My reality in a fake world

Gimnáziumi magyartanárom szavaival élve, "a jó író az, aki az ellenkező nemű karaktereket is élethűen tudja ábrázolni". Mélyen a szívemre vettem eme kijelentését, hiszen egyénileg mindig is nehezemre esett megérteni a fiúkat, és úgy gondoltam, képtelenség velük igazán kommunikálni, hiszen a fene tudja, hogy is működnek... 

Oké, oké, lényegében mindenki tisztában van azzal a sablonos sztereotípiával, hogy a férfiak bizonyos testrészük után mennek, de kérem, én minőségi író szeretnék lenni, és mellőzni akarom, hogy bármelyik regényötletem vagy karakterem ilyen klisékre épüljön.

Tömérdek férfi karakterrel találkoztam különböző olvasmányaim során, filmekben, vagy akár a puszta életben, mégis mindig nehézkesen álltam hozzá a sajátjaim megalkotásának. Mi van, ha túl triviális alak lesz, banális személyiségjegyekkel, illetve attól is ódzkodtam, hogy a ló túloldalára essek, és "túl lányos"-nak írom végül meg. Talán milliónyi tanulmányt és dokumentumfilmet is bedarálhattam volna arról, miként is lehet velőig hiteles ellenkező nemű karaktert életre kelteni, lehet akkor is pocsékul tákolnám össze...

Pedig a feladat nem is olyan lehetetlen, és a férfiak jóformán csak a szemmel látható különbségekben térnek el tőlünk, mindjárt el is mondom, miért.

Talán még idén tavasszal esett meg, hogy a buszon ülve megakadt a szemem egy srácon: nagyon macsósan festett, azt mondanám, minden szál haja gondosan fel volt zselézve, és úgy összességében ápoltan, igényesen nézett ki. Egy tipikus tinédzser volt, ami azonban felkeltette a figyelmem, az, hogy a legváratlanabb pillanatban lazán felemelte a napszemüvegét az öléből, és maga elé tükörként tartva igazgatni kezdte a haját, akár egy hiú szépségkirálynő. Engem ez olyan mértékben meglepett, és egyszerre olyan hülyének éreztem magam, hogy miért kellett nekem hosszú éveken át valami ufóként tekinteni a pasikra, mikor - legyen bármilyen meglepő - ugyanolyan érző, vérző lények, mint nőnemű önmagam. Úgy éreztem, sokkal jobban  közel állnak hozzám, hiszen elsősorban totál fura, beskatulyázhatatlan, megismételhetetlen egyedi emberekről van szó, akik a világ legfurcsább, legösszepárosíthatatlanabb módján képesek felépülni, lehetetlenség kettő egyformát találni, és elsősorban saját magam vezettem félre a társadalom szexista kis beidegződéseinek bedőlve, hogy valóban akkora nagy különbségek vannak lány és fiú, férfi és nő között.

Ahogy egy nő kedvelheti az autóversenyzést, egy férfi is szerethet főzni, lehet önimádó vagy hiú anélkül, hogy bárminek is titulálva kéne lennie, és ez így van jól. Rájöttem, nem a karakter neme a fontos, hanem a karakter maga, mert az teszi élővé, miben egyedi és miben közhelyes, a szaporító szervek formája és elhelyezkedése pedig másodlagos.

Persze még mindig tartok attól, hogy helytelenül írok meg egy férfi karaktert, férfi szemszögektől pedig mindig is féltem, bár van pár a repertoáromban, úgy érzem, egy kisebb darab tégla legördült a vállamról, és egy fokkal lazábban állok neki pasikról írni, mint azelőtt.

* ** *

Az első férfi szemszögem itt olvasható, bár nem is tudom, direkt belinkeljem-e, hiszen évekkel ezelőtt dobtam össze ezt a kis szösszenetet, és már alig emlékszem rá... Most viszont beleolvasgattam, és rendesen ég is a fejem, mint úgy általánosan az összes "régi írás" kapcsán - engem rendre lesokkol, és úgy alapjáraton a föld alá tudnék süllyedni minimum hatvan kilométerrel, hogy voltam képes ilyen baromságot papírra vetni és betáplálni a gépbe... 

Eddig inkább csak tumblr-en botlottam kérdezz-felelek posztokba, amiket nagyon élveztem kitöltögetni, akkor is, ha alkalomadtán hatszor betaggeltek, és sokadszorra kellett megcsinálnom... Viszont a kérdések  mindig változatosak voltak, ugyanis láncszerűen zajlott az egész; miután megválaszoltuk a kapott kérdéseket, magunknak kellett újakat feltenni, és betaggelni másokat, hogy válaszolják meg, és alkossanak ők új kérdéseket, aztán így tovább, amíg meg nem unta valaki és/vagy szépen lassan lecsengett az egész. Igazából én nagyon szerettem, viszont máig úgy gondolom, hogy nagyon "örülhettek" azok, akiket bejelöltem, de hát a mókás, interaktív dolgokért olyan izgi az internet végtére is, nem?

Annie-nél láttam meg ezt a book taget, ami első látásra megtetszett, noha szerintem nem töltöttem volna ki magamtól, ha ő nem nógat vele kicsit. Ezért pedig hálás köszönetem, mert nem szép, hogy ellustulok megint, és alig írok valamit.

No de most felkötöm a nadrágom, és nekiveselkedek, hogy posztolhassam az első book taget a blogomon! *dobpergés, ta-ta-ta-daaam*

1. Hogy találsz új olvasnivalókat?

Pff..., a legvéletlenszerűbb módon. Általában csak úgy random belebotlok valahol egy címbe, borítóba vagy szerzőbe, ami felkelti az érdeklődésem, onnantól kezdve nekem MUSZÁJ megszereznem és elolvasnom. A forrás elég változatos, egy online hirdetéstől kezdve egy könyvespolcon át bárhol megakad a szemem egy-egy könyvön, ámbár leginkább a könyvtárból kölcsönzöm ki, amit a szemem éppen megkíván.

2. Miért kezdtél el olvasni?

Hmm, hát elsősorban azért, mert muszáj volt: viszonylag nehezen tanultam meg olvasni, és anyukám nagyon komolyan vette, amikor elárultam neki, hogy fekete pontot kaptam alsóban, amiért nem tudtam hangosan felolvasni, ezért aznap nem engedett lefeküdni, amíg nem tudtam rendesen elolvasni a feladott szöveget a tankönyvben. Az én hibám volt részben, mert 1.: nem kellett volna elmondanom neki, de hát naiv voltam és féltem, no meg előbb-utóbb úgyis megtudta volna a tanártól, 2.: nem este kellett volna kicsúsznia a számon, miután már lefeküdtem az ágyba, de hát azt reméltem, akkor már megúszom a tanulást.

Tudom, ez elég sablonos válasz, hogy "azért kezdtem el olvasni, mert kellett", de őszintén szólva nem is emlékszem... A kötelezőket sosem szívleltem, mert hát kis lázadó típus vagyok, és nem imádom, ha köteleznek valamire, és szerintem általános iskola felső tagozatig nem is nagyon szerettem olvasni, inkább csak magazinokat, cikkeket olvasgattam, és úgy igazán 12 éves korom környékén szoktam rá a romantikus regényekre. Akkor volt, hogy saját magam miatt akartam elolvasni egy regényt, nem pedig azért, mert megparancsolták nekem. Persze biztos olvashattam korábban is ilyen-olyan könyveket a könyvtárból, mert a csillagászat mindig érdekelt, de leginkább a fenti gyerekkori és ez a későbbi emlék az, ami úgy megmaradt bennem, talán azért, mert az egyiket negatív, a másik pedig pozitív élményként éltem meg.

3. Hogy változott az ízlésed az elmúlt évek során?

Eleinte amolyan ismeretterjesztő, enciklopédia-féle könyveket habzsoltam, mert mint mondtam, a csillagászatért nagyon bolondulok, és mindenfajta könyvre rátettem a mancsom, amit csak értem. Tiniként merültem bele a romantikus regények világába, de úgy igazán a sci-fi az, amiért lüktet a vérem, noha elég keveset olvastam, ami viszont szégyen. (Most komolyan, nem is értem...!) Szeretem a krimit is, úgyhogy azt hiszem, egyszerűbb, ha azt mondom, mindenevő vagyok, viszont a vámpíros tömegkönyvektől még mindig túladagolásom van - akkor is, ha sokat nem olvastam, csak a polcokról lógva üldöztek -, mert annyira ott volt mindenhol, hogy azóta megcsömörlöttem a témától, pedig a fantasyt és misztikumot is nagyon szeretem.

4. Milyen gyakran veszel könyvet?

Sajnos nem olyan gyakran, mint szeretnék. :/ Leginkább a könyvtárakból csemegézek, vagy ebookokat olvasok, de az egyik álmom egy hatalmas házi könyvtár, mindenféle olvasnivalóval és egy hangulatos sarokkal, ahová le tudok telepedni, lehetőleg ablak mellé. *.*

5. Hogyan reagálsz, ha nem tetszik egy könyv vége?

Képes vagyok napokig rágódni és szomorkodni, mert nagyon bele tudom élni magam a sztoriba, és már szimplán az is rossz, ha vége a könyvnek, nekem pedig vissza kell térnem az unalmas hétköznapokba, úgyhogy eléggé meg tud viselni, ha valaminek "csúnya vége" van, viszont valamilyen érthetetlen módon szeretem is, mert a happy end néha túl sablonos, legalábbis én unom.

6. Meg szoktad lesni a könyv végét?

Meg ám! Ez az egyik, úgymond "szertartásom", minden könyvvel eljátszom, hogy az első mondat után hátralesek elolvasni az utolsót, ami eléggé nagy spoiler is lehet, viszont az első oldalak után rendre elfelejtem. Igazándiból nem is nagyon vágom, mi az értelme, inkább egy szokás már, ami hozzám nőtt. Sokáig azt hittem, egyedül vagyok ezzel, és mindig nevettem magamon, de a világhálónak hála, elég sok hozzám hasonló zakkanttal futok össze online, amitől jobban érzem magam :D

7. Puha borító vagy kemény kötés?

A puha borítót én valamiért "szebbnek" találom, no meg olcsóbb is, ami számomra nem elhanyagolható szempont, ugyanakkor a kemény kötés masszívabb, tartósabb, és önvédelemre is egész jól használható, szóval...

8. Hol és mikor olvasol legszívesebben?

A bejárati ajtó küszöbén, a családom legnagyobb örömére, ami nem tudom megfogalmazni miért, de úgy alapvetően egy kellemes hangulatú hely, és szívesen ücsörgök ott, ha olvasok, vagy bármi mással foglalatoskodok. A szabadban szintúgy szeretek olvasni, különösen a hintaágyban, az a második kedvenc helyem, azt hiszem.

9. Mik azok a hülye apróságok, amik a legjobban kiborítanak egy könyvben?

Hát lehet lesz pár...

Több hirtelen nem jut eszembe, úgyhogy inkább megállok, mert már idegesítően hosszúnak érzem a válaszaim :D

Amikor édesanyámnak arról panaszkodtam, hogy használhatatlan a laptopom, és nem tudok írni, a következőket felelte:

"De hát régen kézzel írtak..."

Erre én azonnal védekező módra váltottam, és elkezdtem sorolni mindenféle indokot, hogy azért mégis rengeteget fejlődtünk azóta, folyton haladunk a korral, és minek vesződjek én tollal és papírral, hogy aztán csak egy ronda kriksz-kraksz legyen az egyedüli végterméke az erőfeszítéseimnek, mikor virtuálisan sokkal könnyebben megy az írás, egyszerűbben javíthatok akár egész bekezdéseket, és különben is, sokszor a pötyögő ujjaim nem bírják tartani a lépést a száguldó gondolataimmal, hát még mennyire veszteséges lenne itt nekem kézírással bajlódni... Végül is érthető, nem?

Így hát, kérem szépen, hónapokon át csak nyavalyogtam, csak okokat kerestem és kifogásokat gyártottam, hogy a napi kötelező elfoglaltságom miatt még csak időm sincs, és amúgy is, én túlságosan fáradt vagyok írni, és telefonon már egyáltalán nem is lehet, mert— Szóval sejthetitek, miről van szó. 

Ami azt illeti, meglehetősen energiatakarékos vagyok, és mint mindenkit, engem is gyakorta gátol az a két, röhejes sablonhelyzet, hogy amikor írni akarnék, időm nincs, amikor pedig időm van, kedvem nincs. Komikus.
Idén már azt is megkérdőjeleztem magamban, egyáltalán akarok-e még írni, hiszen millió személyes problémám lett az írással és a megjelentetéssel is, és egyre inkább kezdtem úgy hozzáállni, hogy egyre kevésbé érdekel, talán mégsem nekem való, talán csak egy gyér hobbi volt, hiszen úgysem voltam olyan kimagaslóan jó benne.

Nos, erre a kérdésre a választ nem tudom, csak azt, hogy írni még mindig szeretek, akkor is, ha kicsit kuszábbak a gondolataim a kelleténél és nehezebben kifejezhetőbbek, és bár jelenleg kevesebb szabadidőm is van, de ha ezentúl se leszek produktívabb írás-blogolás terén, az most már csakis rajtam fog állni, nem a rossz laptopomon, hiszen...

Kétségkívül az az eszköz, amivel írni képes, jelentheti a legtöbbet egy írópalánta számára. Manapság virtuális ketyerék fölött – alatt, mellett, rajta, benne? – görnyedve töltjük az időnk java részét, aki pedig egy regény megírásába vágja a jelképes fejszéjét, jelentős perceket fog vesződni vele, írjon bármin, bármiféleképpen. 

Az én kedvenc íróeszközöm a laptop, hiszen sokkal gyorsabb, mint bármelyik okostelefon és tablet, és bár sokkal nagyobb az esélye annak is, hogy közösségi oldalakon vagy itt-ott kötök ki írás helyett, mégis jobban szeretek gépelni rajta, számomra sokkal hatékonyabb, mint bármi más, amit eddig próbáltam.

És most meg is tehetem, hogy nyugodtan belefeledkezek a betűk egymás utáni ritmikus lecsapásába, elandalíthat az a kattogó zaj, mert új legjobb barátom lett, mégpedig egy grafitszürke Acer Aspire E15 személyében, aminek annyira örülök, hogy muszáj megosztanom a nagyvilággal és mindenkivel.

Mindenképpen muszáj volt valami pöpec képet összetákolnom (Egy egész napba telt.)

Amilyen szerencsétlenül éreztem magam az utóbbi időben, most egészen meglepett, hogy a többévnyi gépes kínlódásom után – remélhetőleg minimum egy évig – gondtalanul írhatok, blogolhatok, szerkeszthetek képeket, és csak úgy átlag garázdálkodhatok a neten. Egyelőre alig van pár progim telepítve, mert nem akarom azonnal telibarmolni minden hülyeséggel, ahogy az összes kütyümet szoktam, no meg még ismerkedő fázisban vagyok a Windows 8-cal is, ami egyébként jól ki is akasztott, mert a 7 után nem igazán állt kezemre...
A legnagyobb hiba a gépezetben eddig, hogy a Touchpad eléggé máshogy működik, értem ezt úgy, hogyha le akarok görgetni, akkor felfelé kell húzni – ráadásul két ujjam!! –, mint az érintős telefonokon, tableteken. Ezt felfedezni vagy beletelt egy órámba, és már be is paráztam, hogy hibás a Touchpad, de már háromnapnyi folyamatos gépfüggés után kezdek belejönni az újfajta kezelőfelületbe. (Talán még az akut csempeellenességem is enyhült valamelyest.)
A másik nagy meglepetés, hogy életemben először van numerikus billentyűm is, így a billentyűzet kicsit össze van préselve, ami miatt a Delete helyett folyton Num Lockot, az Enter helyett 7-est, a Shift helyett meg Í-t csapok le.




Ha pedig csevegni lenne kedved, alul kommentben kíváncsian várom, Neked mi a kedvenc eszközöd, módszered írásra? (Én bár szeretem a modern technológiát, minden vágyam egy írógép...)