Már történelem órákon se értettem, miért kell az embereknek folyton hadakozni egymással, pláne ilyen durva módszerrel. Mi jó nekik benne, egyáltalán hogyan képesek nyugodtan aludni, hogy ártatlan ifjakat, akár még gyerekeket is szólítanak csatasorba, miközben a nagy emberek, a fejesek, az egész dolog kiötlői sokszor kényelemben és biztonságban maradva figyelnek csupán a távolból. Úgy se volt értelme, mikor a nagy hódítók a hadseregük élén állva vívták a csatáikat földterületért, hatalomért, de legalább tettek valamit – még ha ugyanúgy hiábavaló öldöklés is az egész –, nem csupán a háttérben mozgatták a szálakat.
Mikor angol órán egyszer a tanárom elhozta nekünk megnézni a Hideghegy c. filmet, először, mint minden újdonságot és alapjában véve úgy az összesféle mozgóképet, érdeklődve, izgatottan figyeltem, hiszen szeretem a kosztümös filmeket, és Nicole Kidman nevével körülbelül bármit meg lehet velem nézetni. Aztán ahogy szépen lassan felfestette az amerikai polgárháborút, az egész hangulatot a maga sajátos, zord valóságábrázolásával, egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem bírom visszatartani a könnyeimet, majd inkább a padomra borultam a fülemet befogva, hogy ne is halljam az egészet, annyira nem bírom elviselni az erőszakot. Nem könnyű túlérzékenynek lenni, nem is vagyok rá büszke, hogy nem voltam képes kezelni a helyzetet, aztán az osztálytársaimnak is adtam egy napra csámcsognivalót, és ment a talány, hogy mert én miért sírtam.
A barátnőm szerencsére elhajtotta őket, a filmet nézzék, ne engem, mondjuk az eseménykor nem is érdekelt, ki veszi észre és bámul, ki mit gondol, csak legyen már vége, és legkedvesebb angol tanárom se csinált belőle ügyet, hogy igenis nézzem akkor is, de egy dolgot igazán megtanultam: önszándékból sose fogok kimondottan háborús filmet nézni, vagy éppen könyvet olvasni róla. Nagyvonalakban az órákon elviselem, de egyébként engem semmivel rá nem lehet többé venni, még egy kedvenc színésszel se, ahogy egyszer Colin Farrell miatt tettem a Nagy Sándorral, az is kín volt éjjel kettőkor, a Watchment meg egy határozott mozdulattal állítottam meg és töröltem ki aztán a médiatáramból egyhuzamban, pedig abból majdnem egy órát elviseltem.
Tessa de Loo írását talán azért vettem a kezembe mégis, mert megtévesztett a cím: Ikrek. Mindig is közel állt a szívemhez ez a szó, a fogalom maga, mindig is szerettem volna egy ikertestvért, és feléledt bennem a gondolat, hogy én is ikreket szeretnék szülni majd egyszer. Ezért hát nem tehettem ellene, mikor a könyvre pillantottam, egyszerűen vonzott és ki kellett hoznom a könyvtárból, akkor is, ha a hátlapon lévő leírásokon látszott, hogy világháború idején játszódik, illetve felvázolta magát a szituációt, na meg hogy nem éppen valami boldogságos egy történet.
Nem olvastam el azonnal. Igazság szerint a Nagy Nyári Olvasmánylistámra felvett tíz könyv közül egyet olvastam ki júniusban, ezt pedig most vettem elő pár napja – Hajrá, maradt még nyolc a visszavételi határidő, október 20-ig! – voltaképpen csakis azért, hogy elfoglaljam magam depis alvatlan éjszakáimon. Nem volt sok kedvem, igazság szerint 2011 óta alig olvastam könyvet, és mivel abban az évben hetente hármat elfogyasztottam, kicsit olvasási undorom is lett. Inkább a dac vezérelt, hogy elkezdtem most az Ikreket, na meg olyan csakazértis alapon, hogy ellent mondjak annak, hogy sose olvasok ki semmit újabban, csak megjáratom a nehéz lapokat a lakóhelyem meg a könyvtár között.
Aztán a betűk erdejébe merülve, és ott vergődve valahogy rájöttem: olvasni jó.
Ezt eddig is tudtam persze, de valahogy elfelejtettem, és egy majdnem egy egész nappal a könyv letétele után is ámulok, micsoda pozitív élmény volt, akkor is, ha a téma háború, a sztori fájó és szomorú, a cselekmény szívsajdító és a hangulat sem éppen azét a tipikus ponyvaregényét idézi. Mégis valahogy tetszett, valahogy nagyon NAGYON tetszett, úgy is, hogy második világháború, meg nácik és minden, és soha nem gondoltam volna, hogy valaha is ennyire tudok élvezni egy ilyen korszakról szóló művet, de elmondhatatlanul örülök, hogy elolvastam.
A tartalomból nem igazán tudom, mit és mennyit ismertessek – a borító egyre inkább tetszik, mert szerintem igazán találó –, nem is akartam sose full epic könyvkritikákat írni, ahogy legalábbis azt manapság illik, mert mindenki rá tud keresni, el tudja olvasni, hogy miről szól komolyabban az adott dolog. Az sem világos, hogy most milyen díszbeszéddel kéne meghozzam hozzá mások kedvét, mert nekem speciel még ha maga az általam legjobban szeretett személy is mondja, akkor se vettem volna rá magam, hogy a kezembe vegyem és nekiugorjak egy háborús, szenvedős könyvnek. Mégis azt tudom mondani, hogy én melegen ajánlom mindenkinek, azoknak is, akik olyanok, mint én, és nem kedvencük a háborúról szóló alkotások, mert nekem egy rettentő pozitív élmény, kellemes csalódás, akkor is ha nem éppen happy end.
Amíg beállítottam Moly.hu-n az "Elvastam"-ot – kedvencnek jelölésre nem jöttem rá, azzal esetleg valaki felvilágosíthatna –, akaratlanul is ráláttam egy-két véleményre, és bár kerülöm ezeket, mert a kritika is teljesen szubjektív, és nem szeretem olvasni őket, no meg amik nekem bejönnek, általában általános fujjogást, utálatot és leszólást kap, aztán az egész nézetkülönbségen csak felesleges vitába keveredhet az ember, úgyhogy most is igyekeztem ellesni a látottak mellett, de páron megragadt a figyelmem, és mégis muszáj kitérnem rá:
Volt, aki azt írta, hogy rossz a stílusa, kevés a párbeszéd és sok a leirás – viszont ez nekem különösen tetszett, mert bírtam azt a fajta rendszert, ahogy felépül a könyv – egy apróbb jelenbeli történés, több visszaemlékezés a múltra –, és ez is teljesen egyéni, kinek mi jön be, csak megint elcsodálkoztam azon, hogy ami nekem annyira zseniális, másnak élvezhetetlen. A világ már csak ilyen...
Másvalaki a végkifejletet nehezményezte, hogy igazságtalan, én azonban már az utolsó fejezet előtt ráéreztem, hogy az lesz, ami, és úgy törvényszerűen végigzokogtam onnantól kezdve az utolsó pár oldalt, mégis jobb volt így, a hangulathoz is, meg úgy az egész szituációhoz is egyszerűen szerintem jobban illett, mint egy boldogabb zárás, bár elárulom, amikor sajátos szertartásomhoz híven az első pár oldal után felkerestem az utolsó mondatot a könyv végén, egész végig a boldog végben reménykedtem, és azt hittem, az is lesz.
Amin még inkább néztem, hogy egy harmadik személy szerint "lopkodás" az egész könyv, és a Két Lottihoz hasonlították, ami kapcsán én nyilatkozni nem tudok, mert azt nem olvastam; vagy hogy miért nem nevezte az egyik ikert legalább másnak, és erre a névproblematikára pedig muszáj vicsorognom: most nem tudom, kedves véleményező, hogyha valakinek ugyanaz a neve, mint neked, azon is felháborodsz?
Tudom, hogy az illető ezt nem fogja látni, de merőben röhögtem egyet ezen a hozzászóláson, mert most van több tízezer név, író, meg miegyéb, és ha vannak is hasonló témájú írások, vagy különböző karakterek neve különböző sztorikból ne adj isten, egyezik, hát én tökön tudnám magam szúrni, hogy valaki ezen fennakad, mert az még nem éppen lopás. A plágium egy megint másik posztot követel magának, és minden molekulámmal megvetem, de ha két ember ugyanarra tud gondolni, akkor most nem kizárt, hogy ugyanaz az ötlete is támad – nekem legalábbis egy blogger írótársam majdnem minden vele megosztott regényötletemet bekatalogizálta, hogy mire hasonlít, melyik könyvben van arról szó, noha egyikről se volt tudomásom éppen –, hiszen amennyire hatalmas a világ, olyan korlátolt maga az emberiség, megvan egyfajta halmazunk, amiből szellemileg, fizikalilag táplálkozunk, amiben élünk, és csak úgy lopkodással minősiteni valamit meg valakiket igazán oktondi dolog valamelyest, pláne, ha nevek kapcsán. Persze bevallom, én is a hajamat tépem, mikor egy másik írótársam sorra azokat az elemeket, egyéb dolgokat szövi bele a saját írásaiba, amik nekem különösen fontosak, és magamnak akartam felhasználni őket, ezért direkt nem is említettem neki, de most az utcában sem egy Manyika van, ezen túl kell lépni. Kelep Elek és kelepelek közt is van különbség, és a valóéletbeli Harry Potter sem tud varázsolni.
Ha meg Két Lotti újradolgozás for real, akkor üsse kő, nem fog kevésbé tetszeni, és a neveken pláne nem akadnék fenn, mert az akkor is banális.
Egy szó, mint száz, talán a magánéletemhez elég szorosan köthető párhuzam és aktualitás miatt is ragadhatott meg ennyire ez a mű, és nem biztos, lehet, ha más időszakban, más sorssal veszem a kezembe, köpködve dobom el, hogy ez igenis egy szar, és kiolvasatlanul teszem félre egy hanyag mozdulattal, de most egy virtuális cuppantósat küldök az írónőnek, amiért megajándékozott életem egyik nagy élményével.
Mintha azt láttam volna, hogy megfilmesítették a könyvet, azt viszont nem hiszem, hogy meg fogom nézni, mert ebből a mindenkönyvetmegfilmesítünkmost nevezetű lázból kicsit elegem van, amolyan modern klisé, de már csak azért se akarnám, mert olvasni és vizuálisan, valóban látni más, és volt egypár eléggé "brutális" és megrázó jelenet a cselekményben, és mozgó formában nem igazán szeretném azt látni. Legalábbis ma nem.
Bejegyzésem vége előtt még egy dologra szeretnék kitérni, amit majdnem el is felejtettem: a fordító, illetve a kiadás maga. Tudom, mert valahogy törvényszerű is, hogy nincs olyan nyomtatott könyv, megjelenített cikk vagy sajtó, akár online az interneten, amiben ne lenne valami hiba. Bár afféle szentségtörés is, hogy egy könyv, egy KÖNYV ne lenne tökéletes, velem is megesik, hogy hatvanszori átolvasás után is csak százegyedszerre akad meg a tekintetem egy elíráson, egy rosszul begépelt szón, vesszőn vagy ragon. Ennek ellenére mindig felbőszít, hogy mégis milyen kiadó az olyan, vagy akármilyen szervezet, ami csak úgy pontatlan dolgokat tesz közzé, miért nem lehet igényesen világra bocsátani valamit, és még sokszor tankönyvekben is van ilyen. Az Ikrek sem volt kivétel, és néha van, hogy kukacoskodásból számolom, mennyi hibára lelek egy könyvben, itt is volt a fentiek közül jó pár, és szerintem rossz fordítás is volt helyenként, ha szőrszálhasogatás, ha nem, ezt mindenképp muszáj volt megemlítenem, milyen kiábrándító, kizökkentő tud lenni, mikor ilyenbe botlik az ember. Lehet, csak én vagyok túl szigorú, de számomra az írás szent dolog, és szerintem egy írónak is roppantul igényesnek kéne lennie, pláne egy olyan szakembernek, aki eleve azért kapja a fizetését, hogy javítsa ki ezeket az esetleges bakikat.
Nem dobálózom kavicsokkal, nekem is elő szokott fordulni nem egyetlen hibám, de egy könyv számomra akkor is egyfajta mágikus, szent tárgy, egy ereklye, és mindig felzaklat, hogyha azt látom, hogy igenis hibás. Talán túl perfekcionista vagyok, de nem önelégült, és nekem is vannak ilyen mulasztásaim, vagy csak a szemem gyenge, de azért valahogy jó lenne, ha ki tudnának adni valamit egyszer, amiben nincs semmi kifogásolható.
