My reality in a fake world

Ügyetlen, kelekótya karakter cseppnyi naivitással, folyton elront valamit, kudarcot vall, nem tartja be az újévi fogadalmait, ám mi mégis szeretjük, hiszen olyan cuki és annyira kedvelhető perszóna, hogy mind a szívünkbe zárjuk és drukkolunk neki: ő Bridget Jones, akinek fél Anglia látta a harisnyás hátsó dombvidékét, mégis a sok bakizása ellenére az övé az új meló, menő riporter, és még az álompasit is megkapja... Szép történet, nem?

Nos, a filmvásznon minden bizonnyal, de a valóságban közel sem így szól a fáma. A való életben szánjuk szeretjük a hebehurgya embereket, mosolygunk a fejetlenségükön, és nevetünk rajtuk szurkolunk nekik, azonban az élet igazi porondján nem jutnak olyan egyszerűen munkához, mint Bridget Jones azután a botrányosan őszinte állásinterjú után. 

Mondjuk már éppen túlesett pár kudarcon Bridge, és aznap már mindegy volt neki, hogy mit mond, önmagát adta, a főnöke pedig éppen felvette. Mondjuk hírügynökségeknél a szaftos sztorik a menők pont, és aztán Bridgetnek akadt nem egy pár...

Én is ügyetlen, kelekótya vagyok, meglehetősen naiv, szörnyen hiszéken, aki mindig mindent elront és rendre kudarcot vall, de még normálisan kezet se tud fogni, mert túl lágyan markolja meg a másik ember bacilusos mancsát. A család, haverok, a buli meg a Fanta bizonyára szurkol nekem is, viszont én nem szurkolok magamnak, amiért egy két lábon járó katasztrófa vagyok.

Bár az állásinterjúig még nem jutottam el – és ennek magamat ismerve most inkább örülök, már csak elképzelni se tudom, az mekkora égés lenne –,  egyik jelentkezésemet a másik után szúrom el: három-négy napomba telt, mire észrevettem, hogy volt egy elírás az önéletrajzomban, amit aztán sorban így küldözgettem el három helyre. Az ember hibázik, mondják, ám igazán ciki, ha a feltörekvő pályakezdőnek jó kUmmunikációs készsége van, fölötte két sorral meg aztán pontos és precíz, na és persze megbízható. 

Első kudarc, pipa, talán nem is vették észre, mindazonáltal én se lennék valami toleráns, ha például egy sebész McDonalds-os műanyag késsel látna neki az operációmnak szike helyett. – Jó, talán ez egy kicsit túlzott hasonlat, de saját magamtól mindenképpen többet várok ilyen figyelmetlenségnél, pláne, hogy még a Word alá is húzta, nekem meg valahogy elkerülte a figyelmem észrevenni, hogy ott valóban baj van, és nem csak a program duzzog valami hülyeségen megint.

Szóval, gyerekek, jó tanács: mindig figyeljetek oda a Word helyesírás ellenőrzőjére, mert higgyétek el, hogy csakis jót akar.

Letörten bár, de ugyanolyan elszántan sugároztam át az immár kijavított önéletrajzom a következő csudálatos munkahelyre. Szép fogalmazás, illedelmes megszólítás, engyem-bengyem minyavalya, s mivel az álláshirdetésben fel volt tüntetve egy felelős ügyintéző is, hát mondom, na én rettentő szimpatikus és kúl leszek, hogyha egyszer fel van tüntetve a HR-es neve, akkor én most szépen megszólítom, és egyből faszaleány leszek, aztán már éreztem is a zsebemben a fizumat... – A jó nagy szakadt lóherét!!

Miután több állásajánlatot is meglesegettem az email elküldése után, leesett, hogy az a felelős ügyintéző az egyáltalán nem a HR-es, hanem az az emberke, aki mint egy összekötőként kiírja a hirdetőtáblára a meghirdetett pozíciót és az egyéb munkával kapcsolatos infókat, de egyébként a munkaügyi hivatal egyik leleményes dolgozója. 

Konklúzió: a hangzatos Tisztelt Hölgyem/Uram helyett én Tisztelt Irinyó Pirinyót írtam a puccos emailembe, aki ugyebár az adott cégnél egyáltalán nem is létezik. – Na hoppácska!!

Szóval, gyerekek, még egy jó tanács: még mindig jobb sablonosan, de tuti biztosan megszólítani azt a rettegett emberkét, akinek a kezében van a sorsotok, mint hogy más nevet adjatok neki, és magatokra haragítsátok az egész várost, na meg komplett idiótát csináljatok magatokból.