Egyszer agyontöröm az agyam, akkor se jut eszembe semmi, máskor csak simán meglátok egy fura alakú felhőt, vagy belemerülök egy dallamba, és ezernyi ihlet csap meg...
Nem mondok újat azzal, hogy minden alkotó a fejét töri, amikor a múzsa nem hajlandó úgy fütyültetni, ahogy mi táncolni szeretnénk. Ilyenkor általában hagyom magam elveszni a hétköznapokban, mást csinálok, és hozzá se szagolok se íráshoz, se bármi más kreatív időtöltéshez, amit űzni szoktam. És ez baj.
Nem akarok motivációs szónoklatot tartani, mert magamról tudom, mennyire nincs kedvem leülni írni, amikor úgy érzem, hogy nem áramolnak az energiák bennem megfelelően – úgyis csak pocsék lesz, úgyse tudom megcsinálni, inkább vesztegelem az értékes perceim másra...
Na ja, csak hogy senki könyve, cikke, novellája nem írja meg magát, amíg mi a lábunkat lógatjuk a semmibe.
Olykor muszáj megerőltetni magunkat, mindegy, mennyire hallgatag is a múzsa, olykor csak oda kell tenni magunk, elkezdeni, nekilátni, mindegy, mi sül ki belőle, akkor is csinálni, hiszen sosem lehet tudni, mitől fog felkattanni a kislámpa a fejünkben, nem szabad mindig az isteni sugallatra várnunk, néha önmagunknak kell elkezdeni fújni a levegőt, amíg az ihlet szele arcon nem csap.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése