szombat, január 27, 2018

Visszatérés

Szavak, amik jönnének, de nem tudnak. Gondolatok, amik félúton elhalnak. Tettrekész-tehetetlen ujjak, buzgó vágy; frusztrált kétségbeesés.


Egy ilyen drámai, költő-wannabe bevezető után oldottabb hangulatban: na csókolom! Eltűntem sok... sok, soksoksok... soooook rettentő sok időre, és már kétségbe is vontam, hogy vajon tudok-e még betűkből mondanivalót formálni, vagy végleg befellegzett? Majd meglátjuk.

Mondanivalóm mindig is volt, ha kérték az emberek, ha nem. Annyira akartam hallatni a gondolataimat, ha már a számat nem is tudom, hogy szinte szétfeszített-emésztett a közlésvágy, ami elevenen marcangolt, amikor úgy éreztem, hogy teljesen körbeölelt, maga alá temetett, megfullasztott az írói blokk.

Blokk... Írói blokk – mi az? Hiszen igazán sosem tartottam magam írónak, csak egy írni vágyó álmodozónak. Olyan egyszerű szó az hogy író, de annál nehezebb egy szakma – nem is igazán tudom, hogy tényleg csak nem vagyok méltó erre a titulusra, vagy csak az elképzeléseim és az elvárásaim nagyok?!


Na de ha író nem is, a blokk az csak jön valahonnan. De kérem, ki blokkol és mit? Én saját magamat, vagy az energiavámpír munkatársak, akik heti negyven órában szívják ki belőlem a lelket?


Azt hiszem, panaszkodásnak ennyi burkoltan elég volt, nem lehet mindig másokat hibáztatni mindenért. Pontosabban: sose lenne szabad úgy igazán.

(A jelenlegi munkatársaim viszont téééééényleg elegek lennének minimális adagban, mondjuk olyan évente-egyszer-se-futok-vele-össze-véletlenül-karácsonyi-bevásárlás-folyamán rendszerességgel.)


Szóval akkor a blokk. Fránya egy dolog, amikor van, és nekem olyan régóta, hogy már inkább önszabotázsnak kezdem hívni. Mert mondanivalóm még mindig akad, de kifejezni magam... na az valahogy sehogysem akar menni. Annyira nem, hogy már azt kezdtem hinni, hogy talán nincs is értelme nekem annyira járatnom az ujjaim, s a gondolatok is jobb, ha elfelejtődnek az agyamban. Hallatlanul, meg nem értetten. Némán.

Hiszen ha szavakkal-szóban mindig is elvéreztem, szavakkal-írásban mindig is oda tudtam tenni magam, kifejezni, megérinteni, eljutni valahová – emberekhez, akik hasonlottak, akik igazán érteni tudták. Manapság írásban se tudok kommunikálni, bilinguálisnak csúfolnám magam, ha másnak nem merem, de még annak se vagyok jó: az angol összekeveredik a magyarral, de egyik nyelven se tudom kifejezni magam igazán...

...és ez az ami felőröl tulajdonképpen, nem az a rosszindulatú megjegyzés, ami a cukormázas kolléga szájából repül felém, s eltalál, mert pajzsom nincsen, s a köröttem fortyogó buborék olyan vékony, hogy egy szóra elpattan...

És
Akkor
Nekem
Végem.

* ** *

Rövidre fonva: történtek dolgok. Dolgok, amiket vártam, dolgok, amikre esküdtem, hogy sosem fognak, nem történhetnek. A számba köphettem volna sokszor az álszentségekért, azért a rengeteg vétekért és a sok pálfordulásért. Nehéz a fejlődés, ha az ember lánya makacs és nem tanul sose, és mindig, mindig, mindigmindigmindiiiiiiiiig ugyanúgy cseszi el.


De azért szeretem azt gondolni, mégis fejlődtem, haladtam egy jobb irányba, még ha csupán egy millit, akkor is! F-yeah!!


Nem tudom, fogok-e még írni. Vagyis rossz megfogalmazás – biztosan, hiszen az összesminden közül, ami kicsúszott a kezem közül, az írás valahogy mindig visszatalált hozzám. Igaz, hogy utóbbi időben egyre hosszabb időre zárkózom el, alkotásmentes hosszú, sívár hónapokra, azért mégiscsak jönnek a betűk, ha akadozva is, de formálódnak a szavak, alakulnak a mondatok, bennem pedig itt bugyog a közlési vágy, hallatni akarom a hangomat, úgy is, ha csak a fejedben cseng csupán.


Változni fogok...







...és nyerni.



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése