vasárnap, január 31, 2016

Harmincegy

Írta:    10:26 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Nem gondoltam volna, hogy teljességgel kihúzom az első harmincegy napot a 366-osból, de íme. 
Igaz, ma majdnem elmaradt a napi friss, és nem is tudom, hogy a közeljövőben hogyan lesz időm majd blogolni, szóval kicsit megbántam, hogy belevágtam ebbe az egészbe... Viszont ideje megerőltetnem magam, és csinálni valamit, mert éppen elég lehetőséget nem használtam ki... 
Sajnos még mindig ugyanazokat a hibákat követem el, és akkor sem tanulok, ha a fejemre ejtenek. Ami azt illeti, rettentő rossz passzban vagyok éppen, és nem igazán tudok pozitiv maradni, mert hiába oldódik meg egy probléma, újabb tíz apokaliptikus jellegű támad azonnal, bár tényleg az egész az én hibám csakis.

Nem igazán akarom sajnáltatni magam, valamiféle emelkedettebb hangulatú posztot terveztem mára, lévén hogy csak végigblogoltam egy egész hónapot a 12-ből, de az időt megint rosszul használtam ki hétvégén, és ami azt illeti, nincs valami sok kedvem most.

Csak egyszer szeretném végre azt megérni, hogy tanulok is a hibáimból, nem hozok rossz döntést, és végre normálisan csinálok valamit. Inkább hiszem azt, hogy csak áltattam magam, és egyáltalán nem tanultam semmit az elmúlt évekből.


Holnap nem csupán új hónap lesz, egyben egy vadiúj fejezet is kezdődik az életemben, és nem igazán tudok optimistán hozzáállni, de igyekszem tartani magam, akkor is, ha az élet nehéz, én meg még sokkal inkább nehezebbé teszem saját magamnak.

szombat, január 30, 2016

Az írás problematikája

Írta:    11:46 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Elönt egy érzés, megihlet egy jelenet, vagy egy szóra bekattan az inspiráció, és szavak tömkelege árassza el az ember tollforgató és billentyűzetgyilkoló lányát és fiát. Hogy ilyenkor mi súgja azokat a mondatokat, és mi is az a csoda, ami folytán kész világok születnek meg a semmiből, arra válaszolni nem igazán tudok, elvégre én magam mindig is egyfajta mágiának éltem meg, valahányszor írtam. Sokszor könnyen jött, sokszor pár órába telt, míg máskor...

Az írás problematikája, avagy gyakran előforduló kellemetlenségek, amik kész rémálommá teszik az alkotást


Minek nevezzelek

Írás közben az egyik legnehezebb feladat számomra a címválasztás. Gyakran megesik velem, hogy egy hangzatos cím szökik a fejembe, ami aztán olyan pöpec, hogy muszáj felhasználnom – sok esetben azonban hiába a jól csengő cím, ha nem tudok mit kitalálni hozzá.

Amikor elkezdek írni, legyen az egy novella, fanfiction, avagy egy bejegyzés a blogra, általában kétféle szituáció áll fenn: vagy a cím jut először eszembe, és aköré igyekszem felépíteni az irományt, vagy maga az inspiráció van meg egy témára, a címadás pedig sokszor elhúzódik – ekkor általában súlyos perceket töltök azzal, amíg nagy nehezen megszülöm azt a fránya címet, de az is előfordult már, hogy simán anélkül hagytam – igaz, inkább novellákat és fanficeket –, bár ez mindig piszkálni szokott..

Másik eset, hogy megvan a cím, el is kezdek írni, azonban egy-egy gondolatsor után elkanyarodom, sokszor teljesen más irányba visznek a gondolataim, aminek következtében a poszt végére akár teljesen másról van szó, mint amit a cím sugall, és kicsit el is térek a tárgytól. Bevallom, számomra ez a leginkább bosszantó, hiszen falsnak érzem a bejegyzés elnevezését, ám bármennyire is irritál, általában úgy hagyom, amilyenre sikeredett, mert egyrészt nem is tudom, hogy javíthatnám, másrészt nincs is kedvem átnyálazni – bár tudom, hogy ez nem szép...

Villámgyors agy, lassú ujjak

A másik leginkább halálom, amikor túl gyorsan pörögnek a jelenetek a lelki szemeim előtt, a kezem viszont nem bírja az iramot – amilyen nevetségesen hangzik, annál többször történt meg velem, hogy a kezeim bemondták az unalmast, elkezdtek fájni, vagy csak simán képtelen voltam gépelni, mert minden betűt félrecsaptam, és az ujjaim nem azt csinálták, amit szerettem volna. Ilyenkor olyan kínkeservesen lassan haladok, hogy nem bírom az iramot, és szabályosan elfelejtem, miről is akartam írni.

Bármilyen hihetetlennek is hangzik, ez gyakorta megesik velem, és ami a legfelfoghatatlanabb, hogy mindez puszta másodpercek alatt zajlik le. Talán túlműködik az agyam, talán csak kósza és zabolátlan, mindenesetre ilyenkor szoktam azt kívánni, bárcsak tudnék gondolattal is írni, vagy csak teremtődnének le a gondolataim írásban valahogyan. Ez azonban a legkönnyebb út lenne zéró kihívással, én pedig szeretem az írás folyamatát, szeretem, amikor elárasztják a szavak az elmémet, és csak írok, írok, írok, és írok. Szeretek létrehozni valamit, ami azelőtt nem létezett, szeretem visszaolvasni, és szeretem addig alakítani, csiszolni azt a semmiből kreált szöveget, amíg "tökéletes" nem lesz.

Viszont ha képesek lennénk egyszerűen írott szöveggé alakítani a gondolatainkat, és így "írni", az, úgy gondolom, rettentő unalmas lenne, és már egyáltalán nem nevezhetnénk írásnak.


Az írás nem adja könnyen magát

Írni egyszer könnyű, máskor nehéz. Néha könnyen jön, néha hiába van ötlet, és hiába akarsz írni, egyszerűen nem megy, míg megint máskor szabályosan aludni se tudsz, annyira túlcsordulsz az ihlettől, de pár pillanattal később megzavar valaki, vagy te magad kalandozol el és kizökkensz, az ihlet pedig csendben elalszik.

Az emberek általában azt mondják nekem, hogy jól írok és jól fogalmazok, viszont én ezt gyakrabban nem érzem, sőt, nem is értem, miért mondják. Vannak napjaim, amikor mintha agyam se lenne, akárhogy akarok megszülni magamból pár sort, nem megy, máskor pedig füstölnek az ujjaim és az agytekervényeim, annyira túlműködök és egyik sort vetem a másik után.

Az is gyakorta megesik velem, hogy hiába van meg bennem a gondolat, egyszerűen nem tudok mit kihozni belőle, és órákat ülök a villogó kurzort szuggerálva, hátha csak hajlandó lesz visszatérni a múzsa, és megint homlokon csókol.


Kis túlzással ezernyi problémát fel tudnék sorolni, amiért az írás egy undok dolog, mégsem tudnám normálisan összefoglalni, hiszen van, hogy csak úgy cikázik egyik gondolatfoszlány a másik után; eltűnnek, elhalványodnak, összegabalyodnak, én pedig teljesen elveszítem a fonalat, és azt se tudom, miről is akartam zagyválni. 
Ha le akarnám listázni az összes problémámat, ami írás közben csak előfordul velem, nem igazán menne, mert általában túlbonyolítom a dolgokat, és akkor olyan mélységben közelítem meg, hogy teljesen átláthatatlan és megfogalmazni se tudom. Ilyenkor aztán egyáltalán nem érzem azt, hogy jól tudnék írni, hiszen saját magamat se tudom kifejezni, aki pedig jól tud fogalmazni, annak hogy lehetne valamiféle átláthatatlan hullámvölgye, hogy egyszer csak képtelen normális mondatokat összehozni, máskor pedig brillírozik. Nonszensz.

Az írás azonban mégis ilyen – legalábbis nekem. Szeszélyes vagyok és meglehetősen hangulatember, mindemellett nem mondanám magam igazi írónak, hiszen nem vagyok profi, sok dolgot nem tudok, és csak a saját fejem után megyek, magyarán úgy csinálom, ahogy éppen gondolom, ezt pedig nem feltétlen gondolom jónak. Bár egyrészt szentségtörés, de tavaly például megesküdtem volna, hogy soha többé nem fogok írni, annyira nem éreztem magamban a csít, most pedig itt vagyok mégis, megint szövegelek, és nem tudom, lesz-e olyan pont az életemben, amikor komolyan felhagyok vele.


Hisz az írás nemcsak elhivatottság és művészet, hanem egyféle életstílus is, vagy karakterünk sajátossága – egy éltető elem, mint a víz vagy a levegő. Ideig-óráig ellehetünk nélküle, ám hosszútávon nem bírjuk ki a hiányt, s nekünk igenis írnunk kell, hiszen a lételemünk, akármilyen nehéz is, akárhány kudarc is ér, akkor is írni fogunk, sokszor álmunkban sem szűnünk meg írónak lenni, nem adjuk fel, fejlődünk. Mert az írás életünk.

péntek, január 29, 2016

Feledékeny

Írta:    11:19 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Rengetszer előfordul velem, hogy a legváratlanabb pillanatokban csap meg az ihlet, legyen az egyéb ötlet regényre, novellára, fanficre, vagy egy posztra. Az esetek többségében általában éppen nem áll módomban írni, és van, hogy jegyzetet sem készítek – vagy szintén nem tudok, vagy nincs kedvem, ha éppen álmatlanul forgok az ágyban, a telefon és lámpa fénye meg kiégeti a szemem, ami folytán képtelenség pusztán jegyzetelni is –, mire pedig oda jutok, hogy írjak, egyszerűen totálisan kimegy a fejemből, miről is akartam regélni. Bosszantó.

Talán csak az én memóriám ennyire selejtes, mindenesetre rettentően idegesíteni szokott, hiszen ragaszkodom az első ötleteimhez, hiszen azok általábban a "legjobbak", így mindig piszkál, hogyha elfelejtem azokat a jó kis ötleteket. 
Most is így voltam, ám szerencsére spontán eszembe jutott valami – hogy pont a feledékenységemről is ejthetnék pár szót –, ez pedig ráébresztett arra, hogy bár néha lyukas az agyam, és nem vagyok éppen a leggyorsabb észjárású, de a kreativitásom és a leleményességem rendre kihúz a csávából, és ki tudom használni a váratlan helyzeteket, ha arról van szó. Ennek pedig örülök.


Lehet, hogy alkalmanként nem tudunk éppenséggel írni, és azt csinálni, amir szeretnénk, aztán elveszik az a zseniális ötlet, viszont úgy vélem, bármikor eszünkbe juthat újra, illetve kitalálhatunk újabbakat is, amik – ki tudja – talán jobban is sikerülhetnek, mint amit eredetileg terveztünk. Erről pedig eszembe jut, hogy muszáj valamilyen szinten az élet minden területén rugalmasnak lennünk, hiszen a világ folyamatosan változik, ahogy mi magunk is, nekünk pedig helyt kell álnunk.

csütörtök, január 28, 2016

Az ügyetlen

Írta:    11:00 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Az agyamnak tapasztalatokért felelős része szerintem vagy alulfejlett, vagy elhalt, esetleg ki sem fejlődött egyáltalán – mindegy, hányszor estem át egy (hivatalos) procedúrán, az ezredik alkalommal is ugyanolyan esetlen módon viselkedem, mint egy ingatag lábakon tipegő totyogós, aki először csöppen bele a Nagyvilágba. Bosszantó.

Kezdjük ott, hogy simán sétáltam az utcán, amikor megbotlottam – hogy a macskakőben vagy a saját lábamban, azt nem tudom, viszont éppen hogy nem estem orra. (De szép látvány is lett volna az!) Enyhe Bella-effektus, kár hogy az én mozgáskoordinációs bénázásomra nem jut egy Edward Cullen – igazán elviseltem volna, hogyha hazafut velem, és nem kell buszjegyváltással cicóznom.
Azután cirka tíz percet kóricáltam, mire sikerült felkerülnöm a tüdőgondozóba – ejj, de utálok szexrabszolgaként érezve becaplatni a dokihoz, hogy negnézze a passzív dohányzás miatt haldokló egy pár tüdőmet –, noha csak hatszor voltam ott életemben, ha nem is vagyok GPS vagy Google Maps, legalább "rémlett", hogy hogyan is néz ki a vidékzet arra. Egy kis kérdezősködés és balfácánkodás után oda is értem a nevezetes helyszínre, aztán némi további gagyiskodásom után készen is voltam a nagy besugárzódással. Remélem, nem mérgeztek meg, mert egy teljesen más kütyü volt ott, mint amikor jópár éve megszentetrem a helyet a jelenlétemmel, és lefotózták a belsőmet. (De mágikus egy dolog ez azért, nem? Tök izgi, esküszöm, ki is tenném a falra, hogy ez vagyok én.)

Eltúlzott humorizálást féleelökve, azt hiszem, a sors meglehetősen kegyes volt hozzám, hogy egy hölgyeményt fogtam ki, és nem üvöltötte le a fejem, amiért a legutolsó percig húztam, hogy rajtam maradhasson a melltartóm, és még akkor sem küldött el a francba, amikor azt mondtam neki, hogy én igenis nem kaptam semmiféle "kartont" a kartonozóban, hiába kéri tőlem. 

Most már igyekszem tartósabb helyre pakolni az agyam egyik tekervényébe ezt a mai adag tapasztalat-adagot, és nem elfelejteni, mert az egy dolog, hogy röhejesen ügyetlen vagyok, de legalább ne nehezíteném meg a saját dolgomat azzal, hogy átkozottul pocsék a memóriám is, így tényleg ma született bárányként pislogok nagy szemekkel magam köré...

szerda, január 27, 2016

A gondolat ereje

Írta:    11:25 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Valami különleges mágia van abban, amikor az ember lánya és fia magabiztosan halad előre, és megállíthatatlanul ostromol a célja felé. Nehézségek mindig is adódnak az életben, ahogy kudarcoknak sem leszünk hiányában, mégis, amikor egyfajta belső vezérfényt érzel magadban, amikor tudod, mit akarsz, és meg nem állsz, amíg el nem éred, végezetül pedig sikerrel is jársz, nos, az valami hihetetlen élmény, valóságos csoda.

Az utóbbi években rengeteg kifogásolható döntést hoztam, mindazonáltal mégsem tudom igazán rossznak titulálni őket, hiszen oda vezettek, ahol most vagyok – úgy érzem, mindezen át kellett esnem, hogy fejlődjek, és hogy megtanuljak bizonyos dolgokat, illetve eljussak oda, ahol most vagyok.
Nem tagadom, butának érzem magam, hiszen rettentő lassú a felfogásom bizonyos tekintetben, ha az élet leckéiről van szó, általában utolsónak esik le minden, emellett állandó fáziskésésben tengődöm – az embernek van az a mondása, hogy "utólag okos", de ez rám triplán igaz, én aztán sokszor fényévekkel le vagyok maradva, és mindig akkor jövök rá, mit is kellett volna, amikor már rég késő.

Úgy gondolom, nem csupán azért születünk ide, a Földre, hogy számoknak szentelve éljük az életünk – először az érdemjegyek rabszolgái vagyunk az iskolapadban, később a munkahelyen, egész életünk is a számok körül forog. Hiszem, hogy több értelem van az emberi létben ennél, minthogy örökös rabszolgaként robotoljak, amíg meg nem halok. Talán naív vagyok, de hiszek a nagy tettekben, hiszem, hogy lehet jobb ez a világ, a változás kulcsa pedig bennünk rejlik – először a fejünkben, lelkünkben, a szivünkben kell rendet tenni, utána jön minden más. 
Sokszor elszomorít, milyen sötét egy korszakban élünk, annyi szörnyűség vesz körbe minket, és gúsba köt a tehetetlenség, hogy nincs hatalmamban változtatni a dolgokon. Legyőzöttnek érzem magam és semmisnek, pedig ez egyáltalán nem igaz. 

Rájöttem, hogy én is tehetek valamit a jobb holnapért, először önmagamban kell rendet tennem, meg kell változnom, de nem pusztán trendből, hanem mert őszintén akarom is a változást, hogy egy jobb én lehessek, egy olyan ember, akinek a tükörképét szívesen látom viszont. Ha pedig ezt megtettem, ha folyamatosan dolgozok azon, hogy jobb ember legyek, akkor a világ is átalakul, egy lépéssel közelebb fog kerülni ahhoz az utópiához  amiben hiszek, hogy létrejöhet. 

Sokszor csak egy mosoly kell, egy egyszerű formája a kedvességnek, és az emberek körülötted is megváltoznak, más színben tűnnek fel egyből, ők is átalakulnak. Talán álmodoző vagyok, hogy azt hiszem, a világ megváltható, s mindent megalapozhatunk némi kedvességgel, de valljuk be: nem sokkal szebb a világ, ha mind nyílt szívűek vagyunk egymáshoz, ha jó szándékkal, barátként mosolyogva fordulunk a másikhoz, és kezet nyújtunk egymásnak?

kedd, január 26, 2016

A határidőnapló

Írta:    9:59 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Tudni kell rólam, hogy rettenesen bolondulok a határidőnaplókért, mindenféle jegyzetfüzetekért, és úgy általánosságban élek-halok a szép tollakért. Idén azonban úgy döntöttem, nem fizetek újabb csecsebecséért, hanem...

Este%20k%E9sz%EDtettem%20a%20k%E9peket%2C%20meglehet%u0151sen%20rossz%20f%E9nyviszonyok%20mellett%2C%20sz%F3val%20m%E1r%20most%20%E9g%20a%20k%E9pem%2C%20hogy%20tehetem%20fel%20ide%20%EDgy



Édesanyám 2012-ben vett egy gyönyörűszép határidőnaplót, amit végül nem használt, így majd' négy évig a  fiókban csücsült, mígnem odaadta nekem, hogy kezdjek vele, amit akarok. Nos, én rettenetesen utálok kidobni dolgokat, az ezeréves sulis füzeteimet is újrahasznosítom, amíg csak van benne üres lap, ezért úgy döntöttem, most ez az ósdi határidőnapló lesz az én mindenes noteszem, és lényegében az egész évi kalendáriumom.

Már írtam bele jegyzeteket, köztük afféle kívánságlistákat is, egyet arról, milyen filmeket muszáj megnéznem ez évben a moziban (Captain America: Civil War, Deadpool, Suicide Squad), egyet pedig arról, hogy miket kellene idén beszereznem – ez utóbbi inkább egy bevásárló lista jellegű felsorolás, mert hajlamos vagyok elfelejteni dolgokat, így ami kellene, az rendszerint lemarad... (Ejnye!)




Ami leginkább megfogott ebben a határidőnaplóban, az a bőr külső borító, amit le lehet szedni, szóval lényegében akár örök élet plusz három napra is szól, ha találok bele passzoló naptárat, mindazonáltal sosem szeretem kétszer ugyanazt használni – fülhallgatóból is igyekeztem mindig más színűt választani, és lehetőleg olyat, amilyen még nem volt előtte –, ezért nem biztos, hogy jövőre is marad ez a kis szépség, mert szeretek megújulni és új dolgokat kipróbálni.

Ámde nem akarok ennyire előre ugorni, hiszen – bár már januárnak lassan vége – még csak most kezdődött az év, máris rengeteg újdonság történik az életemben, kicsit készen is vagyok már rá, de félek is, mindazonáltal minél több dolgot tudok feljegyezni az egyelőre még név nélküli kis társamba – igen, az a fajta ember vagyok, akinek muszáj elneveznie mindent –, annál boldogabb leszek év végén. 
Gondolkodtam rajta, hogy mire lenne legideálisabb használnom, hiszen sima személyes napló is lehetett volna, de mindig is szerettem különcködni, na meg aztán úgysem tudtam volna mire használni, hiszen általában telefonba írok mindent, ritkábban jegyzetelek kézzel, ámbár mégis jó érzés, hogy van nálam némi papír és toll – ha úgy tartja kedvem, felskiccelhetek akármit, egy notesz pedig bármikor jól jöhet, ha pedig ízléses a kinézete is, az csak egy újabb plusz.


hétfő, január 25, 2016

A rendszerezésről

Írta:    11:50 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Lassan, de biztosan 30 felé battyogva próbálom zabolázni és csiszolni a szertelenségemet, azonban inkább olyan ez, mintha egy csigát akarnánk megtanítani futni: lehetetlen.

Nem kenyerem a rendezettség megtartása, hiába erőlködöm, hiába próbálom, egyszerűen folyton kudarcba fullad minden egyes szabály vagy rendszer, amit kiagyalok. Így van ez a tagekkel is – az első tagjeim pocsékak voltak, aztán próbáltam sokkal célirányosabban kitalálni őket, viszont minél több témában posztolok a blogon, annál kacifántosabbá válik az egész. 
Előfordul, hogy szabályosan elfelejtem, melyik tag mihez is van, összekeverem őket, legrosszabb esetben pedig egyszerűen összezavarodom, hogy most melyik poszthoz melyiket is írjam, pláne, ha egy több kategóriába is illik – ez utóbbi különösen necces szitu, ha arról van szó, hogy melyik mappába is mentsem a letöltött kellékeket Sims 4-re. Mert hogy én aztán annyira belemegyek a szortírozásba, hogy csinálok ugyanannak a micsodának két különböző mappát két különböző néven, és más helyen, aztán ha van külön mappám a csipke ruháknak, viszont az a csipke ruha éppenséggel fehérnemű vagy dressz, akkor most melyikbe is tegyem, viszont a legfontosabb kérdés:
feltétlen muszáj volt létrehozni azt a külön csipke mappát egyáltalán?! 

De egyébként ez a problematika akkor is fennáll, ha szimplán a képeimet akarom megfelelő mappákba sorolni.


Próbáltam lesni és tanulni más blogíróktól, de az az igazság, hogy hiába próbálok kialakítani egyfajta rendszert, általában mindig belebonyolódom, és sajnos megint arra a konklúzióra kell jutnom, hogy képtelen vagyok rendszerezni a dolgokat, legyen az bármi, és az sem segít, ha egy-egy praktikát ellesek másoktól: ideig-óráig működik, utána visszatér az a jellegzetes káosz, ami általában mindig körülvesz. (Komolyan, nem akarjátok látni a szobámat; a nagy francia ágyam használatlan fele kész szeméttelep, szinte már fáj, ha el vannak pakolva a dolgaim, és nincsenek kéznél... valamelyik ruhakupac tetején.)

Ez picit mindig kedvem szegi, mert rohadtul maximalista vagyok és kényes a szépre, így szeretném, ha a blogom is igényesen lenne összetákolva, bár lényegében tükrözi a saját személyiségem: ugyanolyan kaotikus vegyes vágott, mint én. 


Talán erről is egy listát kéne vezetnem, hogy melyik taget milyen témájú bejegyzésre is használjak, illetve előtte még agytornáznom is kellene, hogy fel tudjak állítani egy szuper sémát, és kategóriákra, alkategóriákra bontani, hogy minden átlátható és letisztázott és csak pöpec legyen. Mindazonáltal a másik nem nekem való praktika a jegyzetelés: egyszerűen túl lusta vagyok a telefonba vagy a számítógépbe begépelni, a papírfecnijeimet pedig rendszerint elhagyom, bár a jegyzeteimet is képes vagyok eltüntetni a legkülönfélébb helyekre. (Igen, ehhez hasonlóan tüntettem egyszer egy egész fejezetet az egyik fanfictionömből, amit azóta se volt ingerenciám újraírni.)


Mindezek mellett, ha komolyan belegondolok, kész csoda, hogy ahhoz képest normálisan tudok írni – ha jobb napom van, na meg a csillagok is úgy ragyognak –, bár az ember lánya és fia nem érthet mindenhez és nem lehet jó mindenben, így én éppenséggel tudok írni valamicskét, viszont a rendszerezés az egyik nagy gyengém.

vasárnap, január 24, 2016

366

Írta:    8:36 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Nincs visszaút, már kibiggyesztettem mindenhová, és beszéltem is róla. 24. napja ontom a soraimat az éterbe, 342 áll még előttem. Igazság szerint nem is tudom, minek is jutott ez eszembe, hogy a szökőév minden napján közzétegyek egy bejegyzést, de olyan hibbant vagyok, hogy bármi jusson is eszembe, nem szeretem, ha semmibe vész az ötlet, és ha már egyszer a fejembe jött, igyekszem kivitelezni, így most négy évvel később megint ugyanott vagyok:

Elkezdtem egy projektet, szervezetlenül, spontán, hogy majd úgyis lesz belőle valami, közben nem igazán tudom, hogy tényleg valami érdemszerű kerül ki belőle, vagy csak dacból erőlködöm a lehetetlennel megint, és csak szenvedni fogok napról napra az egyre silányabb posztokkal, amíg csődöt nem mondok, és fel nem adom az egészet.


Nem erősségem a szervezés, ez igaz. Nem tudom tartani a határidőket, és jobb szeretek a saját fejem után menni, ezért sem gondolom, hogy tökéletes újságíró lehetne belőlem, hiszen utálom, amikor elém tolják, hogy mit kell csinálni, legalábbis, ha olyanról van szó, mint az írás, rajzolás vagy képszerkesztés és fotózás. Azt hiszem, afféle szeszélyes művészke vagyok, aki a saját feje után rohangál egyik őrült ihletből a másikba, ezért sem akartam olyan területen szakmát választani, ami úgymond a hobbim.


Ha őszinte akarok lenni, mindig is bántott, amiért 2012 olyan kudarc volt számomra, nem sikerült a 366 napot végigírnom, emellett igazán elpazaroltam az évet... Most hirtelen felindulásból úgy döntöttem, elkezdem megint, és belevágok a kis szökőévezésembe, ámbár a spontánságon kívül más indokok is hajtottak.
Először is, ha belegondolok, hogy minden nap átlag egy órát írásra fordítok, és megerőltetem magam, hogy valami tartalmasat is dobjak össze, ne csak ki legyen pipálva a nap, akkor ha úgy számolom, hogy egy bejegyzés mondjuk egy oldal Wordben, akkor is... írtam 366 oldalt. Ez azért mégis csak valami, nem? 
Kicsit úgy gondolok rá, mint az első könyvemre – lehet, hogy eléggé alternatív és absztrakt egy „könyv” lesz, de én hoztam össze, és tudom, hogy örömmel fogom visszaolvasgatni, amit egész évben alkottam. Egy online napló, ha úgy tetszik, bár igyekszem mellőzni a túlzott személyeskedést, mert az pár éve katasztrofálisan alakult, amikor mindenről elkezdtem beszámolni.

Néha elbizonytalanodom, hogy miről fogok itt karattyolgatni az év minden egyes napján, és akkor igazán bolondnak érzem magam, hiszen vagy én magam unok bele saját magamba, vagy az összes emberke is a pokolra kíván majd idővel, aki betéved hozzám. De nem szeretnék (megint) kudarcot vallani, végig akarom csinálni, és tudom, hogy előnyömre is fog válni, hogy ennyivel is többet foglalkozok az írással, blogolással. (Aztán remélem, pár hónap elteltével a gépelésbe is újrabelejövök, mert amióta elszoktam a laptoptól, teljesen borzadály, ahogy pötyögök, vagy az ujjaim fájdulnak bele, vagy mellécsapok minden egyes szót, és egyszerűen borzalom...)

Végezetül pedig remélem, a bejegyzések lezárásával is profibb leszek 2016 végére, ugyanis csak kavarognak a gondolatok a fejemben, írás közben is elkezdek csapongani, illetve még hatvanszor félbeszakít a családom is írás közben – amiért ölni tudnék –, aztán mindig elfelejtem, mire is akartam kilyukadni, és akkor ott tartok, mint most is, hogy na, akkor tulajdonképpen, most hogy is kell befejezni azt a posztot?
Hát így nem valami stílusos, az biztos.

szombat, január 23, 2016

Népszerűtlen vélemények (Book Tag)

Írta:    5:16 du. // 1 hozzászólás
Egy újabb book tag ütötte fel a fejét, és terjed a blogokon. Először hezitáltam kitölteni, de aztán Annie-nél is látva eldöntöttem, hogy csatlakozom a mókához. Végül is sosem beszélhet az ember lánya könyvekről eleget, aztán minél több kérdezz-felelek jellegű bejegyzést írok meg, annál lazább lehetek majd állásinterjún is, nem?

Na meg, tulajdonképpen „népszerűtlen vélemény” a középső nevem, egyik kellemetlenebbik tulajdonságom, hogy mindig is szerettem hangot adni az ellentmondásos és vitatható nézeteimnek, szóval most minden szószátyár sejtem örül ennek a book tagnek.

Lássunk is hozzá!



* ** *

1. Egy népszerű könyv vagy sorozat, ami neked nem tetszett.

Hmm, ide többet is tudnék mondani, de azt hiszem, a Csillagainkban a hiba (The Fault in Our Stars) az az abszolút túllihegett könyv (és film), ami nekem egyszerűen utálat volt első szinopszis látásra, mind a szenvedős jellege miatt, amit szimplán nem szeretek, mind a túlzott istenítés miatt, aminek nem szoktam egykönnyen bedőlni. Tulajdonképpen már attól az egekbe szökik a vérnyomásom, amikor az emberek simán TFIOS-oznak, mert ugye lusták vagyunk beszélni és írni, ezért mozaikszavak rulez, de olyan szinten, hogy a végén már mindent egy betűre rövidítve mondunk, és a beszélgetéseink kb. így fognak festeni: 
A K J L M N P D C E...

Voltaképpen annyira nem szimpatikus az egész sztori, hogy meg se néztem, el se olvastam a tartalomleíráson kívül, így tudom, elég sekélyes azt mondanom, hogy látatlanban, olvasatlanul is antirajongó vagyok, de ez tipikusan az a kategória, amikor egyszerűen valami nem jön be.

2. Egy népszerű könyv vagy sorozat, amit mások nem bírnak, neked viszont bejött.

Hosszas gondolkodás után nem tudok mást idesorolni, mint A szürke ötven árnyalatát (Fifty Shades of Grey). A trilógia első kötete – egyedül csak azt olvastam az összes közül – engem nagyon megfogott, mert őszintén: erotikus könyvet akartam olvasni, mert szeretem a műfajt, és ezzel aztán túladagolva megkaptam. 
Úgy gondolom, az általános utálat a széria iránt egyfajta felszínes trend, és néhányan pont hogy az utálatukkal adnak több figyelmet a Szürkének, mint amit megérdemel. 
Rossz a könyv? Igen. Pocsék a sztori? Dupla igen. Szörnyűek a karakterek? Naná, hogy igen. Egyszeri olvasmánynak viszont tökéletesen elvoltam vele, amikor olyan hangulatom volt, hogy ilyen jellegű – akarom mondani, aktuális történet nélküli pornó – műfajban akarok olvasni, egyébként komolyabban venni szerintem nem is kéne, hiszen mégis csak egy fanfictionről van szó. Bár engem inkább az háborít fel, hogy ilyet kiadtak, maradnia kellett volna a fanficek méltó helyén egy blogon.

3. Egy szerelmi háromszög, ahol a főszereplő nem azzal a karakterrel jött össze, akinek te szurkoltál; vagy egy OTP (one true pairing), ami szerinted pocsék.

Angolul olvastam a Becoming Beauty-t, mert tudtommal magyarul még nem jelent meg itthon – ez tulajdonképpen a Szépség és a Szörnyeteg feldolgozása egy teljesen más köntösbe bújtatva. 
Spoiler nélkül nem tudom szépen elmondani érthetően, de igyekszem: a végkifejlet kicsit „necces” volt nekem, és a fura szerelmi háromszög után hirtelen minden megoldódott és mindenki megtalálta a magának való igaz szerelmet. A Szörnyeteg pedig a semmiből úgy döntött, hogy nem a Szépség a neki való asszony, hanem Szépség húga, Szépség pedig Szörnyeteg inasában találta meg a boldogságot. 
Cuki volt, és nagy fordulat, hogy nem a tipikus happy enddel zárult, a végén viszont kicsit hiteltelen volt nekem, hogy mindenki egymásra talált egy percen belül – mármint hol a komoly érzelem azon kívül, hogy megláttam a másik csajt és bevillant, hogy na, ő a Nagy Ő, ha már a másikkal nem jött össze? – Na ne már!

4. Egy népszerű műfaj, amit te nagyon ritkán olvasol.

Young Adult. Nem tudom, miért, de az egész műfaji elnevezés olyan idegesítő számomra, és bizonyára én vagyok műveletlen, de nem is értem, honnan jött az egész YA-ozás mindenhol, és bár nem néztem utána, milyen műfajról is van szó pontosan, ezért nem tudom, mikortól létezik, viszont mindig is olyan érzetet keltett bennem, mintha egy hirtelen felkapott popzenekar lenne, amit egyszeriben mindenki istenít, de engem nem érdekel – noha jó pár könyv, amit olvastam és amit szeretek szintén ide sorolható.
Ezen kívül sci-fi-t szinte soha nem olvasok, pedig egyébként a kedvenc műfajom, a fantasy pedig annyira nem igazán vonz, és azon kívül, hogy rettenetes nagy sárkány- és vámpírőrült volnék, nem az én világom a műfaj.

5. Egy népszerű vagy közkedvelt karakter, akitől te a falra mászol.

Tudom, hogy ez egy book tag, és nem a filmekről van most szó, viszont nem tudok másra gondolni, mint Elenára a Vámpírnaplók filmsorozatból. A könyveket nem olvastam, mert annyira nem érdekelt, a sorozattól viszont felállt a szőr a hátamon, valahányszor azt kellett látnom, hogy Elena mit szenved egyik évadról a másikra. a karaktere teljesen idegesítő és semmilyen volt, nem haladt sehová, és a sokadik évad után rettentő unalmassá is vált, így lényegében örülök, hogy kiírták a sorozatból, viszont az egész szériát el kellett volna kaszálni már rég, mert már csak nyűg az egész, úgyhogy Damon Salvatore ide vagy oda, többé nem is fogom nézni, mert csak felnyomja a vérnyomásom.

6. Egy népszerű író, akit nem tudsz megszeretni.

Nem igazán olvasok aktuálisan szupersztárnak számító íróktól, viszont John Green valamiért egyáltalán nem szimpi. Megindokolni nem tudom, talán csak az egyik idióta vonásom miatt van, amiért lehetetlenség népszerű dolgokat lenyomni a torkomon, az ő könyvei meg most kb. fényesebbek, mint bármelyik vallás szent könyve. 
Ha valami, valaki túl van istenítve, azt általában kerülöm, mert nem szeretek beállni a sorba, így általában jó egy év eltelik, mire oda jutok, hogy a kezembe óhajtom venni a túlrajongott könyveket, ezért voltaképpen állandóan „késve érkezem a partira” rajongás terén – más esetben viszont szimplán hidegen hagy az egész.

7. Egy népszerű könyves toposz, ami már a könyöködön jön ki. (Pl. elveszett hercegnő, korrupt szerető, szerelmi háromszögek, stb.)

Szerelmi háromszögek abszolút. Nagyon zavar, hogy mindenhol ott van, bár alapesetben a szerelmi szálak is unalmasak, ahogy az is, hogy spekulálnak karakterekkel, ha teljesen nem arról szólt a könyv, hogy kinek kiért dobog a szíve, különös tekintettel az agyatlan bromance-ozásra. Miért nem lehet végre felfogni, hogy szimpla barátság is lehet nő és férfi, férfi és férfi közt, miért kell mindennek rózsaszín ködbe fordulnia?


8. Egy népszerű könyvsorozat, ami téged egyáltalán nem érdekel.

Az éhezők viadala (The Hunger Games). Csak filmben láttam eddig, és nagyon megfogott, viszont a könyvet nem bírtam olvasni, és le is tettem, mert a jelen időben íródott könyveket valahogy sose tudom megszokni, nekem mindig érthetetlen, hogy írja le és csinálja egyszerre a dolgokat, bár ez csak a lökött felfogásom miatt van.
A Futótűz megnézése után pedig valahogy teljesen hidegen hagyott az egész, úgyhogy az utolsó két részt a mai napig nem láttam mozogva sem, és egyelőre nem is érdekel. Kinőttem belőle, mondhatni.



9. A mondás úgy tartja: „a könyv mindig jobb, mint a film”, de melyik filmet vagy tévésorozatot kedveled jobban, mint a könyvváltozatát?

A beavatott (Divergent). A mozgóképes változattól nagyon el vagyok ájulva, teljesen magával ragadott a történet és a világ, egyszerűen amint vége, újra akarom nézni, és egyelőre nem szűnik a rajongásom, noha eleinte hidegen hagyott a széria, és Shailene Woodley se volt épp a kedvenc filmes személyem. 
Mint mondtam, általában nem kapok rá azonnal a felkapott dolgokra, mert irritál, hogy a csapból is az folyik, jóformán csak akkor veszem rá magam, hogy beleszagoljak az adott dologba, amikor már rég lecsengett, vagy átlag a befejező rész kerül éppen a mozikba.



* ** *

Ha kedvet kaptál, töltsd ki Te is ezt a book taget – akár alul kommentben –, illetve ellinkelhetitek a válaszaitokat, ha esetleg van saját blogotok, sőt, Ti is bejelölhettek, meghívhattok másokat is, hogy töltsék ki! Szívesen olvasok ilyen kérdezz-feleleket és személyesebb bejegyzéseket, és szeretek új blogokat találni, szóval csak hajrá! :) 

péntek, január 22, 2016

19 pillanat, amit csakis könyvmolyok éreznek át igazán

Írta:    11:47 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Tegnap egy nagyon cuki cikkbe botlottam Buzzfeeden, s mivel jómagam is könyvmoly volnék, és mert megmosolyogtatott, úgy gondoltam, lefordítom angolról ezt a kedves kis összeállítást, elvégre régen tettem közzé fordítást a blogon. Hát íme!
(Mellékesen megjegyezném, hogy egy képekkel és gifekkel agyontömött posztról van szó, szóval lehetséges, hogy az oldal betöltése több időt vesz igénybe bizonyos eszközökön.)

* ** *

19 pillanat, amit csakis könyvmolyok éreznek át igazán


  1. Amikor belépsz egy hatalmas könyvesboltba, és egyszerűen elalélsz a végtelen választéktól, ami eléd tárul...

  2. ...különösen akkor, ha egy régi épületről van szó, amiből egyszerűen árad a történelem-szag, te pedig azonnal "megérzed" milyen sokmúltú helyen is vagy éppen.

  3. Amikor egy új könyvjelzőre teszel szert, és nem kell tovább szamárfülezned.
  4. Amikor új könyvet veszel, és alaposan körbeszippantod, hiszen tudod: KÖNYVILLAT.

    Fogd meg! Ugye, milyen jó érzés?
    És most szagold meg!
    Semminek, egyszerűen semmi másnak nincs még ilyen illata!
  5. Viszont ha egy régebbi kiadványra teszel szert, nem bírsz betelni vele, mennyire hihetetlenül puhák a lapok.

    @elsieshui által közzétett fénykép,

  6. Amikor megpillantod egy régi kedvenc gyönyörű, keménykötésű kiadását.

  7. Amikor a kedvenc íródnak végre új könyve jelenik meg.
    Vártam eleget!
  8. Amikor befejezel egy jó könyvet, és rájössz, hogy már a tulajdonodban van a folytatása is, így nem kell agonizálva várnod, mi lesz ezután.

  9. Amikor valaki kölcsönadja neked azt a könyvet, ami régóta csücsült az olvasólistádon.

    Naná, hogy szeretek olvasni!
  10. Amikor egy ismerősödnek tetszik az a könyv, amit ajánlottál neki...

    Most fejeztem be a legcsodálatosabb történetet, amit valaha olvastam.
  11. ...ezáltal véget nem érő eszmecserébe kezdtek arról, mit váltottuk ki belőletek.

    Annyi érzelem kavarog bennem!
  12. Amikor már elég idő eltelt ahhoz, hogy újraolvasd egy régi kedvenced, és úgy érzed, mintha most olvasnád megint először.


  13. Amikor sikerül úgy kiolvasnod egy könyvet, hogy sehol sem törted meg a gerincét.

  14. Amikor van egy olyan ismerősöd, akivel nyugodtan leülhettek olvasni.


  15. Amikor könyvvadászatra indulsz...
  16. ...és az összes új példány, amire szert tettél elfér az egyébként már totálisan agyontömött könyvespolcodon.

  17. Amikor egy megjegyzésekkel teleszabdalt könyvet tartasz a kezedben, így olyan, mintha az előző olvasó szemén át élnéd át a történetet.

  18. Amikor betoppansz egy új könyvtárba.


  19. És amikor találsz egy kényelmes sarkot, ahol békében olvashatsz.

Ez a fordítás általam készült, remélem senkit nem sértettem meg vele.
Forrás: Buzzfeed

csütörtök, január 21, 2016

Miért nincsen normális mobilalkalmazás Bloggerre?

Írta:    11:12 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Tegnap este nem volt kedvem csupán azért a pár percért bekapcsolni a laptopom, amíg megírom a bejegyzést, ezért úgy döntöttem, hogy inkább az iPademen teszem azt.

Ha, ha, ha! – gondoltam, amikor odajutottam, hogy posztolni is kéne a végeredményt. Nos, a Blogger alkalmazása szörnyű, rettenetesen együgyű, és sehogyan nem lehet megbütykölni vele a bejegyzéseket úgy, ahogy én akarom. Tucatnyi más appot kipróbáltam, de egyik rosszabb volt a másiknál, míg csak Almám nem lett: azon a platformon ugyanis találtam egy egész jó Blogger appot, viszont az ingyenes verzióban kb. csak szerkesztgetni lehet és piszkozatnak „posztolni” – ahhoz, hogy tényleg közzé is tehessem a posztot, már meg kéne vennem a kemény 5 eurós pro alkalmazást.


Általában nem verem a fogamhoz a garast, ha valami tetszik, akkor azt a pár szár forintot nem sajnálom érte, fizetek rendesen és szépen azért a letöltésért, viszont átlag 1-2 eurós alkalmazásokat szoktam megengedni magamnak, afölött már igazán sok, ami sok, és ódzkodom a Vásárlás gombra nyomni. (Azt hiszem, a maximális 3 euró volt, azért is két hétig ostoroztam magam.)

Szóval, megírtam a bejegyzésem, elmentettem piszkozatnak, utána beléptem Chrome-ba és megnyitottam a webes Blogger felületet még mindig az iPaden, ami köztudott, hogy ultrapocsék telefonos felületen és táblagépen – nem tudok egyszerre több dolgot kijelölni, így aztán nincs olyan, hogy link beillesztése, karakterenként gépeltem be nagy nehezen a html szerkesztőben, de még előtte tíz perc volt minimum, mire gépelni engedett a nagy téglalapocskában és le tudtam varázsolni magam a bejegyzés aljára, mert hogy alap műveleteket nem képes feldolgozni az eszköz, pedig annyi pénzért, amennyit fizettem érte igazán elvártam volna, hogy normálisan működjön, akkor is ha az okostelefon voltaképpen még mindig buta számítógép.

Így az „öt perces” bejegyzés írásomból lett majd egy óra, hála a lustaságomnak, és mert nincs egy normális, ingyenes Blogger app telefonékra és táblagépékre.

Talán ha majd kész ablakméretű okosbigyókat kezdenek el nyomatni milliókért, én meg éppen megnyertem az ötös és hatos lottót, akkor bizonyára majd fogok tudni normálisan blogolni a laptopom nélkül is.

szerda, január 20, 2016

Az online perszóna

Írta:    11:09 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Amikor létrehoztam a legelső profiljaim közösségi oldalakon, még nem gondoltam, hogy egyszer csak bonyolulttá válhat az egész. 

Az ember szókimondó, íráskedvelő lánya és fia előszeretettel kiáltja ki virtuálisan a nézeteit, ténykedik voltaképpen illegális vizeken a saját arcát és nevét kibiggyesztve, miközben én azért frászt kapok, ha egy-egy tabunak minősíthető szót leütök a levelezéseimben. Jó, tudom, ha létezik túlzott agyonparanoiálás, hát én azt csinálom, bevallom, ám egy olyan világban, ahol minden webre biggyesztett bötűnk és szépen kiphotoshopolt önarckepünk el van téve és megőrizve titkos emberkék által, és amikor a telefonbeszélgetéseinket is lehallgatják, na és a munkaadó is lekutatja az online fiókjaidat, ildomos odafigyelni, hogy mit is hagyunk hátra az öröklétre plusz három napra.


Igazság szerint mindig frászt kapok a gondolattól, hogy valahogy az egyik profilomat megtalálja valaki/valakik, akiket nem akarok, hogy megleljenek, aztán ha egyikhez odakerül, akkor már szép lassan behálóz, és feltérképezi az összes online személyiségem. Mert több van.
Kezdetben voltam Piper, aki úgy döntött, hogy író akarna lenni. – A saját nevem soha nem is akartam az írásaimhoz kötni, mert sokáig nem is szerettem, na meg aztán nem akartam, hogy tudják az ismerőseim, hogy az ott én vagyok. Most, évek múltával megtanultam kedvelni a nevem, közben Piper Collint nem éreztem magaménak, és vagy tucatnyi másik álnevet kreáltam közben, de aztán annyit, hogy a végén már választani se tudtam, mert mindegyik tetszett.

A dolog hátulütője, hogy némileg identitászavarom lett, már nem tudom, hol, ki legyek, illetve ki akarok lenni igazán. Maradtam itt Piper, bár inkább ragaszkodásból, hiszen az "első" írói megtestesülésem volt akkor is. Eszmei érték meg egyebek...
Másrészt előnyösnek is tartom, hogy különböző helyeken más aliasszal ténykedjek, hiszen a fanfictionjeimre nem nem vagyok büszke, mert imádom őket, remek gyakorlás és kreatívan inspirál – lol ez de egy magasztos kifejezés!! –, de igazán égne a képem, hogyha tudnák, hogy na  ez az az írópalánta,  aki erős szexuális tartalmú irományokat töltöget fel csillagszeműjuhászné név alatt.

Néha már nem tudom összeegyeztetni a személyiségem külön bokrétába választott darabkáit, és úgy érzem, egyben már nem is tudnék létezni, hiszen minden egyes oldalam más és más helyzetekben, más környezetben tud érvényesülni, gondolok itt arra, hogy nem fangirlözhetek egy munkahelyen például. 
Talán skizofrénnek hangzik, de jóformán minden egyes hobbimhoz más "alteregó" dukál, ez csak úgy magától értetődően jött, de most már alkalmanként igazán nem tudom, mi van. Hiszen a blogom is egy értelmetlen katyvasz sokszor, mindent kitennék, mindent meg akarok osztani, hogy megmutathassam magam teljesen, de közben belátom, hogy az előnytelen és némileg balga is lenne, pedig rendezettség és nyomonkövethetőség szempontjából pont hogy előnyösebb, ha egyazon felhasználónévvel munkálkodok; különösen, ha arról ábrándozok, hogy egy profi magazin vagy blog rám lel valahogy, és szuper állásajánlatokkal bombáz majd, amint át tudja rágni magát a sok kis online perszónámon. (De mindjárt beleér a bilibe a kisujjam, és felébredek, nyugi.)


Mindazonáltal úgy vélem, jobb, ha megválogatom, hogy mit osztok meg és hol, no meg milyen virtuális személyemmel, és végtére is mindegy, ha van kismillió, hiszen ha valaki komolyan le akarna nyomozni bármelyikünket, a legfokozottabb védelmünk és minden egyéb óvatosságunk mellett is könnyen sebezhetővé válhatnánk, hacsak nem vagyunk épp profi hackerek, mint Chris "FÓHR" Hemsworth – aki ezt érti, annak akkora vircsi-pacsit adok, hogy a galaxis másik végén is hallják – az egyik hamarosan megjelenő – vagy már megjelent?? –, szuperizgi új filmjében.

kedd, január 19, 2016

A kiszólásról

Írta:    11:49 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Az egyik legnehezebb dió számomra blogolás közben, hogyha kiszólok az olvasókhoz, akkor mégis hogyan csináljam? Általában lazán meg szoktalak téged szólítani, és pofátlanul letegezlek, máskor általánosságban beszélve hozom fel az olvasót, megint máskor formálisan, illedelmesen nagybetűvel emelem ki, hogy igen, ez Neked szól, és most Hozzád beszélek.


A kiszólással, na meg hogy konkrétan kérdéseket illessek az olvasóimhoz az szokott az ügyeletes problémám lenni, hogy elkezdek vele egy beszélgetést, felvetek egy témát, amire választ várok, részben próbálok interaktívabb lenni, hogy valaki szóljon végre hozzám mert szeretek különböző emberekkel eszmecseréket folytatni, ám ha én kérdezek valamit, amire aztán nem ír senki semmit, akkor azt – nem nyavalygás, de – mindig olyan cikinek szoktam megélni, és inkább gondolom, hogy akkor hanyagolni kéne.

Most tudom, hogyha az ember figyeleméhes lánya nem kezdeményez és nem dobja fel a tollaslabdát, akkor sosem kezdődik el a játék, de emiatt mindig meggondolom kétszer, hogy benn maradjon-e az az esetenként megejtett kiszólás vagy inkább szedjem ki, és ne égessem magam.


A másik problematikám, hogy nem is tudom, „illik-e” egyáltalán a bloghoz, hogyha ilyen eszközöket alkalmazok. Mármint egy időben nem csináltam, mert afféle online naplóként írtam ki a gondolataimat, és annyira nem akartam azzal foglalkozni, hogy mi lesz, ha lesznek olvasóim, és mi lesz, ha nem lesznek. – Másrészt úgy gondolom, és más is ellátott ezzel a tanáccsal, hogyha az ember nagyon teper, akkor az látszik, és annál inkább erőltetettnek és akarnoknak fog tűnni, ergo annál kevésbé lesz értékelhető, na meg szimpatikus. – Aztán láttam más bloggereknél, hogy tök jól kommunikáltak a blogjukra tévedő lelkekkel, és bár nem akartam majmolni, de megtetszett a stílus, úgyhogy az utóbbi időben tudatosabban agytornáztam azon, mégis milyen formában kéne ezt így bevezetni és fenntartani a blogon.


Az a helyzet, hogy mivel hébe-hóba alkalmazom, ezért olyan rendezetlennek érzem, és néha mesterkéltnek, ezért ha megpróbálok elvonatkoztatni, nem is tudom, hogy én nekem kedvem lenne-e hozzászólni ilyen jellegű poszthoz, vagy nem.


Lényegében a blogolás egy nehéz dió. Először talán csak mókából kezdi el az ember, leginkább a saját öröme miatt, aztán idővel előtérbe kerülnek a kellemetlenebb dolgok is, mint pl. hogy mennyi az annyi – azaz olvasók, oldallátogatások, kommentek száma –, és bár nem akarok általánosítani, de szerintem aki azt mondja, hogy őt egy fikarcnyit se érdeklik a számok, az hazudik nem csak másnak, de talán saját magának is.
És ha már számokról beszéltünk, én mindig próbáltam barátságosan állni hozzájuk, nem hagyni, hogy bekattanjak tőlük és hatással legyenek az önértékelésemre, lévén, hogy csak számok, viszont most sebtében igyekszem puncsolni egy sort, és egy nap alatt jól összehaverkodni velük, ugyanis most csütörtökön tesztírásra megyek egy céghez, és egyáltalán nem akar az agyam emlékezni alap matematikai műveletekre...

Mielőtt azonban eltérnék a tárgytól, inkább lezárom itt egy utolsó mondattal a bejegyzést, és visszatérek kiegészítőket menteni a Simshez. *gamer mode on*

* ** *

Viszont az gyakran szokott foglalkoztatni, hogy mennyire jön át a szörnyű humorom, vagy egyszerűen full sznobnak tűnik? A humorizálással ugyanis az a baj, vagyis inkább velem az a baj, hogy egy idő után túlzásba esem, és már sértőbe megyek át... Magyarán megint ott a bibi, hogy Piperke nem tud mértéket tartani, ej-ej...


hétfő, január 18, 2016

Karakterek, akik a barátaink

Írta:    11:37 du. // Még nem érkezett hozzászólás

Avagy hogy töltöttem el három napot életem egyik legjobb játékával


Talán ezernyi oka lehet, amiért beleszeretünk nem létező karakterekbe – s vajon tényleg nem léteznek? Nem követjük nyomon minden lépésüket? Nem éljük át velük a cselekményt? Nem kerülünk hozzájuk valóságosan közelebb, mint bármelyik más legjobb barátunkhoz?

Hiába fikció a fikció, talán sosem éreztem magam senkihez közelebb, mint könyvek, filmek, játékok , és egyéb történetmesélési alternatívák karaktereihez. Együtt sírtam és nevettem velük, együtt éltünk át valamit, amit a való életben talán sose élhettem volna. 
Nem tudom, ki találta ki először a történetmesélést, de úgy vélem, a világ igazán szegényebb lenne nélküle – sokkal, de sokkal szegényebb. Mint a színészek, mi, egyszerű földi halandók is bele tudunk csöppenni más személyek helyzetébe, felfedezhetjük az emberi természet széles skáláját, akár történeteket ismerünk meg, akár mi magunk kreáljuk őket.

Megannyi platformon böngészhetünk kedvünkre – színház, képregény, számítógépes játék, a lehetőségeink száma szinte végtelen –, mind különleges karaktereket, élethelyzeteket vonultat fel, s a képzeletnek hála olyan helyekre juthatunk el, ahová a való életben egyáltalán nem tudnánk.

Lifeline

A hét ingyenes alkalmazása iOS-en a Lifeline nevezetű játék, ami során interaktívan részt vehetünk egy science fictionben. A főszereplő Taylor, egy szerencsés-szerencsétlen nyertes, aki – miután kiválasztották – a Varia  űrhajó fedélzetén tevékenykedett kadétként, amíg az űrjármű váratlanul le nem zuhant egy elhagyatott égítesten. Taylor bizonyul az egyetlen túlélőnek, az ő szemén – akarom mondani: közvetítésén keresztül tudjuk meg, mi is történt, tanácsainkkal segíthetünk vagy éppen hátráltathatjuk a cselekmény alakulásában, ahogy az is a mi kezünkben van, vajon túléli-e a kalandot, vagy nem.

A játék lényegében egy szimpla chatelésre emlékeztet, ahol a beszélgetőpartnered egy, a Tau Ceti környékén, egy holdon rekedt fiatal űrhajós, és valami különös dolog folytán képesek vagytok kommunikálni egymással.


Tovább dob az élményen, hogy a Taylor egy uniszex név, így egyesek lánynak képzelik el, mások fiúnak – az én esetemben valahogy nemet váltott félúton; először ugyanis egy huszonéves srácnak képzeltem el – hadd legyek sekélyes: piszkosul jóképűen –, aztán inkább egy szőke, mogyoróbarna szemű, durván velem egykorú leányzóként láttam magam előtt, és afféle jóbarátnő-majdnem-testvérként tekintettem rá. 

Az, hogy ennyire szabad a játék csak tovább dobott az élményen, hiszen amellett, hogy életszerű az egész – a nap legváratlanabb perceiben küld ugyanis üzenetet Taylor, s ha éppen valami időigényesebb tevékenységet folytat, mint pl. az alvás és a környezete felderítése, akkor annak függvényében sokszor órák elteltével válaszol, mintha tényleg valós időben folyna a történet –, egyszerűen lebilincselő és átkozottul érdekes, hogy nem csak különféle módon alakulhat maga a cselekmény, még a főszereplőt is mindenki máshogy képzeli el. 

Úgy gondolom, sokkal bensőségesebbnek hatott így az egész, hogy csakis a saját képzeletemre voltam hagyatkozva, mintha konkrétan le lett volna írva vagy elém vetítve.


Nem hazudok, konkrétan még mindig a sztori... Francot: az élmény, a nagybetűs ÉLMÉNY hatása alatt vagyok, annyira hozzám nőtt a karakter, hogy ilyet talán még nem is éreztem soha. Azt kívánom, bárcsak tudnék festeni vagy rajzolni, hogy valamiképpen papírra vethessem, valamiféle kézzel fogható emléket állíthassanak az érzésnek, mert úgy kikívánkozik belőlem... Három napig valóban a része voltam valaminek, mintha egy hús-vér emberi lényért aggódtam volna, szabályosan lerágtam a tíz körmöm ezekkel a „hatásszünetekkel”, amíg Taylor csinált valamit, és nem érkezett semmi jelentés.

Nem tudom, a jövőben hova tovább történetmesélés terén, talán virtuális valóságokba fogunk csöppenni, és ezután már csak az lesz sokkal valósabb, ha a technológia egy olyan szintre jut, hogy ténylegesen belecsöppenünk az adott helyzetbe, mintha magában a könyvben járnánk, érezzük, ahogy megcirógatja az alkonyi szellő az arcunk...

El kell mondjam azt is, ez nem egy reklám poszt, semmiféle juttatást nem adnak nekem, amiért itt mindenféle appokról beszélek – saját magam teszem, önkéntesen, mert egyszerűen olyan élményben volt részem, amit legszívesebben mindenkivel megosztanék. Nagyon régóta szerettem volna megszerezni ezt a játékot, mert jónak tűnt, de sose akartam fizetni érte – bár minden egyes fillért megér, és most le is van árazva, és csak párszáz forint a többi része –, így elképesztően örültem, amikor megláttam múlt pénteken, hogy ez lesz most a heti ingyenes az Apple App Store-jában.

Úgyhogy akinek Almája van és teheti, nosza, töltse le, mert akit csak láttam, mindenki pozitív visszajelzést írt róla, és egy olyan élményben volt részük, amiben azelőtt nem igazán.

* ** *

Ez a bejegyzés azoké a karaktereké – esetemben Tayloré a Lifeline-ból –, akikkel tűzön-vízen áthajtottunk, akikért sírtunk és nevettünk, akik a barátaink, és akiknek azt kívánjuk, bárcsak valódiak lennének – bár a közösen átélt megpróbáltatások után olybá tűnnek, mint egy emlék; s mint emlék lehet ugyanolyan valós, mint bármelyik más, amit életedben átéltél.


Neked, kedves olvasó, ki a legjobb barátod? Ki az a karakter, akit a legközelebb érzel magadhoz, és tényleg a legkedvesebb számodra? Szeretném tudni!

* ** *
Hasznos linkek:

vasárnap, január 17, 2016

A fiatal lány utópiája

Írta:    8:48 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Egy világ, ahol nincsenek ellentétek, különbségek, se társadalmi, se nemi, se faji. Nincs gazdag, nincs szegény, egyenlőség van. Korlátok nélkül él ember és állat, a tolerancia kimagasló. Nincs szükség rendfenntartásra, az ember maga a rend, nincs ok bűnözésre, hisz nincsen rá indíték. Annyit termelünk, amennyit fogyasztunk, nincs környezetszennyezés, mindent újrahasznosítunk. A valuta közös, mindnyájan egyazon rétegbe tartozunk, annyit veszünk, amire szükségünk van, se többet, se kevesebbet. A világ fajai közt béke és megértés honol, mindenki tiszteli a másikat. Nincs kontroll, hatalmunkban a kellő szabadság – nem igénylek többet, nem bolygatom a másét. Csak élek, a gyönyörűszép ég alatt, testvéreimre mosolygok, nincs adósság, se igazságtalanság vagy bánat, egy vagyok; egy magammal, embertársaimmal, a világgal, egy önmagammal, és ha felnézek, ha a lelkem mélyére, az élet tiszta, jó a szándék, s valóban mondhatom: ez a nap szép!

szombat, január 16, 2016

Merülj bele a világodba!

Írta:    7:57 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Már egészen pici koromtól kezdve szerettem a lelki szemeim előtt megelevenedő karakterekkel foglalkozni. Úgy formáltam a történetet, ahogy akartam, máskor a szereplők vették át az irányítást és alakították a cselekményt, én pedig csak „néztem, mint a moziban”. Ez a mai napig se változott, és az egyik legnagyobb szórakozás számomra, hogy a fejemben élő kis világokba merüljek, ám néha vagy nincs időm/kedvem megírni, vagy csak elhagy az ihlet, mindenesetre ilyenkor sem kell lemondanom a szereplőimről...

Virtuális valóság

Gondolom, sokak számára csenghet ismerősen a Sims – ez egy játék az Electronic Arts jóvoltából, aminek lényege, hogy kedvedre alkothatsz ún. Simeket – ha úgy tetszik, karaktereket –, akikkel aztán úgy játszol, ahogy a kedved, illetve az ő saját szükségleteik kívánja. 
Igazán addiktív, én például súlyos órákat szoktam a gép előtt gubbasztva tölteni szimplán házak építésével, mert bár sosem tanultam építészetet vagy lakberendezést, szeretem ezeket csinálni a játékban – nem tagadom, azért is, mert sokkal egyszerűbben kivitelezhető létrehozni egy három emeletes villát, mint a valóságban –, ebből kifolyólag mindent a legapróbb részletekig meg akarok sokszor tervezni, és ez rettentő időigényes.

Mivel azonban a Sims nem egy kétfilléres játék, Androidon és iOS-en is elérhető a Sims Freeplay, ami bár egy sokkal butítottabb változata a PC-s játéknak, mégis ugyanolyan szórakoztató, mellesleg, ha ügyes és leleményes vagy, nem kerül egy fityingedbe se – én speciel jobban szeretek ott építeni, mert sokkal gyorsabb és könnyebben kezelhetőbb számomra, bár ez talán attól függ, ki mihez szokott hozzá.


És hogy miért is beszélek én most erről? Nos, mindig is előszeretettel alkottam meg a saját karaktereimet és próbáltam velük végigmenni a tervezett cselekményen, már amennyire a játék engedte. Szeretek játszani, szeretek a karaktereimmel elidőzni, így két legyet is ütök egy csapásra, ha leülök a játék elé.
Ugyanakkor néha kicsit morbidnak szoktam látni magam, ha belegondolok, hogy nem létező karakterekkel foglalkozom egy nem létező világban – az írás során az ember alkotókedvű leánya és fia „legalább” létrehoz valamit, hasznosan és hatékonyan töltjük az időt, hiszen mi magunk rukkolunk elő valami újjal, valami csodálatossal, ami azelőtt egyáltalán nem létezett. 
Játék közben viszont jobbára csak a kreativitásodat élheted ki, ami talán úgy hangzik, mintha semmit sem csinálnál, én mégis szeretem és hasznosnak is vélem, hiszen addig is foglalkozol a karaktereiddel és a világoddal, jobban megismerheted őket, aztán ki tudja, játék közben talán épp a fejedbe villan egy kulcsfontosságú apróság, aminek végül nagy szerepe lehet az aktuális regényed alakulásában.

Divatozzunk!

A másik nagy kedvencem a Polyvore – ez egy webes felületen és Androidon, továbbá iOS-en is megtalálható, lényegében stylist jellegű micsoda, aminek segítségével kész szetteket, outfiteket tervezhetsz meg alsóneműtől kezdve sminkig és egyéb kiegészítőkig, regisztráció nélkül is. 
A Simshez hasonlóan ezt is szoktam a saját karaktereim kapcsán használni, nem egy novellámhoz teremtettem meg az alaphangulatot azáltal, hogy írás előtt leültem és megterveztem, hogy mit is viselnek majd a karakterek.


Mindegy, hogy ténylegesen létrehozzuk-e a karaktereinket, vagy csupán a fejünkben léteznek, lényeg, hogy foglalkozunk velük, így vagy úgy, ezek kapcsán jobban rájuk hangolódhatunk, beleélhetjük magunkat az általunk megálmodott világba, mélyebben megismerhetjük a szereplőink jellemét, hiszen minél élethűbbek a szereplők, annál hitelesebbé válik maga a regény.

* ** *
Hasznos linkek:

Sims

Polyvore

Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)