My reality in a fake world

Mióta otthonosabban érzem magam az angol nyelvvel, újra és újra előbukkant a fejemben a gondolat, hogy esetleg kipróbálnám magam, vajon le tudom-e fordítani angolra valamelyik írásom. Ennek részben több értelme van, először is úgy gondolom, angolul több figyelmet kaphat az ember blogoló lánya, hiszen több ember beszéli, ezért szélesebb lehet az olvasóink köre, ez pedig nem egy utolsó dolog. 

Bármennyire is akarom megtartani a függetlenségem az írással – azért is, mert őszintén szólva nem érzem kiemelkedően jónak magam, és ha hirtelen rám vetülne a rivalda, igazán kényelmetlenül érintene, mert egy önfejű, hangulatember picsa, öhm..., művészke vagyok –, nem tagadhatom, mégis fontos az is, hogy hány emberhez kerülnek el a szavaim. 

A több valahogy mindig jobbnak tűnik, akkor is, ha ez totálisan csalóka tévképzet.

No de az eredeti témához visszakanyarodva: mint mondtam, párszor már eljátszogattam a gondolattal, hogy lefordítom például a Káprázatot – azért is, mert az úgymond a „befutó”, legnépszerűbb írásom, másrészt azt hiszem, majdʼ 5 éve írtam, és eléggé ráuntam... Nem mondom, hogy nem vagyok rá büszke, mert az vagyok, de elvesztette a jelentőségét számomra valahogy, mintha csak ültem volna a babérjaimon, hogy oké, van egy jobb novellám, de szupiiiiii – és ennyi. 

Arra gondoltam, ha most elővenném és átírnám angolra, kicsit szabadabban talán, nem puszta fordításként, akkor merőben más hangulata lenne, akár csak a kezdőmondatot hagynám meg, és egy teljesen külön novella kerekedne belőle, ez a kihívás pedig izgat, mert mindig is szerettem azzal a gondolattal játszadozni, hogy meg tudnám-e írni „kétszer ugyanazt”, érdekel, hogy miben lenne más, jobb lenne-e vagy sem, ámbár tudom azt hisz, hogy ilyeneken felesleges agyalnom, hiszen akkor kettő verzió lenne „ugyanabból”, és akkor mit kezdenék vele?

Azonban már ha csak lefordítom, ott lenne egy kisebb újdonság-érzet is, amit most nagyon is kedvemre való. Mindazonáltal egy ideje dédelgetett vágyam egy full angol nyelvű blog, amit eggyel több okom lenne megalkotni végre, ha akad már kész posztolnivaló... Másrészt tudom, milyen lusta vagyok, két írással kapcsolatos blogot nem tudnék rendesen vezetni, mindig elhanyagolok valamit így vagy úgy, ezért nem igazán vagyok magabiztos ebben a tekintetben, hogy pont most kéne túlvállalni magam, amikor egyéb terveim vannak.

Sokadszorra pedig... akkor hadd beszéljek most már ténylegesen is a fordításról.

Úgy gondoltam mindig is, hogy amikor angolra vált az agyam, angolul gondolkodom és angolul írok, részben más ember vagyok. Máshogy fogalmazom a nyelvi különbségeknek köszönhetően, és sokszor átlényegülve érzem magam. Az egyik legnagyobb problémám, amikor úgynevezett „kevert” nyelven bíbelődök – van, ami angolul jön alapból, más pedig az anyanyelvemen. Ezt értsd úgy, hogy például a párbeszédek alkalmanként angolul vannak meg a fejemben, mert jobban kifejezőbbek, viszont a szókincsem nem elég ahhoz, hogy olyan szinten írni tudjak angolul, ahogyan szeretnék, ezért például a leírásokat sokkal jobban szeretem magyarul, mert szebb

Az egyik legnagyobb személyes kínom a fordítással az, hogy szimplán utálom: van, ami magyarul hangzik jobban, és mivel születésem óta ezt beszélem, jobban ismerem, és bármennyire is legyen jó az angolom, egyszerűen vannak dolgok, amiket nem tudok ugyanúgy kifejezni, sokszor a jelentése átalakul, a hangulat is teljesen másnak tűnik, emiatt nem hangzik jól.

Ugyanakkor vannak kifejezések, amiket angolul írva nagyon találónak érzek, és konkrétabban ki tudom vele fejteni, amit akarok, míg magyarul nem igazán, illetve van, amikor egyáltalán nem tudom visszaadni, mert más stílusban beszél a két nyelv.

Az emberek vegyesen szoktak hozzáállni ahhoz, amikor azt mondom, angolul értem a mondatot, de magyarul nem tudom lefordítani – ezt én sem értem igazán, hogy miért és hogyan, de igaz. Egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat, különösen, ha szóban kell azonnal fordítanom – ezért is nem vonz a gondolat, hogy tolmács legyek például. 

Amikor több időm van megrágni a mondatokat, akkor igényesebben, szebben le tudom fordítani, de akkor is ritkán érzem elfogadhatónak – inkább nem vagyok elégedett, mert nem érzem úgy, hogy tükrözné a tényleges jelentést, legyen az szó szerinti vagy elvont, mögöttes tartalom.

Egy másik hatalmas kínom, hogy egyszerűen van, amit nem lehet visszaadni normálisan, mert vagy túl magyartalan, ha szó szerint akarom fordítani, vagy belendülök, és túl költői lesz, amivel viszont az a bajom, hogy némiképp, sokszor teljesen változik maga a jelentés, a mondanivaló és az értelem. Egyszóval a fordítás nehéz.

Nem igazán tudnék választani, hogy a magyar vagy az angol fogalmazásmódom szeretem a legjobban, értem itt most főként a szeretett hasonlataimat, amiket olyan előszeretettel használok mindig. Mindkettő más, nyelvenként eltér, de minden nagyképűség nélkül szeretem, amikor olyanokat írok – egyébként rengetegszer meg is szoktam lepődni visszaolvasáskor, hogy jé. ezt én aztán hogy hoztam össze??!

Viszont néha elgondolkodom, talán túl költői a fogalmazásom, és lehet, ilyet nem is szabadna prózában egyáltalán, emiatt mindig kicsit félek, hogy eltúlzom az egészet, aztán már „túl nyálassá” válik.,,

Egyszer már betettem a Káprázatot gugli fordítóba, mert kíváncsi voltam, mit kezd vele, le is mentettem, és nagyon sokat nevettem rajta, olyan gagyi volt... Azóta nem hagy nyugodni, hogy képes lennék-e rá – igaz, az is inspirált, hogy csomó ismerősöm elkezdte aztán fordítgatni magát –, na meg mi sülne ki belőle, ezért úgy vélem, ha ennyire izgatja a fantáziám, mindenképp meg is csinálom majd egyszer, az eredményt pedig kíváncsian várom.