Ügyetlen, kelekótya karakter cseppnyi naivitással, folyton elront valamit, kudarcot vall, nem tartja be az újévi fogadalmait, ám mi mégis szeretjük, hiszen olyan cuki és annyira kedvelhető perszóna, hogy mind a szívünkbe zárjuk és drukkolunk neki: ő Bridget Jones, akinek fél Anglia látta a harisnyás hátsó dombvidékét, mégis a sok bakizása ellenére az övé az új meló, menő riporter, és még az álompasit is megkapja... Szép történet, nem?
Nagyon ritka esetekben mondhatom magam optimista embernek, és valóban egy optimista korszakom volt, amikor lezajlott az állásinterjú és amíg alkalmaztak papíron is. Úgy éreztem, minden sikerül, de ahogy jöttek a munkám során a kudarcok, úgy ment el a kedvem is az egésztől. Mégis úgy érzem, nem lenne szabad hisztiznem, hiszen egy csoda, hogy tényleg alkalmaztak – végre két év sikertelen álláskeresés után – tapasztalat nélkül ilyen hamar, amikor tényleg nagyon kellett a meló, és úgy érzem, vissza kell fizetnem ezt valahogy, legalábbis megfelelni az elvárásoknak, viszont ez igazán nehéz, ha pár nap elmélet után egyből bedobnak a sűrűjébe, és stressz stressz hátán kell teljesítenem. Gyakorlatban pedig hiába mondanám magam ügyesnek, ha az elméletet sokára jegyzem meg...
Tudom, hogy ezzel is fejlődök majd, de néha otthagynám csak csapot-papot az egészet.
Mindenesetre hadd legyek reális inkább, mint sem pesszimista: az élet arról szól, hogy egyszer fent, máskor lent. Pár hete egészen fent éreztem magam, most viszont lassan elkezdtem lefelé esni, a hangulatom se valami vidám, az arcomra meg sajnos minden – és tényleg MINDEN – érzelmem és gondolatom kiül, ami pech, lévén, hogy emberek között mozogva mindenki látja, mi megy végig bennem, az pedig nem fog vonzóbbá tenni, hogyha folyton kedvetlen leszek munka közben.
Igyekszem én, de na. Azok a bizonyos napok, amikor legszívesebben a takaró alatt maradnál, és ki se jönnél onnan minimum egy évig.
De hogy vidámabb vizekre tereljem a szót, rájöttem, hogy szeretek dolgozni, legalábbis legyen akármilyen húzós, élvezettel csinálom, bár az árnyoldalak itt is megvannak. – Például nem értem, hogy hívhatnak majd' minden nap túlórázni az első hét után, de oké, egyszer-kétszer bevállalom, ámbár kicsit sok már ez a hét, és nagyon nem tudom kipihenni magam, ami kicsit ciki, hiszen nem fogok tudni semmit csinálni, ha bedagad vagy begyullad a kezem, nem is beszélve a szebbnél szebb nyavalyákról, amik érhetik a csuklómat, bár ilyenre jobb nem is gondolni,
Szóval, nem vagyok többé munkanélküli – még felfogni se tudom... –, és kereső felnőtt lettem – na ezt meg aztán pláne nem... –, viszont amennyire fura és rémisztő, annyira izgi is. Csak az írásra tudnék valahogy időt keríteni közben...
* ** *
Ha kíváncsi vagy az előzményekre:
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése