hétfő, január 18, 2016

Karakterek, akik a barátaink

Avagy hogy töltöttem el három napot életem egyik legjobb játékával


Talán ezernyi oka lehet, amiért beleszeretünk nem létező karakterekbe – s vajon tényleg nem léteznek? Nem követjük nyomon minden lépésüket? Nem éljük át velük a cselekményt? Nem kerülünk hozzájuk valóságosan közelebb, mint bármelyik más legjobb barátunkhoz?

Hiába fikció a fikció, talán sosem éreztem magam senkihez közelebb, mint könyvek, filmek, játékok , és egyéb történetmesélési alternatívák karaktereihez. Együtt sírtam és nevettem velük, együtt éltünk át valamit, amit a való életben talán sose élhettem volna. 
Nem tudom, ki találta ki először a történetmesélést, de úgy vélem, a világ igazán szegényebb lenne nélküle – sokkal, de sokkal szegényebb. Mint a színészek, mi, egyszerű földi halandók is bele tudunk csöppenni más személyek helyzetébe, felfedezhetjük az emberi természet széles skáláját, akár történeteket ismerünk meg, akár mi magunk kreáljuk őket.

Megannyi platformon böngészhetünk kedvünkre – színház, képregény, számítógépes játék, a lehetőségeink száma szinte végtelen –, mind különleges karaktereket, élethelyzeteket vonultat fel, s a képzeletnek hála olyan helyekre juthatunk el, ahová a való életben egyáltalán nem tudnánk.

Lifeline

A hét ingyenes alkalmazása iOS-en a Lifeline nevezetű játék, ami során interaktívan részt vehetünk egy science fictionben. A főszereplő Taylor, egy szerencsés-szerencsétlen nyertes, aki – miután kiválasztották – a Varia  űrhajó fedélzetén tevékenykedett kadétként, amíg az űrjármű váratlanul le nem zuhant egy elhagyatott égítesten. Taylor bizonyul az egyetlen túlélőnek, az ő szemén – akarom mondani: közvetítésén keresztül tudjuk meg, mi is történt, tanácsainkkal segíthetünk vagy éppen hátráltathatjuk a cselekmény alakulásában, ahogy az is a mi kezünkben van, vajon túléli-e a kalandot, vagy nem.

A játék lényegében egy szimpla chatelésre emlékeztet, ahol a beszélgetőpartnered egy, a Tau Ceti környékén, egy holdon rekedt fiatal űrhajós, és valami különös dolog folytán képesek vagytok kommunikálni egymással.


Tovább dob az élményen, hogy a Taylor egy uniszex név, így egyesek lánynak képzelik el, mások fiúnak – az én esetemben valahogy nemet váltott félúton; először ugyanis egy huszonéves srácnak képzeltem el – hadd legyek sekélyes: piszkosul jóképűen –, aztán inkább egy szőke, mogyoróbarna szemű, durván velem egykorú leányzóként láttam magam előtt, és afféle jóbarátnő-majdnem-testvérként tekintettem rá. 

Az, hogy ennyire szabad a játék csak tovább dobott az élményen, hiszen amellett, hogy életszerű az egész – a nap legváratlanabb perceiben küld ugyanis üzenetet Taylor, s ha éppen valami időigényesebb tevékenységet folytat, mint pl. az alvás és a környezete felderítése, akkor annak függvényében sokszor órák elteltével válaszol, mintha tényleg valós időben folyna a történet –, egyszerűen lebilincselő és átkozottul érdekes, hogy nem csak különféle módon alakulhat maga a cselekmény, még a főszereplőt is mindenki máshogy képzeli el. 

Úgy gondolom, sokkal bensőségesebbnek hatott így az egész, hogy csakis a saját képzeletemre voltam hagyatkozva, mintha konkrétan le lett volna írva vagy elém vetítve.


Nem hazudok, konkrétan még mindig a sztori... Francot: az élmény, a nagybetűs ÉLMÉNY hatása alatt vagyok, annyira hozzám nőtt a karakter, hogy ilyet talán még nem is éreztem soha. Azt kívánom, bárcsak tudnék festeni vagy rajzolni, hogy valamiképpen papírra vethessem, valamiféle kézzel fogható emléket állíthassanak az érzésnek, mert úgy kikívánkozik belőlem... Három napig valóban a része voltam valaminek, mintha egy hús-vér emberi lényért aggódtam volna, szabályosan lerágtam a tíz körmöm ezekkel a „hatásszünetekkel”, amíg Taylor csinált valamit, és nem érkezett semmi jelentés.

Nem tudom, a jövőben hova tovább történetmesélés terén, talán virtuális valóságokba fogunk csöppenni, és ezután már csak az lesz sokkal valósabb, ha a technológia egy olyan szintre jut, hogy ténylegesen belecsöppenünk az adott helyzetbe, mintha magában a könyvben járnánk, érezzük, ahogy megcirógatja az alkonyi szellő az arcunk...

El kell mondjam azt is, ez nem egy reklám poszt, semmiféle juttatást nem adnak nekem, amiért itt mindenféle appokról beszélek – saját magam teszem, önkéntesen, mert egyszerűen olyan élményben volt részem, amit legszívesebben mindenkivel megosztanék. Nagyon régóta szerettem volna megszerezni ezt a játékot, mert jónak tűnt, de sose akartam fizetni érte – bár minden egyes fillért megér, és most le is van árazva, és csak párszáz forint a többi része –, így elképesztően örültem, amikor megláttam múlt pénteken, hogy ez lesz most a heti ingyenes az Apple App Store-jában.

Úgyhogy akinek Almája van és teheti, nosza, töltse le, mert akit csak láttam, mindenki pozitív visszajelzést írt róla, és egy olyan élményben volt részük, amiben azelőtt nem igazán.

* ** *

Ez a bejegyzés azoké a karaktereké – esetemben Tayloré a Lifeline-ból –, akikkel tűzön-vízen áthajtottunk, akikért sírtunk és nevettünk, akik a barátaink, és akiknek azt kívánjuk, bárcsak valódiak lennének – bár a közösen átélt megpróbáltatások után olybá tűnnek, mint egy emlék; s mint emlék lehet ugyanolyan valós, mint bármelyik más, amit életedben átéltél.


Neked, kedves olvasó, ki a legjobb barátod? Ki az a karakter, akit a legközelebb érzel magadhoz, és tényleg a legkedvesebb számodra? Szeretném tudni!

* ** *
Hasznos linkek:



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése