My reality in a fake world

Február 29-e mindig valahogy olyan egzotikus volt számomra, hiszen plusz egy nap az évben, milyen különc és menő ez négyévente, emellett olyan varázslatosan is hangzott, egyszerűen szerettem. Mindig különös nap ez számomra, ma azonban eléggé kellemetlenül töltöttem – a fogorvosnál. Részletezni nem akarom, lényeg, hogy túléltem, bár egy foggal kevesebbem van, és nem telt úgy a napom, mint szerettem volna, ám azért szeretnék említést tenni pár szökőnappal kapcsolatos nagykedvencről.

2. Egy szökőnapon született bácsi, John Wheeler 72 év után végre betöltötte a 18. életévét

Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni, egyszerűen túl cuki, és muszáj volt megosztanom. Eredeti cikk angol nyelven ide kattintva érhető el.

* ** *

Szóval ennyit szöktünk a mai napon, hát Te mivel töltötted ezt a plusz 24 órát?

Az utóbbi két hétben nagyon elkezdtem elmaradozni a bejegyzésekkel, és bár utólag bepótoltam minden napot, mégsem vagyok elégedett, mert igencsak csalásnak érzem, ráadásul mint négy éve, megint a februárt cseszem el, mikor az a kedvenc hónapom...
Mindemellett igazán elgondolkodtam, hogy érdemes-e folytatnom a 366-ost, nem kéne inkább feladni a makacsságot és lefújni még időben, mielőtt teljes hónapokkal lennék hátrányban, és sokkal cikibb lesz a felsülés akkor.

A másik ok, amiért kicsit megcsappant a – nem is a kedvem, de magamon érzem, hogy munka mellett annyira nincs energiám a kreativitásra, ami tudom, hogy saját magam lustasága úgymond, de komolyan mérlegelni kezdtem, és sokszor nem is igazán tudom, miről kéne írnom itt a blogon egyáltalán. Vannak ötleteim, de nem igazán látom úgy, hogy kivitelezhetőek lennének, vagy látom, hogy más bloggerek is csinálnak hasonlót, utánozni meg nem akarok senkit.

Mondjuk ma speciel elég büszke vagyok magamra, mert sikerült beosztani úgy a napom, hogy játszottam is, blogoltam is, és a képeim egy részét is sikerült rendszerezni a telefonomban, így ha nem is végeztem mindennel, de íráson kívül minden egyébre volt idő, amit akartam, mínusz filmezés és sorozatnézés, de így is javult a részidőm, mert azelőtt jóformán mindig csak egyfélét csináltam egy nap, különösen ha elkapott a láz, és kész évadokat faltam fel pár nap alatt. (Egysíkú vagyok, na, nekem nem igazán megy a multitasking...)

A felnőttség nem igazán könnyű, néha úgy érzem, nem nekem lett kitalálva, megint máskor úgy látom, ha lassan is és ingoványosan, de sikerül elevickélnem a sűrűjében, a mai nap pedig egyfajta bizonyíték volt, hogy megoldható beosztani a napom, és azt csinálni, amit akarok, így úgy gondolom, ezután már csak jobban fog menni és minden egyre könnyebb lesz.

Szóval február utolsó előtti napján félig-meddig optimistán nézek előre a közelgő márciusba, a hosszú hétvégém vészesen a végéhez közeledik, az új hetet pedig a fogorvosnál kell kezdenem, amitől nagyon is rettegek, de remélhetőleg túlesek ezen is, és nekifoghatok az újabb akadályok és nehézségek leküzdésének.

Mióta kikerültem az iskolapadból, szomorúan tapasztalom, mennyire kopik a tudásom, még olyan területen is, amit napi szinten használok. Mindig is büszke voltam arra, hogy jól írtam helyesen, igazság szerint csak akkor kaptam négyest helyesírásból, amikor direkt elrontottam a feladatot, mert nem akartam nyelvtan versenyre menni. (Nem szeretek szerepelni, na.) 

Viszont lassan 5 éve nem ültem nyelvtanórán, egy félév volt az egyetemen, ahol elhangzott egy-egy szó, annak is két-három éve, és talán a korral is jár, hogy idővel megfeledkezünk dolgokról, elég gyakran kapom magam azon írás közben, hogy fogalmam nincs, hogy kell valamit helyesen írni. A minap azonban lefüleltem magam, hogy egy bejegyzésemben rosszul használtam valamit, és mivel utálom, ha helyesírási hibát vétek, az az ötletem támadt, hogy már csak gyakorlás végett is jó ötlet említést tennem azokról a bakikról, amiket írás közben én magam is ejtek.

Azelőtt szó esett a nemcsak és nem csak közötti különbségről, terítéken volt a minthogy és a mint hogy kötőszó és a keltezés, majd a szintén sokak által tévesen használt fáradság és fáradtság főneveket vettem górcső alá, most pedig a mondatzáró írásjelekről fogok pár szót szólni.

Azt hiszem, arra mindnyájan emlékezünk nyelvtan órákról, hogy a kijelentő mondat végére pont, a kérdő mondat végére kérdőjel, a felkiáltó, felszólító és óhajtó mondatok végére pedig felkiáltójel kerül. Az írás és a mondatalkotás azonban nem csak ilyen egyszerű, a különböző típusú mondatfajták keveredhetnek egy mondaton belül, így sokszor elgondolkodtat, most melyik írásjelet is tegyem, ha egy összetett mondatról van szó.

• mellérendelő összetett mondat végére az utolsó tagmondat módjának megfelelő írásjelet teszünk
  
  Példa:
  
  Tűnj el az életemből, és ne keress többé!
  Utálod őt, mégis elmész vele?
• alárendelő összetett mondat esetén olyan mondatzáró írásjelet kell tenni, amilyen a főmondat megkíván, ugyanakkor a mellékmondatnak megfelelő írásjelet is alkalmazhatunk, ha a főmondat csak mellékes tájékoztatást közöl vagy figyelemfelkeltésre szolgál
  
  Példa:
  
  Mondtam, hogy vidd ki a szemetet.
  Mondd, ilyen súlyos vétséget követtem el, hogy nem is állsz szóba velem?

* ** *

Hasznos oldalak:

• A központozásról - http://www.uni-miskolc.hu/~bolantro/esszeiras/lex_kozpontozas.html
• http://www.e-nyelv.hu/

A mai nap, mint utolsó munkanap a három napos pihi előtt, kifejezetten katasztrofális volt. Sorra elszúrtam dolgokat, leejtettem mindent, és valahogy semmi nem akart működni normálisan. Szerencsére vége, és most szabadon szentelhetem az időm a semmittevésnek, Sims 4-nek, aztán mire eldöntöm, hogy milyen filmet/sorozatot nézzek és melyik sztorin dolgozzak ebben a 3 napban, addigra vége is lesz, és kezdődik a gürizés elölről...

Viszont lassan MÁRCIUS, te jó ég!

Nincs is annál jobb, mint amikor azt mondják, hogy előbb hazamehetsz munkából, ha akarsz, mert perpillanat nincs annyi emberre szükség, én meg hát hogy a viharba ne tipliztem volna haza másfél órával előbb? Kibírtam volna a maradék munkaidőm, de hazacsábított az otthon – de leginkább a kaja –, na meg hogy lesz időm végre valamit csinálni, ehelyett azonban csak jól megszívtam: majd le kell dolgoznom máskor, de februárban már nem, csak márciusban, így annyival kevesebb is lesz a fizu most – Ejjjjjnye!! Mármint tudom, logikus, de na... –, aztán még csak írni se tudtam nekirugaszkodni, pedig már igazán nagyon akarok...

A kezdeti rinya után valamelyest lenyugodtam, és napról napra rutinosabban végzem a dolgom, már amennyire tudom, viszont az se ártana, ha élesebben működne az agyam, és nem fogadnám el, hogy előbb eltessékeljenek a melóból, mert ha sok ilyen ledolgozatlan szösszenetke gyűlik össze, majd szépen szarni fognak rá, hogy le tudjam dolgozni, aztán inkább kibírom azt a pár órát, minthogy lefaragják a fizetésemből. Olyan világban élünk, ahol a kapcsolatok és a zsebben csengő pengő mennyisége ér sokat, így ha befolyásos ismerőseim nincsenek is, az még mindig kijutott nekem a beteg társadalomból, hogy fukar vagyok, skót, és kapzsi; ergo inkább elviselem a sok kedves klienst a normál munkaidőm végéig, minthogy annyival kevesebb landoljon a pénztárcámba.

Tegnap arról számoltam be, milyen az, amikor az ember írni vágyó leányának és fiának nincsen ideje papírra vetni a gondolatait, ma pedig az írás egyik másik nehézsége van soron, azaz:

Ez a probléma gyakorta előfordul velem, az esetek többségében ugyanis vagy ihletem nincs és írni se akarok, vagy írni akarok, de nincs időm és/vagy ihletem, netalán annyi mindennel akarok foglalkozni egyszerre, hogy nem tudok dűlőre jutni, mit is csináljak, és azt hiszem, ez a legrosszabb, hiszen az előzőeket foghatom az elfoglaltságra és az írói blokkra, míg az utóbbi csakis rajtam áll, és az én inkompetenciám beosztani az időm, és eldönteni, mikor mit csinálok.

Tudom, hogy egy nap vészesen kevés mindenre, és egy nap alatt nem is fogok soha egy befejezett művet kiadni a kezemből, különösen úgy, ha folyton elmismásolom a tennivalókat, és szabadidőmben csak punnyadok itthon, mondjuk a munkahelyi fáradságot is ki kell heverni valahogy, az is igaz. Mindazonáltal az írás engem mindig is feltöltött, jólesett, ha kiírtam magamból, ami bántott, hát még amikor novellát vagy egyéb szösszenetkék születtek meg, az különösen nagy energialöketet tud adni.

Amikor túlzottan elönt az ihlet, és azt se tudom, hova kapjak, akkor általában pánik módba esem, és inkább egy harmadik dologgal kezdek foglalkozni, viszont ezt nem szeretem, hiszen ha belegondolok, hány meg hány pillanatot vesztegeltem, és mi sülhetett volna ki belőle, ha minden nap akár csak pár órát is szentelek egy-egy projektemnek, akkor igazán elszomorodom.

Szóval azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy 2016-ban elsősorban azon kell dolgoznom, hogy mindig legyen egy-egy percem valamire, amit szeretek és csinálni akarok, ne csak elszálljon felettem az év, mert egy nap arra ébredek, hogy elröppent tíz-húsz év, én pedig még mindig csupán álmodom arról, hogy a polcon lesz majd egy kész könyvem.

Tudom, tudom, nem győzöm elégszer mondani, mennyire nincs normálisan időm a dolgaimra, amióta a napjaim nagy részét a pénzkeresés tölti ki, de tényleg egy undok tényező, amikor az ember írni vágyó leányának és fiának abszolút nincs pillanata egyetlen sort papírra vetni. Legalábbis megtehetném, hogy írok a buszon, munkaközi szünetben, vagy amikor otthon vagyok, de...

Félek, túlzottan belemerülnék, és akkor csak még rosszabb lenne abbahagyni, illetve magamat ismerve egyáltalán nem is lenne kedvem úgy munkába állni, hogy nem tudtam befejezni, amit elkezdtem, mert...

Tisztában vagyok azzal, hogy nem egy nap alatt készülnek el regények, de én szeretem egy füst alatt megírni azt az adott novellát, bejegyzést, vagy összefüggő jelenetet. Ha valami hosszabbat is írok, mindig kitűzök magam elé egy célt, hogy igen, na most addig nem akarom abbahagyni, amíg ahhoz a részhez el nem érek, ez viszont igencsak nehézkesen lenne kivitelezhető, hogyha nekem fix időre kell mennem, mindazonáltal ez csak az egyik bibi a sok közül...

Mint mondtam, egyszerre, azonnal szeretem megírni a dolgokat, s ha írni nem is tudok, legalább egy-egy kulcsfontosságú infót feljegyezni, ha már normálisan írni időm nincs. Viszont ezzel is több probléma áll fenn: én például ritkán tudok észben tartani dolgokat, ha jön egy briliáns párbeszéd vagy egy cselekményszál a fejembe, és nem írom le legalább vázlatosan, akkor annak nagy valószínűséggel vége, hiszen később vagy eszembe jut, vagy nem. (Sokszor nem...)

Már nagyon szeretnék végre írni valamit, csak belefeledkezni, és elmerülni a fejemben játszódó sztoriban, nem foglalkozni mással, viszont a buszon mernék is, de nem is - mondjuk ott alapból frusztrál, hogy max 15-20 perc áll rendelkezésemre, amíg tart az út -, másrészt ha hazaérek, általában csak enni meg aludni akarok, és sok esetben vázlatokat készíteni is túl nagy erőfeszítés lenne. Mindemellett az egész szituáció igencsak komikus, és tudom, hogy az időbeosztásom is elég pocsék, és ha átszervezném a dolgokat, akkor csak találnék időt arra, amire szeretnék, másrészt hiába is tudnék időt szánni írásra, ha szellemileg hullának érzem magam, minőségen alulit pedig nem fogok kiadni a kezemből.

A kései órákban a buszra trappolni nem éppen stresszmentes, viszont meg kell hagyni, a világ –  és különösen a város – máshogy néz ki, miután az óramutató egy bizonyos időpontot elhagyott.
Sokkal nyugisabb a környezet, sokkalta lágyabb a sok sárga lámpának köszönhetően, mégis annyi ember van, csak úgy nyüzsögnek kedvesen, és tényleg: az élet este kilenc-tíz után kezdődik.
Nincs az a zsúfolt forgalom, azt mondanám, éppen elég ember van az utcán, akkor is, ha azok csak hazavágyó, munkából fásultan érkező emberek, akik a buszra várnak.

Ma olyan világos volt még a világítatlan autóúton is, mert ragyogott a telihold, és olyan érdekes volt, annyira megkapó és egyedi szaka a napnak, hogy rájöttem, bármilyen félős is az éjszaka, és bármilyen stresszes is a buszra sétálni kései órákban, a természet akkor is szép, sőt: nézni, észrevenni, gyönyörködni benne érdemes, mindazonáltal: kell!

Amikor végzős gimnazistaként részt kellett vennem egy pályaválasztási tanácsadó hülyeségen, és a tisztes úrral arról beszélgettem, hogy – kérem szépen – én író akaródzanék lenni, majd pedig arra terelődött a beszélgetés, hogy én akarom fordítani saját magamnak angolra-magyarra a könyveim, akkor szemrebbenés nélkül kiröhögött, hogy de hát senki nem fordítja magának a könyveit, aztán nem is hagyva esélyt arra, hogy kifejtsem, mire is gondolok pontosan, tovább mulatozott a kis poénon, aztán nem sokkal később vége is lett a nagy tanácsadásnak, és elváltunk egymástól, mint ágtól a levél. (Teszem hozzá, egyáltalán nem volt semmilyen hasznomra az egész ceremónia, de hát előírta a törvény, hogy egy fiatal felnőttnek, aki azt se tudja, hogy dolgozni menjen  már inkább, vagy vigye a pénzt a szüleitől és tanuljon tovább, igenis el kell mennie egy ilyen magasztos beszélgetésre is, ahol persze semmi hasznossal nem szolgálnak, csak annyi, hogy két-három órával jobban le lesz terhelve egy nap.)

Namármost tudom, hogy fordítani egy könyvet nem két perces munka, és ha tényleg meg is írnék egyet és ki is akarnának adni szerény kis hazámban, akkor utána bonyolult lenne angolra átírni a könyvem, és ottani kiadóknak is terjesztgetni, na meg a szerződésem lehet nem is engedné meg – mondjuk ebben nem vagyok annyira otthon, csak az összes, paranoid ijedelmem kering az elmémben csupán.
Emellett azt is tudom, hogy nem akarhatok mindent, hogy itthoni és külföldi piacon is megjelenhessek, de akkor se értem, miért kéne hülyének venni azt, akinek kicsit is átlagtól eltérő elképzelései vannak – mert most az is igaz, hogyha fordulna a Föld 180 fokot, és angolul jelennék meg először, akkor tuti nem akarnám, hogy valami ficsúr vagy ficsurina álljon neki magyarizálni a könyvem förtelmes félrefordításokkal.

Talán csak a nagy baj, hogy igazán nem tudok egyik nyelv mellett se dönteni, hiszen a magyar az anyanyelvem; szép, és szeretem kifejezni magam vele, na meg jobban, pontosabban is ki tudom, hiszen az angol szókincsem fejlesztésért riog...

Viszont más esetben van, ami szimplán csak angolul "hangzik jobban", úgy is szökik a fejembe egyből, és magyarul speciel hülyén hangzik, vagy átírva közel sincs ahhoz, amit én az angollal ki akartam fejezni.

Mindazonáltal szeretek kísérletezgetni, szeretem a kihívásokat, így az is megfordult a fejemben, hogy nem fordítanék, hanem ott van például a Káprázat, és az első mondatból kiindulva nekiállnék elkezdeni-folytatni angolul, és ki tudja, mi más sülne ki belőle? Úgy hiszem, hogy nem lehet mindent tükörfordítással vagy szabadabban véve átírni, hiszen vannak azok a kis hézagok a nyelvek között, amik lehetetlenné is teszik az egészet. Viszont ha megpróbáljuk felvenni a külön nyelvek külön hangulatát, akkor lehet, hogy merőben más alkotás lesz a kettő, és lehet, hogy nem is lehet majd igazán fordításoknak titulálni őket, hiszen akár a sztori vagy a végkifejlet is változhat, de még mindig azt gondolom, hogy a bennem élő magyar írópalánta, és a bennem kibontakozó angol írópalánta-szörnyűség is igenis két külön dolog, összemosni pedig aligha lehet a kettőt – mindegyik más kicsit fogalmazásban, hangulatban és néha stílusban is, ámbár nem is gondolom azt, hogy ez éppenséggel baj lenne.

Ami azt illeti, kétszer nem tudnék azért megírni semmit, szóval részben értem, mit akart mondani az én kedves tanácsadó haverom, azon pedig most nem fogok elkezdeni sírni, hogy a "különcöket" mindig is lenézték, kiröhögték, és megvetették, de azért jó lenne már megtapasztalni egyszer azt is, hogy egy különös ötletemet nem kiröhögik, nem oltanak le, mintha egy tudatlan gyerek lennék, hanem teszem hozzá az is elég lenne, ha érdeklődéssel és nyitott elmével fogadnák, hogyha már egyszer tanácsot adni és támogatni nem tud.

Több nyelven beszélni manapság szinte alapkövetelmény – valljuk be, minimum egy nyelv ismeretét több munkahelyen is elvárják, arról nem is beszélve, hogy egy szimpla külföldre tervezett nyaralást se (mindig) bonyolíthatunk le magyarul, ha arról van szó. Többször mondtam már szerintem, mint elégszer, mennyire imádom az angol nyelvet, és kicsit (túl)büszke is voltam a tudásomra, bár a középfokú nyelvvizsgám is lehetett volna jobb 95%-nál. Amikor filmeket, sorozatot nézek, azt többnyire eredeti nyelven szoktam, animét is japánul angol felirattal, mert a magyar szinkronról és fordításokról sokszor jobb nem is beszélni, illetve ritkán sikerülnek jobban, mint az eredeti színészek hangjátéka.

Általában félek azonban kijelenteni, hogy bizton beszélem azt az idegen nyelvet, hiszen korántsem fejlett a szókincsem, mégis nagyra voltam az angolommal, egészen addig, amíg a munkahelyemen immár második alkalommal tévedt oda hozzám egy külföldi, és – ha hiszitek, ha nem – hirtelen megmukkanni se tudtam.
Mindez annyira ledöbbentett, és olyannyira béna baromállatnak éreztem és érzem magam, hogy azt se tudtam merre köpjek; mármint mire az a sok filmezés, a zenehallgatás, a külföldi levélbarátok, ha odalép hozzám egy hús-vér ember, én meg annyit tudok neki makogni, hogy "yes" és "thank you", na meg "goodbye"?

Hát ejnye-bejnye...

A dolog pikantériája, hogy állásinterjún arra a kérdésre, hogy mire vagyok legbüszkébb, azt feleltem, hogy az angolomra, erre három héten belül két külföldi is pont hozzám jön, ami igencsak vicces, de hogyha tényleg a főnököm tesztelt, akkor aztán jól beégtem... Mondjuk ezért aztán csak nem fognak kirúgni, ha már elnézik a többi bénázásomat, viszont ha legközelebb is ennyire megnémulok, ha hozzám lép egy angolul beszélő, nos, akkor már én fogom kirúgni saját magamat!

Ma egy felettébb kényelmetlen dolog történt velem, ami annyira, de annyira lefárasztott és ledöbbentett, hogy – bár nem akarok pletykabloggá válni – muszáj kiírnom magamból, mert egyszerűen nem tudok túljutni rajta, se a saját tehetetlenségemen.

Most komolyan. 

Igyekszem elkerülni, hogy általánosítsak és elfogult legyek, de tényleg nem tudom felfogni ép ésszel, hogy miért olyan nehéz megérteni, hogy a lányok nem csak a fehér lovagot akarják minden férfiban, és hogy a friendzoning mekkora egy baromság, és egyáltalán: miért nem lehetnek az emberek – látod, nem lány és fiú, semmi nemi hülyéskedés, hiszen simán emberek vagyunk, nem jácint és leopárd – között ártatlan, mindenféle szexuális többlet nélküli jóhaveri kapcsolat??!

Az új munkahelyemen a legutolsó busszal jöttem haza késő este, és megmondom őszintén, hogy féltem egyedül mászkálni, ezért hozzácsapódtam egy csapathoz, akik ugyanarra a buszra mentek és igyekeztem barátkozni, hogy ne kullogjak egyedül a buszmegállóba. Pechemre egy nagytata korú pasas jól láthatóan rám akaszkodott, amikor simán csak beszélgettem vele, mint mindenki mással, és pár perc után egyből azt kérdezte, van-e barátom, majd a rendkívül kínos utalgatások és a kartapi is megvolt részéről – szerencsémre volt rajtam kabát, de így is kirázott a hideg, ahogy hozzám ért... –, majd azonnal neki is kezdett arról monologizálni, hogy ő mennyi idős, én mennyi idős vagyok, és hogy ő mennyire szeretne egy partnert, de – elég ügyetlen és szánalmas módon körbehabogva – neki csak a szex kellene, nem a gyerek, mert ő már túl idős ahhoz, hogy felneveljen egyet.

Mindeközben én ott kullogok ezzel az emberrel a csoport végén, igyekezve minél több métert ékelni kettőnk közzé, de annyira leesett az állam, hogy az nem jutott eszembe hirtelen, hogy elsiessek előre, és ott hagyjam, de hogy még egy fiatal ficsúr is kiröhögjön engem aztán, amiért a vén szexkazán becserkészte az új leányt, az már igazán felháborított.

Elegem van abból, hogy lány létemre állandóan rettegnem kell, hogy melyik hímnemű érti félre azt, ha simán beszélgetek vele úgy, mint bárki mással. Elegem van abból, hogy lány létemre állandóan rettegnem kell, melyik bokorból támad le egy hímnemű, aki megrekedt azon a szinten, hogy minden nő azt akarja, minden nő neki tálalja fel magát, és minden nő csak egy – vagy több – két lábon járó betömnivaló lyuk. És amiből leginkább elegem van, hogy lány létemre a nem akkor is igent jelent, különösen, ha egy hímneműnek van mondva.

Amikor azt mondom, hogy kedves akarok lenni mindenkihez, mert hiszem, hogy egy mosollyal és némi barátságossággal mindannyiunk számára szebb lesz a világ, mintha érzéketlenek, türelmetlenek és bunkók lennénk egymáshoz, azt tényleg komolyan is gondolom, viszont...

Emberekkel bánni, nem egy könnyű feladat. Hiába vannak elveim, hiába igyekszem szem előtt tartani őket, azokat az irányvonalakat követni nem egy egyszerű dolog. Sokszor a hátam közepére nem kívánom a többieket, mert elég a saját magam baja, és nincs több türelmem, hogy toleráljam mások hülyeségét. Ámde a negatív energia még több negativitást szül, és sose lesz vége az egésznek, hacsak nem veszünk egy jó mély levegőt, és értékeljük át, hogy megéri-e az a visszaszólás, bármilyen sérelem ért is bennünket, vagy tényleg legyünk "okosabbak", és tartsuk oda a másik orcánkat is?

A minap sikerült megnéznem végre a mostani slágermozit, a Deadpoolt, és annyira, de annyira imádom a filmet, a színészeket, és az egész marketinget, hogy egyszerűen muszáj volt elhoznom a kedvenc plakátokat, amikkel az elmúlt hónapokban reklámozták a filmet. 

Szóval figyelem, kedves marketingesek, így kell ezt csinálni!

Mint már egy korábbi posztban elmondtam, a fordítás nem az erősségem, így nem is nagyon tudom, hogy kéne lefordítani a poszterek szövegeit úgy, hogy a humor is megmaradjon, mert őszintén szólva, hiába van itt egy magyar plakát is, nekem az angol mindig jobban passzol és sokkal viccesebb.

Mióta kikerültem az iskolapadból, szomorúan tapasztalom, mennyire kopik a tudásom, még olyan területen is, amit napi szinten használok. Mindig is büszke voltam arra, hogy jól írtam helyesen, igazság szerint csak akkor kaptam négyest helyesírásból, amikor direkt elrontottam a feladatot, mert nem akartam nyelvtan versenyre menni. (Nem szeretek szerepelni, na.) 

Viszont lassan 5 éve nem ültem nyelvtanórán, egy félév volt az egyetemen, ahol elhangzott egy-egy szó, annak is két éve, és talán a korral is jár, hogy idővel megfeledkezünk dolgokról, elég gyakran kapom magam azon írás közben, hogy fogalmam nincs, hogy kell valamit helyesen írni. A minap azonban lefüleltem magam, hogy egy bejegyzésemben rosszul használtam valamit, és mivel utálom, ha helyesírási hibát vétek, az az ötletem támadt, hogy már csak gyakorlás végett is jó ötlet említést tennem azokról a bakikról, amiket írás közben én magam is ejtek.

fáradság – főnév, jelentése: fáradozás, tehát minden olyan viszonylatban használjuk, amikor magáról az erőkifejtésről beszélünk.

Példa:

– Köszönöm, hogy segítettél hazahozni a táskám!

– Ugyan! Igazán nem volt nagy fáradság.

Vettem a fáradságot, és megtanultam a következő két leckét előre.

fáradtság – főnév, jelentése: fáradt állapot, tehát minden olyan értelemben használjuk, amikor magáról a testi vagy lelki kimerültségéről beszélünk valakinek.

Példa:

Letaglózott a fáradtság, nem bírtam nyitva tartani a szemem.

Fáradtságára hivatkozva lemondta a találkát.

* ** *

Hasznos oldalak:

• http://www.e-nyelv.hu/

Rengetegszer ejtettem szót már a kritizálókról és a kapott hozzászólásokról, azonban úgy érzem, sosem fogom egészen megszokni, amikor magukat irodalmi hozzáértőnek beállító (...) emberkék olyan horribilis véleményt hagynak ott valamelyik írásom alatt, amiből nem az jön le, hogy az a novella vagy szösszenet "rossz" vagy "gyenge" lenne, hanem inkább az, hogy az illető mennyire csőlátásos és képtelen felfogni a lényeget.

Nem arról van szó, hogy tökéletes lenne minden egymás mellé ragasztott szavam, de amikor a kedves olvasó egyszer azt mondja, hogy túl részletes, és emiatt rossz, utána meg az van, hogy túl csonka és sablonos, és emiatt rossz, akkor már igazán nem tudok elmenni emellett mosolyogva, és tojok rá, hogy hálásnak kéne lennem, mert elolvasott és vette a fáradságot, hogy kommenteljen is, ki fogok állni magam mellett, és burkoltan elküldöm pár méterrel arrébb a legelőre bocivirágot szedni.

Igen, tudom, hogy nem vagyok egy jó író. Igen, szeretném, ha véleményeznék, amit írok. Igen, megköszönök minden hozzászólást és észrevételt, és igyekszem tanulni az építő jellegű kritikából. Viszont nem, nem fogom lenyelni, hogy röhejes és totálisan abszurd értelmetlenségeket habogva állandóan odalibbenjen egy bunkó az oldalamra, és teljesen nonszensz dolgokba kössön bele, miközben öt másik embernek is megmutatva egyazon véleményen vannak, hogy nincs az adott írással semmi baj, és a kritizáló csak szamárságokat beszél.

Úgy vélem, hogy az emberek csakis a saját "szintjüknek" megfelelően tudják felfogni és megérteni a dolgokat, ezért sem szeretek térítgetni másokat, vagy elmagyarázni, hogyha másképp látok valamit, mert teljesen Jézus-szituációba esnék csak: ha valaki, már bocsánat, de agyilag és lelkileg szegény, és képtelen látni, észrevenni, megérteni, átérezni és stb. valamit, akkor akkor se fogja meglátni, észrevenni, megérteni, átérezni, és stb. azt a valamit, ha fejre állítom, vagy én fejre állok, arról nem beszélve, hogy ugye, amit nem ismerünk, nem tudunk és nem értünk, az gyakorta frusztrál minket, az csakis rossz, azt csakis le kell szólni, még véletlenül se bennem van a hiba, hogy talán én értem félre, vagy nem úgy, ahogy kéne.

Igen, én töltöm fel az írásaim, és igen, tisztában vagyok vele, hogy kaphatok hideget-meleget, mindazonáltal akkor is vicces, amikor olyan emberek állnak neki pampogni nyelvtanról és egyebekről, akiknek egy épkézláb, helyesen központozott és tagolt mondata NINCS.

* ** *

Bővebben a témáról: Önkritikát a kritikusnak!

Szeretlek éjjel, szeretlek nappal. Mikor a csillagok a lágyan andalgó óceánba csúsznak, mikor a nap parázslik a horizont alatt, én szeretlek.

Szeretlek, amikor mosolyogsz és vidám vagy, szeretlek sikereidben, szeretlek akkor is, ha letérsz az útról és eltévedsz, szeretlek bukásodban.

Szeretlek, mikor felemelsz, szeretlek, ha a mélybe rántasz és magad alá temetsz, ha életet töltesz belém, de még ha ki is szívod  azt belőlem, én akkor is szeretlek.

Abszurd módon, távolról szeretlek – mert közelről nem is tudlak –, akkor is ha megríkatsz, ha mással jársz, én haragudni Rád nem vagyok képes, sőt: örülök Neked. Támogatlak lélekben, drukkolok, hogy ő legyen a “Nagy Ő” Néked, bár a szívem kicsit fáj még, én akkor is szeretlek, neki pedig hálás vagyok, hiszen boldoggá tesz – én nem tudnálak, nem vagyok rá képes.

Szeretlek, s jól van ez így; egy hibám van csak, a legnagyobb gyengeségem: hogy én ennyire de nagyon szeretlek, hogy én Téged mindig szeretlek.

Gyakran szegezem a tekintetem a földre – részben azért, mert azt gondolom, így nem látnak, és el tudok bújni az emberek elől, részben azért, mert éppen lógatom orrom. Néha azonban felnézek, fel a magasba, fel a végtelen égbe, és akkor mindig elámulok, milyen szép is a világ. Egy érdekes felhő, az ezerféle szín és pompa a fejünk felett, a napfelkelte új ígérete, egy kedves idős házaspár – ötven év után is ugyanolyan szerelemmel egymásba karolva, egy csintalan kisgyermek, naplemente milliónyi narancsa, pinkje és barackja, csillagok varázsa az éjbe forduló fellegek felett. Ezeket mind elmulasztjuk, valahányszor nem szakadunk el a talajtól, számtalan csoda mellett megyünk el, valahányszor a lábfejünket fixírozzuk.

Néha csak fel kell szegezni a fejed, fel a magasba emelni az arcod, és a körülötted zizegő mágia egyből eszedbe jutattja, hogy ezért érdemes élni, ezt érdemes átélni és látni, nem számít, ki szólt be legutóbb, vagy mennyire stresszes a meló – nem a fizetésért élsz, nem is azért, hogy hónapról hónapra gürcölve gazdagabbá tedd a gazdagabbat, hanem az apró pillanatokért, amiket tapasztalva mindig eszedbe jut, hogy te magad is egy varázslat része vagy, nem csupán egy névtelen, lassan kopó fogaskerék a gépezetben.

Minden tiszteletem egyik kedves barátomnak, Sarah-nak, aki amellett, hogy zseniális tanító néni, egy feltörekvő író is, aki a küszöbén áll annak, hogy megjelenjen a második könyve. Mindig is meg akartam tőle kérdezni, hogyan is csinálja, hogy munka után még tud írni, mert szégyen, nem szégyen, ez a második hetem a társadalom dolgozó, hasznos felnőtt tagjaként, de arra nincs időm, hogy rendesen betanuljak és megjegyezzek mindent ÉS kipihenjem magam, nemhogy írjak...

A tömegközlekedésre fogom, hogy az vesz el tőlem több időt, mint amit kéne. Azt is mondhatom, hogy az én hibám, amiért nem jól osztom be az időm, ugyanakkor hiába végeztem ma éppenséggel korán, ha szellemileg nem érzem magamban az erőt, hogy nekiálljak verni a billentyűzetet. A napi blogolás is nehézkesen megy, pedig azt nem fogom akkor se feladni, és ha csalok is, és később kerül fel a napi poszt, akkor is meg akarom csinálni a 366-ost. Másrészt a csuklómat nagyon megviseli a munka, és a gépeléssel csak jobban erőltetem, amitől nagyon tartok, hogy probléma lesz belőle, hiszen egy írónak a keze a mindene, diktálni én nem akarok és nem is fogok, hiába van már rá lehetőség.


Az utóbbi két hétben nem igazán volt időm írni, ez pedig rettentően bánt. Akartam én, ihletem is volt, sőt, már szabályosan hiányzott, hogy írhassak, de tudom, hogy időigényes, ha pedig van némi szabadidőm, azt se tudom, mit csináljak, aztán jobbára csak enni meg pihenni van kapacitásom. És ez elszomorít. A minap arra is hajlandó voltam, hogy egye fene, aki látja, nekiállok írni a buszon, de féltem, hogy elfelejtettem volna leszállni, és fenn maradok a járaton, ha belemerülök, aztán a szemem is eléggé fáradt volt.


Egy szó mint száz, most eléggé kínlódok, és bár szeretem a munkám, nem tetszik, hogy az egész napom felemészti, ha pedig hosszú távon nem fogok tudni majd írni, nos, akkor bizony bajok lesznek  – bár úgy gondolom, majd idővel jobban belejövök abba, hogy mindenre legyen is időm, amire szeretném, és nem csak abból fog állni az életem, hogy felmorzsol a társadalom, miközben élettelen zombiként töltöm mindennapjaim.

Az ember lánya és fia azt gondolná, ismeri önmagát, azonban történik valami, amitől rájön, hogy egyáltalán nincs képben, mindig van új a nap alatt, és folyamatosan változunk, új, eddig ismeretlen dolgokat fedezünk fel magunkról, vagy akár a totál ellentettünkké válunk. Így volt ez velem is.

Azelőtt mindig ódzkodtam kicsit az emberektől, kerültem a tömeget, a gyerekekért sem rajongtam igazán, sőt, nem is értettem, miért hal el mindenki pár kicsi emberkétől. Mióta azonban emberekkel foglalkozom nap nap után, rá kellett jönnöm, hogy – meglepő módon – szeretek emberekkel foglalkozni, vadidegen emberekkel haverkodni, vagy csak úgy simán elcsevegni, és szeretem a büdös kölköket is. (Ne tessék megharagudni, szeretetből becézem így őket.) Ez pedig annyira meglepett, hogy nem is tudtam igazán hova tenni, vagy felfogni, egyáltalán hogyan is ismerhettem magam ennyire félre, vagy mi ez? Csupán alkalmazkodom a környezetemhez, és kényelmesen érzem magam, ha már ebből áll a munkám, vagy tényleg ennyire el volt rejtve ez az oldalam?


E kapcsán azonnal a karakterekre gondoltam, akiket mi alkotunk meg, akik kipattannak a fejünkből egy zajos délutánon a buszmegállóban fázva, vagy velünk vannak akár egész életünkben, kísérnek minket jóban rosszban, míg lelket nem lehelünk beléjük papírok lapjain is.

Úgy, ahogy az ember maga is folyamatosan változik, a karaktereinkkel is megtörténhet, meg kell történnie ennek, hiszen mindenféle behatás ér bennünket, így őket is. Ezeket a változásokat beiktatni a történetünkbe viszont nem mindig könnyű. Ha a változás hirtelen, nem várt, esetleg abnormálisnak is hat, teljesen hiteles, semmi baj nincs vele, nem lehet rossz karakter alkotás, amíg jelen van valami nyomós ok vagy indok, egy felvezető vagy meghatározó körülmény, ami támogatja, sőt, előhívja a változást a jellemben, anélkül légből kapott zagyvaság válik belőle csupán, mint Fekete Özvegy és a Hulk rettenetes szerelmi szála, ami nem tudom, hogyan pattant csak ki Joss Whedon fejéből, aki elvileg egy forgatókönyvíró zseni... (Na mindegy.)


Az emberi személyiség különös kémia. Sokszor kifürkészhetetlen, sokszor inkább csak egy összekatyvaszolt massza, és sokszor csakis idővel kezdesz kiigazodni rajta, megváltoznak a nézeteid, másmilyen lesz a karaktered. Viszont ezzel semmi baj nincs, hiszen a változás elengedhetetlen, s ahogy mi magunk, úgy a velünk lélegző karakterek is folyamatosan alakulnak, mozgásban vannak, és megeshet, hogy egyik nap szeretik a sajtos puszedlit, de két évvel, két nappal, öt perccel később már utálni fogják.

Eddig megrémített a változás, féltem tőle mindig, és megijesztett, viszont most már úgy látom, hogy roppantul érdekes, izgalmas és érdekfeszítő jelenség, ami állandóan jelen van, akár akarjuk, akár nem.

Ügyetlen, kelekótya karakter cseppnyi naivitással, folyton elront valamit, kudarcot vall, nem tartja be az újévi fogadalmait, ám mi mégis szeretjük, hiszen olyan cuki és annyira kedvelhető perszóna, hogy mind a szívünkbe zárjuk és drukkolunk neki: ő Bridget Jones, akinek fél Anglia látta a harisnyás hátsó dombvidékét, mégis a sok bakizása ellenére az övé az új meló, menő riporter, és még az álompasit is megkapja... Szép történet, nem?

Nagyon ritka esetekben mondhatom magam optimista embernek, és valóban egy optimista korszakom volt, amikor lezajlott az állásinterjú és amíg alkalmaztak papíron is. Úgy éreztem, minden sikerül, de ahogy jöttek a munkám során a kudarcok, úgy ment el a kedvem is az egésztől. Mégis úgy érzem, nem lenne szabad hisztiznem, hiszen egy csoda, hogy tényleg alkalmaztak – végre két év sikertelen álláskeresés után – tapasztalat nélkül ilyen hamar, amikor tényleg nagyon kellett a meló, és úgy érzem, vissza kell fizetnem ezt valahogy, legalábbis megfelelni az elvárásoknak, viszont ez igazán nehéz, ha pár nap elmélet után egyből bedobnak a sűrűjébe, és stressz stressz hátán kell teljesítenem. Gyakorlatban pedig hiába mondanám magam ügyesnek, ha az elméletet sokára jegyzem meg...

Tudom, hogy ezzel is fejlődök majd, de néha otthagynám csak csapot-papot az egészet. 

Mindenesetre hadd legyek reális inkább, mint sem pesszimista: az élet arról szól, hogy egyszer fent, máskor lent. Pár hete egészen fent éreztem magam, most viszont lassan elkezdtem lefelé esni, a hangulatom se valami vidám, az arcomra meg sajnos minden – és tényleg MINDEN – érzelmem és gondolatom kiül, ami pech, lévén, hogy emberek között mozogva mindenki látja, mi megy végig bennem, az pedig nem fog vonzóbbá tenni, hogyha folyton kedvetlen leszek munka közben. 

Igyekszem én, de na. Azok a bizonyos napok, amikor legszívesebben a takaró alatt maradnál, és ki se jönnél onnan minimum egy évig.

De hogy vidámabb vizekre tereljem a szót, rájöttem, hogy szeretek dolgozni, legalábbis legyen akármilyen húzós, élvezettel csinálom, bár az árnyoldalak itt is megvannak. – Például nem értem, hogy hívhatnak majd' minden nap túlórázni az első hét után, de oké, egyszer-kétszer bevállalom, ámbár kicsit sok már ez a hét, és nagyon nem tudom kipihenni magam, ami kicsit ciki, hiszen nem fogok tudni semmit csinálni, ha bedagad vagy begyullad a kezem, nem is beszélve a szebbnél szebb nyavalyákról, amik érhetik a csuklómat, bár ilyenre jobb nem is gondolni,

Szóval, nem vagyok többé munkanélküli – még felfogni se tudom... –, és kereső felnőtt lettem – na ezt meg aztán pláne nem... –, viszont amennyire fura és rémisztő, annyira izgi is. Csak az írásra tudnék valahogy időt keríteni közben...

Valaha is gondolkodtál már azon, miért is esik meg, hogy nem beszélünk inkább egy szót sem az érzéseinkről még – elvileg – közeli családtagoknak, barátoknak sem? Miért húzzuk fel inkább a nadrágszíjat, és vágunk jó pofát a dolgokhoz, akkor is, ha igazán nem vagyunk a topon? Egy indok lehet a sok közül a rettegett D betűs szó.

Elveszett jelentés

Manapság az ember lánya és fia szinte mindenre használhatja, hogy "depis". Depis vagyok, ha rossz jegyet kaptam suliban, depis vagyok, ha nem kaptam meg az ajándékot, amit vártam, és depis vagyok, ha lekésem a kedvenc műsorom a tévében. Értem én, hogy a nyelv folyamatosan alakul és változik, a szavak jelentése pedig sokszor annyira csorbul, hogy pont azt fogja jelenteni évekkel később, amit éppen nem jelentett sose. A depresszió így inkább tinikorszakra jellemző, olykor emósoknak hívják őket, máskor csupán szomorúságot és csalódottságot jelent; senki nem veszi szinte komolyan, még az is viccet űz belőle, akinek tényleg depressziója van, hiszen hogy beszélhetnénk róla komolyan, mikor az emberek többsége csak okoskodik, laikus orvosként kezd el téged elemezgetni, és diagnosztizálja, hogy...

1. "Csak beképzeled magadnak"
   
   Gyakran mondják ezt nekem, és sose tudom megérteni, hogy egyáltalán hogy gondolják ezt az emberek. Mármint a képzeletem az jó, tényleg, mondhatni zseniálisan kreatív, de mármost miért pazarolnám arra az energiám, hogy egy csomó problémát és letargikus hangulatot képzelek be magamnak?! Nonszensz, de te biztos tudod, hiszen Te vagy a szakértő, kedves anonim orvosom.
   
   
2. "Csak az időjárás"
   
   Igen, ezt még meg tudom érteni, hiszen a monoton, szürke, esős hétköznapok negatívan befolyásolhatják a lelkivilágunkat. De! Egyszerűen botorság mindent erre fogni, mindazonáltal az illetőt minősíti, aki ilyen jellegű lelki bajokra csak ennyit képes mondani. Szóval, köszönöm, kedves Barátom, hogy neked ennyit jelent az, ha mélyen megosztok veled valamit, ami nyomaszt. Legközelebb nem fordul elő.
   
   
3. "Csak bevonzod"
   
   Az egyik legnagyobb kedvencem – bár amikor legutoljára ellenőriztem, még mindig nem voltam mágnes... Igen, hallottam viszont a vonzás törvényéről, ám úgy látom, az emberek mostanában túllihegik a spirituális tanokat és az ezotériát, félrediagnosztizálnak mindent, s az ég adta világon minden karmikus, minden vonzás, és minden sorsszerű. Ne tessék félreérteni, én is érdeklődöm a spirituális dolgok iránt, de amikor félremagyaráznak dolgokat, és csőlátással okoskodnak azért sokszor igencsak hozzá nem értő álguruk, az rettentő vicces szokott lenni – mert már az ember lánya és fia jobbára csak nevetni tud minden baromságon.

Magamról

Ügyetlen, kelekótya karakter cseppnyi naivitással, folyton elront valamit, kudarcot vall, nem tartja be az újévi fogadalmait, ám mi mégis szeretjük, hiszen olyan cuki és annyira kedvelhető perszóna, hogy mind a szívünkbe zárjuk és drukkolunk neki: ő Bridget Jones, akinek fél Anglia látta a harisnyás hátsó dombvidékét, mégis a sok bakizása ellenére az övé az új meló, menő riporter, és még az álompasit is megkapja... Szép történet, nem?

Gyakran hisszük, hogy ami a filmvásznon megtörténik, az a való életben nem valószínű, pedig igenis megeshet, hogy minden bénázásunk és rossz döntésünk ellenére nyerünk. Így volt ez velem is, az utóbbi időben mondhatni egész szerencsés voltam, gyakorlatilag a második hetemet kezdtem a mai nappal a voltaképpen első munkahelyemen, de ne haladjunk ennyire előre...

Bár nem vallottam be, hogy lefeküdtem volna a főnökömmel, és ezért kell az új meló – lévén, hogy főnököm se volt eddig igazán, no meg nem is kerültem ilyen helyzetbe még –, bakiztam én is eleget életem első állásinterjúján. A kérdések elgondolkodtatóak és – őszintén szólva – kicsit sokkolóak voltak, értsd, olykor csak száj tátva bámultam és próbáltam egy választ kimakogni, de élveztem rájuk válaszolni, mert tetszett, amilyen jellegű volt.

Nem tudom, miért vettek fel, hogy szimpatikus voltam valami rejtélyes és érthetetlen oknál fogva, vagy csak ennyire látszik, hogy egy balek vagyok, és gondolták, úgyis elrontok majd mindent, és lesz okuk kirúgni, addig meg jó leszek, hiszen a próbaidőm pont tavaszi ünnepekre esik, munkaerő meg mindig jól jön, bármilyen balga is az ember dolgozó lánya és fia.

Szóval így állunk: van melóm, amit szeretek is, de nem is, viszont legalább tudom fizetni a számláimat – legalábbis úgy néz ki, no meg ha nem rúgnak ki közben –, talán rendeződik az életem is. Béna voltam, mégis enyém lett az állás, szóval ha tovább haladunk Bridget Jones sztorijával, most majd az álompasi jön ezután? Hmm. 

* ** *

Ha kíváncsi vagy az álláskeresésem előzményeire:

Bridget Jones és a munkavadászat.

Ha pedig a történet vége – egy új kezdete – érdekelne:

Bridget Jones és a munkavállalás

Nem voltam biztos abban, hogyan is kell helyesen toldalékolni a dátumokat, guglizás közben viszont rábukkantam egy mindenféle hasznos naptárat tartalmazó honlapra.

A Naptárak.com egy olyan praktikus és szórakoztató oldal, ami hamar a kedvencemmé vált, noha nem is néztem még meg minden menüpontot és nem próbáltam ki minden naptárat, amit feltüntet, de az egyik legcukibb a kutyanévnapokat tartalmazó naptár volt, amit havi bontásban lehet megcsodálni.

Ugyanúgy van macskáknak is, ahogy sokféle más témában, mint a csillagászat, vallás, vagy éppen az ezotéria, és ez rettentően tetszett, hogy mindent egy helyen el tudok érni.

Lehet, hogy én voltam tájékozatlan, de soha életemben nem hallottam arról, hogy lenne kisállatoknak is nevenapjuk, úgyhogy igazán megdöbbentem, amikor láttam, hogy van ilyen.

Mindenesetre nagyon mókás és jópofa, és mint mondtam, tényleg hasznos egy weblap, ráadásul magyar is, így előszeretettel ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik.

* ** *

Hasznos linkek:

Naptárak.com – http://naptarak.com/

Megtörtént az első elmaradozás – ezt a bejegyzést utólag írom szombat (február 6-a) helyett, és kicsit el is ment a kedvem a mindennapos posztolástól. Egyszerűen nincs rá időm, hogy írjak, mert fáradt is vagyok, és nem is érzem magamban a megfelelő kreativitást, hogy minőségi és változatos posztokat töltsek fel az éterbe.

Kicsit elbizonytalanodtam, hogy jó ötlet volt-e megint túlvállalnom magam, hiszen a minőség fontosabb, mint a mennyiség; vagyis hiába akarok minden nap írni a blogra egy hóbort miatt, hogyha nincsen se időm, se ötletem. 

Másrészt az utóbbi napokban eléggé lehangolt voltam, és ez meg is látszott a bejegyzéseimen, azt pedig nem akarom, hogy egy depis naplóbloggá váljon az oldal, mert úgy vélem, mindennek megvan a maga helye – ezzel persze nem azt akarom sugallani, hogy a naplóblogok rosszak, csak ha én naplóba illő bejegyzéseket írok meg, azok aztán tényleg olyanok lennének, amiket nem akarok ezen a blogon közölni, mert enyhén szólva nyomasztó, ha őszintén leírom az érzéseimet, így jobban szeretem elkülöníteni, hogy mi "publikus" és mi nem.

Eléggé lassan sikerül evickélnem az új munkahelyemen, mert rengeteg új dolgot kell megtanulnom, és bár gyakorlatban könnyen bele szoktam jönni a dolgokba, most mégis túl sok az új info, és mindig megfeledkezem valamiről. Tömören, inkább több kudarcélményem volt, mint sikerem, és nem vagyok valami boldog, hogy amikor nehéz szívvel kell bemennem és teljesítenem, hogy aztán a nagy nyomás miatt többet hibázzak. Igyekszem, de attól még ugyanolyan ügyetlen és szétszórt fogok maradni, bármennyi is bennem a szándék.

Az írásra sincs nagyon időm, hogy csak úgy leüljek egy új novellát írni, vagy folytatni a régieket, és ez is nagyon hiányzik, különösen, amikor ötletem és ihletem van, de időm sajna nincs. Viszont talán jobban be tudom osztani az időm idővel, mondjuk a minap a buszon akartam hirtelenjében írni picikét, hogy kihasználjam az időm, és ne csak bambuljak húsz perceken át az ablakon kifele, de mindig tartok attól, hogy valaki meglátja, mit írok, és azért mégse olvasson nekem bele...

Szóval, tömören ennyi. Pár hete nagyon lelkes voltam és elszánt, mostanra viszont eléggé elillant. Mindenesetre próbálok nem görcsölni, mert akkor csak rosszabbul fogom tenni a dolgom, aztán remélhetőleg minden a helyére kerül és megoldódik magától, ha pedig nem, aggodalmaskodással se fogok elérni semmit.

Ha nincs konkrét ötletem, viszont mindenképpen írni akarok, általában várok súlyos perceket, míg eszembe jut valami, vagy szimplán elkezdem a random gondolataimat papírra vetni, míg össze nem hozok belőle valami posztnak valót.

Az esetek többségében elégedett vagyok a spontán összehozott irományaimmal, noha előfordul az is, hogy teljesen pocséknak érzem, és azt is bánom, hogy valaha közzé mertem tenni. Mindazonáltal, ha írni kell, hát írni kell, sokszor elég, ha a csakúgy szavalni kezdünk, egyik betűt a másik után, aztán ki tudja, lehet, hogy az egyik legjobb írásunk sül ki belőle.

Vámpír csillámpónik, szado-mazo kiscicák, és most a haldokló tinirománcok – az egy dolog, hogy alapvetően nem tudunk igazát újat alkotni, mert minden terítékre került már, mióta világ a világ, és ír, aki ír. De hogy miért kell évente, kétévente, x időszakonként mindig egyvalami mánia, és akkor abban az adott témában ontják magukból a szívszorítóbbnál szívszorítóbb bestsellereket, hogy aztán mozifilmet is eszkábáljanak a hangzatos című regényekből, azt tényleg nem tudom megérteni.

Nem vagyok a jó elrontója, de miéééért keeeellllll??! 

A felháborodásom tárgya ezúttal a Me before you (írta Jojo Moyes), ami alapjáraton érdekelt, és el is akartam olvasni, mert tetszett a címe, de aztán az orrom elé virtualizálták a filmadaptáció előzetesét, és lehet benne kedvenc színésznő hatszázezer-huszonhárom is, én akkor is ideggörcsöt kaptam, amint a cselekmény láttán elkezdett előtörni bennem a Csillagainkban a hiba láttán átélt tiltakozó undor. Miért kell mindenáron szenvedős, namajdénmegmondomatutitésazéletértelmét-féle okoskodó drámákat majmolni és filmeket gyártani belőle? Miért kell állandóan egy díszes sablont kiválasztani az év modelljének, és hatvanmillió regényt és mozgóképet legyártani? Nem unja senki rajtam kívül, most komolyan...

Szóval, megvolt a napi puffogásom és antirajongásom – akkor is, ha tudom, majd úgyis megnézem a filmet előbb vagy utóbb Emilia Clarke miatt, de kérem szépen, lassan inkább visszatérek a kötelező olvasmányokhoz és klasszikusokhoz, mert azok sokkal változatosabbak voltak, mint a szórakoztató irodalom manapság,

Reklamáció vége.

Amikor írni kezdtem, meglehetősen fura volt és új magamnak is a tény, hogy mivel is foglalatoskodom. Aztán ahogy új helyeken fordultam meg és bemutatkozásnál kiejtettem a számon, olyan vegyesen reagáltak rá az emberek, na meg mintha tévesen is ítéltek volna meg emiatt – egyetemen például szünetben írtam egy válaszüzenetet valakinek telefonon, amikor a csoporttársam odalépett hozzám, hogy én most mit csinálok, könyvet írok? –, hogy később eldöntöttem, inkább hallgatok róla.

Kényelmetlenül éreztem magam, valahányszor mondtam, hiszen úgy éreztem, túl nagy rajtam a nyomás emiatt a szó miatt, mert végtére is az írókról is megvannak a sztereotípiák, sőt, az én fejemben is él egy kép arról, milyen is a "rendes író", ezeknek a képeknek pedig nem éreztem magam illőnek. Úgy tűnt, az emberek elvárnak valamilyennek, hogy olyan legyek, csak mert írni szoktam, ezeknek az elvárásoknak pedig ha akartam se tudtam volna megfelelni. Mindazonáltal saját magamtól is elvártam egyfajta tökéletes író szerepet, aki – akárhogy is próbaltam – nem tudtam lenni.

Elsősorban az író afféle művelt, elit lény, nem? Hisz jól tud fogalmazni, kreatív, kitűnő a képzelőereje, bőséges a szókincse, és nem utolsósorban a helyesírása sem maradhat el. 

Nos, én műveltnek sose gondoltam magam, elit lény pláne nem vagyok. Fogalmazni...? Hmm, nem tudom, van, amikor ízlésesen sikerül egymás mögé pakolni a szavakat, de van, amikor akár a hajamat is téphetem, akkor se tudok kisajtolni magamból semmit – legfőképpen esszéíráskor dönt úgy az agyam, hogy megszűnik funkcionálni. Kreatívnak se hívnám magam, a képzelőerőm is selejtes, a szókincsem egyre jobban leredukálódik, ahogy a helyesírásom se a régi. Tehát semmiképp sem illenék a "normális író" szerepébe.

Cirka hat év íróskodás és három év elhallgatás után most mégis azt mondom, hogyha megkérdezik, mi a hobbim, hogy én szeretek írni, írni szoktam, és írok. A változás akkor állt be, amikor az új – khm, vagyis ELSŐ – munkahelyemen másodszor csúszott ki a számon a bűvös mondat, és bár először a reakció egy Tényleg?! volt, azután pedig egy bőséges semmi, rájöttem, hogy azért mondom el mindig, mert a személyem része az írás, így ha elhallgatom, akkor önmagam egy szeletkéjét tagadom meg, vagyis ha csűröm-csavarom és kiforgatom, olyan, mintha olyannak akarnám láttatni magam, mintha olyan ember akarnék lenni, aki nem vagyok, másfelől nézve pedig elhallgatnám azt, aki valójában vagyok. 

Rajöttem, hogy nem számít, ki mit gondol, és az sem fontos, én mit képzelek egy értelmező szótárban meghatározott íróról, hanem az a fontos, hogy én szeretek írni, szeretek róla beszélni, ha pedig olyan kérdésekkel is illetnének, hogy mit írok, és a többi, arra egyszerűen nem vagyok köteles válaszolni, ahogy attól se kell tartanom, hogy valaki esetleg olvasni akarna – ugyanis, ha én nem akarom megmutatni, akkor nem kötelezhet rá senki.

Alszik - Eszik - Dolgozik - Eszik - Alszik – ebből állnak legutóbb a napjaim, illetve pár órán át csak úgy vesztegelek, és próbálok kikapcsolódni, no meg a buszozás-buszra várás. Komolyan mondom, aranyszobrot érdemelne, aki munka mellett olyanra képes, hogy hobbi, különösen, hogy írás. Az ihletem nem lankadt, a napokban is volt késztetésem írni, viszont időben és energiában rettentő nagy hiányom volt. Tudom, részben fel kell vennem a ritmust, és átállni az új rendszerre, hogy hatékonyabban oszthassam be az időmet, viszont néha nem tudom, egyáltalán sikerülni fog-e "normális" életet folytatnom a meló mellett.

Ez így elég drasztikusan hangzik, tudom, ahogy azt is, mások sokkal többet dolgoznak, így sokkal kevesebb idejük is van, ám ha időm van is, leginkábbb csak aludni és zenét hallgatni akarok, hogy feltöltődjek valamelyest. Amikor már kicsit besokallok, akkor az egyik legjobb módja az újrafeltöltődésnek a zene, ilyenkor bedugom a fülesem, megszűnik a külvilág, és kicsit elvonulhatok feltölteni az elemeimet. Néha egy megriadt kiscicának érzem magam, amikor már túl sok impulzus ért, és nem bírok hova töltődni, mert hat rám, és magamba szívok mindent, mint egy szivacs a nedver. Kell egy kicsit az izoláltság, amíg újra magamra találok, és normálisan tudok működni emberek között.

Őszintén szólva, kicsit sok nekem az emberek zaja, kicsit szeretek magam lenni és elvonulni, éppen ezért sokszor elbizonytalanodom, hogy tényleg tudom-e majd végezni a munkám így, vagy inkább mondjak le... Viszont ha belegondolok, milyen nehéz volt munkát találnom, úgy, hogy alkalmazzanak is, aztán pláne tapasztalat nélkül mertek felvenni, amiért ég is bennem a megfelelni akarás, hiszen csak azért vettek fel, mert látták bennem, hogy nem vagyok reménytelen, így bizonyitanom is kell valamilyen szinten. Úgy érzem, igazán odatehetem magam és adhatok egy esélyt magamnak, mert más helyeken is fura lenne és idegen, na meg máshol is emberek között lennék, szóval így legalább arra vagyok késztetve, hogy folytonosan fejlődjek, és erősítsem a gyengébbik tulajdonságaim. Másrészt szimplán megőrültem volna, ha tovább kell itthon lézengnem, mert utálom, ha nincs semmi tennivalóm, szóval inkább keressek is közben, és úgy ne legyen szabadidőm, de közben van tennivalóm, minthogy elcsellengjem a napom, és egész nap úgy ne csináljak semmit, és még legyek egy ingyenélő is.

De hát túl sivárnak tűnt olyan monoton munkát végezni a négy fal között, amikor csak egymagam lennék, és nem emberek között, és nem is akartam volna így dolgozni súlyos éveket, szóval talán ez is a tipikus egyik se jó esete. 

Röviden fogalmazva nem tudom, mennyire lesznek "értékelhető" bejegyzéseim az elkövetkező pár hétben, valószínűleg csak naplóblog szerű panaszkodásokat fogok az éterbe jegyezni arról, mennyire nem kúl a felnőtt élet és a való világ, amiben nem adnak a becses hátsó vidéked alá egy luxusvillát, és nem etetnek... Visszasírom az ovit és a sziesztát, esküszöm.

Nem igazán akarom kereken kimondani, hogy mit dolgozom és hol, mert egyáltalán nem akarom, hogy megtaláljanak, viszont annyit, azt hiszem, nyugodtan elmondhatok, hogy a munkám során naponta több száz emberrel kerülök kapcsolatba – és ez érdekes!

Eddig mindig negatív véleményem és hozzáállásom volt a földlakókhoz, lévén hogy milyenek: nem szerettem őket, ha lehetek őszinte. Most viszont egész nap lehetőségem adódott megfigyelni őket, és egyre kíváncsibb vagyok, hiszen az emberek olyan érdekesek! Ahogy viselkednek, ahogy megnyilvánulnak, egyszerűen lebilincselő.

Oké, tudom, hogy nem illik kisérleti patkányokként nézegetnem őket, de rájöttem, hogy élvezek emberek között lenni, és szeretem látni, hogy milyenek, bár az introvertáltságom miatt egy idő után már rettentő fárasztó, úgyhogy ezen még mindig csiszolni kell, hogy ne akarjak minden második órában kifutni a teremből. 

Elsősorban muszájból vállaltam el az állást mindezek ellenére, másrészt komolyan úgy éreztem, hogy készen állok egyfajta jellembeli fejlődésre, hogy ne egy kis kuka legyek, hanem tudok picit változni. Viszont ez részben nehéz, és néha nagyon megvisel, úgyhogy remélem, idővel jobbra fordul és előnyömre változok ebben a tekintetben.

Úgy gondolom, már az is egyfajta jelentős változás a hozzáállásomban, hogy élveztem emberek között mozogni ma, lévén hogy azelőtt mindig kerültem az emberekkel való kontaktust, mert ritkán éreztem magam jól közöttük, de most felettébb lehengerel, ahogy egyre több mindent látok belőlük. Mindemellett minél több karakter típust ismerek meg, annál jobbak is lehetnek a saját karaktereim, szóval így akár két legyet is ütök egy csapásra.