kedd, május 03, 2016

Eláztam...

2015. szeptember 25.
...méghozzá nagyon. Vagyis volt nálam esernyő, de amikor nem tudom, hogy haladjak át a járdán, mert a három-négy (vagy öt?) méter széles gyalogos- és kerékpár utat több centi mélységű, összefüggő pocsolya-tengerek dominálják, az már igazán hardcore.

Mindenesetre szeretem a zivatarokat, s ha nem lett volna nálam a méregdrága telefonom meg táska meg egyebek, akkor biztos jól eláztattam volna magam a szakadó esőben a cikázó villámok és az égen guruló hordók alatt, mert – bár mondjanak nyugodtan hülyének vagy agyalágyultnak – én imádok záporok idején kinn lenni a szabadban.

Imádom az esőillatot, a tomboló elemeket, azt a varázslatos élénk zöldet a mezőkön és a füveken, na meg a kavargó szürkeséget... Igen, vihar idején az égnek aztán valóban 50 árnyalata van, ami sokkal mélyebb és sokkal megkapóbb, na meg sokkal-sokkal izgalmasabb, mint bármelyik Christian Grey klón. *hülye poén megvolt mára is*


Sajnos fotózni nem volt alkalmam, mert öngyilkosság lett volna elővenni a zuhogó nedvességben a telefonom, de itt egy kép 2012. júniusából, amikor is egy ócska trükkel sikerült megörökítenem életemben először egy villámot. (Ócska, mert videóra vettem fel, és úgy szedtem ki a képkockát, de valahol el kell kezdeni, nem?)

A fotó története

Tudom, mennyire veszélyesek is, de mégis imádom a villámokat, mert olyan rejtélyesek, olyan elemiek, egyszerűen szeretem nézni őket, és látni, ahogy dúlnak az elemek. Olyan kicsinek érzem magam tőlük, olyan embernek.



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése