My reality in a fake world

Rengetegszer ejtettem már szót a kritikák és a visszajelzések kapcsán, és én magam is sok tippet kaptam az író ismerőseimtől, hogyan is kezeljem a kapott véleményeket, de – amilyen picsogós, sértődékeny kisgyerek is vagyok – mindig is nehezemre esik objektíven fogadni a kapott hozzászólást, na meg leküzdeni, hogy ne essen rosszul, vagy főként ne vegye el a kedvem.

Általában amikor írok valamit, először mindig zseniálisnak érzem, utána egyre szarabbnak, végül közömbösnek, aztán ha x idővel később újra előveszem és elolvasom, akkor általában olyan, mintha nem is én alkottam volna, aztán vagy fogom a fejem és röhögök kínomban, hogy írhattam ilyen ökörséget, vagy ledöbbenek, hogy ez egész jó.

Eléggé kritikus vagyok magammal szemben, így előfordul, hogy egy gyengébb írásom jónak, egy jobbat meg rossznak érzek, így nagyon nem is szeretem véleményezni saját magam, mert eléggé képlékeny a saját dolgaimhoz való hozzáállásom, így voltaképpen megbízhatatlan az ítélőképességem.

Na, ilyenkor szoktam annak az egy-két embernek megmutatni, hogy véleményezzék, ezáltal segítve a munkám, és hogy valamilyen képet kaphassak róla, mennyire szar is voltaképpen, amit odahánytam az üres dokumentumra.

A vizet akkor kapom fel igazán, amikor elolvasnak, de semmiféle visszajelzést nem képesek adni – bár a zéró visszajelzés is egyfajta visszajelzés, én meg azért szoktam tudni olvasni a sorok között... Aztán amikor harapófogóval sikerül kihúzni a kedves tesztolvasókból valami nüansznyit, hogy na de mégis mondd már el, milyen volt, akkor szűkszavúan benyögik, hogy „nem értettem, miről van benne szó”.

Oké, és most miért nem lehetett azt mégis őszintén megmondani? Az ember annyit nem érdemel, hogy a képébe mondják, amit gondolnak a munkájáról?

Egy szó, mint száz, rettentő mérges vagyok, és csak azt bánom, hogy – valószínűleg – a rossz emberektől várok mindig támogatást az írásaim kapcsán, mert képzeld, azért dobom az orrod elé, hogy mondjál már valamit róla, ne csak elolvasd, mert kíváncsi vagy rá, és nincs jobb dolgod, na meg leginkább az zavar, hogy ilyen atrocitások miatt még a kedvem is elmegy az egésztől, mert olyan hisztis vagyok, hogy mindent magamra kell vennem.

Azt hiszem, mégis az egyik leghasznosabb tanács írásügyileg az, ami úgy szól, hogy olyat írj, amit te magad is szívesen olvasnál.
Lehet, hogy büszke vagyok és elfogult, ha lebilincsel a saját kreálmányom, és lehet, hogy őrültség nevetni a saját vicceimen, de nem szabad szem elől téveszteni, hogy miért is írok:

mert élvezem, mert jó érzéssel tölt el, és mert szeretem csinálni, akkor is, ha az asztalfióknak termelem, és rajtam kívül más nem fogja sose látni értékelni.

Nincs is jobb annál, amikor az ember írni szerető lányának három napos hosszú hétvégéje van – ez szerintem afféle százévente egyszer megeső alkalom –, és más dolga nincs, minthogy önfeledten írjon reggeltől estig.

Tudom, rengetegszer rinyáltam már azért, hogy nem tudom az alkotói énem érvényesíteni, mióta dolgozom, mert a beosztásom pocsék, és már eleve az stresszel, hogyha tudom, hogy x órán belül meló...

Próbálok a jelenben maradni, nem stresszelni, de ez mindig is nehezen ment számomra, mert mindig elkalandozik az elmém, emiatt csomó jelen pillanat elveszik számomra, mert nem használom ki. Nem tudom, mit csináljak mégis, hogy ezt a rossz szokásom leküzdjem, mert próbáltam egyet s mást, de hát ez van. Majd alakul idővel, és jobb leszek ezen a téren. Remélhetőleg...

Visszatérve az írásra, nagyon boldognak érzem magam, és izgatottnak, amiért megint bele tudtam feledkezni egy sztoriba. Igaz, ez csak egy sima fanfiction, amin éppen dolgozgatom, de annyira élvezek vele foglalkozni, még a kutatómunkát is komolyabban veszem, mint szoktam, és úgy pöpec az egész.

Igaz, hogy nehéz a felfogásom, de hogy több mint két évtizede nem vagyok képes megtanulni, hogyha minden nap egy kicsit is tennék valamit (valamiért), nem pedig az utolsó pillanatra várnék, amikor ezerszeresére dagad a tennivaló, és szét kell szakítanom magam, hogy el tudjam végezni, azt én tényleg nem értem meg.

Mert most egyetlen mondatot, egy fél oldalt, vagy egyetlen bejegyzést összehozni egy nap tényleg nem eget rengető feladat, de amikor napokig, majd hetekig, hónapokig, évekig csücsülsz egy-egy ötleten, az már nem csak azt jelenti, hogy magad alatt vágod a fát, hanem rettentő tiszteletlen magára az írásra nézve is – ha magamból kiindulva akarok példát hozni.

Hiszen mire várok? Általános iskola végén kezdtem el írogatni, ha nem akarok felfelé kerekítve túlozni kicsit, az is 10 év, és ezalatt mit értem el? Aha, nagy büdös semmit...

Álmodozom, arról, hogy majd egyszer a polcokon látom a saját könyvem, és igen, becsvágyó vagyok, mégis mit csinálok? Mindig csak álom marad, és sose teszek egy milliméternyi lépést se előre az ügy érdekében. 

Persze még mindig fiatal vagyok, voltaképpen éretlen is ahhoz, hogy író legyek, de ha csak egyetlen picike bekezdést is összehoznék bármelyik írásomnak, már elmondhatnám, hogy igen, ma tettem valamit, nem csak siránkoztam és kifogásokat kerestem, hogy ezért vagy azért nem tudok írni.

Néha kicsit seggbe kell rúgni magunk, hogy elrugaszkodjunk előre, s ne csak egy helyben dagonyázzunk, vagy ha ez nem is sikerül, a Bosszúállók még mindig megadhatják számunkra a kezdő löketet.

Egyszer agyontöröm az agyam, akkor se jut eszembe semmi, máskor csak simán meglátok egy fura alakú felhőt, vagy belemerülök egy dallamba, és ezernyi ihlet csap meg... 

Nem mondok újat azzal, hogy minden alkotó a fejét töri, amikor a múzsa nem hajlandó úgy fütyültetni, ahogy mi táncolni szeretnénk. Ilyenkor általában hagyom magam elveszni a hétköznapokban, mást csinálok, és hozzá se szagolok se íráshoz, se bármi más kreatív időtöltéshez, amit űzni szoktam. És ez baj.

Nem akarok motivációs szónoklatot tartani, mert magamról tudom, mennyire nincs kedvem leülni írni, amikor úgy érzem, hogy nem áramolnak az energiák bennem megfelelően – úgyis csak pocsék lesz, úgyse tudom megcsinálni, inkább vesztegelem az értékes perceim másra... 

Na ja, csak hogy senki könyve, cikke, novellája nem írja meg magát, amíg mi a lábunkat lógatjuk a semmibe.

Olykor muszáj megerőltetni magunkat, mindegy, mennyire hallgatag is a múzsa, olykor csak oda kell tenni magunk, elkezdeni, nekilátni, mindegy, mi sül ki belőle, akkor is csinálni, hiszen sosem lehet tudni, mitől fog felkattanni a kislámpa a fejünkben, nem szabad mindig az isteni sugallatra várnunk, néha önmagunknak kell elkezdeni fújni a levegőt, amíg az ihlet szele arcon nem csap.

Mostanában egyre nagyobb nyűgnek érzem, amiért kitaláltam, hogy naponta egy bejegyzéssel fárasszam a világot, mert sokszor rohadtul nem tudom, mi a francról kéne írnom, az meg hogy mindenféle baromságot idedobáljak, csak azért, hogy ki legyen pipálva a nap eléggé nem tölt el elégedettséggel.

Nem is az, hogy nincs időm vagy témám, amiről írhatnék, hanem az, hogy nincs kedvem. Egyfajta tehernek érzem már, és a motivációm meg szépen lassan eltűnik, de nem is akarom abbahagyni a projektet, mert túl önfejű vagyok, szóval feltehetőleg még kínlódni fogok jó 230 napig, halleluja...

De hogy többet ilyenbe nem lovalom magam, az is biztos.

Éppen a szokásos napi közösségi hálózásnak szenteltem a reggelem, amikor is szembe jött velem az egyik szeretett közösségi oldalamon (a.k.a. tumblr) ez a poszt:

Nos, tömören arról van szó, hogy valahányszor ezt a posztot látod meg a hírfolyamodban, hagyd abba az online dőzsölést, és igenis vedd a fáradságot, hogy az egyik aktuális projektedhez, legyen az egy hosszabb regény, novella, fanfiction vagy egy sima blogposzt, illetve akármi, igenis ülj neki és írj egyetlen mondatot. Tényleg csak egy mondatot, utána visszatérhetsz tovább vesztegelni az időd online.

Bevallom, inkább átoknak éreztem, mikor a szemem elé került ez a poszt, mert nem akartam megcsinálni, hiszen fogalmam se volt, mégis melyik projekthez is írjak, vagy mit. Így voltaképpen kihagytam – Ejnye! –, de ha még egyszer szembejön velem, igenis ráveszem magam, hogy adjak neki egy esélyt.

Őszintén szólva nem igazán látom értelmet lefirkantani egy mondatot, mert azt elég selejtnek is érezném, és szerintem az ember nem megy vele semmire... Azonban nem találkoztam még ilyen jellegű poszttal azelőtt, szóval mindenképpen meg kellett osztanom itt a blogon is – szóval most szépen le is jegelem a délutáni bűntudatom, amiért ellustálkodtam azt az egy szem mondatot, lévén, hogy ebben a bejegyzésben többet hoztam össze annál.

Neked, kedves Idetévedő, mi a véleményed erről a kezdeményezésről? Hiszel benne, hogy ezzel az egy mondattal haladhatsz is valamit, vagy merő baromságnak véled?

Kora délután hazaérve munkából nincs is jobb, mint a természetben fotózgatni. Íme pár kép anyu kertjéből.

Az egyik legnehezebb feladat számomra az, hogy találjam meg a helyem a való világban. Mert sajnos a saját világomban sokkal jobban szeretek ellenni, de nem gubózhatok be, nem élhetek a rózsaszín felhők fölött, hiszen már nem vagyok gyerek. Vannak dolgok azonban, amik – mindegy, milyen szám villog a koromat jelezvén – nem látszanak változni évről-évre, s talán soha nem is fognak.

Példának okáért ott van az, amikor is nekem csúcskomolyan melózni kellene a munkahelyemen, elvégre felnőtt, pénzkereső nő volnék, de akkor betoppan hozzám egy srác Amerika kapitányos pólóban, és ne akarjam lemarni róla, mert hát a bennem élő fangirl sosem hal meg. (Jegyzet: Most tényleg nem értem, miért olyan érthetetlen egy pár ismerősömnek, hogy tényleg a pólóra gerjedtem rá, és nem magára a gyerekre.)

Vagy amikor legszívesebben elbújnék az asztal alá, mert odajön hozzám 4-6 tipikus tapló hímnemű, akik vagy valami idióta és eléggé zavaró szöveggel kezdenek el "flörtölni", vagy minden egyéb lenéző megjegyzéssel élvezkednek azon, hogy most fölényben érezhetik magukat velem szemben.

Nem akarom eldramatizálni, hogy de rossz nekem, mert különc vagyok, és az emberek többsége úgy viselkedik, hogy így vagy úgy, de mindig ugyanide lyukadunk ki, hogy rohadtul nem vagyok idevaló, és rohadtul nem tudok beilleszkedni. Az interneten annyi meg annyi zseniális rokonlélekkel lehet találkozni, de mindegyik mérföldekre lakik, ha éppen nem terül közén több óceán, ellenben a körülöttem lévőkkel valahogy sose tudom megtalálni az igazi hangot, és lehet, hogy ez az én hibám, mert túl félénk vagyok kijönni a csigaházamból, de egyrészt minek akarnám elhagyni a komfortzónám, hogy egy kétszínű, hamis csoport tagja legyek, ahol sehogy se érzem jól magam?

Talán az a bajom, hogy nem tudok játszani úgy, mint mások. Én nem tudok manipulálni olyan szinten, vagy hogy csellel érjem el, amit akarok. Talán naív vagyok, és túl őszinte, talán mindig eltaposnak majd és én húzom a rövidebbet, de akkor is örülök, hogy létezik még az a másik lány, aki lehetek zárt falak között, aki úgy igazán én vagyok, nem az a publikus verzió, akit fenn kell tartani mások előtt, aki lehet az az ártatlan, rajongó lélek, aki örömöt tud találni a legapróbb dolgokban, mint hogy elvesszek a társadalomban, miközben azt űzöm, hogy fogadjanak be és szeressenek mindenhol.

Több hónapos várakozás után végre – VÉGRE!!! – ideért a pillanat, és el tudtam menni a moziba megnézni az új Amerika kapitány filmet. Még mindig nem tértem magamhoz, még mindig a hatása alatt vagyok, beszélnék is róla, de nem is, mert egyelőre még csak az emésztő fázisban vagyok, közben nincs olyan perc, hogy ne akarnám újranézni, és bár nem két fillér egy mozijegy, erősen kísért a gondolat, hogy fizessek egy 3D-s előadásért is, mert az élményért mindenképpen megérni perkálni, akkor is, ha szar a szinkron...

Nem vagyok filmkritikus, nem is tartom magam jó kritikaírónak, mégis muszáj pár szót ejtenem róla, megpróbálom spoilermentesen, vagy különben a bennem lévő fangirl szétpukkan az izgalomtól.

Akik jobban elmélyültek a Marvel világában, a kacifántos képregény-univerzumot is beleértve, már Vasember és Amerika kapitány első találkozása óta sejthették, hogy az ellentétes habitusok és szemléletük egyszer pokoli nagyot fog ütközni. Sarkítva erről szól a Polgárháború. A Bosszúállók csapata egy újabb csúnya incidens után megoszlik, mikor is a világot irányító fejesek úgy vélik, ideje gyeplőbe fogni az önkéntesen repkedő szuperhősöket, hogy ne csak a maguk feje után menve üldözzék a rosszfiúkat, hanem igenis szükség van nekik is felügyeletre, akik arról rendelkeznek, hogy mikor vethetők be a szuperhősök és mikor nem.

Míg Vasember az új javaslat mellett van, s úgy véli, igenis szükség van arra, hogy valaki felügyelje és ellenőrizze a Bosszúállókat, Amerika kapitánynak koránt sem tetszik a gondolat, hogy ennyire kiszolgáltatottak legyenek a politikának. Az egyetértés hiánya és a film egyéb cselekményei oda vezetnek, hogy akik eddig egymás oldalán harcoltak az ellenséggel, most egymással kénytelen megküzdeni, ellenfélként, ki-ki a maga igazáért.

Ó, én imádtam ezt a filmet. Akkor is, ha nem egészen az volt, amit vártam – viszont amit kaptam, több volt, mint amit remélhettem –, és akkor is, ha voltak benne hibák meg nem igazán tetsző elemek. Talán nem nagy spoiler, ha azt kiemelem, igazán kiábrándító, amikor egyik Marvel filmben ez játssza Tony Stark apját, másik Marvel filmben pedig az – mondjuk értem, miért, de hát lol a kontinuitás miatt itt-ott –, vagy hogy mit keresnek német rendőrök Bukarestben, bár bizonyára csak én mulasztottam el egy fél képkockát és nem értettem valamit, illetve vagyok túl szőrszálhasogató, hogy fennakadjak ezeken.

Robert Downey Jr. már kicsit sok nekem az utóbbi időben, féltem, hogy majd ő akar pompázni az egész filmben, de hál' Istennek, nem voltak túlerőltetve a jelenetei annyira, és a többi – egyébként rengeteg – karakter is elég jól szerepelt. A film sztárja kétség kívül A tél katonája volt, bár mégis azt kívánom, bárcsak többet láthattam volna belőle és Amerika kapitányból kettejükből, mert bár számos cuki jelenetük volt – igen, erre más szót nem lehet használni, szóval just feel the bromance –, mégis elég pöttömre sikeredett.

Ami igazán nem tudott velem rezonálni – mert bizony vannak ilyenek is –, az Pókember. Nem tudom, hogy ennyire megnehezítem az új színész dolgát, hogy szinte egyáltalán nem akarom a szívembe engedni, de részben annyi Pókember filmet láttam már, hogy teljesen közömbös vagyok egy újabb iránt, és annyira nem is hozott lázba, hogy helyet kapott ebben a nagyszabású moziban. Mert szereplőből aztán volt sok, és volt egy pont, amikor azt hittem, ez már tényleg csak túl sok lesz, mégsem éreztem zsúfoltnak a filmet, sőt mi több: csillagos ötös, akkor is, ha vannak benne nemtetsző dolgok – és most ne spoilerezzek, de sebaj, majd Twitteren és Tumblr-ön kisírom magam a többi rajongóval együtt.

Összességében a Polgárháború egy jó film, és a jó az igencsak gyenge kifejezés itt. Az MCU-ból inkább az Amerika kapitány filmeket szeretem a legjobban, köztük is az abszolút number one A tél katonája, amit se megunni nem tudok, és felülmúlni is lehetetlen...nek bizonyul egyéb Marvel filmeknek a szememben, de a Polgárháború valahogy mégis ott csattog szorosan mögötte, ami igazán nagy szó tőlem.

De hogy a nemtetszésemnek is hangot adjak: a stáblista utáni első kis pluszjelenet eléggé felháborító volt, köztük azzal a bizonyos jelenettel a filmben és a röhejes csókkal egyetemben, de bízva(?) a Marvel fejeseiben, idővel úgyis túl tudok lépni a szívfájdalmakon, és kíváncsian várom, mi lesz majd ebből az Avengers következő részében, mert hogy az is lesz bezony, és már megint számolhatom a napokat, az egyszerre izgalmas és bosszantó, de hát ez van, ez a fangirl lét – filmekre várunk, filmek jönnek, a pénztárcánk meg szépen kiürül, de ebben a konkrét esetben egy pengő nem sok, annyit nem sajnáltam kiadni a Polgárháborúért, s amíg marad elrángatnivaló haver vagy ismerős, s amíg végleg ki nem ürül a bankszámlám, én el fogok menni újranézni, mert egyszerűen fenomenális.

Nem tudom, miért, de egész héten 6-7 óra körül felébredtem minden reggel, akkor is, ha későn értem haza és későn kerültem ágyba, vagy éppen hullafáradt voltam.

Részben jó, mert korán kelve több időm van egy nap – mármint amíg nem esek össze holtan a kimerültségtől, mondjuk a poén az, hogy nem is érzem magam fáradtnak, pedig a héten nem aludtam valami sokat...

Mindazonáltal hiába nyitom ki a csipás szemem a korai órákban, hogyha voltaképpen nem használom ki az időt, és semmivel se érzem magam előrébb, mintha éppenséggel délben keltem volna ki az ágyból...

Bár igaz, ami igaz, tegnap este és ma egész délelőtt végre le tudtam ülni rajzolni egy picikét, és bár nem sikerült olyan jól, mint szerettem volna, valamennyire helyreállt a lelki békém, mert a rajz mindig is megnyugtatott, ellenben idejét se tudom, mikor vettem a kezembe bármilyen rajzeszközt tényleg azért, hogy rajzoljak is valamit, s ne csak egy-egy jegyzetet skicceljek fel.

És a műről? Nos, amiről korábban már órákat zengtem, a Lifeline telefonos játék megihletett egy képre, és azon ügyeskedtem most, bár konkrétan hetek óta vártam, hogy végre tudjak foglalkozni vele, mert az ötlet hiába volt meg, ha kedvem vagy időm nem volt leülni rajzolgatni.
Nem mondanám, hogy be is fejeztem, bár szerettem volna, azért mégis csak olyan félkésznek érzem, így most nem igazán merem közzétenni, bármennyire is vágyok mutogatni, mert úgy gondolom, inkább kerüljön kicsit később a közönség elé egy alkotás, mint hogy csiszolatlanul ki legyen állítva, aztán a sok profi kritikus is csak a fogát fenje rajta...

Bár amilyen izgága vagyok, egy kis „teasert” mutathatok belőle, mert úgyse bírom ki:

És most nemsokára a nyakamba veszem a várost, és VÉGRE MEGNÉZEM AZ ÚJ AMERIKA KAPITÁNY FILMET, NYÁHH!

Hatalmas nagy space nerd vagyok, szóval amikor megláttam a boltban ezt a fluoreszkáló bolygó és csillag szettet, nem volt kérdés, hogy megint könnyebb lesz a virtuális pénztárcám pár fillérrel...

A probléma ott kezdődik, hogy semmi útmutatás nem volt mellékelve, és az a pár kis kütyü, ami a csomagban található, nem igazán ad egyetlen támpontot sem, hogy most mit is kellene velük csinálnom, hogy a kis égitestecskék a plafonon is maradjanak...

Kaptam úgy fél méter damilt, pár műanyag dugót, amik a csillagok és bolygók hátoldalán lévő lyukakba passzolnak, illetőleg van még kétoldalt ragadós szivacs is – ezzel próbálkoztam, kérdés, mennyire is maradnak majd fenn a csillagok a gerendán.

Tény, hogy nem igazán mondhatom magam DIY királynőnek, és nem éppen a legügyesebb vagyok kézimunka terén. Először megpróbáltam felfüggeszteni az elemeket egy régi babajátékra, hogy lógjanak a plafonról, de nem igazán tudom mihez rögzíteni az égitesteket, hiába a mellékelt damilszál, szóval ha valaki profi az ilyesmiben, örömmel várok mindenféle jótanácsot, hogy mégis mi a francot kezdjek a csomagban található „segítséggel”.

Mondjuk nem mintha nem lennének már ilyen sötétben világítós csillagok az ágyam fölött, de hát aki space nerd, az forever space nerd, így eggyel több űrös cucc sosem árt, kivéve a bankszámlámnak.

Fura egybeesések, misztikus véletlenek? Gondolsz valamire, s az megtörténik, esetleg valaki más tőled függetlenül ugyanazt vagy hasonlót ejt el, tesz, amire pillanatokkal korábban te is gondoltál? Egy teória szerint nincsenek véletlenek, hanem az egész Univerzum, benne minden élőlénnyel összhangban van, így minden véletlennek tűnő eseménynek jelentése, sőt mondanivalója van a számunkra, csak nyitott szemmel kell járjunk, hogy észrevegyük és megértsük őket. Tömören ez a szinkronicitás.

Bár érdeklődöm az ezotéria iránt, mégis nehéznek érzem beszélni róla. Nem csupán azért, mert annyi a szkeptikus, gúnyolódó ember, vagy azért, mert alapjában véve nehezemre esik kiselőadást tartani bármiről is, hanem mert úgy vélem, nem elég, sőt, nem is lehet az emberek tudatát tágítani azzal, ha eléjük tárjuk a száraz tényeket, mint afféle történelmi leckét. Szerintem mindenkinek megvan a maga lelki meg egyéb érettsége, s ha nem éri el azt a „szintet”, mondhat neki bárki bármit, akkor se fogja elhinni, ha neonlámpákkal villogtatják elé...

Azt hiszem, mindenkinek a maga bőrén kell megtapasztalni dolgokat, nemcsak egyszer, hanem addig, amíg valóban el nem oszlik a szemünkről a hályog és rá nem jövünk, mi is áll a dolgok hátterében igazán.

Nem szeretek ilyen, „nem hétköznapi” dolgokról beszélni másokkal, mert részben sose vesznek igazán komolyan – vagy csak kevesen –, másrészt néha olyan röhejesnek érzem, ami velem történni szokott, hogy nem is merem elmesélni másnak, lévén, hogy úgyis kiröhögne csak...  Mert végül is én is reagálhatom túl, nem?
Azonban amikor tényleg gondolok valamire, aztán be is következik, sokszor hajszál pontosan, legyen szó jóról vagy rosszról, az igazán megráz, hiszen nem is nagyon tudom hova tenni. Mármint most tényleg lenne egy bábmester, aki így elrendezi a dolgokat, vagy hogy is van ez az egész tulajdonképpen? Mindannyian csakis zsinóron rángatott, amnéziás babák lennénk, akik olyan morbidak, hogy újra ás újra megszületve, mindent folyton elölről kezdve áhítoznak elérni valami magasabb szellemi és lelki fejlettséget? Hát nem tényleg őrület az egész?!

Viszont tény, hogy gyakran találom magam érdekes élethelyzetekben, és gyakran történik meg velem ugyanaz a dolog, én pedig bármennyi okosító és elmetágító varázscikket olvasok a neten vagy könyvek lapjain, akkor se igazán tudom megfejteni, mi a mondanivalója az Univerzumnak most mégis, vagy hogy mi a francot kellene megtanulnom, vagy éppen tennem, hogy „jó” is legyen az végre.

Abban viszont valamelyest hiszek, hogy valamilyen szinten mind összekapcsolódunk, nem is tudom igazán kifejezni, de végtére is talán csak azért történnek ilyen különös dolgok, mert leegyszerűsítve is igaz, hogy mind egy hajóban evezünk az élet csodás, ámbár éppolyan borzasztó vadvizén.

* ** *

Ha érdeklődnél, ajánlom figyelmedbe Az ébredés hajnalán... című blogot, ahol sokkal elgondolkodtatóbb és szebben megfogalmazott cikkeket közölnek spirituális témákban, köztük a szinkronicitásról is.

...méghozzá nagyon. Vagyis volt nálam esernyő, de amikor nem tudom, hogy haladjak át a járdán, mert a három-négy (vagy öt?) méter széles gyalogos- és kerékpár utat több centi mélységű, összefüggő pocsolya-tengerek dominálják, az már igazán hardcore.

Mindenesetre szeretem a zivatarokat, s ha nem lett volna nálam a méregdrága telefonom meg táska meg egyebek, akkor biztos jól eláztattam volna magam a szakadó esőben a cikázó villámok és az égen guruló hordók alatt, mert – bár mondjanak nyugodtan hülyének vagy agyalágyultnak – én imádok záporok idején kinn lenni a szabadban.

Imádom az esőillatot, a tomboló elemeket, azt a varázslatos élénk zöldet a mezőkön és a füveken, na meg a kavargó szürkeséget... Igen, vihar idején az égnek aztán valóban 50 árnyalata van, ami sokkal mélyebb és sokkal megkapóbb, na meg sokkal-sokkal izgalmasabb, mint bármelyik Christian Grey klón. *hülye poén megvolt mára is*

Sajnos fotózni nem volt alkalmam, mert öngyilkosság lett volna elővenni a zuhogó nedvességben a telefonom, de itt egy kép 2012. júniusából, amikor is egy ócska trükkel sikerült megörökítenem életemben először egy villámot. (Ócska, mert videóra vettem fel, és úgy szedtem ki a képkockát, de valahol el kell kezdeni, nem?)

Tudom, mennyire veszélyesek is, de mégis imádom a villámokat, mert olyan rejtélyesek, olyan elemiek, egyszerűen szeretem nézni őket, és látni, ahogy dúlnak az elemek. Olyan kicsinek érzem magam tőlük, olyan embernek.

Nem tudom, hogy a kettős fronthatás, az eső vagy a hétfőség miatt volt ma semmi kedvem a naphoz, az új héthez meg úgy általában az élethez, de a nap végére már jobban nyavalyogtam, mint máskor menstruáció előtt, és már saját magam idegesítettem, lol...

Őszintén szólva fogalmam nincs, mire is lenne szükségem; egy hét szabira, egy hónap nyaralásra a francia Riviérán, pár év nyugalomra egy lakatlan szigeten, vagy csak simán a szemléletemen és a hozzáállásomon kellene változtatni – esetleg tényleg elkezdek magnéziumot szedni, mert azt mondják, az jó, de hogy rettentően utálok ennyire nyűgös, hisztis kínkupac lenni, az biztos.

Mostanában enyhén elkezdtem nagyon majrézni, ugyanis tényleg úgy érzem, hogy kifogyok a mondanivalóból, mert vagy fogalmam nincs, mit írjak, vagy simán nincs kedvem komolyabban belemerülni a témába, amiről írni szerettem volna, így nem csak elmaradozok a bejegyzésekkel, de még dunsztom sincsen, hogy miről koptassam az ujjaim... És ez igazán piszkál, mert szerettem volna kreatívan végigcsinálni a 366 bejegyzést idén, de hát most írjak arról, mennyire sajog a nagylábujjam, vagy hogy mekkora trauma, hogy a pár hónapja vásárolt bakancsom orra finoman elkezdett leválni, illetőleg hogy mennyire irigy vagyok a barátaimra, akiknek jobb munkahelyet sikerült találni, mint nekem?

Jó, tudom: én vagyok az örökös elégedetlenke, de hát na. Nem lehet mindig jó képet vágni mindenhez, olykor kiborul az ember lánya és fia, mondjuk azzal se lesz jobb, ha citromba harapott ábrázattal járok-kelek a világban, de nem is tudom... Talán semmi nem hozná meg a kedvem most, még a legfavoritabb film se.

Szó, mi szó, hisztis vagyok, de fotóztam ma is egy szépet, és megint lélegzetelállító volt a naplemente, kár, hogy a szomszédos placc kitakarja a panorámát, mondjuk nincs messze a rét, de hát egyedül nincs kedvem lemenni fényképezni, mert rossz a környék.

1. Nincs ma meló – legalábbis nekem
   
2. Elbuktam a kis személyes fogadalmam, miszerint április 30-ig minden blogos elmaradásom pótolom
   
3. ...oké, május van, de mégis mikor, hogyan és miért? Hová lett az év eleje, és hogy a viharba ment el három hónap ilyen hamar??

A negyedik hónapba léptünk immár, s ennek jó és rossz oldala is van egyaránt. Kicsit mindig megijeszt, mennyire rohan az idő, sokszor úgy érzem, csak elmúlnak felettem az évek, aztán majd egy nap ráncos, elnyűtt testben ébredek, keseregve, hogy eljárt felettem az idő, én pedig nem csináltam semmit.

Nem fogadkozom most, mert sose tudom betartani, de igenis meg akarom fogadni mégis, hogy ebben a hónapban egy nappal nem fogok elmaradni, mert március óta egyfolytában csalok az utólagos pótlásokkal, a 366-os pedig nem erről szól... 

Hanem arról, hogy igenis találjak minden nap percet írásra, hogy igenis le tudjak ülni, és írni, legalább egyetlen nyamvadt bejegyzést naponta a csapongó gondolataimról vagy a viccesen formálódó felhőkről az égen, mert az nem járja, hogy tíz meg húsz évek szaladjanak el, dolgozzak éhbérért, mint a marha, s még az összes alkotói mivoltom is megszűnjön létezni. 

Talán ez morbid és eldramatizált, de úgy érzem, hogy felőröl a társadalom, hogy be kell álnom a gürizők sorába, ahonnan nincs kiút, és szépen lassan megszűnök létezni én, a kis művészke, s minden inspirációm, minden alkotói vénám elsorvad. Nem akarom hagyni.

Kicsit akarok mindig mindenből valamit, hogy ki tudjak kapcsolódni, fel tudjak töltődni. Nem tudom, hogyan, nem tudom, merre haladok vagy hova juthatok el, mert eléggé gyermeknek érzem még magam az élethez, de mégis annyira érzem, hogy napról napra eltűnik belőlem valaki, aki még sose voltam igazán, mert nem engedték: szülők, tanárok, barátok, saját magam... és most a társadalom. Nem szeretném, ha eltűnne az az énem, azt akarom, hogy fel tudjam fedezni, mielőtt még végleg elillanna a semmibe, én pedig arra eszméljek egy nap, hogy hiába haldoklik a testem, a lelkem már rég eltávozott.

* ** *

Ez most egy kicsit túl drasztikusra sikeredett, eredetileg nem akartam ilyen komoly témáról ilyen őszintén és mélyrehatóan írni, mert úgy vélem, a súlyosabb dolgok inkább egy naplóba valók... 

Szó mi szó, szép hónap a május, melegebb lesz és naposabb, amitől szebb az élet mindjárt, különösen, ha ilyen gyönyörű virágokat találni a Nagyi kertjében. ^^

Nem tudom, mi a meghökkentőbb, hogy már a tavasz végéhez közeledünk lassan, vagy hogy három hónap elillant február óta, én pedig azóta is dolgozó néni vagyok... Júj!

Igazság szerint valamennyire fáj a szívem, hogy április így elillant, mert alig volt tavasz szinte, gyorsan kinyíltak a virágok, aztán lefagytak a hirtelen jött hideg miatt... Pár hét, és május is hirtelen átfordul majd nyárba, s az időjárás is olyan pocsék, hogy szinte csak két „évszak” van: oltári hőség és rohadt hideg...

Nem igazán tudok viszont mi mást mondani, ehhez a naphoz nagyon nem volt kedvem, mert éreztem a zsigereimben, hogy afféle szívós nap lesz, ami valamennyire be is igazolódott, így alig vártam a pillanatot, amikor végre elindulhatok a buszmegállóba, hogy az egész napos mizéria után vasárnapot csaphassak.

És ha fáradt is vagyok, ha az az egy nap pihi irtó kevés sokszor, és rettentően hiányzik a szabad hétvége, akkor is szép a világ, csak észre kell venni a mindennapos rohanásban.

A napokban böngésztem az írásaim között, és megtaláltam egy régebbit a sok közül, amit nosztalgiából – és mert már fogalmam se volt, miről is írtam vagy mikor – elolvastam. Hát... inkább ne tettem volna?

Minden tollforgató és billentyűzetkoptató repertoárjában megvannak azok a bizonyos címkés rémalkotások, amiket látva szépen behúzzuk a nyakunkat, és átlépünk egy másik mappába, hacsak nem töröljük ki az említett szörnyűséget teljesen. Bevallom, többször, mint elégszer elkapott már a törölgetési-láz, amikor visszaolvastam valami ősrégi kreálmányom, és nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, annyira pocsék is volt az egész. Egyik kedves barátom azonban azt mondta, semmi esetre se töröljek, mert megbánom később – bár kinek hiányozna az az üres, kiforratlan és cselekménytelen, lelketlen vacak? –, megfogadtam a tanácsát, és inkább eltettem egy „TRASH” – vagyis szemét – nevezetű mappába, hogy akkor kerüljön a szemem elé, amikor kínozni akarom magam egy korábbi förmedvényemmel...

Mert olykor ugyanis elkap az érzelem, hogy valamit mégis kezdjek azokkal az írásaimmal. Egyrészt ihlet, mert kidolgoznám, átírnám, de közben nem tudom, megéri-e, vagy ha őszinte lehetek: utálok átírni, és bármilyen szar is, sajnálom szétvagdosni az eredetit. Másrészt a nosztalgia, és anyákra jellemző langy szeretet jár át, amit a gyerekeik iránt érezhetnek, mikor évente egyszer elönt az olvashatnék, és akkor konstatálom, hogy igen, ez az enyém, ilyet is írtam, valamikor ez voltam én, valamikor ezt alkottam és tetszett. Büszke vagyok rá.

Talán becsaptalak téged, kedves Idetévedő, ha azt remélted, most valami fix tippet fogok közölni, hogy mit is csináljunk azokkal a rossz írásainkkal, mert bizony én azt megmondani nem tudom. Töröltem is már, és jól esett – egy pillanatig, aztán mélyen megbántam. Elővettem és dolgozgattam rajta, átírtam itt-ott, sőt, komolyabb terveim is támadtak egy-egy réges-régi szösszenetem kapcsán – aztán újra a mappa mélyére süllyedt, mert megint elakadtam, és a kedvem is elment tőle, hogy foglalkozzak vele. Visszaolvastam is simán, mintha egy azelőtt sosem látott dolgot fogadnék magamba életemben először, és különös érzelmek jártak át a saját munkám kapcsán. Kicsit mintha magamat találtam volna meg benne, kicsit mintha totál idegen lett volna azzal a „Jé, ezt tényleg én írtam?”-érzéssel.

Rajtunk áll, mit kezdünk az írásainkkal, hiszen a mieink. Azt hiszem, igaza van annak, aki azt mondja, akkor se dobjam ki az ablakon, mert az enyém, és sajnálnám, hiszen sosem tudhatjuk, mikor csap meg az ihlet szele egy-egy előző alkotásunk kapcsán, s mikor gyullad fel a lámpa a fejünkben, hogy hogy írjuk át, használjuk fel.

Mindazonáltal mégis csak a mi művünk, a mi agyszüleményünk, akkor is, ha azóta már minden sejtünk más lett, vagy mi magunk is változtunk: ha végleg a kukába vágnánk, nem olyan lenne, mintha saját magunk egy részét akarnánk likvidálni?

Általában minden mánia később ér el engem, így a Divergenthez hasonlóan a Maze Runner szériára is akkor kaptam rá, amikor már javában a második részek pörögtek a moziban. Míg a Maze Runner harmadik részének forgatása van soron – némi késedelemmel, ugyanis a Thomast alakító Dylan O'Brian idén márciusban megsérült a forgatás közben –, nem tudtam bírni magammal, s mivel a könyveket még egyelőre nem volt pillanatom olvasni, újra elővettem Az útvesztő és a Tűzpróba filmeket, és megnézettem egyik barátommal, a várakozást enyhítendő.

Összezavarodott fiú ébred egy liftben, nem tudva hova tart, sem azt, hogy honnan jött. A felvonó eléri a végállomást, a fiú pedig egy különös fallal körbevett erdős tisztáson találja magát, ahol a helyi lakosok fogadják. Ahogy a kezdeti zűrzavar leülepedik, a fiú kezd tisztább képet kapni a világról, amibe csöppent, majd ahogy a nevével együtt több emlékkép is a felszínre bukkan, egy különös lány felbukkanásával végképp minden a feje tetejére áll, s a tisztáson élők is kénytelen felhagyni a három éve nyugodt életükkel...

Bár az útvesztőből és a tisztásról kijutottak, hőseink élete nem teljesen felhőtlen. Csöbörből vödörbe esve érkeznek egy menedékhelyre, ahol minden szépnek és jónak látszik, egészen addig, amíg fel nem fedezik, hogy még mindig nincsenek biztonságban, s újra szaladniuk kell az életükért. A külvilágba érve szembesülnek azzal, a Föld mennyire megváltozott, s a perzselő pusztaságban bandukolva, egy újabb mesés rejtekhelyet keresve szembesülniük kell azzal, hogy talán sokkal jobb volt az útvesztő közepén a tisztáson...

Hogy egyből a közepébe csapjak, Az útvesztőt én nagyon imádom, mert ijesztő, félelmetes, egyedi, és valami teljesen újat mutatott számomra, ami felüdülést nyújtott a sorra egy kaptafára készülő filmáradatban. Aztán jött a Tűzpróba, és minden csodálatom tova röppent, amikor is a történetben egyre jobban elmélyülve kiderült, hogy – SPOILER!! – megint a retkes zombikról van szó, és ez elsősorban a filmet adaptálók vétke... Tudomáson szerint ugyanis a könyvekben szó nem esik zombikról, hanem a fertőzöttek simán megőrülnek. Ez a picike módosítás igazán viccesen jön ki azzal, amikor is Teresa meséli Thomasnak, hogy mi történt az anyjával: az elmondottak ugyanis a filmben is inkább megőrülésre emlékeztetnek, mintsem zombiságra, így talán csak én vagyok hajszálhasogató, de a kettő nekem nem igazán vág össze.

A másik nagy problémám maga Teresa. Az hagyján, hogy cseppet sem szívelem a karaktert, de hogy a színésznő Kaya Scodelario egy kiköpött Bella™ a filmekben, szájtátott bambasággal és jellemtelenséggel, na meg pocsék személyiséggel együttvéve, az már nekem igencsak sok... Arról nem beszélve, hogy Thomas is beleszeret az első leánykába, aki a csoportba kerül, és koslat utána, mint egy tüzelő kiskutya – és hadd ne beszéljek arról, minek kell megint egy idióta romantikus szál a sztoriba, miért nem lehetnek egyszerűen szimplán barátok végre egy filmben? Mert én szeretem a romantikát, de hogy miért hiszik azt, hogy a szerelmi szál nélkül nem fogják nézni a nők a mozit és nem veszik meg a könyvet vagy a zenét, azt nem tudom megérteni...

Ettől eltekintve a szériát én nagyon szeretem, bár a második rész jelentősen gyengébb volt, mint az elődje, kíváncsian várom a folytatást, annyira, hogy kénytelen leszek időt szakítani a könyvekre is, bármennyire is nem vagyok most könyvmoly kedvemben.

Valahányszor olyan téma kerül elő, amiben nem igazán vagyok otthon, valahogy mindig elsüllyed az ingoványos területen az ihletem. Bár a kutatómunka az író egyik legfontosabb feladata, én mégis annyira utálom, hogy azt el nem tudom mondani... Mikor írnék, írnék ezerrel, de meg vagyok akadva, mert utána kéne néznem valaminek, de közben meg se találom igazán, amit keresek, aztán már annyira belekavarodok, hogy egyik linkről a másikra kattintva teljesen megzavarodom, mit is akartam igazán.

Így volt ez legutóbb is: éppen megakadtam az írásban, mert ahhoz, hogy tovább tudjak haladni a jelenettel, kellett volna egy-egy háttérinfó, mire azonban megtaláltam, amit akartam, elkezdtem eltérni az eredeti tervtől, újabb és újabb linkeket látogattam agyon, mire teljesen elhalt az írókám, mert a végére már én magam se tudtam, akkor most melyik verziót is írjam – mert, ugye, közben több lett, ahogy egyre több és több infó került elő, nem tudtam választani –, és melyiket felejtsem szépen el.

Néha azt kívánom, bárcsak a háttérinfó és úgy minden, témával kapcsolatos adat benne lenne a fejemben, jönne a „semmiből”, mint ahogyan a szöveg is, amit írok. Hiszen miért ne tudnám csak úgy saját kútfőből összehozni? Ezeket a sorokat se gugliztam le sehol, csak szépen elkezdtem pötyögni, és kész.

Nos, ha azt akarjuk, hogy az írásaink minősége fejlődjön is, pláne, ha kiadva szeretnénk látni azt a sok zagyvaságot, amit ébren álmodva összehordunk, igenis fel kell kötni a nadrágszíjat, és belemerülni a kutatósdiba – így mi magunk is tanulunk valamit, s maga az irományunk is sokkal stabilabb lesz, ha nem csupán szavakat dobálunk egymás után, hanem alapja is van annak, amiről regélünk.

Ha őszinték akarunk lenni, a kutatómunka nem egy álom – igaz, ez is szubjektív, de gyakran több időt elvesz, mint maga az írás, viszont a jó mű megalkotásához elengedhetetlen, és végtére is, csak elkezdeni nehéz, amikor a sűrűjében vagyok, már kifejezetten élvezem, hogy valami olyasmibe mélyedhetek el, amit azelőtt nem tudtam, s az is dob a kedvemen, ha arra gondolok, a színészek sem a kisujjukból szedik, hogyan is játszanak el egy adott karaktert, hanem sokszor ők is heteken át tartó kutatómunkát végeznek, míg teljesebb képet tudnak alkotni a karakterről, akit életre kívánnak kelteni.

A történetmesélés nem egyszerű, az üres papírt – ha virtuális is – nekünk kell tartalommal megtölteni, az a tartalom pedig nem mindegy, mennyire igényes, vagy mennyire légből kapott és ingatag, Gondoljunk csak arra, amikor mi magunk olvasóként is érezzük, melyik történet az, ami annyira jó ki van dolgozva és fel van építve, hogy egyszerűen beszippant, s nem is veszed észre, hogy ez nem valóság, mert annyira magával ragad, s melyik az a fajta könyv, ami kevésbé ilyen kidolgozott, hiányos és valamennyire üres.

Tíz perce ültem a munkahelyemen, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy undorító fehér pók suhangat a fejem fölött. Azonnal levert a víz, mindemellett eléggé komikus is volt az eset, lévén hogy pont tegnap néztem meg a 2002-es Pókembert; egyből az jutott eszembe, mi lenne, ha...

Tegyük fel hogy különleges képességeid vannak –

 képregényesen mondva: szuperhős vagy. Felvállalnád magad, vagy maszkosan is, de tennél a világért, esetleg inkább meghúznád magad, s nem kérnél a felesleges drámából és kalamajkából?

Nem szomorú ez? Nem szánalmas?

Az írás és blogolás nem csak betűk egymás utáni leütéséből áll, vagy abból, hogy különböző tartalmakat pakolunk egymás mellé. Fontos a stílus és a külalak, ha magyarizált külföldiséggel akarjuk mondani: számít a dizájn is, manapság talán jobban, mint az írás minősége, hiszen egy sima könyvet is a borítója alapján ítélünk meg először, s egy új blogra találva elsőként a kinézet és a forma az, ami leginkább meghatározza az előzetes véleményünk, mintsem a blogger személye vagy annak irományai.

Amikor Wordben írtam régebben, még a Google Drive felfedezése előtt, mindig fontos volt számomra a helyes betűtípus megtalálása, ahogy a blogom sablonjának szerkesztésekor is igyekszem mindig azt a betűtípust megtalálni, ami a leginkább illik a témához, vagy éppen az adott hangulatomhoz. Úgy vélem, mindezzel a saját egyéniségünk, az írásaink egyediségét fejezhetjük ki.

Jobbára inkább képszerkesztéskor ügyelek a betűtípusokra, hiszen a blogon natúrban használni nem igazán előnyös, lévén, hogy hiába teszek fel egy díszes betűtípust a bejegyzésbe, hogyha az ország másik szegletében lévő oldalamra tévedő számítógépén nincs telepítve, nem fogja megjeleníteni, hacsak nem kép formátumban tesszük fel az adott szöveget, átlátszó háttérrel, legyen az akár egy cím vagy a személyes aláírásunk, mondjuk ez utóbbit én elkerültem, mert annyian használják, hogy nem akartam egy lenni a sok közül, vagy éppen utánozni a tömeget...

Visszatérve a betűtípusokra, vagy angolul fonts, a kedvenc lelőhelyem a DaFont.com, ahol rengeteg betűtípust találhatunk stílus szerint bontva. Az egyik kedvencem a Dingbats névre hallgató egyéb szimbólumok, amiket leginkább díszítéshez szoktam használni, mint például a Nymphette, amit leginkább különböző szövegrészek elválasztásához ékelek be. Ezek között a jelek között találni pl. a Social Circles Font nevű betűtípust is, amit könnyűszerrel használhatunk ún. social media buttonsként a blogunkra, lásd nekem is oldalt a blogon az elérhetőségeknél.

Ezenkívül puszta szórakozásból is lementhetünk egy-két jópofa betűtípust, mint amilyen a Tribal Dragons Tattoo Designs – akár pólóra nyomtatva is jól mutatnak, különösen, ha valaki úgy imádja a sárkányokat, mint én.

Tribal Dragons Tattoo Designs

Dióhéjban ennyit most a betűtípusokról. A Blogger és a számítógépek előre telepített betűtípusai általában elég választékosak, azonban ha mégis újra vágyunk, rengeteg ingyenesen letölthető betűtípusra bukkanhatunk az interneten, amiket aztán szabadon variálhatunk annak érdekében, hogy jobban kifejezzük magunkat ebben a figyelemhajhász virtuális világban.

Nem vagyok a legszociálisabb lény a világon – értsd: nem szeretek olyan emberek között lenni, akik mellett nem érzem jól magam – ez sajnos a populáció zöme... –, és nehezen is tudom kezelni az embereket, illetve a különböző helyzeteket. Hazudtam az önéletrajzomban, amikor azt írtam, jó kommunikációs készségem van, emberekkel foglalkozni pedig pláne nem szeretek, ha őszinte akarok lenni, így kb. napi szinten saját magam ellen vétek, amikor bemegyek dolgozni.

Ott ugyanis ki vagyok biggyesztve mindenféle emberi lény elé, emellett ki vagyok téve az összes létező hülyeségnek, amivel csak elő tudnak állni, nekem mégis szerződésből jó képet kell vágnom, és mosolyogni, akkor is, ha minden apró baromsággal nekem esnek, meg belém kötnek, csak mert fölöttem valónak képzelik magukat, és jól esik a kifejletlen, ego vezérelte lelkületüknek, ha olyanba tipornak, aki tisztességes munkát végez.

Napi szinten egyre nehezebb kedvesen mosolyognom és úgy csinálni, mint aki nem hallotta meg az elejtett megjegyzéseket, mint aki nem akarná zúzógépbe küldeni az összes agyatlan idiótát, aki csak be tud tévedni. Mégis elvállaltam ezt a feladatot, mint valami mártír, aki így akar vezekelni a sok-sok rossz döntésért, amit hozott.

Nem tudom megérteni, miért nehezítem meg a saját sorsom mindig, vagy miért nem jövök rá, mégis mi a fenét kellene csinálnom vagy megtanulnom. Mondják, hogy az ember életében azért történnek hasonló dolgok, és azért ismétlődnek bizonyos esetek, mert abból nekünk valami módon okulni kéne, és talán én vagyok túl buta, vagy ennyire nm tudok barátságos lenni saját magamhoz se, amiért képtelen vagyok megvilágosodni, és elkerülni az olyan helyzeteket, amik nem valami kedvesek a számomra, sőt, egyáltalán nem nekem valók.

De ez van, másoknak sem könnyű... Ők is csak jó képet vágnak, csak igyekeznek palástolni a saját gyötrelmüket – akkor is, ha mindezt úgy teszik, hogy közben a másikba tipornak bele. Egyrészt szomorú is, hogy csak így tudják jobban érezni magukat, de mindenki úgy igyekszik enyhíteni a személyes sérelmeit, ahogy csak tudja. Azzal már nem foglalkoznak, hogy mennyire káros és ártalmas az a módszer másokra, vagy éppen saját magukra.

Nem szeretem pazarolni az időm, és igazság szerint meg tudok halni, amikor a fejemből kinézve kell várnom, és semmi aktuális dolgom nem akad – persze a lustálkodás és a semmittevés mint rekreációs folyamat, számomra teljesen más tészta... 

Ma viszont bő egy órát lézengtem egyik buszmegállóból a másikba, amíg meg nem érkezett a buszom, és bár sokkal szívesebben csellengtem, minthogy túlórázzak, azért igencsak piszkálni szokott az az elvesztegelt tíz-húsz perc, sokszor egy-egy óra, amíg várni kell valamire, és jóformán balgaságokkal fecsérlem a drága – és pótolhatatlan!! – időm.

Íme hát egy rövid lista, mit is érdemes tenni abban a pár fölös percünkben, amíg éppenséggel semmi dolgunk nem akad.

Csak még egy oldalt, csak egy másik cikket vagy blogbejegyzést. Ha már egyszer okossá vált a telefon, és szert tettünk mindenféle kütyüre, miért ne használjuk művelődésre, szellemi feltöltődésre?

Általában van bennem egyfajta félsz a nyilvános helyeken történő írástól, de ha tudunk magunknak egy biztonságos zugot találni, ahol illetéktelenek talán nem látnak bele a dolgunkba, azt mondom: miért is ne? – Igaz, engem blokkolni szokott maga a tény, hogy közterületen vagyok, és hogy nem tudok belefeledkezni az írásba, hiszen azt azért mégsem akarom, hogy három busz süvítsen el mellettem, de ha éppenséggel elkap az ihlet, akkor én biza írni fogok, akkor is, ha százan vannak körülöttem.

A saját beállítottságodnak megfelelően tégy, amit akarsz – játszhatsz is az egyik kedvenc mobilos játékoddal, telefonálhatsz, chatelhetsz haverokkal, lényeg, hogy használd ki az idődet, s ne hagyd elvészni, mert talán egy-két perc nem tűnik olyan soknak, jusson eszedbe, hogy azt már vissza nem kapod!

Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a saját időnkkel mi magunk rendelkezünk, jut, amennyi jut, viszont nem is lehetne rástresszelnünk túlzottan. Ha arra van éppen szükségünk, hogy céltalanul kószáljunk egyet, vagy heverészni vágyunk csupán az ágyon, és nézni ki a fejünkből – mert bizony ilyen napok is akadnak szép számmal –, esetleg relaxálni akarunk és órákig zenét hallgatni, ne gátoljuk magunkat, ne féljünk azt tenni, amit a lelkünk éppen kíván, hiszen bár az élet meglehetősen rövid, legfontosabb, hogy úgy töltsük a lehető legtöbbet belőle, ahogy azt mi szeretnénk, és ahogy az nekünk jól esik.

Furcsa dolog történt velem. Egyik délután, munkából hazaérve láttam, hogy a kedvenc napszemüvegemnek, ami még az egyetemi éveimből való az egyik kedvenc magyar városomból, letört az egyik kis műanyag izéje, ami az orrnál található...

Nos, annak az izénak a neve papucs, bármelyik optikus megcsinálja, bár gondolom, amilyen picike kis micsodáról is van szó, biztos annál borsosabb is az ára a javításnak...

Igazán meglepett, hogy mikor történt ez a kis baleset a napszemcsimmel, mert általában tokban tárolom, pont azért, mennyire szeretem, és jóformán az egyetlen normális védelmem a vakító fényár ellen, ami jól is néz ki. Anyu szerint pilótaszemüveg, de én csak annál jobban érzem magam, amikor viselem, repülésmániás lévén, és mert mindig is szerettem volna pilóta lenni.

Ha egy furcsaság azonban nem elég egy hétre, rövid időn belül felfedeztem, hogy a szemüvegemmel is hibádzik valami: egészen pontosan mindkét papucs elillant róla, fogalmam nincs, egyáltalán mikor meg hogyan...

Szóval nem tudom, egyszerűen rejtély, ami történt, mert bár igaz, hogy eléggé figyelmetlen és trehány rendetlen vagyok, de hogy az összes létező szemrevalómnak nyomtalanul eltűnjenek a papucskái, az már felettébb érdekes, és mondhatni bizarr.

Talán van egy jóakaróm, és akkor történt a baleset a szemüvegemmel, amikor otthagytam az asztalomon, mikor kimentem mosdóba a munkahelyemen, bár a napszemcsim egyáltalán nem hagytam ott, és másra se akarom fogni – mondjuk tény, hogy vannak jóakaróim a munkahelyemen –, mert az a valószínűbb, hogy valamikor mégis én törtem le őket egy alkalommal, amikor felelőtlenül ledobtam őket a táskám egyik zsebébe, még ha fél percre is történt.

Őszinte embernek tartom magam, ami annyit jelent, hogy nem kenyerem az álszentség, ahogy az sem, hogy puncsolással érjek el valamit. Így tőlem azt kapja mindenki, amit érzek és gondolok. Persze ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem fordult elő egyszer sem, hogy füllentettem volna, és az is igaz, hogy általában szűrőt teszek a szám elé, mielőtt meggondolatlanul kihánynék minden őszinte véleményt, ami éppen eszembe jut, mert nem vagyok egy érzéketlen Terminátor, és igyekszem szem előtt tartani mások érzéseit.

Tőlem, mint őszinte embertől azt kapja a világ, hogyha én valakit kedvelek, akkor teljes szívemből kedvelem és támogatom, és ha valakit nem kedvelek – különösen azután, ha átvág és megsért az az a személy ilyen-olyan formában –, nos, akkor én őszintén rühellni fogom az illetőt: nem fogom megjátszani, hogy szeretem, és sajnos a saját lelki érettségem rovására őszintén szólva tolerálni se nagyon tudom...

Ha jófej vagyok valakihez, akkor lehet bármilyen naív attitűd is, elvárom, hogy viszont jófejek legyenek hozzám is, ha pedig azt tapasztalom, hogy ez a jófejség nem működik oda-vissza, csak tőlem várnak el mindent olyan alapon, hogy nekem kötelességem, és azt hiszik, hogy teljesen kiszipolyozhatnak és visszaélhetnek a jóindulatommal, akkor egy idő után eljutok arra a pontra, hogy nemes egyszerűséggel leszarom az egészet, és nem leszek többé se jóindulatú, se naív, se jófej – akkor se, ha ez a saját káromra megy.

Ez inkább hátrány, mert ami a szívemen, az a számon, és hazudni se tudok jól, arról nem beszélve, hogy az őszinte embereket általában nem is szeretik sehol. Talán valóban csak egy naív bolond vagyok, mert elvárom, sőt, nekem az (lenne) a normális, hogyha én tisztességesen játszom, akkor másnak is úgy kéne, és talán álomvilágban élek, mert igazán nagyon szarul tud esni, ha pofon csap valami, és rájövök, hogy igenis nem az én képzelt utópiámban élek, és igenis mások nem játszanak tisztességesen, csak azért, mert én igen.

Lehet, hogy bolond vagyok, és megeshet, hogy gyenge, amiért nem tudok én is úgy játszani, ahogy mások: csalón, manipulálva, igazságtalanul; de ha legyek is, inkább legyek naív bolond, mint egy önmagát is áltató, gerinctelen segg, aki még arra se képes, hogy emberséges legyen.

Nehéz a sorsa a művészlelkeknek. Meg nem értés, sok pofon és kudarc a társuk az életben, hiszen egy olyan világban kell érvényesülniük, ahol a művészet szinte nulla jelentőséggel bír. Persze vannak múzeumok, kiállított fotósok és festők, létezik a grafikus és fotográfus szakma is, néhányan szeretik is elnézegetni a reflektorfénybe állított műveket, de nem minden művésznek adatik meg ez a kiváltság. Sok az összetört álom, sok a felfedezetlenül maradt és fel nem karolt tehetség.

Főhősünk, Művészke küszködik. Küszködik, mert nehezen boldogul ebben az ego és anyagi javak hajtotta világban. Küszködik, mert boldogtalan az életével, a lehetőségekkel, amiket elszalasztott, a rossz döntésekkel, amiket hozott. Művészke magányos, hiszen senki nem érti őt meg talán, nem látják át fájdalmát, nem értik meg, miért potyognak könnyei.

Művészke elkeseredett és indulatos, amiért egy olyan világba született, ahol a művészetet nem fizetik meg, ahol a művésznek kell fizetni, hogy tanulhasson, hogy elindulhasson a szakma létráján. Művészke szegény családba született, ambícióit támogatni nem tudta senki, így szépen lassan felhagyott vágyálmaival, hogy papíron is, a közösség szemében is MŰVÉSZ lehessen. 

Azt hitte, majd boldog lesz, ha simán laikusként, hobbiból űzi, amit szeret, ám ahogy peregnek az évek, s ahogy az élet is egyre komolyabbá válik, Művészke belátja, hogy elkésett, hogy igenis harcolnia kellett volna, hogy az lehessen, aki, s igenis akkor is boldogtalan lesz, mindegy, milyen jól fizető munkahelyet is találjon, s hol legyen, mert valami mindig hiányozni fog: hogy testestül-lelkestül művész lehessen, hogy kiélhesse lelkének legbelsőbb vágyait. 

Hogy hagyják őt békében, hadd alkothasson zavartalanul, kedvére.

Valahol mindig elragad egy gondolat; egy emlék, egy érzés – úgy visszamennék! De nem lehet, s ez az én nagy, végtelen bajom.

Az íróeszköz tagben már beszéltem a kedvenc találmányaimról, amiket előszeretettel használok íráshoz. Az előzőekhez hasonlóan egy másik, szintén nagyon hasznosnak vélt weblapot mutatok be, ami számos funkciójával megkönnyítheti, illetve fel is dobhatja az írást.

WritingExercises.co.uk

Random Subject Prompts – Témaválasztó

Random First Line Prompts – Kezdő mondat-választó

Random Plot Generator – Cselekményválasztó

Általában véve eléggé butuska vagyok a képeim tálalásához, ugyanis nem igazán tudom szépen elrendezgetni őket a blogon, se puccos kis szövegeket tálalni hozzá. Viszont úgy gondolom, egy kép éppen azért kép, és a fotózás is azért fotózás, mert nem is díszesen dobigált szavakon, hanem a látványon van a hangsúly. Egy képből mindenki azt vesz ki, amit akar, és olyan érzéseket vált ki, amiket egyénenként kivált, vagy éppen semmit, ezért úgy vélem, minden egyéb csak üres fecsegés lenne, sőt, el is venné magának a fotónak az értelmét.

Ezért nem is húzom tovább a szót, jöjjön pár friss képem a kertünkből, amihez csak annyit fűznék, hogy I heart cherry trees!

/Nagyobb méretért katt a képre. A portfólióm megtalálható photoblogon./