My reality in a fake world

Egy ideje nem voltam online aktív – már ami a közösségi oldalakat illeti –, ha pedig megesett, hogy huzamosabb időt töltöttem el egy-egy weboldalon, általában akkor is rest voltam(= gyakran féltem) kommentet hagyni, ennek pedig több oka is van.

Régebben kötelességemnek éreztem leállni emberekkel vitatkozni, ha úgy ítéltem, hogy valami bődületes hülyeséget állítanak, vagy egyszerűen olyan módon viselkednek, ami az én morális és egyéb elveimet sérti. (Megjegyzés: Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy hasraütés-szerűen nekimentem embereknek, nem, csak azt esik nehezemre tolerálni, amikor hangemberek rászállnak a másikra, vagy totál idiótaságokat hirdetnek, noha tudom, hogy nekem sincs jogom ítélkezni, vagy éppen szemrehányást tenni.) Nem egyszer keveredtem valóságos virtuális háborúkba, az pedig édes mindegy, kinek van igaza, sőt előfordul, hogy nekem is nehezemre esik beismerni, ha tévedek, vagy rosszul tudok valamit, és ezzel ha  nem is vagyok egyedül, abból aztán sose lehet egyetértés, abból pedig végképp elegem volt, amikor a saját blogomon jött nekem valaki... 

Rájöttem, hogy nem érdemes belebonyolódnom, mert létezik az a típusú hozzászóló, aki már csak azért kommentel mindenhová, hogy mindenkibe belekössön és oltogasson ilyen-olyan stílusban, ez az egyén pedig úgysem fog pont tőlem megszeppenni, és egyszerűen naív vagyok, ha azt hiszem, mindenkivel megértethetem a nézeteimet, emellett jómagam is láthatok valamit hibásan, és nem játszhatok valamiféle gurut, másrészt azt is megtanultam, hogy nem minden helyzetre kell reagálni, ezt pedig online a legkönnyebb és legegyszerűbb megtenni.

Mostanság sokkal több időt töltök azzal, hogy triplán megfontoljam, mikor és hol nyilvánítok véleményt, mert alig akad olyan hely, ahol ne jutna rád legalább egy olyan ember, akivel végeláthatatlan vitába tudsz bonyolódni, én pedig az ilyesmit nem szeretem.

Pár napja ugyan újra elkezdtem blogokat nézegetni, és a szokásosnál többet kommenteltem, azonban egy dolog mindig visszatart(ana).

Sok helyütt, ha lehetséges, inkább anonim szólok hozzá valamihez, mert mindig az jut eszembe, hogy az illető talán rossz néven veszi, hogy csak úgy odaállítok és olyan hangnem kezdek csevegni, mintha évek óta ismerném, esetleg túl sok vagyok, és azt hiszi, csak figyelmet kívánok tőle, na meg hogy látogasson el az én oldalamra... Akadt dolgom nekem is olyanokkal, akik éjjel-nappal reklámozták magukat és fel is voltak háborodva, ha nem kaptak hozzászólást, viszont ők sohase lettek volna hajlandók egy pillantást vetni a másik munkájára, ilyen-olyan okoknál és kifogásnál fogva, ezt pedig igencsak zsarnoknak látom; egyszerűen nem akartam ilyennek tűnni én is.

Általánosítani azonban nem akarok, hiszen mondhatni teljesen kiestem a képből, mióta nem jártam bloggeren – ezen szándékozom változtatni, és ezért is döntöttem úgy, hogy belekezdek a kihívásba, ezzel ösztökélve magam arra, hogy feszegessem a határaimat, hiszen nem csak az írást kell tanulni, de azt is, hogy hasznos, építő jellegű véleményt, vagy egy értelmes kritikát tudjak kiadni a kezeim közül.

Szeretek írni, szeretem a gondolataim kifejezni akár egy lazább, egyéni szösszenet, akár egy novella formájában. Az utóbbi időben rendre elhanyagoltam az írást, úgy mint a blogomat is. Egyéb személyes problémák miatt sokszor energiám se volt ahhoz, hogy – jelképesen – tollat ragadjak, és hiába adódtak ötleteim, inkább hagytam elveszni őket, a napok pedig csak teltek, és ezért csakis magam okolhatom, amiért képtelen vagyok rendesen beosztani az időmet, és a figyelmem is gyakran elkalandozik.

Mostanában valahogy nehezemre esik kifejezni magam – általában rengeteg gondolat kering az elmémben, amiket mind-mind ki szeretnék adni magamból úgy, ahogy korábban rendszeresen tettem is a bejegyzéseimben, azonban hiába az ötlet, valahogy mindig egy-egy akadályba ütközöm.

A legnagyobb hibám, hogy sokszor túl lusta vagyok írni. Fejben olyan könnyen átlátható minden, gyakorta komplett regények suhannak át az agyamon elejétől a végéig, tisztán, értelmesen, érthetően. Egyszerűen minden logikus és pöpec, és nincs kedvem leülni és pötyögni, vagy másik esetben éppen nem áll módomban, mert más teendőm akad – például a biciklimen robogok a bolt felé. Ilyenkor többnyire két eset áll fenn:

– mire odajutok, hogy lejegyezhetném vagy nekiálljak írni, elfelejtem, hogy mit is akartam, illetve

– egy idő után annyira túlgondolom és -komplikálom, csűröm-csavarom az egészet, hogy egy kusza, átláthatatlan ötlethalmazzá bogozza magát, én pedig nem hogy megfogalmazni, de átlátni se vagyok már képes.

Rendre el szoktam sírni magam – persze nem szó szerint –, hogy mikor találják fel végre, hogy a gondolatainkkal tudjunk írni, vagy bármi módon kimenteni azokat a tökéletes fogalmazványokat a fejünkből. Mennyivel egyszerűbb lenne egy regényt elkészíteni így, nem? El tudom képzelni magam, ahogy munka közben is a gondolataimmal alkotok, a kezem pedig jár, és a tennivalómat végzem közben. Ez csupa win-win felállás, hiszen a többi dolgomat elvégzem, és még “írok” is. Amennyire jól hangzik ez azonban, annyira silány is, hiszen arról tanúskodik, hogy mostanság mindenki a könnyebb utat keresi, és – mindenféle bírálat és ítéletosztás nélkül – sokan, köztük én is, kevés erőfeszítéssel akarnak hatalmas sikereket elérni. Ez pedig nem járja.

Nem állítom, hogy lehetetlen, de annak ellenére is, hogy sokszor el vagyok ájulva magamtól, és tudom, hogy van az íráshoz készségem, tisztában vagyok vele, hogy ettől még nem fogok egy szempillantás alatt hatvan könyvet írni és egyáltalán kiadva lenni. Általában az ösztöneimre hallgatva csinálok sok mindent, ez alól az írás sem kivétel. Eddig csak írtam, amikor írhatnékom volt, sosem álltam le olyan dolgokkal foglalkozni, mint a karakter jelleme, a hattértörténet vagy a világalkotás. A történet bennevolt a fejemben, én leírtam, amit le kellett írnom, aztán ennyi. Talán ezért is vannak nehézségeim, ha egy komolyabb regényben gondolkodom, mert rengeteg mindent nem tudok az írásról; technikákat, alapvető fogalmakat, és hiába az ötlet, az ambíció, folyton belebonyolódom a regényötleteimbe, sokszor el se kezdem írni, mert már elméletben összekavarodom, és úgy érzem, hogy én erre nem vagyok képes. 

Ahány író, annyiféle módszer, és talán akadnak, akik ugyanúgy szavakkal dobálóznak a vak világba, mint én is szoktam, de nekem ez nem (mindig) működik, és bár próbálok rájönni, hogy mi a bajom, miért is nem eredményes egyetlen regényem megalkotása sem, sokszor inkább csak hagyom a francba, és inkább szentelem az időm másnak, mert eléggé frusztrál is, ahogy azt érzem, szimplán nem vagyok képes egy komolyabb valamit összehozni, és talán csak egy kispályás író vagyok.

Mivel azonban nem akartam negatív írányba elmenni, el kell mondanom, hogy igazság szerint büszke vagyok magamra, amiért a tavalyi évben kipróbáltam nem egy olyan dolgot, amit sohase csináltam előtte, kísérleteztem, és tudom, hogy fejlődtem. 

Elkezdtem megadott feltételek, különböző “prompts” alapján írni, igaz, csupán fanficeket, mégis elégedett vagyok az elkészült kisebb írásaimmal, mert soha nem csináltam azelőtt, és a kihívás mellett öröm is volt kimondottan olyan helyre írni, olyan blogokon közzétenni a műveimet, ahol tudtam, hogy a téma iránt érdeklődők fogják olvasni. Hab a tortán, hogy egy önmagamnak tett kikötés végett csakis angolul írok fanfictiont, s mivel egyik álmom, hogy angolul is írjak, ez kétszeresen többet jelentett számomra, úgy érzem, sokkal többet gyakoroltam.

Mint már mondtam, eddig mindig csak akkor írtam, amikor olyan kedvem volt, amikor késztetést éreztem, mert egyszerűen hajtott az ihlet. Nos, tudom, hogy egy “rendes” író nem csupán ekkor ír, legalábbis a saját magamnak felálított mérce szerint tisztában voltam azzal, hogy a módszereim nem valami tökéletesek, és nem is annyira hatékonyak, hiszen hiába tudok megírni egy novellát pár óra alatt, ha máskor hetekig egy szót nem írok le. 

Ígéretet tettem pár embernek, hogy írok nekik valamit, az ő egyedi ízlésüket figyelem előtt tartva, erre pedig sokszor nem adódott ihletem, sokszor semmi ötletem nem volt. Ekkor mégis leültem és erőltettem, mert be akartam fejezni, hajtott a becsvágy, és persze meglepetést is kívántam szerezni annak, akinek megígértem. Általában pár perceket ülni szoktam a dokumentum fölött, de azután érdekes dolog történt: elkezdtem írni. Nem volt semmiféle tervezetem, sokszor maga a cselekmény is kételyekből állt, és sokszor vezetett törléshez, újrafogalmazáshoz, az egyéb részletek helyre igazításához, mégis többször csak úgy írtam, mert írni akartam, és észrevettem, hogy haladok. 

Vannak, akik azt gondolnák, hogy szörnyű kényszerűen írni, de számomra ez egyáltalán nem így volt! Hihetetlenül kellemes, pozitív élményként éltem meg, hogy néha nem baj, ha kedvem, ihletem nulla, ha a részletek homályba vesznek, csak írtam, és valahogy helyreállt minden, és merem mondani, sokszor jobban elégedett voltam a végeredménnyel, mint amikor órákat terveztem tényleges írás előtt. Ott ugyanis mindig azzal a problémával találkozom, hogy hiába az előzetes elképzelés, gyakran maga az írás közben újabb ötletem jön, más fordulatot vesznek az események, és ilyenkor rendszerint elégedetlen voltam, mert eltértem, és nem az lett, amit akartam, törölni és újraírni pedig sokáig nem szerettem, mert abba a kategóriába esek, hogy csodálom minden szavam, ami igencsak ostobaság.

Azt hiszem, azt tanultam 2014-ben, hogy az írásra nincs egy megszokott, tökéletes norma, ahogy azt tenni illik, ahogy írni kell. Van, amikor az ihlet vezet a vakvilágba, van, amikor semmi kedved nincs írni, de ha leülsz és erőlteted, talán valami sokkal jobbat hozol létre, mint azt bármikor is gondoltad volna. Van, hogy egyáltalán a hátad közepére nem kívánod az írást – én például számtalanszor fogadkoztam, hogy soha többé nem fogok írni –, ilyenkor pedig egyszerűen ki kell kapcsolódni, leülni egy könyvet elolvasni csakis az olvasás öröméért, nem azért, hogy folyton javíts és átírj, és az sem baj, ha pár nap szabit kiveszel, hogy megnézz pár filmet, sorozatot, vagy éppen játssz.

Eddig kifogásokra hárítottam, hogy nekem nincs kedvem írni, mert a gépemnek baja van, a tablet és okostelefon írásra kényelmetlen, füzetből pedig én ugyan be nem másolom, de most ennek véget vetek. Az utóbbi egy évben túl sok ötletet, időt, energiát pazaroltam el, hagytam a semmibe veszni, és bár az újévi fogaldalmakat sose tartom be, most mégis felállítottam magamban pár célt, amiért tenni akarok, amiket el akarok végezni. És mivel az esetek többségében túl lusta és kényes vagyok, elsőként csatlakozom Olíviához a Parajunkee blogos kihívásában, ezzel ösztökélve magam, hogy igenis vegyem a fáradságot, és próbáljak időt szakítani mindenre, amit szeretek.

Azt gondolnánk, a 21. század embere manapság mindent ripsz-ropsz elintézhet egy szempillantás alatt. Az emberek régen kézzel írtak kódexeket, manapság csak el kell látogatni egy online shopba, kiválasztani a kívánt tételeket, majd pár gombnyomással fizethetünk is, a futár vagy egyéb postaszolgálat még házhoz is hozza a rendelésünket. Egyszerű és gyors, nem?

Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy imádom a technológiát, sőt, egyenesen rajongok érte. “Élőben” beszélni a barátaiddal kilométeres távolságból, haverokat szerezni a világ másik végéből, videobeszélgetni, chatelni, élményeket szinte azonnal megosztani csodálatos élmény. Nincs olyan, hogy távolság, nincs olyan, hogy lehetetlen. Ha valaki hiányzik, de egyéb körülmények révén képtelen vagyok vele találkozni és beülni egy teára és sütire, sebaj, elég csak belépni Skype-ra, ahol máris szemtől szemben cseveghetünk. Elég szuperebb így a kapcsolattartás, nem olyan, mint amikor heteket vártunk egy válaszlevélre.

A probléma – legalábbis az enyém ott kezdődik, hogy világunk túlságosan átesik a ló túloldalára, és sok szolgáltató nem gondol olyan fizetési módok biztosítására, mint az utánvét. Miért kell nekem mindenáron OTP-vel, PayPallal fizetnem, arról nem beszélve, hogy még saját számlám nincs, nem hogy bankkártyám, és nem is érzem úgy, hogy kötelességem lenne vezetni egyet. Miért ütközöm folyton akadályokba mégis, valahányszor rendelni akarok egy jó könyvet, miért vagyok ellehetetlenítve ebben a modern világban, ahol az ember egy pöttyintésre van mindentől?

A helyzet még inkább elszomorít, hogy minden esetben eddig csak akkor jelentkezett ez a problematika, amikor könyvet szerettem volna venni online. A fene egye, ha a kedvenc szerzőmtől semmi nincs a közeli boltban, mikor a webshopokban rendelve még extra kedvezményt is kapok, nem kell sorba állnom a kasszánál, otthon a fotelben ülve kényelmesen vásárolhatok. Ki ne szeretné ezt rohanó világunkban? 

Nem akarok általánosítani, mert végtére is eddig csupán egy ismert magyar online könyváruházban próbáltam rendelni, a fenti okok miatt mindhiába, arról pedig a lakóhelyem se tehet, hogy rengeteg, csakis külföldről beszerezhető árucikket – esetemben egy amerikai írónő barátom első ízben megjelent, itthon még ki nem adott regényét – szinte lehetetlen az én kisvárosi otthonomhoz eljuttatni. Viszont mégis dühös vagyok, és haragszom, hogy egy informatikai eszközt minden akadály nélkül tudok rendelni úgy is, hogy nincs folyószámlám, egy olyan elemi, mindenkori, időket kiálló varázslatos terméket, mint a könyv, nem.