My reality in a fake world

Nem tudom, miért, de egész héten 6-7 óra körül felébredtem minden reggel, akkor is, ha későn értem haza és későn kerültem ágyba, vagy éppen hullafáradt voltam.

Részben jó, mert korán kelve több időm van egy nap – mármint amíg nem esek össze holtan a kimerültségtől, mondjuk a poén az, hogy nem is érzem magam fáradtnak, pedig a héten nem aludtam valami sokat...

Mindazonáltal hiába nyitom ki a csipás szemem a korai órákban, hogyha voltaképpen nem használom ki az időt, és semmivel se érzem magam előrébb, mintha éppenséggel délben keltem volna ki az ágyból...

Bár igaz, ami igaz, tegnap este és ma egész délelőtt végre le tudtam ülni rajzolni egy picikét, és bár nem sikerült olyan jól, mint szerettem volna, valamennyire helyreállt a lelki békém, mert a rajz mindig is megnyugtatott, ellenben idejét se tudom, mikor vettem a kezembe bármilyen rajzeszközt tényleg azért, hogy rajzoljak is valamit, s ne csak egy-egy jegyzetet skicceljek fel.

És a műről? Nos, amiről korábban már órákat zengtem, a Lifeline telefonos játék megihletett egy képre, és azon ügyeskedtem most, bár konkrétan hetek óta vártam, hogy végre tudjak foglalkozni vele, mert az ötlet hiába volt meg, ha kedvem vagy időm nem volt leülni rajzolgatni.
Nem mondanám, hogy be is fejeztem, bár szerettem volna, azért mégis csak olyan félkésznek érzem, így most nem igazán merem közzétenni, bármennyire is vágyok mutogatni, mert úgy gondolom, inkább kerüljön kicsit később a közönség elé egy alkotás, mint hogy csiszolatlanul ki legyen állítva, aztán a sok profi kritikus is csak a fogát fenje rajta...

Bár amilyen izgága vagyok, egy kis „teasert” mutathatok belőle, mert úgyse bírom ki:

És most nemsokára a nyakamba veszem a várost, és VÉGRE MEGNÉZEM AZ ÚJ AMERIKA KAPITÁNY FILMET, NYÁHH!