szombat, április 30, 2016

Bye bye, április!

Írta:    9:04 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Nem tudom, mi a meghökkentőbb, hogy már a tavasz végéhez közeledünk lassan, vagy hogy három hónap elillant február óta, én pedig azóta is dolgozó néni vagyok... Júj!


Igazság szerint valamennyire fáj a szívem, hogy április így elillant, mert alig volt tavasz szinte, gyorsan kinyíltak a virágok, aztán lefagytak a hirtelen jött hideg miatt... Pár hét, és május is hirtelen átfordul majd nyárba, s az időjárás is olyan pocsék, hogy szinte csak két „évszak” van: oltári hőség és rohadt hideg...

Nem igazán tudok viszont mi mást mondani, ehhez a naphoz nagyon nem volt kedvem, mert éreztem a zsigereimben, hogy afféle szívós nap lesz, ami valamennyire be is igazolódott, így alig vártam a pillanatot, amikor végre elindulhatok a buszmegállóba, hogy az egész napos mizéria után vasárnapot csaphassak.

És ha fáradt is vagyok, ha az az egy nap pihi irtó kevés sokszor, és rettentően hiányzik a szabad hétvége, akkor is szép a világ, csak észre kell venni a mindennapos rohanásban.


péntek, április 29, 2016

Meghagyni, átírni vagy szégyenkezve törölni?

Írta:    3:38 du. // Még nem érkezett hozzászólás

Avagy mit is tegyünk azzal az ősrégi – meglehetősen pocsék – irománnyal?

A napokban böngésztem az írásaim között, és megtaláltam egy régebbit a sok közül, amit nosztalgiából – és mert már fogalmam se volt, miről is írtam vagy mikor – elolvastam. Hát... inkább ne tettem volna?


Minden tollforgató és billentyűzetkoptató repertoárjában megvannak azok a bizonyos címkés rémalkotások, amiket látva szépen behúzzuk a nyakunkat, és átlépünk egy másik mappába, hacsak nem töröljük ki az említett szörnyűséget teljesen. Bevallom, többször, mint elégszer elkapott már a törölgetési-láz, amikor visszaolvastam valami ősrégi kreálmányom, és nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, annyira pocsék is volt az egész. Egyik kedves barátom azonban azt mondta, semmi esetre se töröljek, mert megbánom később – bár kinek hiányozna az az üres, kiforratlan és cselekménytelen, lelketlen vacak? –, megfogadtam a tanácsát, és inkább eltettem egy „TRASH” – vagyis szemét – nevezetű mappába, hogy akkor kerüljön a szemem elé, amikor kínozni akarom magam egy korábbi förmedvényemmel...

Mert olykor ugyanis elkap az érzelem, hogy valamit mégis kezdjek azokkal az írásaimmal. Egyrészt ihlet, mert kidolgoznám, átírnám, de közben nem tudom, megéri-e, vagy ha őszinte lehetek: utálok átírni, és bármilyen szar is, sajnálom szétvagdosni az eredetit. Másrészt a nosztalgia, és anyákra jellemző langy szeretet jár át, amit a gyerekeik iránt érezhetnek, mikor évente egyszer elönt az olvashatnék, és akkor konstatálom, hogy igen, ez az enyém, ilyet is írtam, valamikor ez voltam én, valamikor ezt alkottam és tetszett. Büszke vagyok rá.


Talán becsaptalak téged, kedves Idetévedő, ha azt remélted, most valami fix tippet fogok közölni, hogy mit is csináljunk azokkal a rossz írásainkkal, mert bizony én azt megmondani nem tudom. Töröltem is már, és jól esett – egy pillanatig, aztán mélyen megbántam. Elővettem és dolgozgattam rajta, átírtam itt-ott, sőt, komolyabb terveim is támadtak egy-egy réges-régi szösszenetem kapcsán – aztán újra a mappa mélyére süllyedt, mert megint elakadtam, és a kedvem is elment tőle, hogy foglalkozzak vele. Visszaolvastam is simán, mintha egy azelőtt sosem látott dolgot fogadnék magamba életemben először, és különös érzelmek jártak át a saját munkám kapcsán. Kicsit mintha magamat találtam volna meg benne, kicsit mintha totál idegen lett volna azzal a „Jé, ezt tényleg én írtam?”-érzéssel.

Rajtunk áll, mit kezdünk az írásainkkal, hiszen a mieink. Azt hiszem, igaza van annak, aki azt mondja, akkor se dobjam ki az ablakon, mert az enyém, és sajnálnám, hiszen sosem tudhatjuk, mikor csap meg az ihlet szele egy-egy előző alkotásunk kapcsán, s mikor gyullad fel a lámpa a fejünkben, hogy hogy írjuk át, használjuk fel.
Mindazonáltal mégis csak a mi művünk, a mi agyszüleményünk, akkor is, ha azóta már minden sejtünk más lett, vagy mi magunk is változtunk: ha végleg a kukába vágnánk, nem olyan lenne, mintha saját magunk egy részét akarnánk likvidálni?

szerda, április 27, 2016

Tűzpróbás útvesztő

Írta:    8:54 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Általában minden mánia később ér el engem, így a Divergenthez hasonlóan a Maze Runner szériára is akkor kaptam rá, amikor már javában a második részek pörögtek a moziban. Míg a Maze Runner harmadik részének forgatása van soron – némi késedelemmel, ugyanis a Thomast alakító Dylan O'Brian idén márciusban megsérült a forgatás közben –, nem tudtam bírni magammal, s mivel a könyveket még egyelőre nem volt pillanatom olvasni, újra elővettem Az útvesztő és a Tűzpróba filmeket, és megnézettem egyik barátommal, a várakozást enyhítendő.

Dióhéjban

Összezavarodott fiú ébred egy liftben, nem tudva hova tart, sem azt, hogy honnan jött. A felvonó eléri a végállomást, a fiú pedig egy különös fallal körbevett erdős tisztáson találja magát, ahol a helyi lakosok fogadják. Ahogy a kezdeti zűrzavar leülepedik, a fiú kezd tisztább képet kapni a világról, amibe csöppent, majd ahogy a nevével együtt több emlékkép is a felszínre bukkan, egy különös lány felbukkanásával végképp minden a feje tetejére áll, s a tisztáson élők is kénytelen felhagyni a három éve nyugodt életükkel...


Bár az útvesztőből és a tisztásról kijutottak, hőseink élete nem teljesen felhőtlen. Csöbörből vödörbe esve érkeznek egy menedékhelyre, ahol minden szépnek és jónak látszik, egészen addig, amíg fel nem fedezik, hogy még mindig nincsenek biztonságban, s újra szaladniuk kell az életükért. A külvilágba érve szembesülnek azzal, a Föld mennyire megváltozott, s a perzselő pusztaságban bandukolva, egy újabb mesés rejtekhelyet keresve szembesülniük kell azzal, hogy talán sokkal jobb volt az útvesztő közepén a tisztáson...


A nem teljesen hardcore fangirl szemszögéből

Hogy egyből a közepébe csapjak, Az útvesztőt én nagyon imádom, mert ijesztő, félelmetes, egyedi, és valami teljesen újat mutatott számomra, ami felüdülést nyújtott a sorra egy kaptafára készülő filmáradatban. Aztán jött a Tűzpróba, és minden csodálatom tova röppent, amikor is a történetben egyre jobban elmélyülve kiderült, hogy – SPOILER!! – megint a retkes zombikról van szó, és ez elsősorban a filmet adaptálók vétke... Tudomáson szerint ugyanis a könyvekben szó nem esik zombikról, hanem a fertőzöttek simán megőrülnek. Ez a picike módosítás igazán viccesen jön ki azzal, amikor is Teresa meséli Thomasnak, hogy mi történt az anyjával: az elmondottak ugyanis a filmben is inkább megőrülésre emlékeztetnek, mintsem zombiságra, így talán csak én vagyok hajszálhasogató, de a kettő nekem nem igazán vág össze.

A másik nagy problémám maga Teresa. Az hagyján, hogy cseppet sem szívelem a karaktert, de hogy a színésznő Kaya Scodelario egy kiköpött Bella™ a filmekben, szájtátott bambasággal és jellemtelenséggel, na meg pocsék személyiséggel együttvéve, az már nekem igencsak sok... Arról nem beszélve, hogy Thomas is beleszeret az első leánykába, aki a csoportba kerül, és koslat utána, mint egy tüzelő kiskutya – és hadd ne beszéljek arról, minek kell megint egy idióta romantikus szál a sztoriba, miért nem lehetnek egyszerűen szimplán barátok végre egy filmben? Mert én szeretem a romantikát, de hogy miért hiszik azt, hogy a szerelmi szál nélkül nem fogják nézni a nők a mozit és nem veszik meg a könyvet vagy a zenét, azt nem tudom megérteni...

Ettől eltekintve a szériát én nagyon szeretem, bár a második rész jelentősen gyengébb volt, mint az elődje, kíváncsian várom a folytatást, annyira, hogy kénytelen leszek időt szakítani a könyvekre is, bármennyire is nem vagyok most könyvmoly kedvemben.

kedd, április 26, 2016

A kutatómunkáról

Írta:    9:02 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Valahányszor olyan téma kerül elő, amiben nem igazán vagyok otthon, valahogy mindig elsüllyed az ingoványos területen az ihletem. Bár a kutatómunka az író egyik legfontosabb feladata, én mégis annyira utálom, hogy azt el nem tudom mondani... Mikor írnék, írnék ezerrel, de meg vagyok akadva, mert utána kéne néznem valaminek, de közben meg se találom igazán, amit keresek, aztán már annyira belekavarodok, hogy egyik linkről a másikra kattintva teljesen megzavarodom, mit is akartam igazán.

Így volt ez legutóbb is: éppen megakadtam az írásban, mert ahhoz, hogy tovább tudjak haladni a jelenettel, kellett volna egy-egy háttérinfó, mire azonban megtaláltam, amit akartam, elkezdtem eltérni az eredeti tervtől, újabb és újabb linkeket látogattam agyon, mire teljesen elhalt az írókám, mert a végére már én magam se tudtam, akkor most melyik verziót is írjam – mert, ugye, közben több lett, ahogy egyre több és több infó került elő, nem tudtam választani –, és melyiket felejtsem szépen el.


Néha azt kívánom, bárcsak a háttérinfó és úgy minden, témával kapcsolatos adat benne lenne a fejemben, jönne a „semmiből”, mint ahogyan a szöveg is, amit írok. Hiszen miért ne tudnám csak úgy saját kútfőből összehozni? Ezeket a sorokat se gugliztam le sehol, csak szépen elkezdtem pötyögni, és kész.

Nos, ha azt akarjuk, hogy az írásaink minősége fejlődjön is, pláne, ha kiadva szeretnénk látni azt a sok zagyvaságot, amit ébren álmodva összehordunk, igenis fel kell kötni a nadrágszíjat, és belemerülni a kutatósdiba – így mi magunk is tanulunk valamit, s maga az irományunk is sokkal stabilabb lesz, ha nem csupán szavakat dobálunk egymás után, hanem alapja is van annak, amiről regélünk.


Ha őszinték akarunk lenni, a kutatómunka nem egy álom – igaz, ez is szubjektív, de gyakran több időt elvesz, mint maga az írás, viszont a jó mű megalkotásához elengedhetetlen, és végtére is, csak elkezdeni nehéz, amikor a sűrűjében vagyok, már kifejezetten élvezem, hogy valami olyasmibe mélyedhetek el, amit azelőtt nem tudtam, s az is dob a kedvemen, ha arra gondolok, a színészek sem a kisujjukból szedik, hogyan is játszanak el egy adott karaktert, hanem sokszor ők is heteken át tartó kutatómunkát végeznek, míg teljesebb képet tudnak alkotni a karakterről, akit életre kívánnak kelteni.

A történetmesélés nem egyszerű, az üres papírt – ha virtuális is – nekünk kell tartalommal megtölteni, az a tartalom pedig nem mindegy, mennyire igényes, vagy mennyire légből kapott és ingatag, Gondoljunk csak arra, amikor mi magunk olvasóként is érezzük, melyik történet az, ami annyira jó ki van dolgozva és fel van építve, hogy egyszerűen beszippant, s nem is veszed észre, hogy ez nem valóság, mert annyira magával ragad, s melyik az a fajta könyv, ami kevésbé ilyen kidolgozott, hiányos és valamennyire üres.

hétfő, április 25, 2016

Szuperhős

Írta:    9:54 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Tíz perce ültem a munkahelyemen, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy undorító fehér pók suhangat a fejem fölött. Azonnal levert a víz, mindemellett eléggé komikus is volt az eset, lévén hogy pont tegnap néztem meg a 2002-es Pókembert; egyből az jutott eszembe, mi lenne, ha...

Tegyük fel hogy különleges képességeid vannak –
 képregényesen mondva: szuperhős vagy. Felvállalnád magad, vagy maszkosan is, de tennél a világért, esetleg inkább meghúznád magad, s nem kérnél a felesleges drámából és kalamajkából?

Magamról beszélve nehéz válaszolni, ugyanis ha rám merészelt volna mászni az a rusnyaság, én biztos szívrohamot kapok egyből... Azonban eljátszottam a gondolattal, ha valami csoda folytán szuper képességekre tennék szert, mint Peter Parker, vajon használnám-e a jó érdekében, vagy inkább maradnék névtelenségben, sőt bele se avatkoznék a dolgok folyásába, mivel úgyis csak elfognának, hogy kísérletezzenek rajtam? Nehéz kérdés.

Ugyanakkor miért kéne egy póknak megharapnia ahhoz, hogy hős legyek? Elég a világ talaján maradni, kedvesen mosolyogni egy embertársamra, felszedni a szemetet az utcán, sőt: eleve nem szemetelni, átadni a helyem a buszon... Ezek mind hétköznapi dolgok, egyáltalán nem eget rengetőek, mégis sokat jelenthetnek.

S egyáltalán minek is alkottuk meg a szuperhősöket? Ennyire lusták volnánk, hogy másokra várunk, hogy megoldják minden problémánk, ennyire nem tudunk mit kezdeni magunkkal, mintsem kiirtott fák lapjain és a sík képernyőn bámuljuk nemlétező hősök nemlétező diadalát?

Nem szomorú ez? Nem szánalmas?

vasárnap, április 24, 2016

A külalakról, avagy megtalálni a megfelelő betűtípust

Írta:    9:53 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Az írás és blogolás nem csak betűk egymás utáni leütéséből áll, vagy abból, hogy különböző tartalmakat pakolunk egymás mellé. Fontos a stílus és a külalak, ha magyarizált külföldiséggel akarjuk mondani: számít a dizájn is, manapság talán jobban, mint az írás minősége, hiszen egy sima könyvet is a borítója alapján ítélünk meg először, s egy új blogra találva elsőként a kinézet és a forma az, ami leginkább meghatározza az előzetes véleményünk, mintsem a blogger személye vagy annak irományai.

Amikor Wordben írtam régebben, még a Google Drive felfedezése előtt, mindig fontos volt számomra a helyes betűtípus megtalálása, ahogy a blogom sablonjának szerkesztésekor is igyekszem mindig azt a betűtípust megtalálni, ami a leginkább illik a témához, vagy éppen az adott hangulatomhoz. Úgy vélem, mindezzel a saját egyéniségünk, az írásaink egyediségét fejezhetjük ki.

Jobbára inkább képszerkesztéskor ügyelek a betűtípusokra, hiszen a blogon natúrban használni nem igazán előnyös, lévén, hogy hiába teszek fel egy díszes betűtípust a bejegyzésbe, hogyha az ország másik szegletében lévő oldalamra tévedő számítógépén nincs telepítve, nem fogja megjeleníteni, hacsak nem kép formátumban tesszük fel az adott szöveget, átlátszó háttérrel, legyen az akár egy cím vagy a személyes aláírásunk, mondjuk ez utóbbit én elkerültem, mert annyian használják, hogy nem akartam egy lenni a sok közül, vagy éppen utánozni a tömeget...

Visszatérve a betűtípusokra, vagy angolul fonts, a kedvenc lelőhelyem a DaFont.com, ahol rengeteg betűtípust találhatunk stílus szerint bontva. Az egyik kedvencem a Dingbats névre hallgató egyéb szimbólumok, amiket leginkább díszítéshez szoktam használni, mint például a Nymphette, amit leginkább különböző szövegrészek elválasztásához ékelek be. Ezek között a jelek között találni pl. a Social Circles Font nevű betűtípust is, amit könnyűszerrel használhatunk ún. social media buttonsként a blogunkra, lásd nekem is oldalt a blogon az elérhetőségeknél.

Nymphette

Social Circles Font


Ezenkívül puszta szórakozásból is lementhetünk egy-két jópofa betűtípust, mint amilyen a Tribal Dragons Tattoo Designs – akár pólóra nyomtatva is jól mutatnak, különösen, ha valaki úgy imádja a sárkányokat, mint én.



Dióhéjban ennyit most a betűtípusokról. A Blogger és a számítógépek előre telepített betűtípusai általában elég választékosak, azonban ha mégis újra vágyunk, rengeteg ingyenesen letölthető betűtípusra bukkanhatunk az interneten, amiket aztán szabadon variálhatunk annak érdekében, hogy jobban kifejezzük magunkat ebben a figyelemhajhász virtuális világban.

szombat, április 23, 2016

Jó képet vágni

Írta:    10:23 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Nem vagyok a legszociálisabb lény a világon – értsd: nem szeretek olyan emberek között lenni, akik mellett nem érzem jól magam – ez sajnos a populáció zöme... –, és nehezen is tudom kezelni az embereket, illetve a különböző helyzeteket. Hazudtam az önéletrajzomban, amikor azt írtam, jó kommunikációs készségem van, emberekkel foglalkozni pedig pláne nem szeretek, ha őszinte akarok lenni, így kb. napi szinten saját magam ellen vétek, amikor bemegyek dolgozni.

Ott ugyanis ki vagyok biggyesztve mindenféle emberi lény elé, emellett ki vagyok téve az összes létező hülyeségnek, amivel csak elő tudnak állni, nekem mégis szerződésből jó képet kell vágnom, és mosolyogni, akkor is, ha minden apró baromsággal nekem esnek, meg belém kötnek, csak mert fölöttem valónak képzelik magukat, és jól esik a kifejletlen, ego vezérelte lelkületüknek, ha olyanba tipornak, aki tisztességes munkát végez.

Napi szinten egyre nehezebb kedvesen mosolyognom és úgy csinálni, mint aki nem hallotta meg az elejtett megjegyzéseket, mint aki nem akarná zúzógépbe küldeni az összes agyatlan idiótát, aki csak be tud tévedni. Mégis elvállaltam ezt a feladatot, mint valami mártír, aki így akar vezekelni a sok-sok rossz döntésért, amit hozott.

Forrás

Nem tudom megérteni, miért nehezítem meg a saját sorsom mindig, vagy miért nem jövök rá, mégis mi a fenét kellene csinálnom vagy megtanulnom. Mondják, hogy az ember életében azért történnek hasonló dolgok, és azért ismétlődnek bizonyos esetek, mert abból nekünk valami módon okulni kéne, és talán én vagyok túl buta, vagy ennyire nm tudok barátságos lenni saját magamhoz se, amiért képtelen vagyok megvilágosodni, és elkerülni az olyan helyzeteket, amik nem valami kedvesek a számomra, sőt, egyáltalán nem nekem valók.

De ez van, másoknak sem könnyű... Ők is csak jó képet vágnak, csak igyekeznek palástolni a saját gyötrelmüket – akkor is, ha mindezt úgy teszik, hogy közben a másikba tipornak bele. Egyrészt szomorú is, hogy csak így tudják jobban érezni magukat, de mindenki úgy igyekszik enyhíteni a személyes sérelmeit, ahogy csak tudja. Azzal már nem foglalkoznak, hogy mennyire káros és ártalmas az a módszer másokra, vagy éppen saját magukra.

péntek, április 22, 2016

Használd ki az időd!

Írta:    5:55 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Nem szeretem pazarolni az időm, és igazság szerint meg tudok halni, amikor a fejemből kinézve kell várnom, és semmi aktuális dolgom nem akad – persze a lustálkodás és a semmittevés mint rekreációs folyamat, számomra teljesen más tészta... 

Ma viszont bő egy órát lézengtem egyik buszmegállóból a másikba, amíg meg nem érkezett a buszom, és bár sokkal szívesebben csellengtem, minthogy túlórázzak, azért igencsak piszkálni szokott az az elvesztegelt tíz-húsz perc, sokszor egy-egy óra, amíg várni kell valamire, és jóformán balgaságokkal fecsérlem a drága – és pótolhatatlan!! – időm.

Íme hát egy rövid lista, mit is érdemes tenni abban a pár fölös percünkben, amíg éppenséggel semmi dolgunk nem akad.

1. Olvass

Csak még egy oldalt, csak egy másik cikket vagy blogbejegyzést. Ha már egyszer okossá vált a telefon, és szert tettünk mindenféle kütyüre, miért ne használjuk művelődésre, szellemi feltöltődésre?

2. Írj

Általában van bennem egyfajta félsz a nyilvános helyeken történő írástól, de ha tudunk magunknak egy biztonságos zugot találni, ahol illetéktelenek talán nem látnak bele a dolgunkba, azt mondom: miért is ne? – Igaz, engem blokkolni szokott maga a tény, hogy közterületen vagyok, és hogy nem tudok belefeledkezni az írásba, hiszen azt azért mégsem akarom, hogy három busz süvítsen el mellettem, de ha éppenséggel elkap az ihlet, akkor én biza írni fogok, akkor is, ha százan vannak körülöttem.

És végezetül:

A saját beállítottságodnak megfelelően tégy, amit akarsz – játszhatsz is az egyik kedvenc mobilos játékoddal, telefonálhatsz, chatelhetsz haverokkal, lényeg, hogy használd ki az idődet, s ne hagyd elvészni, mert talán egy-két perc nem tűnik olyan soknak, jusson eszedbe, hogy azt már vissza nem kapod!

Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a saját időnkkel mi magunk rendelkezünk, jut, amennyi jut, viszont nem is lehetne rástresszelnünk túlzottan. Ha arra van éppen szükségünk, hogy céltalanul kószáljunk egyet, vagy heverészni vágyunk csupán az ágyon, és nézni ki a fejünkből – mert bizony ilyen napok is akadnak szép számmal –, esetleg relaxálni akarunk és órákig zenét hallgatni, ne gátoljuk magunkat, ne féljünk azt tenni, amit a lelkünk éppen kíván, hiszen bár az élet meglehetősen rövid, legfontosabb, hogy úgy töltsük a lehető legtöbbet belőle, ahogy azt mi szeretnénk, és ahogy az nekünk jól esik.

Kép forrása

szerda, április 20, 2016

Papucs

Írta:    4:31 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Furcsa dolog történt velem. Egyik délután, munkából hazaérve láttam, hogy a kedvenc napszemüvegemnek, ami még az egyetemi éveimből való az egyik kedvenc magyar városomból, letört az egyik kis műanyag izéje, ami az orrnál található...

Nos, annak az izénak a neve papucs, bármelyik optikus megcsinálja, bár gondolom, amilyen picike kis micsodáról is van szó, biztos annál borsosabb is az ára a javításnak...

Igazán meglepett, hogy mikor történt ez a kis baleset a napszemcsimmel, mert általában tokban tárolom, pont azért, mennyire szeretem, és jóformán az egyetlen normális védelmem a vakító fényár ellen, ami jól is néz ki. Anyu szerint pilótaszemüveg, de én csak annál jobban érzem magam, amikor viselem, repülésmániás lévén, és mert mindig is szerettem volna pilóta lenni.


Ha egy furcsaság azonban nem elég egy hétre, rövid időn belül felfedeztem, hogy a szemüvegemmel is hibádzik valami: egészen pontosan mindkét papucs elillant róla, fogalmam nincs, egyáltalán mikor meg hogyan...

Szóval nem tudom, egyszerűen rejtély, ami történt, mert bár igaz, hogy eléggé figyelmetlen és trehány rendetlen vagyok, de hogy az összes létező szemrevalómnak nyomtalanul eltűnjenek a papucskái, az már felettébb érdekes, és mondhatni bizarr.

Talán van egy jóakaróm, és akkor történt a baleset a szemüvegemmel, amikor otthagytam az asztalomon, mikor kimentem mosdóba a munkahelyemen, bár a napszemcsim egyáltalán nem hagytam ott, és másra se akarom fogni – mondjuk tény, hogy vannak jóakaróim a munkahelyemen –, mert az a valószínűbb, hogy valamikor mégis én törtem le őket egy alkalommal, amikor felelőtlenül ledobtam őket a táskám egyik zsebébe, még ha fél percre is történt.

kedd, április 19, 2016

Fair Play

Írta:    11:51 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Őszinte embernek tartom magam, ami annyit jelent, hogy nem kenyerem az álszentség, ahogy az sem, hogy puncsolással érjek el valamit. Így tőlem azt kapja mindenki, amit érzek és gondolok. Persze ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem fordult elő egyszer sem, hogy füllentettem volna, és az is igaz, hogy általában szűrőt teszek a szám elé, mielőtt meggondolatlanul kihánynék minden őszinte véleményt, ami éppen eszembe jut, mert nem vagyok egy érzéketlen Terminátor, és igyekszem szem előtt tartani mások érzéseit.

Tőlem, mint őszinte embertől azt kapja a világ, hogyha én valakit kedvelek, akkor teljes szívemből kedvelem és támogatom, és ha valakit nem kedvelek – különösen azután, ha átvág és megsért az az a személy ilyen-olyan formában –, nos, akkor én őszintén rühellni fogom az illetőt: nem fogom megjátszani, hogy szeretem, és sajnos a saját lelki érettségem rovására őszintén szólva tolerálni se nagyon tudom...

Ha jófej vagyok valakihez, akkor lehet bármilyen naív attitűd is, elvárom, hogy viszont jófejek legyenek hozzám is, ha pedig azt tapasztalom, hogy ez a jófejség nem működik oda-vissza, csak tőlem várnak el mindent olyan alapon, hogy nekem kötelességem, és azt hiszik, hogy teljesen kiszipolyozhatnak és visszaélhetnek a jóindulatommal, akkor egy idő után eljutok arra a pontra, hogy nemes egyszerűséggel leszarom az egészet, és nem leszek többé se jóindulatú, se naív, se jófej – akkor se, ha ez a saját káromra megy.


Ez inkább hátrány, mert ami a szívemen, az a számon, és hazudni se tudok jól, arról nem beszélve, hogy az őszinte embereket általában nem is szeretik sehol. Talán valóban csak egy naív bolond vagyok, mert elvárom, sőt, nekem az (lenne) a normális, hogyha én tisztességesen játszom, akkor másnak is úgy kéne, és talán álomvilágban élek, mert igazán nagyon szarul tud esni, ha pofon csap valami, és rájövök, hogy igenis nem az én képzelt utópiámban élek, és igenis mások nem játszanak tisztességesen, csak azért, mert én igen.

Lehet, hogy bolond vagyok, és megeshet, hogy gyenge, amiért nem tudok én is úgy játszani, ahogy mások: csalón, manipulálva, igazságtalanul; de ha legyek is, inkább legyek naív bolond, mint egy önmagát is áltató, gerinctelen segg, aki még arra se képes, hogy emberséges legyen.

hétfő, április 18, 2016

Miért olyan nehéz helytállni az életben a művészlelkűeknek?

Írta:    9:35 de. // Még nem érkezett hozzászólás
Nehéz a sorsa a művészlelkeknek. Meg nem értés, sok pofon és kudarc a társuk az életben, hiszen egy olyan világban kell érvényesülniük, ahol a művészet szinte nulla jelentőséggel bír. Persze vannak múzeumok, kiállított fotósok és festők, létezik a grafikus és fotográfus szakma is, néhányan szeretik is elnézegetni a reflektorfénybe állított műveket, de nem minden művésznek adatik meg ez a kiváltság. Sok az összetört álom, sok a felfedezetlenül maradt és fel nem karolt tehetség.

Főhősünk, Művészke küszködik. Küszködik, mert nehezen boldogul ebben az ego és anyagi javak hajtotta világban. Küszködik, mert boldogtalan az életével, a lehetőségekkel, amiket elszalasztott, a rossz döntésekkel, amiket hozott. Művészke magányos, hiszen senki nem érti őt meg talán, nem látják át fájdalmát, nem értik meg, miért potyognak könnyei.

Művészke elkeseredett és indulatos, amiért egy olyan világba született, ahol a művészetet nem fizetik meg, ahol a művésznek kell fizetni, hogy tanulhasson, hogy elindulhasson a szakma létráján. Művészke szegény családba született, ambícióit támogatni nem tudta senki, így szépen lassan felhagyott vágyálmaival, hogy papíron is, a közösség szemében is MŰVÉSZ lehessen. 

Azt hitte, majd boldog lesz, ha simán laikusként, hobbiból űzi, amit szeret, ám ahogy peregnek az évek, s ahogy az élet is egyre komolyabbá válik, Művészke belátja, hogy elkésett, hogy igenis harcolnia kellett volna, hogy az lehessen, aki, s igenis akkor is boldogtalan lesz, mindegy, milyen jól fizető munkahelyet is találjon, s hol legyen, mert valami mindig hiányozni fog: hogy testestül-lelkestül művész lehessen, hogy kiélhesse lelkének legbelsőbb vágyait. 

Hogy hagyják őt békében, hadd alkothasson zavartalanul, kedvére.

vasárnap, április 17, 2016

szombat, április 16, 2016

Íróeszköz: Writing Exercises

Írta:    9:49 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Az íróeszköz tagben már beszéltem a kedvenc találmányaimról, amiket előszeretettel használok íráshoz. Az előzőekhez hasonlóan egy másik, szintén nagyon hasznosnak vélt weblapot mutatok be, ami számos funkciójával megkönnyítheti, illetve fel is dobhatja az írást.

WritingExercises.co.uk

Ahogy az rendre illik, amikor éppen van némi időm, lövésem nincs, miről is kéne írnom. Ez a tanácstalanság ma odáig fajult, hogy a guglit fárasztottam mindenféle keresgéléssel – what to write, what to blog about, writing prompts, topic generator –, mire rábukkantam a WritingExercises oldalra, ami lényegében a korábban már említett androidos prompts alkalmazásokat foglalja egybe, és nem szükséges hozzá okostelefon, csak a jó öreg internet, meg egy kütyü, amivel netezni tudsz.

Az igazat megvallva nem tudok egy részletes ajánlót idefabrikálni most, hiszen épp csak ráleltem az oldalra, viszont három izgalmas funkciót már ki is próbáltam, ezekről szándékoznék szólni pár szót.

Figyelem: némi angoltudás szükségeltetik az oldal használatához.

Random Subject Prompts – Témaválasztó

Ezen az aloldalon válogathatunk találomra kidobott témák között, pl. írj egy személyről, akit korábban szerettél, vagy egy könyvről, ami nagy hatással volt rád. Ennek nem kell feltétlenül novellának lennie, lehet egy kisebb cikk vagy esszé, ahogy egy blogposzt is.

Úgy gondolom, ha az ember komolyan nekiveselkedik, és megerőlteti magát, hogy na most nem frissítek tovább, hanem szépen megdolgoztatom a kicsi agyam, és kikörmölök valamit arról, amit random kidobott az oldal, az csak előnyünkre válik, hiszen amellett, hogy ténylegesen írunk, meghatározott témában is kell maradnunk, ami igazán nagy kihívás, különösen egy olyan szabadlelkű és állandóan csapongó bloggernek, mint jómagam.

Random First Line Prompts – Kezdő mondat-választó

Remek alternatíva arra, ha tényleg nem tudjuk elkezdeni az alkotásunk – ezzel a funkcióval ugyanis pont, hogy egy bevezető mondatot kapunk készen, ami meghatározza magát a szituációt és az alaphangulatot is, innentől kezdve csak hagyni kell felébredni az író énünket, s folytatni a megkezdett félmondatot, ami lehet leírás vagy párbeszéd egy része.

Ezt a fajta kihívást sosem próbáltam, viszont már nagyon szeretném kipróbálni magam benne, hiszen az előzőhöz hasonlóan igazán megdolgoztatja az alkotni vágyó agyam. Ami azt illeti, ritkán szeretem, ha művészetben kikötik, mit csináljak és hogyan, ám ha semmi ötletem, legalább meg van adva a kezdő löket, ami akár egy jó kis sztorihoz is vezethet a végén.

Random Plot Generator – Cselekményválasztó

Az eddig említettek közül ez a leginkább komplexebb funkció, ugyanis nemcsak egy témát vagy bevezetőt dob fel, hanem részletesen meghatározza a karaktereket, magát a szituációt és cselekményt is, így egy komolyabb történet is kikerekedhet belőle, s kevesebb szabad kezet kapunk az alkotáshoz, hiszen több dolog van meghatározva, ami alapján alakítanunk kell az írásunk.

Első ránézésre ez a funkció jött be a legkevésbé, mert túl soknak éreztem a kikötéseket, amiket kidobott, én meg eléggé kicsapongó vagyok és a magam feje után kívánok menni, így képtelenség, hogy annyi mindenre figyeljek írás közben, és úgy alakítsam a sztorit. Viszont nem kötelező mind a hat meghatározással írni, külön-külön is felhasználhatjuk őket több más kisebb novellához, ha úgy kívánjuk, így voltaképpen sokkal több a lehetőség játszadozni az eshetőséggel, mint a másik kettőnél.

* ** *

Hasznos linkek:

péntek, április 15, 2016

Tavaszi meggyfa-virágzás

Írta:    1:53 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Általában véve eléggé butuska vagyok a képeim tálalásához, ugyanis nem igazán tudom szépen elrendezgetni őket a blogon, se puccos kis szövegeket tálalni hozzá. Viszont úgy gondolom, egy kép éppen azért kép, és a fotózás is azért fotózás, mert nem is díszesen dobigált szavakon, hanem a látványon van a hangsúly. Egy képből mindenki azt vesz ki, amit akar, és olyan érzéseket vált ki, amiket egyénenként kivált, vagy éppen semmit, ezért úgy vélem, minden egyéb csak üres fecsegés lenne, sőt, el is venné magának a fotónak az értelmét.

Ezért nem is húzom tovább a szót, jöjjön pár friss képem a kertünkből, amihez csak annyit fűznék, hogy I heart cherry trees!


/Nagyobb méretért katt a képre. A portfólióm megtalálható photoblogon./








csütörtök, április 14, 2016

Jelenlét

Írta:    3:15 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Talán az a legnagyobb bajunk, hogy mindig várunk. Várunk valamire, valakire, az egész energiánkat és figyelmünket az köti le, amire éppenséggel áhítozunk, legyen az egy válasz egy baráttól, egy filmpremier a moziban, fizetés, a műszak vége, vagy hogy mikor jön már végre szembe velünk életünk párja.

Ha tömören kéne megfogalmaznom a problémát, így hangzana: nem vagyunk jelen. A jelen pillanat nem jó, csak teher, csak kényszer, így viszont nem lehet élni, hogy az egész életünk várakozással teljen, s a jobb után ácsingózzunk, hiszen az talán sose jön el, vagy ha ide is ér a péntek, a hosszú hétvége, a fizetés, vagy a műszak vége, hamarabb el is múlik, mint szeretnénk, onnantól kezdve megint csak óhajtozunk a jövőbe, és sose leszünk jelen.

Jelen lenni pedig nehéz, hiszen az agyunk is folyamatosan elkalandozik – el a múltba vagy a jövőbe, nem figyelünk a madarak tavaszi trillájára, vagy arra a helyes kis felhőre az égen, és a fenséges szép naplementére. Nem vesszük észre szüleink szerető mosolyát, a helyes fagyi árust, aki csillogó szemmel tekint ránk, azt remélve, mikor mosolygunk végre rá. Nem vesszük észre, s a tükörképünk változik, megnyúlik az arcunk, belefásulunk a várakozásba testestül-lelkestül, mindenestül.


Nincs olyan, hogy jobb. Nem lehet mindig elvágyakozni valamerre. A mában kell lennünk, hiszen ott vagyunk, élveznünk kell az adott pillanatot, hiszen ha nem tesszük, egyszer majd egy sajgó emlék lesz, egy hasonló vágyakozás, egy megbánás a jövőben.

Maradj jelen!



szerda, április 13, 2016

Nyelvtani bakik: Csak azért is szívelem

Írta:    10:17 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Mióta kikerültem az iskolapadból, szomorúan tapasztalom, mennyire kopik a tudásom, még olyan területen is, amit napi szinten használok. Mindig is büszke voltam arra, hogy jól írtam helyesen, igazság szerint csak akkor kaptam négyest helyesírásból, amikor direkt elrontottam a feladatot, mert nem akartam nyelvtan versenyre menni. (Nem szeretek szerepelni, na.) 
Viszont lassan 5 éve nem ültem nyelvtanórán, egy félév volt az egyetemen, ahol elhangzott egy-egy szó, annak is két-három éve, és talán a korral is jár, hogy idővel megfeledkezünk dolgokról, elég gyakran kapom magam azon írás közben, hogy fogalmam nincs, hogy kell valamit helyesen írni. A minap azonban lefüleltem magam, hogy egy bejegyzésemben rosszul használtam valamit, és mivel utálom, ha helyesírási hibát vétek, az az ötletem támadt, hogy már csak gyakorlás végett is jó ötlet említést tennem azokról a bakikról, amiket írás közben én magam is ejtek.

Azelőtt szó esett a nemcsak és nem csak közötti különbségről, terítéken volt a minthogy és a mint hogy kötőszó és a keltezés, majd a szintén sokak által tévesen használt fáradság és fáradtság főneveket vettem górcső alá, azt követte pedig a mondatzáró írásjelek. Legutóbb a vagy esete került előtérbe a vesszővel, most pedig a csak azért is helyesírásáról és a szível meg a szívlel közötti különbségről fogok regélni.

Lehull a lepel:

A csak azért is helyesírása

A csak azért is igenis külön írandó, mondjon bármit is az a kis belső késztetés a fejünkben, hogy írjuk külön. Valószínűleg azért botlik meg a kezünk, és írjuk egybe, mert a szóbeszédben mindig úgy hadarjuk el, emiatt olybá tűnhet, mintha írásban is egybe kellene leírnunk, pedig nem!

Nem csupán a csak azért is az egyetlen ilyen trükkös, egy levegővétellel kimondott kifejezésünk, példának okáért ott van még az akkor sem, az alja nép, az amikor is, illetve az az, hogy – ez utóbbit ugyanis gyakran írjuk egybe, likvidálva ezzel a közéjük ékelendő kötelező vesszőt is.


És a lista mehetne tovább... Ha igényesen szeretnél írni, legyen az blog vagy novella, ajánlom figyelmedbe a következő oldalt, ahol számos ilyen, köznépileg állandóan rosszul írt szó és kifejezés van feltüntetve, mellette a helyes alakkal. 

Szível versus szívlel

Megmondom őszintén, a kettő ige közti különbséget én magam se tudtam, egy ismerősöm nyitotta fel rá a szemem az egyik bejegyzésem kapcsán. 

  • szível: egy népiesebb kifejezés, jelentése kedvel, szeret. illetve ha tagadjuk, akkor ezeknek ellenkezőjét fejezi ki: ki nem állhat, nem bír. A köznyelvben jobbára inkább tagadó formában használjuk.

    Példa:
    Nem szívelem őt.
    Nem szívelem az erőszakot.
  • szívlel: inkább igetővel fordul elő. Az elszívlel jelentése elbír, elvisel, kibír – pl. megpróbáltatást, csapást –, míg a megszívlel megfogad, követ jelentéssel bír, tehát megszívlelhetünk egy tanácsot vagy intelmet.

    Példa:
    A mai nap húzós lesz, de bizonyára elszívlelem majd.
    Petrának remek rálátása van a dolgokra, ezért mindig megszívlelem a tanácsait.

Jómagam is a szível jelentésével voltam tisztában, de mindig szívlelként írtam, ami viszont teljesen mást jelent, jóformán igekötő nélkül nem is használatos, ezért a sohasem szívlelték a nők helytelen, ugyanis az így szól korrektül: sohasem szívelték a nők.

* ** *

Hasznos oldalak:

kedd, április 12, 2016

A szépség és a szörnyeteg

Írta:    10:16 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Múlt vasárnap volt szerencsém a tévében elcsípni egy német filmadaptációját a híres történetnek, ami meglepően tetszett, ezért muszáj volt szót ejtenem róla virtuálisan is, ez a Die Schöne und das Biest című, 2012-es német tévéfilm.

Dióhéjban

Hugo gazda anyagi problémákkal küzd. Hogy meg tudja adni a tartozását, elmegy eladni halott felesége becses nyakláncát, ám hazafelé eltéved az erdőben, s egy azelőtt sosem látott, elhagyatott kastélyba kerül, ahol legnagyobb meglepetésére senkivel nem találkozik személyesen, viszont szívélyesen hellyel kínálják egy istállóban az éjszakára.
Másnap reggel éppen hazafelé indulna, amikor is letép egy rózsát a helyi rózsabokorból, majd ekkor szörnyűséges dolog történik: megjelenik a rezidencia ura, förtelmes, félig ember, félig állat kinézetű rém, aki egyáltalán nem örül, amiért a betolakodó le merészelte tépni az egy szál rózsát az ő kertjéből. Életet követel az ellopott életért, s azt az utasítást adja Hugónak, hogy az első teremtményt, akivel a hazaútján találkozik, vigye el neki a letépett virágért cserébe. Hugo legnagyobb bánatára ez a lény sajnos a saját lánya lesz, Elsa, aki apja menekülési szándéka ellenére bátran fog egy kisebb bokor rózsát a saját kertjükből, majd elindul a kastélyba, hogy bocsánatot kérjen az apja nevében. Az akció nem a vártnak alakul, Elsa ugyanis nem térhet már haza, hanem kénytelen fogolyként élni tovább az ismeretlen szörnnyel a kastélyban, aki minden áldott nap feleségül akarja kérni...

A valamennyire hardcore fangirl szemszögéből

A Szépség és a Szörnyeteg történetét úgy gondolom, nem kell bemutatni, hiszen az alapfelállás ugyanaz: van egy rémséges kinézetű férfi, aki ilyen-olyan indokkal tett szert ijesztő külsejére, és van a szépséges nő, aki a csúf külső ellenére beleszeret a torz kinézetű férfiba, majd önzetlen, tiszta szerelmével megtöri az átkot, amitől a férfi is visszanyeri macsó eredeti alakját, aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Szeretem ezt a mesét, mert olyan, ma talán már alig létező dolgokat állít előtérbe, hogy a külső nem minden, és igenis a belső értékek a fontosak, és bár láttam már pár feldolgozást, azt hiszem, mégis ez a német adaptáció az egyik kedvencem. Mármint Hollywood ide, vagy oda, ilyen jólkinéző Szörnyeteget szerintem még a legszuperebb sminkes vagy számítógép se tudna alkotni a tengerentúlon.

Talán picit elfogult vagyok, vagy régimódi, de manapság annyi a számítógépes tuning a filmekben, hogy hiába rí ki a vászonról, és hiába vesszük észre, mennyire fals a látvány, mégis fizetünk érte, pedig ha tudnánk, mennyi – ismeretlen – gyöngyszem van a filmiparban, ahol inkább a sminkesek varázsolják elő puszta kézzel a látványt, nem csak a számítógépre hagynak mindent. (Lásd még a Bíborhegy, vagyis Crimson Peak című, nem is olyan régi mozit, ahol szintén rengeteg jelmezt varázsoltak elő, és a sminkesek is a lehető legtöbb dolgot puszta kézzel idézték elő, nem csak a színészek képzelték oda, és úgy biggyesztették oda virtuálisan utólag... Ha kíváncsi vagy a részletekre, melegen ajánlom David Marti maszkmester Instagramját, ahol rengeteg érdekes képet és háttérinfót közöl a filmekről, amiknek a készítésében részt vett.)

Nem tudom elégszer dicsérni, nekem nagyon bejött a Szörnyeteg, csillagos ötös annak is, aki kitalálta, meg annak is, aki meg tudta ezt ilyen szépen és élethűen valósítani, mert bár biztos vagyok benne, valamennyi tuning itt is lehetett utólag, hiszen mindenhol van, azért ennyire élethű és természetes maszkírozást régen láttam.


A fekete leves igazán ott ért a filmben, amikor is a Szörnyeteg visszaváltozott herceggé: meg kell mondjam, ilyen ronda herceget én még régen láttam, mondjuk tudom, ízlések és pofonok, de akkora egy turn off volt, amikor megláttam a selyemképű, bájgúnár ficsúr Arbo herceget emberként, hogy az összes lelkesedésem lelohadt...

A kép talán előnyösebb picit, filmen nagyon fura egy hercegnek mutatott...

Végeredményben

Aki kedveli az eredeti Disney mesét, vagy a történetet alapjáraton, annak mindenképp tudom ajánlani ezt a feldolgozást, mert kellemes kikapcsolódás, ha olyan hű, de nagy élményt nem is nyújt, bár véleményem szerint ilyen agyonrágott történetet új köntösbe bújtatni elég nehéz, talán lehetetlen is. Természetesen a felállás itt (is) picit más, és először szkeptikusan figyeltem, mit is alkottak ide a németek, mégis a Szörny teljesen levett a lábamról, ahogy meg lett csinálva, a történet pedig bár elég sablonos volt, mégis élveztem ezt a cirka másfél órát, így ha a kedvenc filmjeim közé nem is lépett elő, szívesen újranézném majd, ha megint leadja valamelyik csatorna.


Végezetül pedig: 


...ez a tapi és póz azért most csak nekem meredek??! 

hétfő, április 11, 2016

Ihletmerítés gyanánt, avagy 7 dolog, amit írói blokk esetén teszek

Írta:    8:24 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Írni szeretnék, de nem tudom, mit és miről – azt hiszem, ez minden tollforgató és billentyűzetkoptató lélek rémálma. Az írói válságnak több fajtája is létezik, úgy gondolom, a legtöbbet mi magunk is jól ismerjük, ezért nem is készítek listát: csak azt mondom, ami engem manapság gyötör, ez pedig az a fentebb már említett verzió, amikor aztán hiába van bennem meg az akarat, hogy én most igenis írni fogok, egyszerűen fogalmam nincs, mit vagy hogyan, na és a legfőbb kérdés: miért?

Gyakran a saját ihletem nyírom ki azzal, amikor elkezdem nyúzni a legkisebb novellakezdeményt vagy szimpla ötletcsírát azzal, hogy oké, cuki sztori, de van értelme egyáltalán? Vinni fog valahova engem, mint alkotót, s értelmes lesz az olvasónak? Nem csupán értelmetlen csapongás és szópazarlás, nem kéne inkább valami sokkal hasznosabbat csinálnom?

Ezekre a kérdésekre talán senki nem tudja a választ, azt viszont tudom, mit tehetek inkább a kételyek elhessegetésére, és mit tehetek azért, hogy kicsit felfrissüljön az agyam, s ne azon kattogjon, mikor fog megcsapni az ihlet végre...

Vagyis jöjjön most 7 tipp, mivel kapcsoljuk ki a blokkoló író énünket, s lépjünk ki kicsit az önsanyargatásból, hogy felfrissüljünk picit.

1. Zene

A legesleg. A minden. Ez eléggé szubjektív – mondjuk az egész bejegyzés az tulajdonképpen –, de zene nélkül félembernek érzem magam. Néha csak háttérzajnak kell, néha a puszta működésemhez létszükséglet. Nincs ez másként az írással sem, sokszor elég csak felvenni a jó öreg fülhallgatót, bekapcsolni a (megfelelő) zenét, aztán a világ megszűnik körülöttem, a gondolataim szabadon kajtatnak egyik dallamról a másikra, mígnem azon kapom magam, hogy egy új ötletem született, vagy éppen már neki is lódultak az ujjaim az írásnak, jegyzetelésnek. Remek felhajtóerő a silányabb, írásképtelen napokra, bár recept nélkül tudom javasolni a világon mindenre. 


2. Könyv

Írni szuper dolog, de nem árt, ha néha kikapcsoljuk az író-módot, és simán belefeledkezünk egy jó könyvbe – a lelkünknek is jót tesz a kikapcsolódás, hiszen amellett, hogy megannyi kalandot élhetünk át könyvek lapjain, ki tudja, mivel ihlethet meg bennünket, amit éppen olvasunk, illetve minél többet olvasunk, annál jobban tudunk mi magunk is írni, emellett több lesz a szókincsünk, amitől választékosabban tudjuk kifejezni magunkat.
Na meg: ki ne imádná azt a jellegzetes könyvillatot?! Már csak egy bögre forró tea kell, és máris kész a tökéletes nap – felhőtlenül elveszhetünk kitalált világokban és cselekményekben.


3. Film/sorozat

A könyveknél talán csak a filmeket, sorozatokat szeretem jobban: látványos és könnyed szórakozás, noha picit fukarkodni szoktam azzal a pár órával, amit "elvesztegelek" vele.
A könyvekhez hasonlóan azért szeretek mozizni, mert az ember lánya és fia megfeledkezhet egy pár órára a bajokról, s a mozgókép technikájával olyan megközelítésben, formában és módon lehet előadni a történeteket, amik leírva sokszor nehezen, vagy teljesen nem (úgy) működnek. Félre ne értessék, nem vagyok egyik műfaj mellett sem, egyformán szeretem mindegyiket, viszont az igaz, hogy vannak dolgok, amik leírva prózában működnek jobban, és vannak dolgok, amik a filmvásznon és a tévében.


4. Egyéb kreatív kikapcsolódások – írás, fotózás

Inkább csak laikusként művelem ezt a két hobbimat, egyikhez se értek profi szinten, úgyhogy jóformán „ahogy esik, úgy puffan”-módon csinálom, noha mindig bántott picit, amiért nem fejlesztettem jobban a rajzkészségemet, és mentem grafikus pályára.
Mostanában – és mert az ember művészlelkületű lánya egyszerűbben hozzáférhet a legbutább okostelefon kamerájához is – a fotózás az, amit a leginkább teszek, mert rajzolni sokszor nincs időm, na meg gyakorta úgy érzem, hogy „elfelejtettem”, illetve bennem van a félsz, hogy mi van, ha már nem is tudom, hogy kell? Másrészt hiába képzelek el jó kis képeket, nem elég a tehetségem ahhoz, hogy szépen kivitelezzem, egyelőre ezért inkább a magam hóbortjából fotózok és rajzolgatok, noha hosszú hónapok is eltelnek anélkül, hogy ceruzát tudnék venni a kezembe, ami picit bánt. 
A rajzolást pedig azért is szeretem nagyon, mert annak ellenére, hogy rettentő türelmetlen egy emberi lény vagyok, rajzoláshoz mégis furcsa sok türelmem van, és teljesen kikapcsol az agyam, így akármi bajom is van, mindig a papírhoz és a grafitceruzához – vagy érintőcerkához és táblagéphez – menekülök, mert kitisztítja az agyam és nyugalommal tölt el, ahogy az alkotással piszmogok.


5. Közösségi oldalak

Az írás legnagyobb ellensége – számottevő perceket veszítünk az internet végtelen sűrűjében bolyongva, amikor is egyik csinos közösségi oldal után a másikon ragadunk le órákra, mígnem azt vesszük észre, hogy több órát is kidobtunk az ablakon voltaképpen a semmivel...
Mindazonáltal ha egyszer beüt a gikszer, és a válság se akar múlni, úgy gondolom, inkább merjünk picit fellépni az internetre, és engedjük magunkat elveszni, hiszen amellett, hogy szükségünk van pihentetni az agyunk – ugyanis ki kell engednünk a fáradt gőzt, mert órákon át bámulva az üres doksit se haladunk előbbre –, sosem tudhatjuk, hol ér bennünket a múzsa, s talán az egyik pajtinkkal cseverészve gyullad fel a kislámpa a fejünkben, mi pedig vissza is térhetünk a magunk írógép formájához, s tovább onthatjuk magunkból a szebbnél szebb szavakat.


6. Haverok, buli, fanta

Ha belegondolunk, voltaképpen félelmetesen kevés az az idő, amit a családdal és barátokkal tudunk eltölteni: manapság mindenki dolgozik vagy tanul, s a mindennapi élet mellett egyre ritkábban érünk rá egymásra, pedig több szempontból is fontos, hogy elegendő időt töltsünk a hozzánk közel álló személyekkel.
Amikor zaklatottnak érzem magam, legyen az ok bármi is, a szeretteim közelében feltöltekezhetek energiával, megbeszélhetem velük a gondokat, s egyszerűen jólesik velük is lenni egy picit, nem csak robotként túlesni a napokon egymás után, így szívesen töltöm az időm inkább otthon a családdal vagy a haverokkal ruccanok ki valahova, hogy új élményeket szerezzek, amikből aztán ki tudja, mi fog kisülni, s talán egy szuper jelenet vagy hangzatos kulcsmondat fogalmazódik meg bennem közben.


7. És végül: csak azért is írok

Író vagyok!
Mindig pozitív élményként él bennem, amikor írói blokkom volt, mégis leültem és erőltettem az írást, aztán az egyik legjobb írásom sikeredett ki belőle, amire eléggé büszke is vagyok.
Nem vagyok a kényszer híve, nem is szeretem, viszont való igaz: néha kell nógatni magunkat és igenis kisajtolni azt a plusz mondatot, bekezdést, oldalt, vagy éppen fejezetet, mert anélkül sose lesz belőlünk semmi, és csak várhatunk arra, mikor írja meg magát a sztori...
Ezért amikor időm engedi, és amikor éppenséggel rá tudom venni magam arra, hogy igenis leüljek, és igenis elkezdjek írni, akkor általában csak addig megy döcögősen, amíg el nem kezdem, aztán azon kapom magam, hogy nem csak írok valamit, de voltaképpen tetszik, amit leütök, és voltaképpen haladok – ilyenkor mindig szembesülök azzal, hogy írni kell, hogy író lehessek, nem pedig várni a megfelelő időre, a megfelelő csillagállásra, megfelelő hangulatra, hanem hajtani kell magam és megerőltetni az agyam, a többi pedig jön magától.

* ** *

Ennyit rólam. Te mit csinálsz, amikor nyakon csap az írói válság?

vasárnap, április 10, 2016

Ide most képzeljen mindenki egy jó és hangzatos címet...

Írta:    1:24 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Ajjaj... A pár napos elmaradozásaimból egyhetesek lettek, most pedig már kettő heti bejegyzéssel lógok magamnak. Tudtam, hogy előbb-utóbb ez lesz.

Kérdezhetnék tőlem, hogy minek erőltettem magamra egy puccos kihívást – 366, avagy minden napra egy poszt –, ha tisztában voltam azzal, munka mellett majd nem lesz időm írni – nos, hát éppen azért. A mindennapos melózás mellett sem akarok a társadalom gépezetében elmorzsolódni, igenis akarom, hogy legyen percem írásra, rajzolásra, mozizásra és sorozatozásra, meg mindenre, ami kell az általános működésemhez. Azt gondoltam, csak lesz valahogy pillanatom napi egy nyamvadt bejegyzést összehozni, s ezzel legalább elmondhatom, hogy igenis írtam valamit, ha nem is novellát, vagy újabb pár száz szót egy projektemhez.

Erre mi lett? A nap nagy részében nyavalygok ahelyett, hogy hasznosan tölteném az időt... Idő – olyan bűvös-gonosz szó ez. Hatalma van az életünk fölött, megszabja, korlátozza, hogy mit tehetünk, és mit nem, és ezt rohadtul utálom. Mert értem én, hogy nem játszótér az élet díszes cirkusza, de hadd csináljam már azt (is), amit én szeretnék, ne csak mindig űzzek valamit: pénzt, elismerést, jobb munkahelyet, ami talán nem is létezik, hiszen mindenhol ugyanúgy gürizni kell, mindenhol lesznek utálatos munkatársak és mindenhol le fognak cseszni, pláne akkor, ha éppenséggel semmi rosszat nem csináltál, a dicséret aztán meg szépen elfelejtődik mondatni.

Mintha mindig lenne valami a radaromon, amit el kéne érni, de azt se tudom, mi az igazán, viszont a most sose jó, ezt pedig szeretném magam mögött hagyni. A legtöbbet akarom kihozni a jelenből, írni akarok többet, és haladni végre azon az úton, amit mindig el akartam érni, de sose tudom, merre is van.


Tömören ennyit a mai napi merengősdiből, és az összes létező mindenhatónak hálás vagyok a szabad és gondtalan vasárnapokért; a 24 óráért, amibe mindent bele kellene sűrítenem, amire hét közben nem adódik alkalom.

szombat, április 09, 2016

Nem vagyok százas...

Írta:    11:32 du. // Még nem érkezett hozzászólás
...vagyis tulajdonképpen de, lévén, hogy ez a századik bejegyzés – immár 100 napja evickélek az interneten azzal a szándékkal, hogy végigblogolom az évet. Minden egyes napját. 


Az elképzelés nem is tudom, honnan jött, igazság szerint a szökőéveket mindig szerettem, na meg a konokságom gyakran belevisz minden hülyeségbe. Ha azt vesszük, sosem a mennyiség számít, hanem a minőség, én pedig most gyakran esek abba a hibába, hogy fogalmam nincs, miről írjak, de valamit ide kell biggyesztenem, mert nem akarom feladni, noha úgy kezdtem a negyedik hónapot, hogy szépen elmaradoztam.

Néha bánom, hogy belekezdtem, mert egyre terhesebb tartani a mindennapos posztírást, másrészt kell, hogy legalább ennyit is írjak, ha másra nem telik perpillanat. Mondjuk sokszor nem is az a gond, hogy időm ne lenne bejegyzést írni, hanem inkább az, hogy fogalmam nincs, miről is ejtsek szót.

Na de azért 100 nap-100 poszt mégis csak 100 nap és 100 poszt, szóval most megengedek magamnak egy csipetnyi ujjongást és ünneplést.



péntek, április 08, 2016

Sorozatok, amiket nem akarok nézni

Írta:    11:31 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Van, ami utálat első látásra – ilyen nekem a sokak által körberajongott Hannibal, ami egyszerűn visszataszító számomra –, van, amibe idővel fásulunk bele, megannyi förtelmes évad és számtalan csalódás után. Íme azok a sorozatok, amikből (többet) nem kérek, legalábbis egyelőre.

Once Upon a Time

Amilyen jól indult a mesehősök modern kori fantasy kalandja a tévéképernyőn, annál nagyobbat bukik a minőség évadról évadra. A történet középpontjában Emma Swan és bájos családja áll, akik mesésnél mesésebb, majd idegesítőbbnél idegesítőbb eseményeken esnek át, immár ötödik évada.
A sorozat elég ígéretesen indult, azonban ezt is megtalálta a mindenes sorozat-kór: idővel ellaposodott, s annyira csűrik-csavarják az egészet, hogy az ember egyszerűen megcsömörlik tőle.

Igaz, hogy rekord idő alatt képes vagyok kiábrándulni dolgokból, de ennyire érdektelenné ritkán váltam, s az Így jártam anyátokkal finálé óta nem is nagyon hozott ki a sodromból ennyire egy-egy végkifejlet. Hogy az Egyszer volt, hol nem volt jövője mi lesz – véleményem szerint már a 2. évad után be kellett volna inkább fejezni szépen –, nem tudom, viszont nem véletlenül jelölték az egyik legrosszabb tévés drámának tavaly, az is biztos...

Agents of S.H.I.E.L.D.

Először még a Vasember filmekben tűnt fel a kémszervezet, majd ahogy a Marvel filmuniverzum is moziról mozira teljesedett ki, úgy jöttek létre újabb és újabb projektek, mint amilyen A S.H.I.E.L.D. ügynökei is.
Nagy Marvel rajongó lévén jóformán mindenre vevő vagyok – bár az isten óvjon, hogy még egyszer megnézzem az Ultron korát, ami a legrosszabb Marvel film az egész világegyetemben –, a harmadik évad közepe tájékán kezdtem elveszíteni a türelmem a sorozat iránt.

Még mindig szeretem és imádom a karaktereket, vagyis a karakterek nagy részét, de ahogy a téli szünet előtti utolsó rész végződött – vagyis az a köcsög Ward végre kinyiffant, de aztán mégse... *forgatja a szemét* –, és amilyen irányba kezdett haladni a S.H.I.E.L.D. ügynökeit bemutató tévésorozat, egyre inkább elmegy a kedvem tőle, és a tavaszi visszatérés óta nem is követtem nyomon az eseményeket, de furcsamód nem is nagyon hiányzik.


* ** *

Dióhéjban ennyit azokról a sorozatokról, amik iránt picit megingott és kikopott a rajongásom. Ez nem egy „hater”poszt, egyszerűen csalódott vagyok, mert a két nagy kedvencemről van szó, mindkettő közel áll a szívemhez, így még nagyobb a fájdalmam, hogy ennyire rossz szájízzel vagyok irántuk.

Viszont az élet halad tovább, az idők változnak, sorozatigények is jönnek-mennek, s mindig más a szájízünk is.


Neked, kedves Idetévedő, van olyan sorozat, amiből kiábrándultál, amit meguntál, esetleg a hátad közepére se kívánod?

csütörtök, április 07, 2016

Sorozatok, amiket nézni akarok

Írta:    11:16 du. // Még nem érkezett hozzászólás
Csajos, pasis, humoros, drámai, szuperhősös – széles a választék, erős a felhozatal sorozatok terén manapság, az idő mégis olyan kevés. *eltorzult képpel zokog*

Talán csak én vagyok a világon a legrosszabb időbeosztási érzékkel bíró ember, az utóbbi időben az a legnagyobb problémám, hogy nincs időm filmet vagy éppen sorozatot nézni, mert rohadtul elfáradok, mire letelik a napi műszakom és csak aludni akarok, egy sorozat egy része meg 45 perc, és most nézzek hatvan évadot tizenmilliósokezer sorozatnak egy délután, rendre el vagyok maradva a szokásos heti ötösömmel – Once upon a time, Blindspot, Quantico, Supergirl, Agents of S.H.I.E.L.D., mondjuk ebből kettőt már nincs is kedvem nagyon nézni... –, emellett jó pár új, vagy eddig nézetlen gyöngyszem van, amit úgy elkezdenék, na de mikor?!

Daredevil

A 2003-as mozi nagy szerelmese voltam, mégis eleinte nem igazán érdekelt az új, Netflixre adaptált sorozat, mert amit eddig láttam belőle itt-ott, kicsit túl soknak gondoltam az ízlésemhez.
Nemrég azonban a tévében leadták a mozifilmet, ami annyira meghozta a kedvem – hozzáadva azt, hogy megtudtam, a sorozatban főszereplő Charlie Cox az az emberke, akit a Csillagporban annyira imádtam –, hogy tűkön ülve kínlódok, hogy most elkezdjem, ne kezdjem, mert már így is annyira el vagyok maradva a sorozataimmal, hogy plusz egy aztán igazán nem hiányzik...



The Shannara Chronicles

Nemrég debütált az egyik legújabb fantasy-őrület, ami – bár amennyire szeretem a sárkányokat, maga a fantasztikum mégsem nekem való egy műfaj – engem is eléggé lázba hozott, noha a tény, hogy az MTV sorozatáról van szó, eléggé rossz fényt vetett a projektre a szememben. (Most miért kérdezitek, hogy miért? Az MTV-n átlag szemét megy, nem? Na ugye...)

Nem tudom tényleg, hogy mi bajom a fantasyvel, egyszerűen nem jönnek be, s éppen ezért nem alélok el A gyűrűk urától vagy éppen A Narnia krónikáitól sem. A Shannara is hasonló kaptafára készült maszlagnak tűnik, mint az eddig nagy fantasy-gyártmányok, s éppenséggel csak a szép karakterek és a csicsás poszter keltette fel a figyelmem – na meg a csúcsszuper jelmezek; egyszerűen imádom a bőrszerkós-fűzős badass amazon kinézetet –, amit egyszer egy hazai csatornán sikerült elcsípnem belőle, azaz egy negyed rész, az igazán tetszett, így valamikor mindenképpen be kell szúrnom a naptáramba, aztán majd pár rész után eldöntöm, mennyire is jó.

Lucifer

Nem szeretem a sátános-angyalos sztorikat. Unom már a rosszfiú-jó rendőrnéni párost, és sok a klisé gagyiság, mégis ez a sorozat, ez... Erre nem tudok mit mondani, erre trailert kell linkelnem, mert... Úúú!!


Már a soundtrack is 5 csillagos, úgyhogy engem minden képkockával megvettek erre a sorozatra, csak tudjam megnézni, és remélem, nem kaszálják végül el, illetve nem lesz aztán nagy csalódás.

* ** *

Most így hirtelen ennyit a vágylistámról, nem megyek bele jobban, mert ott van még a Legends of Tomorrow, Limitless, Mr Robot, The 100, Second Chance, és még sorolhatnám, viszont így is abból áll az életem, hogy filmpremierről filmpremierre várok – Captain America: Civil War nagyon-nagyon közelít, f*yeah!!! –, nem szentelhetem a maradék szabad percem sorozatokra, nem??!

szerda, április 06, 2016

Sárga korong

Írta:    7:34 du. // Még nem érkezett hozzászólás
A felhőknél és a csillagoknál talán csak a napkelte-naplementét imádom jobban, amikor az az aranyos-narancsos diszk a horizontot karcolja... Mindig fintorogtam a kamerámra, mert nem elég profi ahhoz, hogy élethűen és teljes pompázatosságával adja vissza a színeket meg a látványt, bár azért ez a vacak iPhone 5s se éppen annyira ócska, olykor egész tűrhető felvételeket lehet vele lencsevégre kapni, mint éppen ma is.

 


Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)