csütörtök, március 31, 2016

Ki a kertbe!

Ha pár éve azt mondták volna nekem, hogy én élvezni fogok a kertben gazokkal – értsd: növények Piper-nyelven – piszmogni, akkor tuti biztos, hogy képen röhögöm... Ne tessék félreérteni, szeretem a virágokat, a fákat, meg a mindent, de hogy én gondját tudjam viselni egyetlen élőlénynek is, az teljesen kizárt, így teljesen hirtelen ért, amikor két éve elkapott a láz: én igenis borsókat fogok ültetni.

Az ötlet onnan jött, hogy az első vetés zöld bogyócskáink ritkán keltek ki. A szüleim feltépkedték és újravetették a nagyját, ám én megsajnáltam a kis palántákat, ezért újra elültettem őket magamnak – ekkor jöttem rá, mennyire békés a kertben foglalatoskodni, és mégis milyen jó törődni növényekkel, sőt: nem is olyan nehéz.

Nem mondanám magamnak igazi, vérbeli kertésznek, és tavaly ki is maradt az életemből az ültetés, de szeretnék idén valamit elültetni megint, mert egyszerűen jó buli. Addig is a kertben foglalatoskodtam ma a szabadnapomon szüleimmel; segítettem kapálni meg kipucolni a kertet veteményezés előtt, és rettentő jól esett a szabadban a családommal lenni, szóval tömören: IMÁDLAK, TAVASZ!!!


szerda, március 30, 2016

Kifogyunk a témából?

Amikor anno egyik blogger ismerősömnek ecseteltem a különböző ötleteimet, a válaszában mindig megemlített legalább egy, már publikált könyvet, ami hasonló – rosszabb esetben ugyanolyan – témában íródott, mint az én kisbaba cipőben totyogó, zseniális történetkezdeményem. Lehangoló volt, igen, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy manapság talán nincs olyan akármi, amiről ne esett volna már szó valamikor így, vagy úgy...

Sokkal bosszantóbb ennél, amikor már én magam se tudom, mi a csudáról is kéne blogolnom, sőt, azzal se vagyok képben, hogy én magam írtam-e már az adott dologról korábban, vagy nem. 

Ilyenkor általában elmerengek, és felületesen átnyálazom a blogom, esetleg bizonyos kulcsszavakra keresek rá, hogy megtudjam, valóban írtam-e már a témában, vagy nem, mert ha mégis, akkor sincs para, hiszen újra elő tudom venni, s össze is tudom hasonlítani, hogy a véleményem és a hozzáállásom mennyiben változott akár.

Úgy gondolom viszont, hogy sosem fogyhatunk ki írnivalóból igazán, hiszen írtam már tulajdonképpen arról is, hogy nem tudok mit írni – a lényeg, hogy kreatív legyen az ember billentyűzetkoptató fia és leánya, s a sokadszorra is lerágott csontból tudjon mégis valami egyedit és újat kifaragni.

kedd, március 29, 2016

Időzavarban

Szép dolog a tavasz, meg hogy egyre több a napsütéses órák száma is, de a márciusi óraátállítást rettentően utálom, hiszen amellett, hogy elveszítünk egy órát, teljesen összezavarja a szervezetet is. 

Tegnap éjjel alig bírtam elaludni, mert túl fiatalnak éreztem az időt, és ma is, egész nap el vagyok tájolódva, és ez valami borzalom... Kora estére álmosodok el, viszont akkor nem fekhetek le aludni, mert úgy éjjel fogok felébredni, viszont elaludni se tudok, mert éjjelre mindig éber leszek. Pech.


Viszont az óraátállítás egyik érdekessége, hogy mintha nem csak egy órával sietünk volna előre, de úgy alapjáraton olyan, mintha gyorsabban is telne az idő. Ma például a munkaidőm is olyan hamar letelt, hogy csak pislogtam, hogy már menni is kell haza, s itthon a délután is annyira loholt, hogy másodpercek alatt peregtek le egy-egy órák, pedig aligha csináltam valamit.

Mindenesetre most már tényleg a sarkon a tavasz, még mindig nem hiszem el, hogy jön a szép idő, újraéled a természet és csicseregnek a madarak – egyszerűen jó, akkor is, ha pár hétig még biztosan össze leszek kutyulódva, amíg meg nem szokom az új időszámítást.


hétfő, március 28, 2016

Az ébredő utálat, avagy minden, amiért nem szívelem a legújabb Star Wars epizódot

Mióta a film debütált tavaly decemberben, megannyi kritikát és élménybeszámolót lehetett látni róla, így voltaképpen nem fogok újat mondani most ebben a bejegyzésben. Hogy miért írom meg mégis? Nem tudom, először nagyon dúlt bennem az érzelem, hogy miután láttam a kis művet, azonnal ki kell írnom magamból a csalódottságot és a felháborodást, de aztán nem akartam nagyon belemerülni sem, vagy spoilerezni, mostanra viszont már mindenki láthatta a filmet, aki akarta, aki meg nem, az ne olvasson kritikát addig.

Az ébredő Erő és az egyre elhaló Star Wars imádatom pontokba szedve


  • Nem gondolom, hogy csak azért, mert egy perpatvar le lett rendezve a történelemben, akkor már egyből minden szép és jó fog maradni az elkövetkezendő évtizedekben, viszont akármilyen nyitott is szerettem volna lenni a folytatásra, igencsak nemtetszést váltott ki belőlem az a jövő, amit a Jedi tökéletes befejezése után lefestett.
  • Luke egyből eltűnik, amint egy kis probléma merül fel – mármint értem én, hogy szégyenkezik és száműzetésbe vonul, de azzal sem segített különösebben, hogy félreállt, ahelyett, hogy megállította volna Kylo Rent, amikor még lehetett. Na már meg mi ez a Yoda-szindróma, a Jedik nem azért vannak elvégre, hogy fenntartják a békét és a rendet, erre mindkét nagy Jedi mester azonnal lelécel, amint gikszer adódik – nagyon szép, mondhatom.
  • És ha már Kylo Rennél tartunk: STOP STOP STOP, ROSSZ ROSSZ ROSSZ. Most oké, hogy normális szülőknek lehet sorozatgyilkos gyereke, de onnantól kezdve, hogy kiderült, hogy kinek a kije az a semmirekellő, csigaképű idegbeteg, az egész gusztusom elment a filmtől, mert csak NE MÁÁÁÁR.
  • Ami Han Solóval történt, arról nem beszélünk, nem is gondolunk rá, sőt, elfelejtsük, és szívem szerint az egész folytatást is el akarom felejteni, hogy van, mert egyszerűen arcon köpése egy ikonikus karakternek. Mert ha már ki akarták írni a filmből – Ford kora miatt érthető is –, megtehették volna máshogy is, ami sokkal méltóbb hozzá, nem ez.
  • Az a bizonyos jelenet Han és Kylo Ren között. Egy az egyben rossz, nem is akarok több szót pazarolni rá.


  • Mindenki odavan a fénykardokért. Mindenki kipróbálná a fénykardokat, ha alkalma lehetne rá. Na de hogy Finn első kézbevételre profi szinten kaszabolgat vele, az már igencsak röhejes és hiteltelen. Mert most én is odavagyok a szamurájkardokért, és ki is akarnám próbálni, de hogy egyből levágnám vele a saját karom, az is biztos. Finn meg? Aha, aha, persze, persze...
  • Mindazonáltal Finn karakterével se vagyok igazán kibékülve, olyan semmis volt nekem, nem tudtam azonosulni vele, mert bár igaz, hogy angolul láttam a filmet és csak egyszer, és nem is értettem, hogy mi volt a foglalkozása azelőtt, de akkor is minek küldenek egy képzetlen senkit bevetésre, vagy egyáltalán hogy jött össze ez az egész plot line vele, én nem tudom megérteni.
  • Leia – megértem, hogy anya, és szereti a fiát, akkor is, ha az egy nyomoronc, de hogy küldheti el élete szerelmét a biztos halálba egy rossz útra tévedt lelenc miatt, na azt végképp nem tudom megérteni, mert még a hülye is sejthette, hogy abból jó nem lesz. Mármint értem az anyai ösztönöket, de ha nekem a fiam rossz útra térne és ki is nyírná az apját, biztos nem kötném az ebet a karóhoz, hogy ugyan már, van még benne jóság, hanem én magam fojtanám meg két kézzel... Vagy akkor miért nem Leiácska maga ment el a fiúcskáért? Talán nem is atyai oldalról van itt rossz parenting, hanem Leia mama volt a ludas?
  • És ha már Leia, valahogy az egész karaktere fura volt nekem, és az oké, hogy Hannal nem éltek happily ever after, mert kapcsolatok jönnek-mennek a való életben is, de az egész életük, ahogy Az ébredő Erő szerint alakult, egy nagy lehányása a filmtörténelem egyik nagy párjának. Nem mondom, hogy tökéletesek voltak ők ketten az eredeti trilógiában, mert jóformán Han csak rámászott a Birodalom visszavágban, ha azt vesszük, és picit mindig is hiányérzet volt bennem, hogy csak a semmiből lettek ők minden előzmény nélkül, vagy ha nem is arról van szó, de olyan kis instabil volt nekem a kettejük párkapcsolata, de még mindig nem ezt érdemelték volna.
  • Az egyik legnagyobb csalódásom Captain Phasma volt – jóformán semmi szerepe nem volt, mint Finn full nevét elhadarni kétszer-háromszor. Borzalmas pocsékolása volt egy jó karakternek, és megint ott tartunk, hogy van egy badass női rohamosztagos, és volt kb. három perc screentime neki, semmitmondó szerepben.
* ** *

Azt hiszem, itt befejezem, mielőtt nagyon beindulnék... A lista még mehetne tovább, ebben biztos vagyok, mert több dolog váltott ki belőlem savanyúságot, és egész keserűen néztem a filmet, úgy, hogy majdnem le is kapcsoltam a felénél, de jelenleg semmi más nem jut eszembe – viszont sajgó sebeket jobb nem is feltépni. Egyszer még biztos újranézem a filmet, mert a szüleim, akik huszonévek óta nagy SW-fanok, nem látták még, és velük meg akarom nézni, mert kíváncsi vagyok a reakciójukra, és az is előfordulhat, hogy idővel jobban a szívembe zárom ezt a részt, de hogy azt a tipikus SW-fílinget soha nem fogja nyújtani számomra, amit az eredeti trilógia, az hótziher, BB-8, Poe Dameron és Rey ide, vagy oda.


vasárnap, március 27, 2016

Nim szigete

Először hallva a filmről nem igazán hozott lázba, sőt, nem is igazán értettem, miről szól első nézésre. Azonban magával ragadott a különös történet, a hangulat, ezért valahányszor elcsípem a tévében, mindig megnézem, így gyakorlatilag az egyik kiskedvencemmé vált, noha az is igaz, hogy élek-halok az olyan sztorikért, regényekért, amiben a fő- vagy mellékszereplő író. Nem tudom, miért, csak olyan poénos, amikor egy író egyik karaktere író, bár lehet, csak nekem vicces és bizarr, mint amikor álmunkban álmodunk. 

De mielőtt még eltérek a tárgytól: essen hát szó most a Nim szigetéről.

Dióhéjban

Nim (Abigail Breslin) egyedül él óceánkutató édesapjával, Jack-kel (Gerard Butler) egy elhagyatott szigeten. Apja egy nap elhajózik, Nim viszont inkább otthon marad a szigeten barátaival, a fókával, az iguánával és a pelikánnal, hogy megmentsék az újszülött kisteknősöket. Miközben apja a tengeren végzi kutatómunkáját, Nim levelezésbe bonyolódik az írói blokkban – és agorafóbiában – szenvedő Alexandra Roverrel (Jodie Foster), aki Nim apjától kérne segítséget az éppen készülő regénye kapcsán, amivel három hónapja meg van akadva. Jack közben hajótörést szenved a tengeren, s míg képtelen hazatérni a lányához, Nimnek kell egyedül megbirkóznia a szigetükre tévedő betolakodókkal, akik turista paradicsomot akarnak létrehozni az érintetlen helyből. Magányában Nim Alexandra segítségét kéri, hogy utazzon hozzá, aki végül beadja a derekát, és nekifog élete első igazi kalandjának, oldalán saját kitalált karakterével, a kalandor Alex Roverrel.


A valamelyest hardcore fangirl szemszögéből

Mint mondtam, először nem igazán sikerült megértenem, mi történik a filmvásznon, mert a történet több szálon fut, emellett eléggé mesés, álomszerű, és igen, néha bizarr is. Kicsit az volt az érzésem, hogy egyfajta gúnyképet is állít az írónak – egy magányos nő, aki az utcára se mer kimenni, saját karakterével társalog, de olyan hallucinogén szinten, hogy azt egy betépett füves is megirigyelhetné, miközben írói válságban totyorog.

Hogy miért tetszett meg mégis? Nem tudom, általában nem szeretem az olyan filmeket, amiket nem értek (Az Interstellar is nagyon a bögyömbe került anno, amikor láttam.), mégis magával ragadott Butler szexis Indiana Jones karaktere a több mesés elemmel teleszőtt sztori, akkor is, ha itt-ott eléggé gagyinak hatott a film, például ahogy Jack a semmiből eszkábált hajókat, és sikeresen hazatért végül Nimhez, mindenféle navigációs eszköz nélkül. Mármint oké, régen se volt GPS, csak a csillagok  és a nap alapján tájékozódtak a tengeren, de olyan hiteltelen befejezésnek érződött nekem ez picit, hogy mindenféle magyarázat nélkül hipp-hopp megmenekült a többszörös hajótörésből.

Alexandra jeleneteit nagyon imádtam mégis, akkor is, ha kicsit eltúlzottnak éreztem az író karakterizációját, mindenesetre nagyon vicces volt, és az ő és a karaktere, Alex – akit szintén Butler alakított, bár nem igazán értem, miért – jelenetein derültem a legtöbbet.


Összességében a Nim szigete egy élvezhető kalandfilm, kicsit inkább családi mozifilmnek mondanám némi mesebeütéssel, és talán a 21. század munkába fásult és rohanó felnőttjének élvezhetetlen és nyomonkövethetetlen, mégis jó szórakozást nyújt kicsik és nagyok számára – legalább egyszer.

szombat, március 26, 2016

Megtörten

Nehéz dolog motiváltnak maradni a világban, amikor mindegy, mit csinálsz, az valakinek sose tetszik, és valamiért folyton beléd kötnek – most tudom, hogy erről szól az élet; ócsárolnak, ha hibázol, ha meg jól csinálod, akkor nem éri szó a ház elejét. Az persze természetes, hiszen az a norma – a szép, a hibátlan és a jó.

Nem hazudok, pokolian érzem magam ez után a hét után, bezsebeltem pár adag munkahelyi kudarcot, mintha átok ülne rajtam, sorra követem el ugyanazokat a baklövéseket, aztán szépen a nyakamba varrtak olyasmit is, amit nem is követtem el. Most meg itt szorongok magamban, és úgy töltöm az ünnepeket és a szabad napjaimat, hogy azon morfondírozok, ki lehet-e ebből is lábalni még, vagy már úgyis fekete bárány lettem, és így is, úgy is ki fognak kezdeni, szóval inkább számoljak le...?

Napjainkban szinte lehetetlen állást találni, ha meg valami csoda folytán felvesznek, akkor meg még nehezebb meg is tartani. A régi rossz döntések a sorozatos gyengeségeim máig üldöznek, úgy látszik vannak dolgok, amik – bárhogyan is erőlködöm – sosem fognak változni, azaz sosem leszek kevésbé ügyetlen és mindig félre fognak érteni. Hallelujah...

péntek, március 25, 2016

Filmek, amiket nagyon nem várok

Mindannyiunk számára léteznek azok az örök klasszikusok, amik – legyenek bár két hónapos, vagy két évtizeddel ezelőtti filmek –, mégis a kedvenceink, sosem unjuk meg őket, és bármikor meg tudjuk nézni őket anélkül, hogy akár picikét is csömört kapnánk. Nos, számomra ilyen az a két film is, aminek idén 2016-ban tervezik bemutatni a folytatását, ámbár én cseppet sem tudok ennek örülni.

Azaz következzenek azok a folytatások, amiket egyáltalán nem várok, sőt, előre rettegek, és nem is értem, minek kellett bolygatni a múltat, és felöklendezni, majd újrakihányni egy rég megemésztett, finom menüt.


1. A Függetlenség Napja 2. – Feltámadás

Húsz évvel az első rész után játszódik és kerül mozikba a folytatás. A történet eléggé sablonos: a '98-as események után kísérleteztek az idegen technológiákkal, és egy új védelmi rendszert alakítottak ki a Földön. Mindeközben a legyőzött idegenek is megnyalogatták a sebeiket, és visszatértek revansot venni – mert persze, hogyha Jani elkezdi zaklatni és megüti Petit, de Peti kiüti Janit, akkor Janinak még bosszút kell állni... 
A régi szereplőgárda közül Jeff Goldblum és Bill Pullman is visszatér, egyedül Will Smith nem lesz látható a moziban, hogy miért, azt nem tudom, viszont tudomásom szerint a karaktere azért nem szerepel a történetben, mert korábban életét vesztette, amikor is az új technológiával kialakított kütyüket tesztelték – legalábbis ezt hallottam. Hogy ebből majd mi lesz a valóság, azt majd idén nyáron megtudjuk, bár ne legyek Liam Hemsworth bamba képe ellen, hogy kifejezetten miatta nem kérek az egész sztoriból – úgyis tudom, hogy előbb-utóbb beadom a derekam, és megnézem, hiszen a kíváncsiság nagy úr, hiába nem bírom a srác képét, és kifejezetten nem csipázom, hogy helyet kapott a filmben.

2. Bridget Jones's Baby

Egyes írók vagy nem tudják elengedni a bestsellerré fabrikált alkotásaikat és népszerűvé lett karaktereiket, és addig akarják facsarni őket, amíg csúnyán be nem buknak velük, vagy tényleg nem tudom, minek kell idén mindennek folytatást csinálni.
A történet szerint Bridget és Mark Darcy útjai elváltak. Megint – immár harmadik alkalommal van zűr a Paradicsomban. Bridget azonban terhes lesz, de nem tudja, hogy mégis Marktól van-e a baba, vagy az újdonsült pasikájától, akit Patrick Dempsey alakít.
Ismét egy gagyi sztori, ami ezúttal a kedvenc együgyű karakterünkkel sem olyan bájos, inkább unalmas; ismét egy pasidilemma, bár Hugh Grant nem tudom, harmadszor is olyan vicces lett-e volna, vagy jó is, hogy nincs szerepe – hogy ő nem vállalta, vagy az írók akartak valamicskét újítani, azt nem tudom, de megint csak fáj a szívem, hogy minek kell nyomi folytatásokra pazarolni az energiát és a pénzt...


* ** *

Mára ennyit a fujjogásból, noha az is igaz, hogy nem tetszhet mindig minden mindenkinek. Ezeket a folytatásokat nem hogy nem vártam, de még csak örülni se tudok nekik a cselekmény olvasása után, mindkettő elcsépeltnek és feleslegesnek tűnik, bár ki tudja, talán mégis csak lesz valami új a többszörösen lerágott csontokon, és a végén ugyanolyan jól fogok szórakozni, mint az előzményeken anno.

csütörtök, március 24, 2016

Filmek, amiket nagyon várok

Nagy mozirajongóként szinte másból sem áll az életem, mint egyik filmpremierre várni a másik után, röviden nehéz a fangirl lét. A nagy várakozás közepette úgy döntöttem, csokorba szedem azokat a látnivalókat, amikért a legjobban izgulok idén.


1. Captain Ameica – Civil War

Amikor még csak éppen hogy eligazodtam a Marvel filmek között, nem igazán volt Amerika kapitány a kedvencem, azonban a két saját filmje, és egy kis Robert Downey Jr. túladagolás után rájöttem, ki is az igazi kedvencem a Bosszúállók közül. Szeretem RDJ-t, nem arról van szó, viszont nekem már kicsit sok volt belőle, ahogy Tony Starkból is, így nem is vitás, hogy én mindenképpen Steve Rogers oldalán állok, bárhogyan is alakuljanak a Polgárháború eseményei.





2. Allegiant

A beavatott-láz nevezetű hajóra is későn érkeztem, eleinte nagyon nem is érdekelt egy újabb YA regény- és filmsorozat, ám valahogy mégis elkapott a kíváncsiság, mióta pedig megnéztem az első két filmadaptációt, teljesen beszippantott a Divergent világa – noha akkor is azt mondom, hogy A beavatott még mindig a legjobb az eddig látott részek közül, alig várom, hogy lássam, ezúttal mi történik Trisékkel.






3. Suicide Squad

Inkább a Marvel világát érzem magamhoz közelállóbbnak, mint a DC-t, noha Superman gyerekkori kedvencem volt, most mégis rettentően rákattantam Az öngyilkos osztagra – lényegében olyasminek tűnik, mint valami anti-bosszúállók gonosztevőkből, és éppen ezért annyira izgalmas, Harley Quinn pedig első látásra szerelmem lett, ahogy Jared Leto Jokerére is elképesztően kíváncsi vagyok, mert hogy valami nagy zseniálisan fogja hozni a pszichopata karaktert, az is tuti biztos.





* ** *

Biztos kifelejtettem valamit, hiszen számtalan film szokott a listámon összegyűlni a néznivalók között, mint újak, s régiek, de ez a három az, ami a leginkább izgatja a fantáziám – leszámítva a Deadpoolt, amit már volt szerencsém látni idén.

szerda, március 23, 2016

Aequinoctium

Ezt a szót egészen úgy két.., három..., négy... – nemfolytatomtovább... – másodperce ismerem, amikor is egy kis memóriafrissítésként rákerestem a tavaszi napéjegyenlőségre, ami latinul hangzik így.

S hogy miért is fontos ez most? Nos, csupán azért, mert eme neves jelenség napja a kedvenc napom egész évben, ugyanis ez jelzi a csillagászati tavasz kezdetét, amikor már tényleg tavasz van, nem csak naptárilag. *nagyon-nagyon örül, mert kedvenc évszaka a tavaaaaasz*

Lényegében ez egy olyan különleges nap, amikor az egész bolygón egyforma hosszúságú az éjszakai és nappali órák száma, mert a napsugarak 90°-ban érik az Egyenlítőt, ami azért ritka, mert a Föld nem szögegyenesen állva kering a nap körül, hanem 23,5°-kal el van dőlve a keringés síkjára – Na ha ezt a földrajz tanárom hallaná, fogná a fejét... –, lényegében ezért vannak azok az izgalmas dolgok, mint amilyen a napéjegyenlőség és a napforduló, na meg az évszakok.


A tudományosságot félretéve a tavaszi napéjegyenlőség két dolog miatt fontos: egyrészt mert TAVAAAAAAASZ!!!, másrészt mert nemt'om, olyan mágikus és izgalmas.

Mivel azonban ez egészen pontosan három napja esett meg idén március 20-án, én meg teljesen elmulasztottam eme szentséges napot, ami csak egyszer van az évben – az őszi nem számít, mert akkor ősz kezdődik, és csak fúj –, most utólag szeretném valamelyest bepótolni, és úgy döntöttem, ide is kibiggyesztem egy posztba a napokban lőtt pár virágos macro képeckéimet. Tessék szejetni.






kedd, március 22, 2016

Iszony

Nem akarok se antiszociális, se embergyűlölő lenni, de amikor már szabályos gyomorgörcsben kell élnem a mindennapjaim, csak mert egy habókos fazon rám van állva a munkahelyemen – lásd a Pasik c. bejegyzést –, akkor igazán kellemetlenül telnek a napjaim, értsd: minél jobban rettegek, hogy ne fussak össze az illetővel, annál jobban belé botlok.

Alapvetően barátságos és megközelíthető embernek tartom magam, kivéve, ha okot adnak rá, hogy ne legyek az, de kezd tele lenni a hócipőm, hogy miért kell nekem idegeskedni azon, hogy valami bolond mikor fog megint piszkálni, mint az oviban. Éppen hogy alakul valamerre az élet körülöttem, éppen hogy beilleszkedem a felnőttségbe, szeretnék végre egy nyugodt percet magamnak, nem pedig azon izgulni, hogy kerüljek el nemkívánatos személyeket, de közben ne is legyek egy bunkó paraszt... Mert ugye, ha valaki nemet talál mondani valamire, az egyből böszme.


Lényegében elég gázos ez a hét, de van egy új kedvenc dalom, ami most különösen rezonál velem, ezért úgy gondoltam, meg is osztom:


hétfő, március 21, 2016

Nyelvtani bakik: A vagy és a vessző

Mióta kikerültem az iskolapadból, szomorúan tapasztalom, mennyire kopik a tudásom, még olyan területen is, amit napi szinten használok. Mindig is büszke voltam arra, hogy jól írtam helyesen, igazság szerint csak akkor kaptam négyest helyesírásból, amikor direkt elrontottam a feladatot, mert nem akartam nyelvtan versenyre menni. (Nem szeretek szerepelni, na.) 
Viszont lassan 5 éve nem ültem nyelvtanórán, egy félév volt az egyetemen, ahol elhangzott egy-egy szó, annak is két-három éve, és talán a korral is jár, hogy idővel megfeledkezünk dolgokról, elég gyakran kapom magam azon írás közben, hogy fogalmam nincs, hogy kell valamit helyesen írni. A minap azonban lefüleltem magam, hogy egy bejegyzésemben rosszul használtam valamit, és mivel utálom, ha helyesírási hibát vétek, az az ötletem támadt, hogy már csak gyakorlás végett is jó ötlet említést tennem azokról a bakikról, amiket írás közben én magam is ejtek.

Azelőtt szó esett a nemcsak és nem csak közötti különbségről, terítéken volt a minthogy és a mint hogy kötőszó és a keltezés, majd a szintén sokak által tévesen használt fáradság és fáradtság főneveket vettem górcső alá, azt követte pedig a mondatzáró írásjelek – most pedig a vagy esete a vesszővel.

Lehull a lepel: A vagy és a vessző

Írás közben gyakorta elbizonytalanodom, hogy most mikor is kell a vagy elé vessző, és mikor nem. Szerencsére elég a gugli segítségével felkeresni a megfelelő oldalakat, és máris emlékeztethetem magam az alapvető szabályokra.

A vagy elé vesszőt teszünk:

  • amikor a kötőszó új tagmondatot vezet be;

    Példa:
    Csak én fázom, vagy tényleg hideg van?
  • amikor a kötőszó beszédszünettel elválasztott – hátravetett – mondatrészt vezet be;

    Példa:
    Tollat vigyél magaddal, vagy ceruzát!
  • amikor a „vagy...vagy” páros kötőszó tagjaként szerepel;

    Példa:
    Vagy leülsz és megcsinálod a leckéd, vagy meg fogsz bukni!

A vagy elé nem kerül vessző:

  • amikor azonos mondatrészeket köt össze;

    Példa:
    Párduc, oroszlán vagy macska – mindegyiket nagyon szeretem.

* ** *

Hasznos oldalak:

vasárnap, március 20, 2016

A Föld után

Sci-fi? Ide vele! – Nagy csillagászat-fanatikus és űr-megszállottként mondhatni ez a mottóm, ezért nincs is számomra annál rosszabb, mint egy pocsék sci-fi film. A Föld után című... „alkotást” megnézve sajnos megint el kellett pityeregni magam, hogy igenis tudnak förtelmes mozikat gyártani, mégpedig olyan színészek szerepeltetésével is, akiknek majdʼ minden filmje kasszasiker.

Dióhéjban

A Föld többé már nem lakható, az emberiség rég maga mögött hagyta a bolygót, s más helyeket kolonizált. Cypher Raige (Will Smith) tábornok az utolsó küldetését végzi visszavonulása előtt, amikor az űrhajója lezuhan. Csak ő és a fia, Kitai (Jaden Smith) az egyedüli túlélők, Cypher azonban súlyos sebet kapott, így Kitai-ra vár a feladat, hogy a több száz kilométerrel arrébb fekvő hajófarokhoz jusson és megszerezze a segítségkérő berendezést, útja során leküzdve az emberre halálos környezetet...





Az egyáltalán nem hardcore fangirl szemszögéből

Általában ritkán mondhatom azt, hogy velejéig nem szeretek egy filmet, de A Föld után első helyen áll köztük – olyannyira pedig, hogy egyáltalán nem is értettem, miről is szól most tulajdonképpen a fáma. A Föld lakhatatlan – egyik klisé –, de van a jó szuperkatona – másik klisé –, a családi tragédia és az apa-fia konfliktus – sokadik klisé... De ezen kívül??! 
Tényleg ritkán fordul elő, hogy nem értek meg egy filmet, de ebben az esetben dunsztom sincs, mi a lényeg, viszont újranézni se igazán van késztetésem.

Az effektek szépek, mondhatni, a sztori is érdekes, de hogy mégis hogyan lett ez az egész ennyire elcseszerintve, hát én azt meg nem tudom mondani...
Már ott ledöbbentem, hogy a film ennyire követhetetlen és unalmas, hiába a látvány,  de amikor észrevettem, hogy sajna Will Smith sem hozza a tőle megszokott alakítást, sőt, amit produkál az teljesen fura és bizarr, na ott végleg elvesztettem a hitem mind a filmben, mind a színészben. 

Kín szenvedés ez a mozi, nem is tudom, miért néztem tovább mégis, talán csak dacból, mert utálok félbehagyni bármit is, vagy azt reméltem, hogy idővel jobb lesz, de egyszerűen pocsék. Amikor felhívták a figyelmem arra, a gyerekszínészek mennyire rosszak tudnak lenni, nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire – már bocsánat – SZAR színészi alakítás létezhet gyerektől, mint ebben a filmben, de Will se jobb, fapofával adja elő a drámai jeleneteket, amik igazán fájnak, lévén, hány meg hány jó mozija akadt a színésznek korábban, lásd Sötét zsaruk vagy Függetlenség napja.


De hogy ne hordjam le a sárga földig, van benne pár érdekes gondolat azért, pl. félelem-veszély összehasonlítása, ami eképpen hangzik:

„Magunk teremtjük a félelmet. A félelemnek egyetlen lakóhelye van: a jövőbe tekintő gondolatunk. Amitől félünk, üres fantáziálás, olyan dolog, ami nem létezik az adott pillanatban, ami nincs, és ha nem akarjuk, nem is lesz. Tehát a félelem csak elmezavar... nem tévesztendő össze a veszéllyel. A veszély az valós, a félelem az rajtunk múlik.” 


Diagnózis: Holnapután koppintás egy kis rossz zombi beütéssel, némi horror elem, de inkább siralmasan pocsék, és az unalomtól meg a borzalmas színészi alakításoktól halsz bele, úgyhogy én semmiképp se ajánlom, bár akad, akinek bejövős a film mégis, szóval mint mindig, ez is ízlés kérdése.

szombat, március 19, 2016

Amikor már nem...

Van az a momentum, amikor ráébredsz, hogy már nem bírsz tovább faarccal lenyelni mindent, hiába muszáj, sőt kell. Az a pillanat ez, amikor egyszerűen kicsúszik a lábad alól minden, nem gondolkodsz józanul, és nem tűrsz, azt mondod: Elég volt!

Nos, ma én így jártam. A fél szombatomat!!!!!! napomat egy olyan munkahelyen töltöttem, amit a szívem legmélyén ki nem állhatok – azt nem mondanám, hogy gyűlölöm, mert vannak jobb napok, de hamisan se szeretném feltüntetni, hogy én igenis nagyon szeretem, meg elvagyok, mikor jobbára már csak megszoktam inkább, és valahogy elszenvedem, mert örülhetek, hogy van végre munkám.


A tizedik munkaórához közeledve, már igazán elszállt az összes türelmem és lelkesedésem, hogy én igenis csakazértis vidám leszek és barátságos, mikor már az x-edik baromállat jön oda hozzám, akkor nem tehetek róla, csak elgurul a gyógyszerem nekem is, és teszek rá magasról, mit hall  engem fúrni vágyó munkatárs vagy kis-, közepes- és nagyfőnök, elpattan a cérna, és kikelek magamból.

Nem vagyok rá büszke, mert sokkal többet képzelek magamról, és nem akarom hagyni, hogy kis piszkok, akik a szellemi és lelki érettség nulladik foka alatt rekedtek meg valahol a taplóság és a bunkóság között, kibillentsenek az egyensúlyomból és kihozzák belőlem a rosszat, de ha egyszer betelik az a pohár, akkor már csak az történik, hogy kicsordul, s onnantól kezdve addig terjed a víz, míg lucskosan el nem áraszt mindent; az árvizekből pedig aligha sült ki bármi jó, akármelyik példáját is vesszük elő megtekintetésre.


Örülök, hogy a mai napon is túlestem – nem hittem volna, hogy tényleg átvészelem élve –, és egy dolgot biztos tanultam: hogy soha többé senkivel nem fogok műszakot cserélni, csak azért, mert nekem olyan nagy szívem van, hogy segíteni vágyok mindenkin, azaz könnyen bele palizni, aztán énnekem jusson a szar időszak, mikor a legtöbb gáz van állandóan, míg akivel cseréltem, vígan mulatozik egy fostos rendezvényen, amit nem tehetett volna meg anélkül, ha a naív és esetlen új csaj, azaz én, nem egyezik bele a cserébe.


Szóval üdvözöllek új-én, aki ezentúl nem fél nemet mondani, s ami főbb: nem érzi, hogy magyarázkodnia kéne, ha egyszer nemet mond, hiszen a nem az nem, egyszerű, kifejező és tiszta, és nincs semmi kötelesség bármiféle magyarázatot is adnunk hozzá.

Másrészt nem lehetek örökös Teréz anya, nem akarhatok mindig mindenkinek a kedvében járni, és nem is fognak csak azért szeretni, ha erre törekszem, egyszerűen ki fognak használni, na meg kiröhögni, én meg inkább legyek "rossz és gonosz", akkor se fogok szétszakadni mások jólétéért – ha pedig valóban ezért lennék rossz és gonosz ember, akkor állok elébe!

péntek, március 18, 2016

A „félig kész” bejegyzésekről

Bejegyzések írása közben gyakorta merül fel bennem, hogy olyan félbecsapottnak érzem az írásom – ez alatt azt értem, hogy vagy mintha eltértem volna a tárgytól, vagy egyszerűen nem tudom, miként folytassam tovább, ettől pedig mintha lógna a poszt lába a levegőben, félbehagyottnak tűnik, ettől pedig maga a minősége is megcsappan.

Ilyenkor általában kétféle praktikát gyakorlok: egyik esetben félreteszem inkább az írást, helyette mással foglalkozom, vagy simán kiszellőztetem pár percre a fejem – ennek igazán eredményes hatása van, ugyanis egy öt perces játék vagy frissítő fürdő során úgymond megülepednek a gondolataim, jobban át tudom látni, miről is akartam szólni a bejegyzésben, s esetenként új ötleteim is támadnak, amikről később írhatnék.
A másik, úgy vélem, rosszabbik eset, amikor csak azért is ott ülök a poszt felett, már-már görcsölök, hogy fejezzem végre be, legyek már rajta túl... Ez a megközelítés mindenben rossz, hiszen a saját kreatív energiánkat blokkolhatjuk azzal, hogy sürgetni akarjuk magunkat, az írás élvezetből és szenvedélyből átváltozik kötelességbe, kudarcba, egy lerombolnivaló gátba – ilyenkor inkább érzem azt, hogy tényleg eltérek a tárgytól, nem is tudom, már mit akartam kifejezni, szem elől tévesztettem a célt, és csak össze-vissza habogok, de lezárni nem igazán tudom a posztot.

Az, hogy mennyi idő alatt tudunk megírni egy blogbejegyzést, novellát vagy a kitűzött fejezetet, csakis rajtunk múlik, egyénileg változik, ahogy az is, milyen módszerekkel tudunk kilépni az írói blokkokból. Én például szeretek kísérletezgetni, többféle praktikákat kipróbálni – úgy vélem, így fejődhetek is, hiszen nagyobb rálátásom lesz dolgokra, több eshetőség közül tudok válogatni, s ami a legfontosabb: fel tudom fedezni, mi passzol hozzám, mi működik nekem a legjobban, s végső soron ez a lényeg. 

Nem az számít, mások hogyan csinálják, és másoknak mi jön be és mi nem – persze tanulhatunk ezekből, ötletet is vehetünk róla, de a nap végére még mindig az a fő, hogy mi magunknak mi válik be az íráshoz vagy akármi máshoz.

csütörtök, március 17, 2016

Élő karakterek

Ismerős lehet a mondás: Ahány ház, annyi szokás. Az írás se kivétel ez alól – ahány tollforgató és billentyűzetkoptató, annyi módszer. Az online világban eltöltött időm alatt jó pár bloggerrel és írópalántával találkoztam, mindegyiktől tanultam valamit; követendő példát, elrettentést, hogy mit ne és ne úgy csináljak, viszont azt hiszem, ami leginkább meglepett az az volt, amikor egy blogger arról mesélt, az ő karakterei tényleg élnek a fejében, sőt, egyenesen vitatkoznak ott, hogy is volt az a bizonyos cselekmény, s nem is hagyják magukat, ha az író másképp akarna valamit, hanem kötik az ebet a karóhoz.

Nos, nem akarok hazudni, a chatelésben lefolytatott beszélgetésben nem látszott, mennyire kétkedve és gyanúsan vonom fel a szemöldököm, bár szkeptikus se akarok lenni, hogy valamire azt mondjam, csak azért hülyeség és nonszensz, mert velem éppenséggel még nem fordult elő... (Úgy vélem, ez a szűklátókörűség zsákutcája is egyben, én pedig isten ments, hogy szűklátókörűségben végezzem.)
De azért mégis, mennyire lehet élő az a bizonyos karakter, amit mi teremtettünk meg, és mennyire őrült az író, hogy különböző perszónákat éltet a saját fején belül?


„Az írás a skizofrénia társadalmilag elfogadott formája” – mondja E.L. Doctorow, és valóban: mennyire helyes ez az állítás? Eszerint most ez a kedves egyén, akit fentebb stikában kibeszéltem a háta mögött, definíció szerinti, igazi író, én pedig nem vagyok az, vagy tényleg hiányzik egy pár kerekünk mindannyiunknak – mert ez bizton igaz ránk, emberekre –, s az író nem különb másban attól, minthogy hangzatos szavakat pakolgat egymás után, azt remélve, hogy majd csodálni fogják és citálni száz évekkel később is? Nem lenne más az írás, mint súlyos feltűnési viszketegség, kitalálunk mindenféle hazugságokat és más emberek polcaira akarjuk aggatni őket, hogy népszerűek legyünk, és másoknak bejöjjenek a hazugságaink?


Nem igazán tudom elképzelni vagy megérteni, amit az a blogger leírt nekem azon a sok évvel ezelőtti napon, viszont minősíteni is ódzkodom őt ezért, de tényleg kíváncsi vagyok, hogy Te, kedves idetévedő lélek, éltél át hasonlót?


szerda, március 16, 2016

Veszélyes élet

Ha egy-egy szóval kéne jellemeznem, miféle is az egyéb dolgokhoz való hozzáállásom, azt mondanám: meggondolatlan, spontán, kockázatvállaló. Több mint elégszer szoktam a döntéseimet a véletlenre, megérzésekre alapozni, amik vagy bejönnek, vagy nem. Amikor bejönnek ezek a megérzések, akkor igazán elképedek, mellette fel nem tudom fogni, hogy lehetek ilyen piszok nagy adag szerencsével megáldva, mikor tényleg mindent egy lapra teszek fel, aztán még sikerrel is járok...

Amikor másoknak beszélek erről, általában vagy nem hiszik el, vagy azt mondják, hülye vagyok és cseppet sem megfontolt, vagy annyit fűznek hozzá, hogy irigylik, milyen mázlista vagyok. Nos, én nem tudom, minek nevezzem magam, hogy tényleg csupán a rizikó éltet és szenvedélybetege vagyok a kockázatvállalásnak, vagy éppenséggel tényleg valamiért rendelkezem valamekkora kalappal abból a bizonyos szerencséből, de őszintén szólva fel se tudom fogni.

Ha én isten lennék, és nekem kéne eldönteni, kinek jön be egy-egy rizikós döntése és kinek nem, kinek akarok valami komoly leckét megtanítani és kin mulatozok csupán, majd pedig látnám, hogy minden miféle tanulságos helyzetekbe sodrom őket, mégse tanulnak semmiből, azt hiszem, igencsak fenéken csapnám egy-két villámmal az illető(ke)t, hogy kapjanak már a fejükhöz...


És ami engem illet: tény, hogy felvillanyoz a rizikó, és tény, hogy hajlamos vagyok mindig egy lapra tenni fel mindent. Tény, hogy valamelyest észbe kapok, hogy azért most tényleg mákom volt, és ezt nem így kéne egyáltalán, és tény az is, hogy változni akarnék, és kevésbé hazardírozni, mert így nem lehet hosszú távon élni, és egy nap talán arra eszmélek, hogy nem marad semmim, elveszítettem mindent. 

Viszont az is tény, hogy bármennyire is él bennem a szándék, s bármennyire is akarok változni, akkor is fel fog spannolni a kockázat, és mindig a saját fejem és érzéseim után fogok menni, agyacska ide, vagy oda.

kedd, március 15, 2016

Március 15.

Nemzeti ünnep – nekem ez valahogy sose bírt nagyobb jelentőséggel annál, hogy nincs suli, se meló, az a nagy magyarság-érzet se csapott agyon soha. Magyarság... Mi is az egyáltalán? 

Állandóan puffogó, mindenben a rosszat látó negatív attitűd? Zéró tolerancia, okosnak képzeljük magunkat, mindenbe belekötünk, de általános műveltség aligha van, emberségesség pedig szinte nulla? Harsogóan szidni a kormányt, sírni a régi Nagymagyarországért, de hogy tennénk is valamit a világért, vagy ha azt nem is, mert mindannyiunkból szent ugye nem lehet, de legalább olyan apróságok, hogy ne dobjam szana-széjjel a csikket meg a szotyihéjat, az eszünkbe hogy is jutna...


Nem igazán kerített hatalmába soha a hazafiasság, a Himnuszt is csak azért énekeltem, mert muszáj volt, Március 15-ei ünnepségre is csak azért mentem, mert kellett, és a Piros-Fehér-Zöld se hoz lázba, szerintem még csak nem is előnyös színkombináció.
Nem kenyerem a politika, mert most őszintén: nem konyítok hozzá, nem tudnám jobban csinálni, akkor minek játsszam az eszem közösségi oldalakon, minek támadjak le bárkit, akinek kicsit is más a nézete, mint az enyém?

Nem vagyok magyargyűlölő, mert az, hogyha valaki egy seggfej, az egyáltalán nem nemzet, bőrszín vagy nemi jellegű... Viszont azt hiszem, elsuttoghatom én is nagyokosan a véleményem, hogy nem Nagymagyarországra van itt szükség, hanem hogy újramegtanuljon minden egyes emberi lény emberséges lenni.

hétfő, március 14, 2016

Így írjunk akárhol

Az íróeszköz tagben már beszéltem a kedvenc találmányaimról, amiket előszeretettel használok íráshoz. Ezúttal egy pár alkalmazást szedtem csokorba, amik nagy segítséget nyújtanak, ha nincs nálam toll és papír, viszont a múzsa akkor sem hagyja magát, és igenis homlokon akar csókolni, akár tömegközledek, akár a két műszak közti szünetemet töltöm.

Három, íráshoz elengedhetetlen alkalmazás

Google Drive (és Google Docs)

Annak idején ódzkodtam a Google felhő alapú tárhelyétől, mára azonban nem igazán tudnék létezni nélküle, és szinte már csak ezen írok.

Előnyök:

  • Bárhol hozzáférhetsz – laptopon, telefonon, tableten – az összes feltöltött fájlodhoz, csak be kell jelentkezned a fiókodba

  • Szerkeszthetsz, írhatsz, visszaolvashatsz, megtekinthetsz, szinte minden fájlodat ide töltheted fel, hogy elérhető legyen, bárhol is vagy, és bárhonnan is szeretnéd elérni

  • Az automatikus szinkronizációnak köszönhetően mindig biztonságban tudhatod az írásaid és egyéb fájljaid, ha pedig beüt a gikszer, a webes felületen visszatekintheted a szerkesztési előzményeket, és vissza is állíthatod a dokumentumod korábbi verzióit, ergo soha többé nem veszik el semmi...
    .
Hátrányok:

  • ....hacsak nem bénázol, és nem törlöd ki saját kezűleg, mint én az egyik projektemből egy egész fejezetet...

  • Internet hozzáférés szükséges a használatához, bár egyes dokumentumokat offline is elérhetővé lehet tenni, amit onnantól kezdve szerkeszteni is tudsz internetelérés nélkül is, bár én ezt nem szeretem, mert utólag szinkronizálja le a változásokat, ha van már internetelérés, viszont engem mindig stresszel, hogy esetleg elveszik valami, pláne, ha egész sokat írtam hozzá valamihez

  • Nagyon nagy terjedelmű Word dokumentumoknál nehézkesen működik az app, bár a webes felület is belassul, és sokkal idegőrlőbb így alkotni rajta, különösen, ha sietnének az ujjaid

  • A mobilos alkalmazások még mindig kevésbé személyre szabhatóak, mint az internetes változat, teszem hozzá én mindig szeretem behúzni a bekezdések első sorait, de telefonon és tableten sose tudom, mindig csak gépen – bár ez inkább csak a szememet szúrja írás közben
  • Regisztráció szükséges a használatához
  • Mióta a Google alkalmazásokra bontotta a támogatott fájlok szerint, így több appot kell feltelepíteni, ami kismemóriájú eszközökön elég problémás. Azelőtt a Drive alkalmazással simán meg lehetett nyitni és szerkeszteni mindent, ma már külön a Docs kell, ha írni akarsz, ami igencsak nagy szemtelenség, hogy ezzel nyomják le a felhasználó torkán az új csilli-villi appjukat, ami voltaképpen totál felesleges, és csak a helyet foglalja a telefonban, tableten



Evernote

Azelőtt ki nem állhattam, manapság inkább élni nem tudok nélküle, egyszerűen szükségem van rá a napi működésemhez.

Előnyök:

  • A Drive-hoz hasonlóan az Evernote is felhő alapú, az internet segítségével minden jegyzeted és fájlod elérheted

  • Egyszerű a kezelőfelülete, ha eszedbe jut bármi brilliáns, pár pillanat alatt megörökítheted akkor is, ha nincs időd írni, így a címszavak felskiccelése sem okoz komolyabb gondot

  • Számos funkciója van, többek között kész listákat készíthetsz, akár bevásárló listát is, illetve emlékeztetőt is beállíthatsz hozzá

Hátrányok:

  • Regisztráció szükséges a használatához

  • Internetelérés nélkül nem igazán használható, elvégre az kell, hogy hozzáférj a fájljaidhoz

  • Az ingyenes változatban havi limited van, amit feltöltésre használhatsz – mivel én általában pár kb-os jegyzeteket töltök fel, nekem ez nem okoz gondot, de nagyobb fájlméretekkel már neccesebb kijönni havi 60 MB-ból



Egyéb jegyzetkészítésre használatos appok

Nekem, amíg Androidot használtam, a Jota volt a kedvenc ilyen alkalmazásom, jó pár írásomat írtam ott, mert gyorsabban ment telefonon, mint körmölni vagy a laptopon gépelni.

Előnyök:

  • Nem szükséges regisztráció, se internetelérés

  • Bárhol, bármikor tudsz rajta írni, nincs karakterlimit

  • A legjobb ilyen alkalmazások txt-ben mentik el a doksikat, így gépre másolva bármikor át tudod tenni Wordbe, vagy amibe akarod

Hátrányok:

  • Könnyen elveszítheted a dokumentumaid, akarom mondani, velem megesett, hogy egy novellaötletre elkezdtem telefonon írni, aztán teljesen megfeledkeztem róla, és laptopon ugyanarra elkezdtem egy totál más dolgot, vagyis ha kevésbé vagy otthon a szervezésben és rendszerezésben, mint én, könnyen elkavarhatod a cuccaidat

* ** *

Hát ennyit az ingyenes reklámozásról... Neked mi a kedvenc alternatív írásmódod? Kihasználod a 21. század pofás kütyüit, vagy maradsz a hagyományos toll és füzetnél?

vasárnap, március 13, 2016

Nemszeretem Vasárnap

Nem tudom, mit nem szeretek jobban, a vasárnapot vagy a hétfőt – voltaképpen az egyik azért utálatos, mert a hét utolsó napjaként elsuhan, különösen, ha tovább alszik az ember elfáradt lánya és fia, a másik pedig azért kevésbé emberbarát, mert hétkezdő nap.

Amikor azt a rengeteg negatív megjegyzést és posztot látom arról, mennyire szar a hétfő, mindig olyan lelombozva érzem magam, és olyan butaság! Mármint most hétfő van, elment a pihi, egy újabb munkahét kezdődik, ez ellen nyavalygással nem tudunk mit tenni, nem tudjuk visszahozni a hétvégét, aztán miért mérgezzük feleslegesen saját magunkat olyan gondolatokkal, hogy jaj, megint egy hétfő, a hétfő de szar... 

Változtatni akartam a hozzáállásomon, hogy én igenis nem fogom hagyni, hogy felmorzsoljon a társadalom, és én ugyanis nem állok be a sorba: nem fogom hagyni, hogy a hétfői hétfős hangulat maga alá temessen, igenis mosolyogni fogok, és a lehető legtöbbet fogom kihozni a napból, hiszen az élet nem állhat csupán abból, hogy fizetés napra várunk meg hétvégére.

Azonban ezt mindig könnyebb elgondolni, mint véghez is vinni.

Már reggel úgy keltem, hogy jaj, undok vasárnap, aztán holnap mehetek dolgozni, ráadásul húzós egy hetem lesz napi 8 és fél órában gályázni, kivéve a péntek, mert akkor valamivel rövidebb lesz a munkanap, na meg a kedd, ami ugye ünnepnap. Hiába akarom hasznosan tölteni a napjaim, azok a fránya kellemetlen gondolatok csak beszöknek az agyamba, a vasárnapot is megmérgezik, ez meg aztán tényleg nagy hülyeség, hogy az utolsó pihenőnap azzal menjen, hogy itt görcsölök...

Viszont a berögzült szokásokat nehéz levedleni, különösen, ha az egész társadalom sulykolja beléd, hogy mit csinálj, mit gondolj, mit érezz, és a köztudat szerint a vasárnap gyászos, a hétfő pedig gázos nap, és csakis a péntek a király.

szombat, március 12, 2016

A bájkeverő

Ma a tévében épp ez a – ha nem is kedvenc, de mindig garantált szórakozást nyújtó – film volt műsoron, így arra gondoltam, egye fene, egy bejegyzést megérdemel... Szóljon tehát most a fáma, a ha hiszitek, ha nem, de már 16 éves moziról, a A bájkeverőről.

Dióhéjban

Elliot Richards (Brendan Fraser) az a fajta együgyű, és mindenkit zavarba ejtő, béna karakter, aki odavan álmai nőjéért, de megszólítani nem meri, viszont az se esik le neki, hogy a kollégái mennyire nem akarnak vele iszogatni munka után, ő mégis nyomul, mint kéregető a járókelőkre, mert annyira magányos, és nem akarja megint otthon egyedül keseregve tölteni az éjszakát. 
Egyik este azonban esetlenül sikerül leszólítania a kiszemeltjét, Alisont (Frances O'Connor), akivel bár egy cégnél dolgoznak, a nő különösebb érdeklődést nem mutat iránta. Elliot annyira kétségbe esett, hogy egy óvatlan pillanatban a Mindenhatóhoz fohászkodik: ő bármit megtenne, ha az övé lehetne a lány... Kérésére azonban nem a címzett válaszol, hanem maga az Ördög (Elizabeth Hurley), aki egy szexis nő képében kísérti meg Elliotot, hét kívánságot kínálva neki cserébe a lelkéért.

A (majdnem) hardcore fangirl szemszögéből

Ez a film mókás, igen, hiszen kinek ne lenne vicces a pokolian jó humor, és Elliot bénázása, na meg hogy mindegy mit kíván, mindig balul sül el a végén, aztán mire megjön az esze, addigra késő, a szemrevaló Ördög türelméből kifogyva egyre jobban megmutatja a valódi, kevésbé igéző arcát is. Brendan Fraser számomra tinikoromban volt leginkább hatással, de mára egyszerűen meguntam az arcát, s a karaktereket tekintve, amiket játszik, majdnem mind egy kaptafára megy: vagy a béna kockasrác, aki a film végére macsó Schwarzeneggerré válik csak úgy hipp-hopp, vagy eleve a keménycsávó kalandor, mint A múmia filmekben, vagy olyan semmilyen, hogy na lám, megint ugyanaz a színész még egy filmben.

Ne értsetek félre, szeret(t)em a filmjeit, mert viccesek és alkalmanként szórakoztatóak, ám úgy gondolom, nincs benne az a plusz, amitől minden nap meg kívánnám nézni, pár évente egyszer-egyszer éppen elég.

Amiért mégis szeretem ezt a filmet, az a mondanivaló, amit sikerült belepréselniük, és amit nem idéznék, lévén, hogy elhangzik magában a filmben is, így nem akarom lelőni a maradék poént.


Összességében A bájkeverő remek komédia vicces, olykor röhejes jelenetekkel, és mivel lassan 20 éves, van benne egyfajta nosztalgia is, legalábbis engem mindig a gyerekkoromra emlékeztetnek a 90-es 2000-es mozik, így mindig örömmel nézem vissza őket, valahányszor megy a tévében, ám mivel Frasert rengeteg hasonló szerepben láttam már az évek folyamán, és sokszor a jelenetei is eléggé egyezőek voltak, nem igazán tud ugyanolyan egész estés szórakozást nyújtani, mint más megunhatatlan örökzöldek, hanem olyan inkább, mint egy kellemes beszélgetés az egyik exünkkel.

péntek, március 11, 2016

Arról, hogy vonzom a külföldieket

Megérkezett a nyelvvizsga bizonyítványom, így most már egy díszes papír tanúsítja, hogy egyéb ismerettel rendelkezem angol nyelvből – azonban mintha ez valahogy alapból a homlokomra lenne írva, mert az összes külföldi engem céloz meg a munkahelyemen még mindig, pedig semmi tábla nincs kitéve, hogy nálam lehet angolul tolni a showdert...
Ma például két, amerikainak hangzó hapsi jött oda hozzám, akik olyanannyira dörmögtek az orruk alatt, hogy azt nem értettem, ők ketten hogy értették egymást; akartam is volna nekik válaszolni angolul meg nem is, aztán végül bölcsen maradtam buta, idegen nyelvet nem ismerő mádzsár.

Egyrészt rohadtul lámpalázas vagyok angolul beszélni – írásban tökéletesen el tudok kommunikálni, párszor britnek is lettem nézve, mondjuk nem tudom, hogyan, de okéééé –, na de hogy szóban??! Köszönöm, nem.

Az a fránya helyzet, hogy piszkosul szégyenlős vagyok, nagyon szarnak gondolom alapból a kiejtésem, és nem akarok beégni. Az egy dolog, hogy az ember lánya idegen nyelven gondolkodik és irkál olykor, de hogy beszéljek is élőben, az viszont teljesen más helyzet. Amikor szóra nyitom a számat, valahogy sose az jön ki, amit kigondoltam, ráadásul a mai napig a legnagyobb gyengém az angolul számolás, nekem meg pont azt kellett (volna) csinálnom, úgyhogy inkább nagy kuka módjára szépen kihagytam.


Többször megesett velem, hogy az élet próbára kívánta tenni az angolom, én meg szépen becsődöltem mindegyik alkalommal – ami azt illeti, eléggé magam is alatt vagyok és megviselt, mekkora bénán reagáltam le a helyzetet minden egyes alkalommal, és ezek az esetek elgondolkodásra késztettek, hogy akkor most talán mégis vissza kéne mennem a virtuális iskolapadba, legalábbis beszélnem nagyon kéne gyakorolni, hogy éles helyzetben ne némuljak el, és az cseppet sem elég, ha eredeti nyelven nézek filmeket, sorozatokat, mert ha arról van szó, kb. elégtelen szintet produkálok mindig, ami azért igencsak ciki, pláne hogy mindig is elég beképzelt voltam az angolomra.

De hát mindig szembesül saját magával az ember lánya és fia, aztán a pofonok és a nagy rádöbbenések is sorra jönnek, én pedig most igazán szembesültem azzal, hogy igenis egy nagy béna vagyok angolból, és inkább fogjam be a számat.


csütörtök, március 10, 2016

Mindent a maga idejében

Hajlamos vagyok kapkodni, és általában mindig mindent egyszerre akarok, ami rendre úgy végződik, hogy ide-oda nyúlok bele mindenbe, aztán a végén nem csinálok semmit, mert felszínesen beleszagolok csak egyik dologból a másikba, aztán lehetetlenség normálisan a végére érni bárminek is. Amikor egy új ötletem támad, legyen az egy cím, mondat, jelenet vagy történetszál, esetleg mondanivaló, mindig azonnal le akarom jegyezni, sőt! Egy szempillantás alatt készen akarom tudni az egész regényt akár, mikor ez lehetetlen, és teljességgel rossz hozzáállás.

Tudni kell rólam, hogy a memóriám nem a legjobb, ezért is akarok feljegyezni mindent, ami eszembe jut, mert amikor odajutnék, hogy elkezdem kifejteni, akkor egyszerűen kiszáll a fejemből, és gyakran nem is jut eszembe azután már. Viszont néha egy ötlet szimplán nem érett arra, hogy fel legyen jegyezve, meg legyen írva és valósítva, s úgy vélem, mint sok más szituációban, az időzítés itt is fontos: lehet, hogy támad egy szuper jó ötletünk valamire, de esetenként olyan kiforratlan, hogy normális jegyzetet nem is lehetne belőle készíteni, ezért úgy gondolom, érdemesebb maximum pár szóval felvázolni, hogy később eszünkbe tudjon jutni, de ha hagyjuk leülepedni és érni a dolgot, idővel újra eszünkbe jut, és talán sokkal kiforrottabban, sokkal jobban meghatóbb lesz, mit is akartunk, és talán sokkalta jobban átlátjuk, megértjük magát a sztorit, vagy bármit, amit létre akarunk hozni belőle.


Talán csak a véletlen eredménye, de viszonylag sokszor előfordult velem, hogy valamit elfelejtettem, mert nem írtam róla vázlatot, aztán X idővel később valahogy ugyanarról a gondolatmenetről eszembe jutott, sőt majdnem ugyanoda lyukadtam ki, mégis valahogy jobban megértettem, mit akarok, és konkrétabbnak éreztem már, mint azelőtt, amikor egy kósza gondolat formájában átsuhant az agyamon, és csak pislogtam, hogy most mi volt ez?

Néha pedig az is megesik az ember írni vágyó lányával és fiával, hogy hiába van meg az ihlet,  és hiába lenne szuper megírni azt, amit meg akarunk írni, néha jobb kicsit félretenni, kicsit mást csinálni, aztán ha megfelelő az idő, az ihlet úgyis megtalál a megfelelő pillanatban. 


Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy úgy írjunk, hogy mindig csak az ihletre várjunk, de néha jobb kiszellőztetni az agyunk és mással foglalkozni, mint hogy görcsösen akarjuk, aztán csak annál jobban idegesítsen, ha éppenséggel nem sikerül, amit szeretnénk.


szerda, március 09, 2016

Becsapva

Általában az a bajom, hogy túl együgyű és naiv vagyok – ha valaki rám mosolyog és kedves velem, egyből azt gondolom, hogy akkor már őszintén kedvel is, pedig sokszor egyáltalán nem erről van szó.

Ma a munkahelyemen betért hozzám egy hölgyemény, aki nekem tette a szépet, a hátam mögött meg egészen másképp vélekedett rólam: nem akarom részletezni az esetet, de ezt első kézből tudom, és igencsak nagy pofán csapás volt az egész szitu, és eléggé elment a kedvem (megint) attól, hogy emberekkel foglalkozzak. Mármint most miért kell felszínesen bájologni egymással, a másik háta mögött meg undokoskodni és kiszínesíteni a dolgokat, miért nem lehetnek az emberek őszinték?

Lehet, én vagyok ennyire béna, de ha egyszer távolságtartó vagyok, akkor bunkónak vagyok címezve, ha meg leereszkedek másokhoz és jófejkedek velük, akkor meg szépen a számba tojnak, hát köszönöm.


Azt mondják, hogy eléggé becsaphatónak nézek ki, és ezt alá is írom, de az olyan ember is elmehet valahová, aki ezt nyíltan, szemrebbenés nélkül képes kihasználni, aztán még nyugodt lelkiismerettel képes tükörbe nézni.

kedd, március 08, 2016

Kemény dió

Ahogy telnek a napok, egyre jobban háttérbe szorul a blogolás, és egyre inkább ráébredek arra, mennyire nehéz minden nap bejegyzést írni valamiről – egyszerűen nem tudom, miről írjak, hiszen ismételni sem akarom magam, sem pedig azt, hogy csak idepiszmogjak valamit, hogy ki legyen pipálva a nap – mert igen, legtöbbször csak az a cél, hogy meglegyen a napi poszt, és igazán terhes folyton törni az agyam, mit is körmöljek ide virtuálisan, na meg ha elmaradozom és be kell pótolni 5-6 napot...

Általában akkor jön rám az írhatnék, amikor pont hogy nincs módom írni, viszont ha akad is ötletem, mit is posztolhatnék, rendre oda lyukadok ki, hogy na igen, erről vagy hasonlóról volt már szó, néha nem is egyszer.

Az volt a tervezetlen terv, hogy változatosan próbálom megcsinálni a bejegyzéseket, és közben reméltem, hogy újabb rovatokat is indíthatok, illetve kialakítok majd valamiféle rendszert, na meg arra is gondoltam, hogy majd javulok írás és blogolás szempontjából is, hiszen a mindennapos írással egyrészt gyakorlottabb leszek, na meg javul a részidőm, és nem órákba fog telni egy-egy poszt megírása.

Nos, van, amikor tíz-tizenöt perc bejegyeznem valamit, máskor fél napokig töröm az agyam, miről is diskuráljak, és legtöbbször halvány lila fogalmam nincs, miről kezdjek el pötyögni. Feladni azonban nem igazán szeretném, bár kínlódni se akarok, aztán eddig mindig sikerült behozni magam, és a kislámpa is fel szokott kattanni a fejemben, és született pár újdonság is belőle, vagy ha nem is voltak eget rengető posztok, mégis örültem, hogy sikerült összehoznom, amit.


Kezdem belátni, hogy néha egyszerűen nem veszem figyelembe, mire vagyok képes, illetve hogy mi kivitelezhető és mi nem, minek van értelme, és mit kellene inkább elkerülni – a mindennapos posztolással nem is biztos, hogy előnyre teszek szert, mert inkább több a hátránya, mint a haszna, azt pedig pláne nem akarom, hogy elmenjen a kedvem, mint minden kötelezettségtől úgy általában.

hétfő, március 07, 2016

A kedvenc időtöltéseim

Szabadidőt tekintve ritkán szeretem igazán semmittevéssel pazarolni a napot, s ha nem játszom, írok, fotózok, blogolok, filmezek/sorozatozok vagy rajzolok, akkor előszeretettel edzem az agyam különféle logikai játékokkal. A továbbiakban ez utóbbiakról ejtek pár szót.

Logikai fejtörők, amiket szeretek

Mahjong (Solitaire)

Mi ez?

A Mahjong egy egyszemélyes, leginkább számítógépes és mobilos platformon jelenlevő logikai játék, melynek lényege, hogy a meghatározott alakzatban véletlenszerűen elhelyezett, szabad köveket párosával – azaz, amik összetartoznak – felvegyük. Szabad kőnek számít az, amelyiket felülről nem takarja másik kő és amelyiknek legalább az egyik hosszabbik oldala nem érintkezik más kővel. A játéknak akkor van vége, ha minden követ maradéktalanul felszedünk, vagy nem marad több elérhető pár.

Ez a játék egy kínai, négy személyes társasjátékból született, amit szintén Mahjongnak hívnak, viszont a szabályok ott némileg eltérnek.


Miért szeretem?

Nehéz megmondani, egyszerűen szeretem a játék hangulatát, a különféle alakzatokat, amikben el vannak rendezve a kövek, és mert fejleszti a logikámat. Annak idején a Windows 7-et futtató laptopomon ismerkedtem meg a Mahjong Titansszal, és rettentő nagyon szerettem játszani vele, ám mióta Windows 8 fut a gépemen, sajnos csak a Microsoft Mahjong változata elérhető, ami némileg más, mint a Titans, de azzal is szívesen időzök.



Rejtvények

Mi ez?

Azt hiszem, ezeket nem kell igazán bemutatnom, hisz ki ne ismerné a skandináv keresztrejtvényeket, szókeresőket, és egyéb változataikat? Nincs olyan újság vagy napilap, amiben ne lenne legalább egy fejtörő, emellett számtalan rejtvénylap kapható az újságosnál, akár vegyes rejtvényeket akarunk, akár egy adott fejtörőre specializált rejtvényújságot szeretnénk megvenni.



Miért szeretem?

Kiskorom óta próbálgattam megfejteni az újságban látott keresztrejtvényeket, sokszor sikertelenül. Igazán gimis koromban merültem bele a rejtvényezésbe, hetente vettem az egyéb rejtvényújságokat és egymás után ettem őket, úgy gondolom, azért, mert akkoriban sokat olvastam, így a szókincsem is nagyobb volt, ami miatt könnyebben ment a rejtvényezés. Mostanság ritkábban kerül sor hagyományos rejtvényfejtésre, hiszen manapság a telefonon vagy laptopon játszok teljesen másféle logikai játékokat, viszont imádok kézzel írni, így az egyszeri skandizás is ugyanolyan szívlelt időtöltés, mint bármi más.


Sudoku

Mi ez?

Először is: ez nem sudoku, hanem SZudoku – egyszerűen égnek áll a hajam, amikor mindenki S-sel mondja... Kisokoskodás vége.

Amit azonban én sem tudtam, hogy a sudoku egy japán kifejezés rövidítése, ami annyit jelent: „a számjegyek csak egyszer szerepelhetnek” – ez valóban a játék lényege, hiszen az alap sudokuban függőlegesen, vízszintesen és a 3x3-as kisebb négyzetekbe a számok 1-9-ig csak egyszer írhatók be.

Ezenkívül mindenféle extrémebb változata létezik a logikai fejtörőnek, de őszintén szólva én azokra rá se merek nézni, mert inkább a könnyebb-közepes nehézségű változatokat tudom megoldani.


Miért szeretem?

Nos, elsősorban azért, mert japánőrült vagyok, így azonnal rákaptam, amikor annak idején divatba jött az egyes feltételezések szerint a latin négyzetből – melynek lényege, hogy egy 2x2-es, 3x3-as vagy 4x4-es négyzetben szereplő számok vagy szimbólumok soronként és oszloponként csakis egyszer fordulhatnak elő – kialakult rejtvény. Annak idején a Metro napilapban mindig fejtegettem az aznapi feladványokat, ám a legnehezebbeket sose tudtam megoldani, így picit el is ment a kedvem tőle – mert utálok kudarcot vallani és ha valamit nem tudok megcsinálni –, ám még így is az egyik kedvenc fejtörőm.

* ** *

Ti szerettek rejtvényezni? Ha igen, mi a kedvencetek, illetve mi mással ütitek el az időt és tartjátok karban az agyatokat?

vasárnap, március 06, 2016

A burok

Amikor megtudtam, hogy Stephenie Meyer másik regényéből is filmet adaptálnak, akkor szépen fujjogtam egyet, ahogy azt a génjeinkbe rögzült Meyer- és Alkonyat-utálatnak megfelelően illik. Aztán egy 2013-as délután megnéztem a művet, és igencsak váratlanul ért, mennyire bejött, így mondjon bárki bármit, az eredeti nevén The Host igenis egy jó film, még a majd alább kifejtendő sok-sok gagyisága ellenére is.


Dióhéjban

A Föld többé már nem az, aminek ismertük. Idegen lények vették a hatalmat a bolygón, akik az embereket egyfajta járműnek használják: miután a tarkón át bekerülnek az emberi testbe, teljesen az irányításuk alá vonják azt, így a saját Paradicsomukat kialakítva élnek tovább a bolygón – minden nyugis és békés, minden szép és jó... Vagy mégsem?
A lázadók száma egyre fogy, hiszen az ún. Hajtók feladata, hogy befogják a bujkálókat, akik harcolnak az ellen, hogy saját tudatukat elveszítve csak egy gazdatestként éljenek tovább. A történet Melanie Stryder körül forog, akit elkapnak a Hajtók, majd bele is ültetik a Vándor nevű idegent, azonban Melanie nem adja egykönnyen magát, nem hajlandó feladni a testét, így örökösen küzd az őt megszálló földönkívüli lénnyel, és mindent megtesz azért, hogy ígéretét betartva visszatérhessen hátrahagyott kisöccséhez és a szerelméhez, akik egy csapat ellenállóval élnek egy kialudt vulkán gyomrában.


A (nem annyira) hardcore fangirl szemszögéből

Két dolog miatt néztem meg a filmet: egyrészt kíváncsi voltam, mit tudott alkotni Meyer, mert nekem csak olyan egyszériás írónak tűnt, és teljesen meglepett, hogy az Alkonyaton kívül van más könyve, másrészt szeretem a sci-fit, és tetszett az alapötlet, így már ebből kiindulva is megnézendőnek számított. Ami azt illeti, a trailer alapján megkapónak és szépnek tűnt a film, viszont volt egy sejtésem, hogy majd gagyi lesz, ami részben be is igazolódott, ám – legnagyobb meglepetésemre – komolyan odavoltam a filmadaptációért, akkor is, ha rengeteg megválaszolatlan kérdés és bődületes baromság tarkítja azt – hogy ezekre választ ad-e a könyv, azt nem tudom, mert nem olvastam, és egyelőre nem is nagyon akarom.


Problémás:

  1. Nekem oltárira tetszik az alapsztori, és egész jó a történet világa, jól ki van találva, a karakterek többségét is bírom, viszont: csak nekem érthetetlen az, hogy az első moszatka idegen vacak hogyan fénylett bele először akárkibe? Mert oké, hogy a történet szerint már átvették az uralmat, de mikor, miért és hogyan, kivel és mivel? Mi a közigazgatás, milyen nyelvet beszélnek az idegenek? Van egy univerzális űrnyelvük is a menő kütyüik mellé, vagy hogyan terjedtek el a földkerekségen – ami egyébként miért földkerekség, hát nem gömb ez a vacak sárkupac?


    Ez egyébként szerintem a legmenőbb jelenet az egész filmben,
    rettentő jól néz ki, szóval csillagos ötös, ahogy megcsinálták.

  2. Az oké, hogy csodálatos utópiában élnek – a piszmogó lázadóktól eltekintve –, de arra senki nem gondolt, hogy milyen durva, ha most abban a kisbabában is benne van egy kis csillámpóni, amit babakocsiban tol az egyik idegen pár, vagy meghagyták a kisbabákat emberi kisháziállatkáknak? Mert most lehet én vagyok túlérzékeny, de ez engem nagyon kiakasztott, amikor láttam... És csak váááááá....!!!!
  3. Na meg most akkor halhatatlan a test? Mert nem akarok belekötni mindenbe, de attól még, hogy egy pár parazita irányítja az emberiséget, és mindenki kedves, na meg minden nyáltenger, szerintem ugyanolyan halandó és sérülékeny taknyos emberek maradunk, ha van ragyogó csápos cucc a fejünkben, ha nincs. Bár amilyen komoly gyógyító eszközeik vannak az idegeneknek, azt hiszem, ez egy hülye kérdés volt.
  4. Komolyan fájt volna Meyernek megírni egy jó könyvet? Mármint a sztori szerintem király, a hangulat is nagyon király, de egy: minek kellett bele szerelmi háromszög-négyszög; kettő: miért kell minden problémát smárolással megoldani? Na meg aztán van egy pár nagyon LOL párbeszéd a filmben, mondjuk nem tudom, hogy azt a forgatókönyvíró álmodta csak, vagy a könyvből lett átemelve kerek perec, de az a monológ Jaredtől, Melanie szerelmétől, amit akkor levág, mielőtt először szeretkeznének, mint a világ utolsó megmaradt nője és férfija, na attól mindig röhögnöm kell, és cseppet sem romantikus...


Összességében A burok egy jó film. Nézhető, akár többször is nézhető, és azt mondom, az egyik kedvencem, bár az esetenként felbukkanó hülyeség szerintem sokszori nézésre már elviselhetetlenül idegesítő lenne, úgyhogy azt hiszem, megmaradok annál, hogy évente egy-egy alkalommal megnézve még a kedvenc kategóriában marad, és nem akarom fejbe verni magam komolyabban az ügyeletes baromságoktól.