My reality in a fake world

Amikor először hallottam az átdolgozás fogalmáról az irodalomban, őszintén szólva elég szkeptikusan álltam hozzá. Mi vesz rá valakit arra, hogy fogjon egy másik, kész művet, változtasson rajta egyet s mást, aztán valami hangzatos, az eredetihez csengő névvel publikálásra küldje? Minek, miért? Nem tetszett neki az eredeti történet egy-egy cselekménye, amin felbuzdulva azt gondolta, nosza, majd én megmutatom, hogy kell ezt, és megalkotta a saját verzióját? Esetleg – bocsánat, hogy ilyet közzétenni merek – nincs elég kreativitása, hogy egy saját sztorival álljon elő, egyszerűbb a másét szétcincálni? Egyáltalán mik ezek az “újra-, át-, meg-, agyonírók”? Zsenik vagy átlagemberek kicsikét más nézőponttal?

Sarah Elizabeth Boucher Becoming Beauty-ját elolvasva úgy érzem, némileg kicsinyes és előítéletes voltam a műfajjal kapcsolatban, és még tévképzetek is voltak bennem az átdolgozások kapcsán.

Három dolog van, amit nem szeretek – általánosítás, pletyka és bírálat –, mégis űzöm mindegyiket, bármennyire is igyekszem odafigyelni. Próbálok "semleges" maradni, mindig analizálok mindent és reflektálok mindenre, ezért tudom, mennyire képes befolyásolni egy véleményt, vagy ahogy megközelítünk és kezelünk dolgokat, egy rossz nap, egy negatív tapasztalat, vagy éppen az elvakult jókedv. Kicsit nem is tudom... Létezik egyáltalán valóság, igazság?

Ha valami fekete, lesznek, akik mégis fehéret mondanak, gondolom, valóban fehéret is látnak. Miért?

Úgy gondolom, nincs olyan hogy valóság, nem létezik igazság. A világ torz képek keveréke, a saját érzékelésünk sem belátható, hiszen ami egyszer felháborított, évekkel később totálisan nem bír már jelentőséggel; legalábbis teljesen máshogy látom az egészet, másképp vélekedek, így a helyesből sokszor lesz helytelen, a helytelenből meg helyes. Mindenkinek megvan a maga igazságdarabkája és saját valóságszelete, ezek vezérelnek mindnyájunkat, és ez talán nem is baj... Mindenkinek igaza van, és mindenki téved – ez talán helytálló javaslat, no de mégis ki döntheti el azonban? 

Kicsit kusza ez az egész, mert egy vita vagy bármi során mindkét (az összes) fél igazát tudom látni, a tévedésük így elfogathatóvá válik, hiszen az ő realitásuk az ő logikájuk, meg tudom érteni őket akkor is, ha velem ellentétes állásponttal rendelkeznek. Bosszantó ugyan, hiszen amíg valami jogosan sért meg, vagy háborodok fel rajta, a másik nézőpontját tekintve kicsit visszaveszek, mielőtt véresen nekiesnék, így javarészt nem teszem szóvá, ami bánt vagy ami zavar, mert a másik fél álláspontját is meg tudom érteni többnyire. Igaz, kicsit úgy érzem, elnyomom magam, és lehetetlenség az egész, és nem is tudom, mi egyáltalán az abszolút ítélet, ha minden vegyes, lehet minden érthető és belátható.

A nagyobb baj számomra ott kezdődik mégis, amikor általánosít az ember lánya, amikor elítél, bírál.

A véleményünk, a megnyilvánulásunk formája magunkat minősíti, folyvást projektálunk, kivetítjük a saját verziónkat a másikra, aminek következtében felháborító, ha valaki, valami el merészel térni tőlünk. 

Amikor valakit nem kedvelek, a jó tőle egyből rossz, a rossz pedig egyenesen szörnyű, ám ha valaki közel áll hozzám, a jó nagyszerű, rossz pedig nem létezik. 

Ha őszinte akarok lenni, sose tudom, mi egyáltalán a saját véleményem, hiszen a semlegességemben is tudom, hogy elfogult vagyok, így ha valaki azt mondja, "fekete", fogalmam sincs, hogy a fehérben azt látom, amit én látok, vagy csak azt, amit más láttatni akar velem – végtére is rettentő bonyolult és átláthatatlan az egész, nem?

Amikor először láttam a Parajunkee blogos kihívását Olíviánál, eldöntöttem, hogy részt fogok benne venni, mert:

Ha novellát, egyéb szösszenetet írok, egy nap vagy egy óra, rövid időn belül elkészül az egész, de semmi komolyabb vagy hosszabb projektet nem fejeztem be, ezek többnyire csak elvannak a saját mappáikban a gépemen vagy egyéb tárhelyeken, esetleg minden egyéb vázlat, jegyzet nélkül csak keringenek az elmémben, noha az sem kizárt, hogy elfelejtem az egészet...

Egy perces néma megemlékezés az összes meg nem valósított és teljesen elveszett ötletemről, amik tudom, hogy annyira pöpecek és zseniálisak lehettek volna, ha nem vagyok lusta megírni, megvalósítani őket.

Rengeteg időt, energiát, kreativitást, ihletet pazaroltam el az elmúlt években, és csak remélem, hogy egyszer talán még eszembe jutnak, mert megtörtént már, hogy később csak úgy bevillant, de nem akarok erre adni, hiszen túl nagy rizikó, teljesen spontán, vagy sikerül, és tudok rá emlékezni, vagy nem. Eldöntöttem, hogy sokkal aktívabb akarok lenni, persze a hobbijaim se szeretném elhanyagolni, de idén mindenképpen egy magasabbra szintre akarom vinni az írói képességeim, legalábbis egy ötletet kiválasztani a sok közül, és végre nekiülni annak a förtelmes regényírásnak. Hiszen a fejemben lévő sztorik olyan szuperek, mindig is annyira élveztem őket végigpörgetni magam előtt, és olyan önző dolog, hogy csak én szórakozzak rajtuk, meg akarom osztani másokkal is!

Tegnap egész nap egy fanfictiont olvastam, életem egyik legszebb élményével gazdagított, amiért rendkívül hálás vagyok. Abba belegondolni, hogy én megalkotok valamit, és valaki más ugyanígy érezhet a saját művem kapcsán, valami leírhatatlan, megfoghatatlan csodálattal tölt el, ha képes vagyok megérinteni őket. Ehhez pedig az kell, hogy letegyem a kis fenekem az íróeszközöm elé, és igenis mozgassam a pici ujjaimat, ne csak lustálkodjak egyik sarokból a másikba.

A Parajunkee kihívása véget ért, egyszerre mondom, hogy Hál' Istennek! és hogy Sajnos:(, bár hadd legyek őszinte, hogy kikotyogom, javarészt örülök, hogy végre vége, és kevésbé bánom. A következőkben összeszedem a gondolataimat erről a 31 napos programról, amit olykor a fenébe tudtam volna küldeni, abbahagyni, mégis érzem, hogy nem csináltam hiába, és rendkívül hálás vagyok, hogy részt vettem benne, mert nem csupán tippeket és trükköket adott számomra, magamról is tanultam közben egy s mást.

Emellett végre befejeztem valami komolyabbat is, há!!

Ami a leginkább szemet szúrt, az a rengeteg módszer és javaslat arra, miként jegyezzem fel a blogos ötleteim, egészen odáig menően, hogyan osszam be jobban az időm, és írjak meg előre, ütemezzek be bejegyzéseket, stb., de azt hiszem, magát a katarzist az a felvetés okozta, hogy minden hónap végén üljek le, és táblázzam be, mit akarok a következő egy hónapban kezdeni a bloggal. Mert most honnan tudjam??

Teljesen spontán vagyok, soha nem szerettem megtervezni semmit, így azt sem, hogy miről írok és mikor, és nem is akarom, nem is fogom, ahogy azon se akarok görcsölni, hányadiknak listázza a kereső a blogom, ha valaki adott szavakra keres a gugliban.
Amikor szerettem volna követőket magamnak, mindig azon kaptam magam, hogy kezdek átmenni hatásvadászba, ezt pedig egyenesen utálom, mert rettentő átlátszó, nem is igazán eredményes, és nem is illik az egész blogos mentalitásomhoz. Mondhatják nyugodtan, hogy szervezetlen, rendezetlen, kelekótya és szétszórt vagyok pocsék időbeosztással, 60 kihívással se fogok változni. Talán csak a hatvanegyedikkel.

Továbbra is szeretnék írni – akkor, amikor kedvem van, amikor beszélhetnékem van, amikor akad mondanivalóm, mert végtére is személyes blog volnék. Kötetlenül teszem közzé a kuszán összeállított betűim, mert nem szeretem, ha valami monoton, ha valami kötelező, ha valamit kell. Annyi, de annyi muszáj van életben, ezen az egy helyen szeretnék önmagam lenni, és úgy csinálni, ahogy az nekem a legmegfelelőbb: tervezet nélkül, a magam szájíze szerint – ahogy esik, úgy puffan. Csak hadd vigyenek a szavak, hadd adjam ki magamból, ami nyomaszt, ami bánt. Hadd legyek őszinte.

Legtöbb esetben mindig csak agyalok, hogy miről írjak és hogyan, ha valami ötletem támad, aztán rendre abba a problematikába ütközöm, hogy "Na ezt és ezt már úgyis megcsinálta más, hiába akarom én is, ha semmi újat nem tudnék mutatni vele", ha pedig engedem, hogy ez a feleslegesség-érzet maga alá temessen, akkor sose csinálnék az ég adta világon semmit. 

A másik nagy bajom, hogy túl előre gondolkodom, és egyszerűen van, hogy egy nap harminc bejegyzést tudnék írni, ha tömérdek ötlet merül fel bennem, máskor pedig semmi kedvem online jönni, és bár a(z előre) tervezés talán nem is rossz, mert tényleg örültem, mikor beütemeztem valamit egy napra előre, és nyugodtan nézhettem a drága sorozataimat, általánosságban sose sül ki belőle semmi jó: a jegyzeteim szépen csak gyűlnek, én pedig azon kapom magam, hogy a napok múlnak, és már hány bejegyzésem lehetne azóta, ha vettem volna a fáradságot...

És néha nem is tudom, miről akarok egyáltalán írni, mert annyi minden kering a fejemben, hogy egyszerűen képtelenség összekapcsolnom a saját gondolataim... Ez a kis mondatom beillik ide, de nem lenne érdemesebb egy külön bejegyzés az egész téma köré? De, de ahhoz meg nincs elég mondanivalóm, hogy... – ilyenkor inkább félreteszem az írást, és szentelem az időt egy-egy hobbimnak. Erre mindenképpen igyekszem odafigyelni, hogy ne gondolkodjak annyira túl, ne agyaljak folyton mindenen, mert hiszem, hogy a sikerhez idő kell, és különösen akkor érhetünk el valamit, ha szívvel-lélekkel űzzük, amit szeretünk – igen, fontos, hogy szeressük. Ha nem szeretnék írni, nem tenném. Ha nem szeretném megosztani az írásaim, nem vezetnék blogot.

Olykor azonban érzem a közösségi oldalak nyomását, hogy az ember minőségét és értékét a lájkokhoz kötik, ekkor picit elmegy a kedvem az egésztől, mert tisztában vagyok azzal, hogy képes megrendíteni az önbizalmam, mellette egyáltalán nem akarok egy ismertséghajhász, követőkre éhes kirakati író lenni. Bár az elismerés fontos, attól nem leszek jobb író, ha több szám van a blogom mellett, alatt vagy fölött, és ugyanígy nem leszek pocsék sem, csak mert jelenleg alig foglalkoznak velem. A visszajelzések egyszerre fontosak és utálatosak, mert egyrészt szuper, ha kapsz valami megerősítést, hogy amit csinálsz, jó, de ha olyan kritikát kapsz, amivel nem értesz egyet, vagy amivel nem tudsz mit kezdeni, csak sértő, azzal nehéz mit kezdeni. Lehetne is erről merengeni, hogy a semmi hozzászólás a jobb, vagy egy olyan, ami ellentmondásos, amitől csak úgy nézel magad elé, és azon merengsz, erre most mit kéne válaszolnom? Igyekszem szem előtt tartani azért ezt a lelkifröccsöt:

Tisztában vagyok az értékeimmel, és nem számít mások véleménye.

Az írásra lefordítva ezt: persze, hogy kell a vélemény, a komment és az nyavalyás like. Mindannyiunkban ott rejlik az éhség a figyelemre, azonban a kapott kritikát tudni kell önmagunk számára is szortírozni és értékelni, és nem szabad hagyni, hogy egy negatív hozzászólás, egy személyes vélemény megsértsen annyira, hogy kételkedjünk magunkban. Nehéz munka ez, mert valahol önbizalommal telve kell lenni, hogy tudom, a munkám jó, nekem megfelel, de mégis szerénynek kell maradnunk, hogy be tudjuk ismerni, ha valami mégis nem stimmel, és elsősorban tudnunk kell elvonatkoztatni magunktól kicsit, hogy beláthassuk a hibáinkat, de ne is legyünk gőgösek, hogy tudjunk fejlődni, alakítani, változtatni.

Ezek után akar még valaki író lenni??

Soraimat zárva...

Sok dologra fényt derített nekem ez a kihívás, többek között arra is rájöttem, hogy butaság csak azért a trendek után menni, mert valami manapság "menő". Idén csatlakoztam a Bloglovinhoz, mert sok blogon láttam, hogy kinn van, és bár napjainkban fontos, hogy különböző közösségi oldalakon elérhetők legyünk, mert sok az igény, úgy gondolom, ez is olyan, mintha megpróbálnánk mindenki kedvére tenni: lehetetlen. Tudom, részben buta hozzáállás, hogy nincs kinn az RSS izévalami a blogomon, mert én nem használom, sőt, nem is tudom, mire való, és őszintén szólva nem is éppen érdekel, de valakinek talán pont az a fontos, és sehogy máshogy nem tudna feliratkozni a blogomra, vagy nyomon követni, mikor van friss tartalom... Mindazonáltal úgy gondolom, hogy kell húzni egy határt, meg kell állni egy pillanatra és elgondolkodni, hogy mi illik egyáltalán hozzánk, mi az, amit biztos használunk, ami tényleg szükséges.

Egy közösségi oldal vezetése rengeteg időbe, energiába telik, és a mindennapi teendők mellett nagyon nehéz úgy intézni, hogy az online kapcsolattartás mellett végezzük a házimunkát, menjünk ide-oda, és még az a napi bejegyzés is meglegyen.
Jelenleg nem járok iskolába, és nincs állásom – ne tessék hinni a reklámnak a tévében, mert nem igazán csökkent annyira az a csúnya munkanélküliség, mint ott beéneklik –, most bizonyára sokan gondolják, hogy enyém a világ, és időm, lehetőségem mint a tenger... Sajnálom, ha csalódást okozom, de nem éppen. Számtalanszor azon kapom magam, hogy felkelek, teszem a dolgom, múlik az idő, aztán megint este van, én pedig alig haladtam valamit, hiába terveztem el.
Amikor volt egy rövidtávú munkahelyem, reggel nyolctól délután négyig dolgoztam, hazaérve szusszantam egyet és ettem, kicsit kikapcsolódtam, aztán fekhettem le – nem igazán volt időm írni, sorozatokat is inkább hétvégén, ha néztem, többnyire csak bámultam magam elé, és azon merengtem, hogy képesek ezt mások húszéveken át csinálni, mert nekem nem megy. Tudok dolgozni, ha kell, vagyis pontosítok: dolgozok, mert muszáj, de elképzelni se tudom, hogy vajon az ember ebbe belejön, és idővel jobban be tudja osztani az idejét, vagy ez olyasmi, amire én képtelen vagyok, vagyis szívni fogok nyugdíjas koromig, és majd csak akkor jutok el oda, hogy meg tudjak írni egy könyvet? Pech, mások könyvet írnak iskola, munka mellett, szóval mégis az én hibám? Inkompatibilis vagyok az időbeosztással és azzal, hogy el tudjak valamit végezni??


A kihívás kapcsán gyakran elkapott a hiszti, és inkább tűnt tehernek, hogy napi szinten posztolnom kell, ó, de még a téma is meg van adva, na de ehhez nekem pont nincs kedvem, engem ne irányítson senki. Az utolsó előtti kihívásos bejegyzésben éreztem jól magam igazán, és bevallom, kicsit fel is támadt bennem az önkritika, hogy valahogy így kellett volna 31 napon át, mert nem vagyok teljesen elégedett minden Parajunkee-s bejegyzésemmel.

Előfordult, hogy fogalmam se volt, mit kezdjek az egésszel, mindazonáltal szeretem terhelni magam, feszíteni a határaimat, és örülök, hogy véghez vittem valamit. Nem akarok bort inni és vizet prédikálni, hogy a negatív meglátásaim ellenére is teljes mértékben ajánlom, hogy vessetek egy pillantást erre az egészre, de mindenből származik valami pozitív, mindenből nyerünk valamit és gazdagabbak leszünk tapasztalattal, praktikákkal, ahogy rutint is szerezhetünk, illetőleg arra is rájöhetünk, hogy mivel értünk egyet, mi való nekünk, mi fontos, és mi az, ami nem.

Arra emlékeztetett, hogy ki vagyok és mi végre blogolok, ennek pedig nagyon örülök, mert a mindennapi katyvaszban és a magánéleti drámákban kicsit elfelejtettem, és kicsit olyan akartam lenni, ami nem vagyok, pedig én most is és mindörökre szeretnék megmaradni az sajátos, egyedi, kötetlen, szabadszájú személyes blog, amiként kezdtem.

A Parajunkee kihívása a végéhez ért, azonban most is kapunk pár hasznos tanácsot – egészen pontosan tíz módszert ajánl nekünk a mai napra, amivel a legutolsó feladatként tesztelhetjük a blogunkat. 

A soron következő tesztelési eszközök mind angol nyelvűek.

1. Azt mondják, az ideális weblap 3 másodpercen belül tölt be. Ezt könnyen lemérheted magadnak a Website speed test-tel.
   
2. A HTML és a CSS kód ellenőrzésére javasolja a  W3C Markup Validatort és a CSS Validatort – ezeket már korábban is kiemelte a Parajunkee. (Viszont én egyáltalán nem igazodom ki rajta...)
   
3. A Load Impact-tel az általunk használt szervert ellenőrizhetjük és azt, hogy az mennyire tűri a nagyobb aktivitást. Ezt a tesztet is lefuttattam – noha elég neccesnek mondanám, mert feldobott egy feliratkozós/bejelentkezős ablakot, ez eléggé szúrta a szemem, noha mindenképp pozitívum, hogy kínál olyan opciót, amivel a teszt elvégezhető bármiféle regisztráció nélkül is. Hozzáfűzöm, hogy én egyáltalán nem igazodtam ki ezen a teszten az eredményeket tekintve – talán elő kellene vennem a füzetet, és elmélyülni a szerverek és egyéb webes cuccok világában.
   
4. Kíváncsi vagy, hogy néz ki a blogod más böngészőkről látogatva? Csekkold a BrowserShots-ot, ami screenshotokat (pillanatnyi képernyőképeket) készít arról, miképpen jelenik meg az oldalunk a kiválasztott böngészőkön. Maga a teszt elég sok időt vett igénybe, viszont számomra ez tűnt a legérdekesebbnek, bár az ígért 115-ből csak 55 screenshotot mutatott ténylegesen (a többi vagy sikertelen volt, vagy túllépte az időkorlátot), ennek ellenére kíváncsian nézegettem.
   
5. A HERA azt ellenőrzi, hogy a blogunk mennyire felel meg az Akadálymentességi Irányelveknek, azaz mennyire hozzáférhető az oldalunk fogyatékkal élő emberek számára.
   
6. Az okostelefonok világában a weboldalunk mobil kinézete is rendkívül fontos, a Google Mobile-Friendly Testjével ennek is utánanézhetünk. Én erre mindig nagyon odafigyelek, lévén, hogy mobilt használok főként mindenhez, ezért fel is háborodtam volna, ha nem azt jelzi, hogy a blogom mobilbarát. :)
   
7. Az Is My Blog Working több dolgot is megvizsgál, pl. rendben van-e a szerverünk, és hogy a blogunk RSS feedje működik-e. Nekem ez utóbbira ki is adta, hogy nem szuperál, lévén, hogy nem is adtam még hozzá a bloghoz. (Egyáltalán mi is az az RSS, és most komolyan, használja valaki??? *megnyitja a Google keresőt*)
   
8. A nem működő linkek felderítését a Broken Link Checker végzi. Ennek a fontosságát már többször kiemelte a Parajunkee a kihívás során – én is többször lefuttattam, viszont egyszer olyan linket is nem működőnek jelzett, amit utána megnézve láttam, hogy semmi baj vele, úgyhogy nem igazán értettem, mi a baja...
   
9. A Plugin SEO tüzetesen megvizsgálja a blogunkat, és jelzi a javításra szoruló hibákat. A SEO-ról korábban már szót ejtettem a kihívás során, hogy magyarul keresőoptimalizálást jelent, a Plugin SEO a tesztben viszont sokkal több dolgot ellenőriz a különböző HTML adatoktól kezdve a szerveren át, ami voltaképpen hasznos, mert javaslatokat is ad a probléma elhárítására, azonban hiába, ha nem tudunk angolul...
   
10. Ha átfogó statisztikákat szeretnénk látni a blogunkról, mint például látogatottság vagy az olvasóink adatai (nem, helyszín), erre való az Alexa.

A Parajunkee utolsó előtti feladata számunkra, hogy találjunk ki minimum két új ötletet a blogunkhoz. 

Az online világban ugyanis folyton promotálnunk kell magunkat, ha figyelmet szeretnénk kapni, hiszen nem elég, ha mi tudjuk magunkról, mennyire zseniális témákban blogolunk nap mint nap, szeretnénk, ha ez a tartalom másokhoz is eljutna. Az egyéb fogásaink hamar "kikophatnak", esetleg még önmagunk számára is unalmassá válhatnak ebben a rohamosan fejlődő, virtuális hálóban, ugyanakkor vannak módszerek, amiket rutinosan, a kisujjunkból kirázva végzünk el, másokat más bloggerektől tanulunk el... – mindezek velünk alakulnak, változnak az évek folyamán, és ahogy elvethetünk valamit, ugyanúgy át is alakíthatjuk magát az ötletet.

Új, formabontó tervekkel előállni a blogunk számára a legnehezebb feladat, szinte lehetetlenség. Rengetegen vagyunk a világban, és talán nem túlzok, ha azt mondom, nincs is olyasmi, amivel valaki más már ne rukkolt volna elő, ne csinálta volna meg bármilyen formában előttünk, de az is megesik, hogy akár egymástól függetlenül lyukadunk ki ugyanoda, vagyis két, egymásról nem tudó blogger véletlenül egyazon témáról ír hasonló időben.

Van is kedvenc idézetemre erre, rendkívül találó:

Nincs olyan, hogy eredeti gondolat. Árnyékai vagyunk csupán olyan csillagoknak, amik jóval előttünk elégtek. 

Bevallom, néha elszontyolodom, ha úgy közelítem meg, mindegy, mit csinálok, úgyis megcsinálta más, s talán míg az én fejemben megszületik a gondolat, valaki a világ egy másik szeletében akár éppen megvalósítja. Ilyenkor kicsit elkedvtelenít, hogy nincs értelme írnom, nincs értelme rajzolnom, fotóznom, hiszen egy világban élünk, ugyanaz az ég borul ránk, össze vagyunk kapcsolódva; együtt élünk, ugyanazt éljük át, ugyanabból a "halmazból" táplálkozunk. Ha egy zenekarról akarok fanficet írni, az egész olyan, mintha egy adott konténer tartalmából válogatnék; vannak bizonyos elemek, amik hasonlóak lesznek az én írásomban valaki totálmás fanficéhez, aki talán nem is ugyanarról a zenekarról regélt, mint én.

Mindig is szerettem volna egyéni lenni, valamit csak egyedül csinálni – voltaképpen ez a mániám, jó lett volna, ha rajtam kívül nincs senki abban az egyetlen valamiben, csak én. Viszont sokan blogolnak, sokan írnak, sokan fotóznak. Amennyire hasonlóak tudunk lenni, annyira különbözünk, ezt pedig a saját bőrömön ott tapasztaltam, mikor egy megadott prompt alapján írtam egy Marvel fanfictiont. Adott volt a szituáció, a szereplő mindannyiunknak, és bár előfordult, hogy többen feldolgoztak egy promptot, az eredmény mégis mindig más lett. Ahogy az egyéniségünk, az egész lényünk más, egyedi, úgy a blogunk is lehet az, és már alapjáraton a fogalmazásmódunk sem egyezhet száz százalékosan másokéval.

Néha az ötletek csak úgy elárasztanak, máskor bármennyire is kínzom az agyam, képtelen vagyok előrukkolni akármivel – ez ezzel jár.

A Parajunkee azonban most is ellát bennünket pár hasznos tippel:

Mindazonáltal nem szabad figyelmen kívül hagynunk a következőket:

* ** *

2014 októberében Íróeszköz címmel arról számoltam be, hogy én, mint 21. századi, írni imádó leányzó egészen pontosan mivel is írok. Ezen az ötleten felbuzdulva gondoltam ki egy sorozatot, amiben olyan telefonos és egyéb alkalmazásokat veszek górcső alá, amik egy modern írópalánta számára hasznosak lehetnek, és első sorban amiket én magam is használok nap mint nap, illetve éppen csak megismerkedem vele, de használni tervezem.

Korábban már írtam a Writing prompts-ról, most azonban a Story Plot Generator nevű, angol nyelvű alkalmazást hoztam el nektek, szintén az ARC Apps fejlesztéséből.

Gyakorta megesik velem, hogy egyszer csak elönt az alkotási vágy: úgy érzem, írnom kell, mindegy miről, csak késztetésem van, hogy leüljek és tollat, billentyűzetet ragadjak; egyszerűen muszáj írnom, és kész. Az esetek többségében azonban semmi ötletem, sokszor még ihletem sincs ezen alkalmakkor, így általában mással foglalom le magam, hiszen mit tehetnék, hiába akarok írni, ha fogalmam nincs, miről... Bevallom, én ilyenkor gyakran hagyom veszni ezt az energiát, és simán mással kezdek el foglalkozni, szerencsénkre azonban itt van nekünk a Story Plot Generator (story = történet, plot = cselekmény), egy ingyenes app Androidra, ami könnyedén kihúzhat bennünket a bajból.

Ahogy a nevében is rejlik, ez az applikáció arra hivatott, hogy találomra kidobjon nekünk bármiféle cselekményt, ezzel némi alapot szolgáltatva az íráshoz. Rendkívül kreatívan és igényesen lett fejlesztve, hiszen több műfaj közül választhatunk; Akció/Thriller, Dráma, Sci-fi, Krimi, Fantasy, Horror és Romantika között kedvünkre szemezgethetünk. Van még két plusz kategória (Superheroes = szuperhősök, és Apocalypse, amit nem tudom, hogy fordíthatnék igazán magyarra, de az amolyan világvége típusú, azaz zombiapokalipszis vagy aszteroida becsapódás, meg egyéb világkatasztrófa alapú cselekményeket foglalja magába), ezek azonban csak a Pro verzióban találhatók meg, ami párszár forintért érhető el a Play Áruházban.

  

Az app kinézete letisztult, könnyen átlátható, a kinézet fekete-fehér-világos zöld színsémára épül, ami kellemes összhatást nyújt, viszont a zöld az én szememnek egy kicsit túl harsány és neonos. Mivel az app ingyenes, némi hirdetés itt is helyet foglal, amit az adott részen (More Apps) a fehér x-re kattintva bezárhatunk, azonban nem mondanám igazán zavarónak, és a sok hasznos funkcióért, amit kapunk cserébe, el lehet viselni.

  

Műfajonként négy-négy kérdésre kapunk egy-egy meghatározást – ez a négy kérdés pedig típusonként eltér, hisz amíg egy fantasyben a helyszínre, szereplőre, egyéb részletekre és a fő célra kapunk promptokat, romantikus történetben alapszituációra, bonyodalomra, témára és más részletekre ad ki lehetőségeket.
Az alkalmazás rendkívül hasznos funkciója, hogy nem kell mindig a főmenübe visszalépnünk, ha egy másik műfajt szeretnénk megnézni, mert a bal felső sarokban található legördíthető menüben könnyedén átugorhatunk a drámából a horrorra, ezenkívül az egymásba mutató nyilakra kattintva frissíthetjük az aktuális oldalt, és új tartalmat generál nekünk az app, ezenkívül, mint a Writing Prompts-ban, itt is elküldhetjük magunknak emailben a kapott promptokat.

A Story Plot Generator egy igazán hasznos, könnyen kezelhető app, ha írni akarunk, viszont nincs ötletünk cselekményre, ezért ilyen alkalmakra mindenképp ajánlom angollal elboldoguló írást kedvelőknek, egy próbát megér, emellett már csak a puszta kihívás kedvéért is érdemes vetni rá egy pillantást. Én például kísérletező típus vagyok és szeretem feszegetni a határaimat, hajtani magam, hogy meg tudom-e csinálni, így szeretek új dolgokat, módszereket tesztelni az írásban is.

A Pro verziót viszont ez esetben is elhanyagolhatónak gondolom – hacsak valaki kimondottan él-hal a szuperhősös és világvége sztorikért, és nem bír nélkülük meglenni –, az ingyenes verzióban is kapunk épp elég promptot.

* ** *

Hasznos linkek: